Oppenheimer

Christopher Nolan (2023)

Elsősorban azt érdemes kiemelni, ami a legnagyobb meglepetés (számomra). Hogy Nolan fejlődőképes. A tehetségéhez és az elhivatottságához eddig sem fért kétség. Aki mást mond, annak a seggében van a feje. De amit ebben a filmben lehoz, az több szempontból is sokkal komplexebb, mint amit eddig láttunk tőle. Látszik, hogy figyel a kritikákra, mert most először tudott (végre) egy maximálisan átélhető, érzelmes, személyes, élő drámát (!) csinálni. Ráadásul történelmi és életrajzi film. Életrajzi film the right way. Ahogy csak nagyon kevesen tudják.

Kezdetnek egyből ott a vad tény, hogy megjelent a szexualitás tényezője. Ez eddig szinte teljesen hiányzott a fimjeiből. Itt viszont nemcsak hogy jelen van, de irtó ügyesen is használja. Mindig célja van vele, és pl. a tárgyalóban a hirtelen nézőpontváltással együtt, állat leejtő módon hatásos. De ez csak egy kis szelete ennek a három órának. Ennek a zseniálisan (tényleg, nem csak dobálózok a szóval fejetlenül) szerkesztett mesterkurzusnak. Elképzelni sem tudtam, hogy miről fog szólni ekkora terjedelemben ez a film, úgyhogy váratlanul ért a minősége. A végéig sem sejtettem, hogy tulajdonképpen mire fut ki, de egy pillanatra sem vesztett el közben. Elmarad a szokásosan túlhúzott csinnadratta, ami sosem tetszett a filmjeiben. Persze most is játszik az idősíkokkal, de most először nem tudok ebbe belekötni. Számomra egyértelműen a legérettebb filmje, a legokosabb írással. Nolanista hangorkán ide, IMAX kép oda, attól tud igazán naggyá válni, mert tényleg Oppenheimert helyezi a középpontba. Az ő fejében játszódó vívódás mindennek a mozgatórugója. Az ő lelkét boncolgatja, ezért a több párhuzamos réteg. Minimálisan se értek egyet azokkal a kritikákkal, melyekben az utolsó harmadot húzzák le azzal az érvvel, hogy Robert Downey Jr. karakterének szála túl hangsúlyossá válik. A még a film elején felépített cliffhangerrel indított, Einsteinnel való párbeszédre kifutó lezárás engem teljesen megvett. Bevallom, megkönnyeztem.

Azért azt én is látom, hogy nem tökéletes film. De nekem az egyetlen igazi negatívum csak Alden Ehrenreich felkérdező karakterének nyilvánvaló egyszerűsége. Ezzel mintha Nolan kicsit lenézné a nézőjét, túl szájbarágós, túl biztosra megy. Talán az állandóan jelen lévő zene se a legjobb választás, de mivel magával ragadó végig, fejet kell hajtani előtte. Vizuálisan is csodálatos, és szerencsére meglepően visszafogott. (Hatalmas beszélő fejek, hát beszarás!) Technikai oldalról egyébként a hangzásvilág, az effektek a leginkább lenyűgözőek. Amikor kell, akkor letépik a fejedet a zajok, pedig nem sejtettem, hogy egy életrajzi filmben erre van szükségem.

Cillian Murphy egy isten ebben a filmben, ehhez nincs más hozzáfűznivalóm. A lenyűgöző élményhez viszont kell az összes karizmatikus mellékszereplő is. Pl. a freaky Casey Affleck, a vadító és elveszett Florence Pugh, vagy épp Robert Downey Jr. a valamelyest kilógó ripacskodásával. Lehetne ez is hiba, de mivel épp ezzel van fantasztikusan szembeállítva a romlott politikai és az őszinte szakmai világ, mégis működik.

Persze sokaknak fáj, hogy egy csomó tudós és nézőpot kimaradt, de érzésem szerint ami benne van, az kirívóan egységes. Nolan legkomolyabb, legérettebb, legösszetettebb filmje. Eddig elsősorban csak tiszteltem a tudása miatt, mert egyik filmje sem tudott közel kerülni a szívemhez. Most viszont nagyot nőtt a szememben, mert mélyen megérintett.   9/10

– Aggódok Emily Blunt arcáért.