The Substance

A szer
Coralie Fargeat (2024)

Hogy beszopta mindenki! Vagy inkább: Hogy szopta ezt be mindenki? Na jó, majdnem mindenki. De érdekes, hogy nagyon keveseket zavar az, ami engem a végére teljesen kiborított. Pedig jól indul! Nagyon koncentrált és intenzív élmény. Akkor még nem annyira, de később viszont már elég zavaró a túl sok, túl harsány hangeffekt. Ez az, amit a Rekviem, amit a korai Guy Ritchie filmek jobban csináltak. Ez szimplán túlzás. Nagy hangsúly van fektetve a zenékre is. Amelyek ironikusan, direkt túl vannak tolva. Csak nem elég piszkosak, nem elég fülbemászóak. Egyszerűen nem elég jók. (Ellenpélda a csodálatos Mandy.) A kameramunka szintén ugyanez. Mindenre rá van nagyítva, akkor is ha nem indokolt. Minden rikít, túl van húzva a kontraszt, repetitív a szemlegeltetés... Persze mindent értek, hogy miért van, csak a stílusával nem tudok megbarátkozni, a minőségével nem vagyok elégedett. Túl nyilvánvaló és túl hatásvadász. Céltalannak érződik, mert iszonyú hosszú és redundáns. Az utolsó szegmensnek meg konkrétan semmi értelme nincs, csak eljátszadoznak a visszataszító agyszüleményükkel. De továbbmegyek. Hol vannak itt a mély gondolatok? A rövid recenziókban is csak annyit találok, hogy hogy megmondják a véleményüket, hogy kiforgatják a világot. De mit mond ezekről? Van itt bármi értelmes a sok túlzáson és fröcsögésen kívül? Hát számomra nincs, ez nagyon kevés. Pár mondattal le lehet írni, a többi olcsó játék. Arról nem is beszélve, hogy az egész dinamikát megölte számomra az az ellentmondás, hogy konstans másik személynek érzi a better selfet, és folyamatosan éreztetik, hogy nem is emlékszik arra, ami akkor történik amikor nem ő van kontrollban. Hát akkor miért is csinálja?! Ahogy a költő mondá: na mindegy! Ez nem nekem készült.   4/10