Darbareye Elly
Elly története
Asghar Farhadi (2009)
Az ultrarealisztikus drámák a gyengéim. A vászon előtt az átszellemülést keresem és a legtöbbször ezekkel kapom meg. Mindenféle hókuszpókusz, ferdítés vagy torzítás nélkül, a csupasz valóságot kapjuk. Legtöbbször olyan helyzeteket, melyekbe senki nem szeretne kerülni. Pedig amíg tart a film, mi is a részesei vagyunk. Együtt öregszünk akár éveket a színészekkel. Az élmény belénk ég, mintha velünk is megtörtént volna. A kultúrák közötti különbségek is sokkal jobban kiütköznek. A franciák mindig jók voltak ebben, náluk mint jóléti államban, szinte kizárlag szerelmi ügyek szolgálják az alapot. Az új román filmek a szocialista nosztalgia és a rendszerváltozás utáni idők ezernyi buktatóját, a társadalomra gyakorolt hatását dolgozzák fel. Az irániak a vallásukból, zárt családi életeikből való kitörést, a nyugati országokhoz való közeledést dokumentálják.
Asghar Farhadi nagy mestere a stílusnak. Két filmje után simán ki merem jelenteni. Tökéletes arányokkal mutatja be történeteit. Elly kívülállóként megy el nyaralni egy nagyon szimpatikus iráni baráti társasággal. Viccelődés, lazaság, összeszokott családok feldobott hangulatban. Mindig jó az ilyet látni. Az egyik kisfiú vízből való kimentése annyira szíven üti a nézőt, hogy Elly eltűnése először nem is tűnik komolynak. Fokozatosan derülnek ki a részletek, amik visszagondolva nem is olyan nagy problémák, de amikor a bűntudat mardossa az embert... Mindenkin végigfut újra és újra, hogy mennyire könnyen meg lehetett volna akadályozni a balesetet. A szemünk láttára válnak idegronccsá férfiak és nők egyaránt. Bárkivel, bármikor előfordulhat. A leglátványosabb alakítás Golshifteh Farahanié. A vidám cinkosságot és odaadást sugárzó szemekre, pár óra leforgása alatt olyan mély gász ül le, mintha egy egész hadsereget siratna éppen. Az elején kicsit nehezen átlátható a sok szereplő miatt, de egyéb hibát nem tudnék felróni neki. Hogy is lehetne egy ennyire élet szagú, szívből jövő mesterműnek. 8/10
A legnagyobb szívfájdalmam, hogy a fenti felsorolást nem tudom folytatni a magyarokkal. Talán Fliegauf Bence filmjével elindul valami. Sok reményem nincs, de a jó példa előttünk van a románokkal. Egy egészséges társadalomban szükség van a fontos ügyek kitárgyalására. Ennek reflektálódnia kellene a kultúrában. Hol jelentkezik ez nálunk? Hol keressem? Ja, igaz is. Egészséges társadalom...
Asghar Farhadi (2009)
Az ultrarealisztikus drámák a gyengéim. A vászon előtt az átszellemülést keresem és a legtöbbször ezekkel kapom meg. Mindenféle hókuszpókusz, ferdítés vagy torzítás nélkül, a csupasz valóságot kapjuk. Legtöbbször olyan helyzeteket, melyekbe senki nem szeretne kerülni. Pedig amíg tart a film, mi is a részesei vagyunk. Együtt öregszünk akár éveket a színészekkel. Az élmény belénk ég, mintha velünk is megtörtént volna. A kultúrák közötti különbségek is sokkal jobban kiütköznek. A franciák mindig jók voltak ebben, náluk mint jóléti államban, szinte kizárlag szerelmi ügyek szolgálják az alapot. Az új román filmek a szocialista nosztalgia és a rendszerváltozás utáni idők ezernyi buktatóját, a társadalomra gyakorolt hatását dolgozzák fel. Az irániak a vallásukból, zárt családi életeikből való kitörést, a nyugati országokhoz való közeledést dokumentálják.
Asghar Farhadi nagy mestere a stílusnak. Két filmje után simán ki merem jelenteni. Tökéletes arányokkal mutatja be történeteit. Elly kívülállóként megy el nyaralni egy nagyon szimpatikus iráni baráti társasággal. Viccelődés, lazaság, összeszokott családok feldobott hangulatban. Mindig jó az ilyet látni. Az egyik kisfiú vízből való kimentése annyira szíven üti a nézőt, hogy Elly eltűnése először nem is tűnik komolynak. Fokozatosan derülnek ki a részletek, amik visszagondolva nem is olyan nagy problémák, de amikor a bűntudat mardossa az embert... Mindenkin végigfut újra és újra, hogy mennyire könnyen meg lehetett volna akadályozni a balesetet. A szemünk láttára válnak idegronccsá férfiak és nők egyaránt. Bárkivel, bármikor előfordulhat. A leglátványosabb alakítás Golshifteh Farahanié. A vidám cinkosságot és odaadást sugárzó szemekre, pár óra leforgása alatt olyan mély gász ül le, mintha egy egész hadsereget siratna éppen. Az elején kicsit nehezen átlátható a sok szereplő miatt, de egyéb hibát nem tudnék felróni neki. Hogy is lehetne egy ennyire élet szagú, szívből jövő mesterműnek. 8/10
A legnagyobb szívfájdalmam, hogy a fenti felsorolást nem tudom folytatni a magyarokkal. Talán Fliegauf Bence filmjével elindul valami. Sok reményem nincs, de a jó példa előttünk van a románokkal. Egy egészséges társadalomban szükség van a fontos ügyek kitárgyalására. Ennek reflektálódnia kellene a kultúrában. Hol jelentkezik ez nálunk? Hol keressem? Ja, igaz is. Egészséges társadalom...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése