Hello I Must Be Going
Helló, mennem kell
Todd Luiso (2012)
Melanie Lynskey méltatlanul keveset méltatott színésznő. Bár rengeteg filmben játszik, sajnos leginkább mellékszerepeket kap csak. Fizikailag - Hollywoodhoz mérten - nem egy ideális alkat, ehhez nem fér kétség, de azt távolról sem lehetne mondani, hogy nincs valami megnyerő a kisugárzásában. Én személy szerint eddig mindig meggyőzőnek találtam. Végre itt van egy a sorból bőven kilógó, a hétköznapi emberhez közel álló nő. Általában ugyanazt a Woody Allen-szerűen, neurotikusan vicces karaktert játssza. Kikacsintóan, cinkosan játszik, ugyanakkor egyértelműen érezni, hogy átgondoltan, intelligensen áll hozzá a szerepeihez. Most végre kapott egy főszerepet és mondanom sem kell, lubickol benne.
Nyilván rajta kívül ezer más dolgon és emberen múlik, hogy működik, de ő a legfontosabb ezek közül. Illetve Todd Louiso rendező (a Pop, csajok satöbbi Dickje baszki!) és Sarah Koskoff író. Szerelmi bénázásokon, kínosan fájdalmas szituációkon keresztül mutatja be a felnőni képtelen generáció szülőkhöz való viszonyulását. Remekül mutat rá, hogy milyen rendkívül komplex élethelyzetek alakulhatnak ki. Eleinte nagyobb hangsúlyt fektetnek a szerencsétlen főhős életének komikus oldalára, ennek megfelelően tényleg úgy tűnik, hogy mindenért ő tehető a felelőssé. Aztán ahogy szépen kibomlik a történet és a család belső világa, rádöbben a néző, hogy semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik. A csendes terror, a megalkuvás, a dac végig ott ólálkodik a levegőben és hiába vezet mindenkit a legjobb szándék, előbb-utóbb elfogy náluk a cérna. Egy jól működő családban nem is mehet ez másképp. Ez egy öngerjesztő folyamat, ami megkísérli helyrehozni az egyes tagok sérelmeit. Felszínre kerülnek a problémák és belátást nyerünk az alatta örvénylő személyes konfliktusok mikéntjére. Hiába a több évtizednyi együtt töltött idő, végeredményben az ego vezérel mindenkit és időnként szükség van a konfrontációra.
Kényes, nehezen bemutatható téma. Az arányok csúszásával könnyen romba lehet dönteni egy ilyen szépen játszott, átgondoltan megírt történetet. A megfelelő ritmus és a kellő visszafogottság nagyon ritka páros egy ilyen melódramatikus filmnél. Legalább annyira vígjáték, mint amennyire dráma és ez még többet dob az élvezeti értéken. Komplex és drámai mint egy Dardenne-testvérek film, de cinikus és vicces, mint egy Woody Allen mű. Minden elismerésem. 8/10
Todd Luiso (2012)
Melanie Lynskey méltatlanul keveset méltatott színésznő. Bár rengeteg filmben játszik, sajnos leginkább mellékszerepeket kap csak. Fizikailag - Hollywoodhoz mérten - nem egy ideális alkat, ehhez nem fér kétség, de azt távolról sem lehetne mondani, hogy nincs valami megnyerő a kisugárzásában. Én személy szerint eddig mindig meggyőzőnek találtam. Végre itt van egy a sorból bőven kilógó, a hétköznapi emberhez közel álló nő. Általában ugyanazt a Woody Allen-szerűen, neurotikusan vicces karaktert játssza. Kikacsintóan, cinkosan játszik, ugyanakkor egyértelműen érezni, hogy átgondoltan, intelligensen áll hozzá a szerepeihez. Most végre kapott egy főszerepet és mondanom sem kell, lubickol benne.
Nyilván rajta kívül ezer más dolgon és emberen múlik, hogy működik, de ő a legfontosabb ezek közül. Illetve Todd Louiso rendező (a Pop, csajok satöbbi Dickje baszki!) és Sarah Koskoff író. Szerelmi bénázásokon, kínosan fájdalmas szituációkon keresztül mutatja be a felnőni képtelen generáció szülőkhöz való viszonyulását. Remekül mutat rá, hogy milyen rendkívül komplex élethelyzetek alakulhatnak ki. Eleinte nagyobb hangsúlyt fektetnek a szerencsétlen főhős életének komikus oldalára, ennek megfelelően tényleg úgy tűnik, hogy mindenért ő tehető a felelőssé. Aztán ahogy szépen kibomlik a történet és a család belső világa, rádöbben a néző, hogy semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik. A csendes terror, a megalkuvás, a dac végig ott ólálkodik a levegőben és hiába vezet mindenkit a legjobb szándék, előbb-utóbb elfogy náluk a cérna. Egy jól működő családban nem is mehet ez másképp. Ez egy öngerjesztő folyamat, ami megkísérli helyrehozni az egyes tagok sérelmeit. Felszínre kerülnek a problémák és belátást nyerünk az alatta örvénylő személyes konfliktusok mikéntjére. Hiába a több évtizednyi együtt töltött idő, végeredményben az ego vezérel mindenkit és időnként szükség van a konfrontációra.
Kényes, nehezen bemutatható téma. Az arányok csúszásával könnyen romba lehet dönteni egy ilyen szépen játszott, átgondoltan megírt történetet. A megfelelő ritmus és a kellő visszafogottság nagyon ritka páros egy ilyen melódramatikus filmnél. Legalább annyira vígjáték, mint amennyire dráma és ez még többet dob az élvezeti értéken. Komplex és drámai mint egy Dardenne-testvérek film, de cinikus és vicces, mint egy Woody Allen mű. Minden elismerésem. 8/10
Megjegyzések
Megjegyzés küldése