Utøya: July 22

Utoya, július 22.
Erik Poppe (2018)

El se hiszem, hogy én mondom ezt, de a készítők egy kicsivel több fantáziát is megengedhettek volna maguknak. Filmszerűbbé tehették volna, mert nem lett volna kevésbé hiteles egy hangyányit mozgalmasabban. Például amikor először a domb mögött sutyorognak és rettegnek, kb. fele ennyi játékidővel is teljesen át tudta volna adni a mondanivalót. Figyelhettünk volna több karaktert, vagy csak simán több történést is beletuszakolhattak volna a túlélők beszámolóiból, ha már úgy is csak felületesen illeszkedik az életben történtekhez. Vagy ha annyira ragaszkodnak ehhez a sztorihoz, akkor vehették volna még egy picit rövidebbre és úgy még zsigeribb élmény lehetett volna. A hosszabban egy helyen tartózkodó kamerának köszönhetően párszor felmerült bennem a lövések és a szenvedő felek cselekedeteinek összefüggési kérdésköre, de az se véletlen, hogy nem mondom problémának.


Egyébként, viszont, ámbátor, a teljes vágatlanság kiváló ötlet és a megvalósítása is hibátlan. Poppe a feszültséget mesterien teremti meg. Pillanatokra egészen csodálatos filmélményt nyújt, magyarán borzalmasan élethű gyötrelmeket láthatunk. Emellett fontosnak is mondható film, mert egy közelmúltbéli megrázó eseményt tesz élethűen átélhetővé. De! Azért a fenti problémák miatt nem nyűgözött le a várt módon, a koncepció többet ígért egy kicsit.   7/10

Megjegyzések