One Battle After Another

Egyik csata a másik után
Paul Thomas Anderson (2025)

Számomra nem egy instant letaglózó élmény, de azt azért tudja az ember, amikor egy végig nagybetűs filmet látott. EZ a kibaszott művészet! Fúú, honnan is kezdjem... Ott a képi világ. A gyönyörű minőség, a színek, a fantasztikus beállítások, az ötletesség. Minden kockán látni, hogy ebben sok ember, sok munkája van. Ha kell ösztönösséggel, de elsősorban kiváló ízléssel és érzékkel van tálalva. Ugyanezt tudom elmondani Jonny Greenwood zenéjéről is. Néhol betolakodik, előtérbe kerül, mégis alapvetően a rendezői szándékot szolgálja. De amikor betolakodik, akkor sem bántóan. Csak feltűnik, hogy ott van és hogy milyen jó. Egységes, sajátos... Kiváló!

A sztoriról először az jut eszembe, hogy mennyire nem nyilvánvaló. Hogy belekap szálakba, témákba, hogy furcsán kanyarodik, hogy rengeteg kérdés felmerül, ami aztán nem lesz megválaszolva. De mégis egyben van. Nyitva hagyja amit kell, inspirál, elgondolkodtat, mer misztikus és laza lenni. PTA erre született, ehhez nem fér kétség. Ezt csak ösztönösen lehet ilyen fantasztikusan csinálni. Ki mer egy ennyire más hangulatú, hosszú nyitánnyal kezdeni egy filmet? És ki tudja azt megcsinálni, hogy mégis ennyire az egység része legyen a két és fél óra végére? Hát nem sokan, az biztos. És ezek miatt marad veled a film. Majdnem két hete láttam, de nincs olyan nap, hogy ne jutott volna eszembe. Persze ehhez hozzátesz a zseniálisan kihasznált helyzetkomikum, az okosan beleszőtt politikai szál, meg minden... Sürgősen újra kellene nézni + óvatos osztályzat.   9/10

+ A hullámzó út képe beleégett az agyamba.
+ Dicaprio és del Toro csúcsformában.
+ Chase Infiniti csodálatos találat.
+ Igazából Sean Penn egy zseni, csak általában jól titkolja. Amikor kell, ha jó kezekben van, ez nyilvánvalóan kiderül.