Love, Simon
Kszi, Simon
Greg Berlanti (2018)
Most azért már ki lehet jelenteni, hogy újra menetrendszerűen jönnek a lelkizős coming of age tinifilmek. Aminek voltaképpen örülni kellene, hiszen ez egy nagyon szerethető zsáner. Ámbátor, az utóbbi sikereken én már a gyártósoros termelés jeleit vélem felfedezni, és nem tudok szó nélkül elmenni emellett. Túl sok a behízelgés, túl sok a kiszolgálásra beépített mozzanat. Így utólag visszagondolva, rá lehetett volna mondani ezt már az Easy A-re is, csak az túl cuki és arányos volt, hogy zavaró legyen. De leginkább az The Edge of Seventeen kitörő kritikai sikerét nem értettem. Számomra az egy szög egyszerű kliséhalmaz volt. Pont. Egyébként nem éppen kasszarobbantó filmek ezek, úgyhogy a kényszert végképp nem értem a készítők részéről a vonalasításra.
Sajnos ebben az értelmezhetetlen magyar című filmben is a visszájára fordul a popkulturális utalások arzenálja. Lett volna olyan idő, amikor én is elájultam volna a falra firkált Radiohead koncert emlékeztetőtől meg az ilyesmitől, de mivel kb. minden percre jut egy ilyen momentum, én soknak érzem. A jópofaság, a túlzott jófejség is némileg hozzájárul ehhez. Kap egy hamiskás ízt a túl jó fej szereplők, a felhőtlen, pörgős, mindig sziporkázóan eszes és szellemes párbeszédek, nameg a dróton rángatott, rozsdásodó dramaturgia miatt. Pedig amikor nagyon kell, akkor egészen kivételesen hiteles és megható pillanatokat is képes hozni. Például amikor a húga bejön közölni, hogy olvasta a nagy hírt vagy amikor comingoutol a szüleinek. Jobb sorsra érdemes percek ezek. John Hughes fíling mi? Szerintem messze van ez attól, hogy az ő nevét emlegessük. Főleg ha az utolsó pár perc irreális és felesleges túlzása jut eszembe (még mindig fáj). Egyébként mindenképpen érdemes megnézni a zsáner szerelmeseinek, de nálam a kedvencekbe ez így nem fér be. 7/10
Greg Berlanti (2018)
Most azért már ki lehet jelenteni, hogy újra menetrendszerűen jönnek a lelkizős coming of age tinifilmek. Aminek voltaképpen örülni kellene, hiszen ez egy nagyon szerethető zsáner. Ámbátor, az utóbbi sikereken én már a gyártósoros termelés jeleit vélem felfedezni, és nem tudok szó nélkül elmenni emellett. Túl sok a behízelgés, túl sok a kiszolgálásra beépített mozzanat. Így utólag visszagondolva, rá lehetett volna mondani ezt már az Easy A-re is, csak az túl cuki és arányos volt, hogy zavaró legyen. De leginkább az The Edge of Seventeen kitörő kritikai sikerét nem értettem. Számomra az egy szög egyszerű kliséhalmaz volt. Pont. Egyébként nem éppen kasszarobbantó filmek ezek, úgyhogy a kényszert végképp nem értem a készítők részéről a vonalasításra.
Sajnos ebben az értelmezhetetlen magyar című filmben is a visszájára fordul a popkulturális utalások arzenálja. Lett volna olyan idő, amikor én is elájultam volna a falra firkált Radiohead koncert emlékeztetőtől meg az ilyesmitől, de mivel kb. minden percre jut egy ilyen momentum, én soknak érzem. A jópofaság, a túlzott jófejség is némileg hozzájárul ehhez. Kap egy hamiskás ízt a túl jó fej szereplők, a felhőtlen, pörgős, mindig sziporkázóan eszes és szellemes párbeszédek, nameg a dróton rángatott, rozsdásodó dramaturgia miatt. Pedig amikor nagyon kell, akkor egészen kivételesen hiteles és megható pillanatokat is képes hozni. Például amikor a húga bejön közölni, hogy olvasta a nagy hírt vagy amikor comingoutol a szüleinek. Jobb sorsra érdemes percek ezek. John Hughes fíling mi? Szerintem messze van ez attól, hogy az ő nevét emlegessük. Főleg ha az utolsó pár perc irreális és felesleges túlzása jut eszembe (még mindig fáj). Egyébként mindenképpen érdemes megnézni a zsáner szerelmeseinek, de nálam a kedvencekbe ez így nem fér be. 7/10
Megjegyzések
Megjegyzés küldése