Challengers

Luca Guadagnino (2024)

Most már egész biztos vagyok benne, hogy Zendaya nem egy kifejezetten jó színész. De abban is biztos vagyok, hogy ez jelen esetben nem számít, mert amikor jó rendezővel dolgozik, akkor az ki tudja hozni belőle amit kell. A kisugárzása, a kameraérzékenysége kiemeli a hasonló kaliberűek mezőnyéből. Egy karizmatikus ember, egy igazi sztár. És épp ezért ideális erre a szerepre. Mert a két srác meg csak simán két jó pasi, de rohadt jó színészek. Ez a dinamika létfontosságú, erre épül az egész film.

És ha éppen őhozzá kellene keresni egy jó rendezőt, akkor nekem speciel Guadagnino az első három lehetőségben biztosan szerepelne. Nála jobban ma szinte senki nem érti és érzi a történetek és az audiovizuális tálalásuk kapcsolatát. Húzó dinamikával pörgeti a jeleneteket, és most is kivételesen passzentos zenét rendelt hozzá. Egyedi hangulatot áraszt és iszonyúan leköti a figyelmet. Egy ilyen durván megbontott időszerkezet a filmek javában be szokott sülni. Luca viszont pont a megfelelő arányban adagolja az infót, a jelenetek pedig mindig erős hatásúak. Jó a ritmus, ami egészen a film legvégéig kitart. Nekem egyedül a lezárás túlhúzásával volt bajom. Legalább 2x olyan hosszú, mint kellene lennie.

Tökéletes a setting, nincsenek filmes túlzások. Játékos és kacér a szereplők kapcsolata, de a körítés realista és valóságosnak tűnő. Rohadtul él benne minden és mindenki. Egy laza jutalomfalatnak érződik a film, mert látszik, hogy piszkosul élvezték a készítés időszakát. Vagy ha nem, akkor még többet ér szakmailag. Akárhogy is, én nagyon odavoltam tőle meg vissza. A végéért kár, így nem tud annyira felemelő lenni.   8/10