Mandy
Panos Cosmatos (2018)
Az idei év nagy meglepetése ismét a semmiből érkezett. (Honnan máshonnan érkezne egy igazi meglepetés amúgy?) Az a fajta audiovizuális orgazmus, ami nagyon-nagyon ritkán készülhet csak el. Tehát előfordul még az a csillagállás, amikor minden feltétel adott egy elsőre teljesen öncélúnak tűnő, szerzői, vérrel megkent agymenéshez. Panos Cosmatos egy finoman kimért, precízen megszerkesztett transzcendentális élményt nyújt a Mandy-vel, amiről még évtizedek múltán is méltán fognak lelkendezni a műértők.
Ám csak azok, akiknek a stílus is a kedvére tesz. Mert ez bizony egy elég szűk réteg műfaja. A drone metál, a dark ambient zene ismerői és kedvelői talán már álmodoztak valami ilyesmiről, amit itt az első órában láthatunk és hallhatunk. Hangok és képek bűvölete. Folyamatosan változó, gyakran meglepő, mégis mindig hatásos és kohezív. És azért a zenéről kezdtem el beszélni, mert a hangok, a zajok, az adott hangzásvilág szeretete és a stílus iránti fogékonyság nélkül, nagy valószínűséggel félremegy a produkció. Elképesztő amit itt a hangkeverés és a hangdesign terén felvállaltak. Minden egyes élesen csilingelő, torzítottan recsegő szó szokatlan intenzitással támadja a dobhártyát és olyan nyomatékot kap a lassan alakuló, gyér cselekményben, hogy az szinte megbabonázó. Ám ehhez edzettnek kell lenni és egyben szeretni is kell azokat a hangokat! (Na meg kell egy jó fejhallgató és kellő hangerő!) Aki alapvetően pop és rock zenén nevelkedett és nem jártas a nem szokványos szerkezetű lemezek és számok világában, melyek gyakran a hangzásvilág helyett a hangdesignt és a minimalista felfogás szerint egy-egy hangot, hangkavalkádot vagy pl. egyetlen erőteljes riffet helyeznek a középpontba, az a film talán legfontosabb ütőkártyája előtt fog értetlenül ücsörögni.
Ezzel el is érkeztünk a film legszomorúbb vonatkozásáig. Ugyanis ez a filmzene Jóhann Jóhannsson utolsó munkája. És ez egyben élete legnagyszerűbb munkája is, ehhez nem férhet kétség. A történet alakulásával szimbiózisban evolválódó zene minden stílusban otthon van, minden műfajt a velejéig magáévá téve szólal meg. Árad belőle a zene mindenek feletti szeretete és egyben az is, hogy mennyire otthon van a sötétség világában, hogy mennyire átérzi a történet egyszerűségében rejlő elementáris erőt.
Magára a nyíl egyenes történetre sok szót nem érdemes pazarolni, mert nem célszerű lelőni se (jobb csak úgy ismeretlenül belevágni), de amúgy pár mondatban össze is foglalható. Három fejezete van, de valójában két élesen elkülönülő részre lehet osztani. Az első óra, kvázi az expozíciót teszi ki, borzalmasan lassan kifejtve. Iszonyú részletességgel megkomponált jelenetek ezek, az említett hangzásvilágra és a hasonlóan intenzív képi világra támaszkodva. A fénnyel és az igéző vörös színnel való játék, az egymásra pakolt rétegekből álló, festményszerű képek (más szerintem 5 filmen se dolgozik annyit, mint ezeken Cosmatos-ék), a hosszan kitartott, csak nagyon lassan a lényegre térő, a feszültséget egyre-egyre csak emelő jelenetek mind egy drámai csúcspontba torkollanak. Pont a film közepén. Már elég korán sejteni lehet, hogy nagyjából mi fog történni, de itt nem is az a lényeg, hogy mi történik, hanem az, hogy hogyan és miként. The Style is the Substance. Az elnyújtottság a határozottságával és a tántoríthatatlanságával nyer meg, mert így minden szó és pillanat súlyt kap. Amúgy kvázi hulladék lenne.
Itt álljunk meg még egy pár szóra és térjünk ki Red (Nicolas Cage) és Mandy (Andrea Riseborough) kettősére. Az első órában bemutatott szerelmük hitelessége egy igen fontos tényező. Cosmatos roppant keveset állít róluk, de azt ellentmondást nem tűrően. Maguknak valóak és igazi lelki társak. Az egymásnak teremtettségük érzete miatt kvázi egyenes következmény és evidencia a film második felében bekövetkező bosszú. A bensőséges, nyugodt kapcsolatuk miatt ugyanúgy természetes a kirobbanó düh, az őrület és az elszabaduló vérengzés.
A történetet kettéosztó kivégzés-ráeszmélés-megőrülés jelenetek percei, igen izgalmas filmes csemege. Miután a szeme láttára végezték ki szerelmét, Red a láncaitól megszabadulva, otthona elviselhetetlen ürességébe visszatérve, egy a TV-ben futó reklámmal találkozik: Cheddar Goblin. Volt akit egy egész cikk írására sarkallt, érdemes elolvasni. Érdekes gondolatok arról, hogy hogyan változik meg minden egy csapásra a főszereplő életében, validálja a film két részre szakadását és egyben valamilyen szinten zárójelbe is helyezi az egészet. Mert eddig a pontig a humor csak éppen hogy megjelent (autóablak húzogatás), de innentől minden egész más lesz. Az a bizonyos fürdőszobai piálós jelenet egész biztosan csak Nicolas Cage alakításában képes egyszerre elborzasztani, nevetésre késztetni, elszomorítani, ámulatba ejteni, meg még ki tudja mi mindent éreztem közben. Egészen különleges és meghatározhatatlan jelenet.
Aztán meg jön a vérben, alkoholban és drogban fürdő, kitárulkozó, igazságot szolgáltató, bűnös élvezet. Ám (surprise!) mégsem fordul agyatlan hülyeségbe. Nyilván durván túltolt, extravagáns őrület, egy trash élmény, mondhatni. De mégis, meg lehet találni az egyszerű szimbolikáját. Kezdetben vala a férfi és a nő, az ősi, spirituálisan inspiráló, természetközeli idillben. Amelybe beletapos az egymással fertőző függőségben dagonyázó, erkölcsileg velejéig romlott vallási szekta. Megjelennek fontos rossz tulajdonságokat prezentáló karaktertípusok: az ostoba, a mindenre elszánt, a megszállott, a néma alázatos és a hatalommániás manipulátor. Ebben az eltúlzott formában semmi jót nem hordoznak magukban, de nem nehéz következtetni a megidézni kívánt embertípusokat, melyek a való életben a politikában és a vallásokban, illetve ezekkel kapcsolatosan jelennek meg leginkább. Ezek túljátszó kifigurázásával már egyből értelmet nyer a sztori.
És persze nem lehet elmenni amellett sem, hogy eszement alakításokat láthatunk. Nem az extravagáns pillanatok miatt, mert azért abból is van pár (Cage arca a végén az autóban), hanem inkább a színészek erős jelenlétének köszönhetően. Nem feltétlen a feltűnőségre játszanak. Riseborough például alig beszél valamit. A pillantásai viszont, meg az a pár szó amit lassan kivet magából, az annál inkább megkapó. De a főszereplőkön kívül egyébként mindenki telitalálat. Karakteresek és igézően játszanak.
Hjajj, erről a filmről bármennyit lehetne írni... Roppant izgalmas és különleges produkció. Én azt is megértem ha valakit halálra untat, azt is ha viszolyog tőle, azt is ha bődületes értelmetlenségnek tartja. De engedjétek meg, hogy én teljes szívemből, csillogó szemmel rajongjak érte, mert lenyűgöző audiovizuális élmény! 9/10
Az idei év nagy meglepetése ismét a semmiből érkezett. (Honnan máshonnan érkezne egy igazi meglepetés amúgy?) Az a fajta audiovizuális orgazmus, ami nagyon-nagyon ritkán készülhet csak el. Tehát előfordul még az a csillagállás, amikor minden feltétel adott egy elsőre teljesen öncélúnak tűnő, szerzői, vérrel megkent agymenéshez. Panos Cosmatos egy finoman kimért, precízen megszerkesztett transzcendentális élményt nyújt a Mandy-vel, amiről még évtizedek múltán is méltán fognak lelkendezni a műértők.
Ám csak azok, akiknek a stílus is a kedvére tesz. Mert ez bizony egy elég szűk réteg műfaja. A drone metál, a dark ambient zene ismerői és kedvelői talán már álmodoztak valami ilyesmiről, amit itt az első órában láthatunk és hallhatunk. Hangok és képek bűvölete. Folyamatosan változó, gyakran meglepő, mégis mindig hatásos és kohezív. És azért a zenéről kezdtem el beszélni, mert a hangok, a zajok, az adott hangzásvilág szeretete és a stílus iránti fogékonyság nélkül, nagy valószínűséggel félremegy a produkció. Elképesztő amit itt a hangkeverés és a hangdesign terén felvállaltak. Minden egyes élesen csilingelő, torzítottan recsegő szó szokatlan intenzitással támadja a dobhártyát és olyan nyomatékot kap a lassan alakuló, gyér cselekményben, hogy az szinte megbabonázó. Ám ehhez edzettnek kell lenni és egyben szeretni is kell azokat a hangokat! (Na meg kell egy jó fejhallgató és kellő hangerő!) Aki alapvetően pop és rock zenén nevelkedett és nem jártas a nem szokványos szerkezetű lemezek és számok világában, melyek gyakran a hangzásvilág helyett a hangdesignt és a minimalista felfogás szerint egy-egy hangot, hangkavalkádot vagy pl. egyetlen erőteljes riffet helyeznek a középpontba, az a film talán legfontosabb ütőkártyája előtt fog értetlenül ücsörögni.
Ezzel el is érkeztünk a film legszomorúbb vonatkozásáig. Ugyanis ez a filmzene Jóhann Jóhannsson utolsó munkája. És ez egyben élete legnagyszerűbb munkája is, ehhez nem férhet kétség. A történet alakulásával szimbiózisban evolválódó zene minden stílusban otthon van, minden műfajt a velejéig magáévá téve szólal meg. Árad belőle a zene mindenek feletti szeretete és egyben az is, hogy mennyire otthon van a sötétség világában, hogy mennyire átérzi a történet egyszerűségében rejlő elementáris erőt.
Magára a nyíl egyenes történetre sok szót nem érdemes pazarolni, mert nem célszerű lelőni se (jobb csak úgy ismeretlenül belevágni), de amúgy pár mondatban össze is foglalható. Három fejezete van, de valójában két élesen elkülönülő részre lehet osztani. Az első óra, kvázi az expozíciót teszi ki, borzalmasan lassan kifejtve. Iszonyú részletességgel megkomponált jelenetek ezek, az említett hangzásvilágra és a hasonlóan intenzív képi világra támaszkodva. A fénnyel és az igéző vörös színnel való játék, az egymásra pakolt rétegekből álló, festményszerű képek (más szerintem 5 filmen se dolgozik annyit, mint ezeken Cosmatos-ék), a hosszan kitartott, csak nagyon lassan a lényegre térő, a feszültséget egyre-egyre csak emelő jelenetek mind egy drámai csúcspontba torkollanak. Pont a film közepén. Már elég korán sejteni lehet, hogy nagyjából mi fog történni, de itt nem is az a lényeg, hogy mi történik, hanem az, hogy hogyan és miként. The Style is the Substance. Az elnyújtottság a határozottságával és a tántoríthatatlanságával nyer meg, mert így minden szó és pillanat súlyt kap. Amúgy kvázi hulladék lenne.
Itt álljunk meg még egy pár szóra és térjünk ki Red (Nicolas Cage) és Mandy (Andrea Riseborough) kettősére. Az első órában bemutatott szerelmük hitelessége egy igen fontos tényező. Cosmatos roppant keveset állít róluk, de azt ellentmondást nem tűrően. Maguknak valóak és igazi lelki társak. Az egymásnak teremtettségük érzete miatt kvázi egyenes következmény és evidencia a film második felében bekövetkező bosszú. A bensőséges, nyugodt kapcsolatuk miatt ugyanúgy természetes a kirobbanó düh, az őrület és az elszabaduló vérengzés.
A történetet kettéosztó kivégzés-ráeszmélés-megőrülés jelenetek percei, igen izgalmas filmes csemege. Miután a szeme láttára végezték ki szerelmét, Red a láncaitól megszabadulva, otthona elviselhetetlen ürességébe visszatérve, egy a TV-ben futó reklámmal találkozik: Cheddar Goblin. Volt akit egy egész cikk írására sarkallt, érdemes elolvasni. Érdekes gondolatok arról, hogy hogyan változik meg minden egy csapásra a főszereplő életében, validálja a film két részre szakadását és egyben valamilyen szinten zárójelbe is helyezi az egészet. Mert eddig a pontig a humor csak éppen hogy megjelent (autóablak húzogatás), de innentől minden egész más lesz. Az a bizonyos fürdőszobai piálós jelenet egész biztosan csak Nicolas Cage alakításában képes egyszerre elborzasztani, nevetésre késztetni, elszomorítani, ámulatba ejteni, meg még ki tudja mi mindent éreztem közben. Egészen különleges és meghatározhatatlan jelenet.
Aztán meg jön a vérben, alkoholban és drogban fürdő, kitárulkozó, igazságot szolgáltató, bűnös élvezet. Ám (surprise!) mégsem fordul agyatlan hülyeségbe. Nyilván durván túltolt, extravagáns őrület, egy trash élmény, mondhatni. De mégis, meg lehet találni az egyszerű szimbolikáját. Kezdetben vala a férfi és a nő, az ősi, spirituálisan inspiráló, természetközeli idillben. Amelybe beletapos az egymással fertőző függőségben dagonyázó, erkölcsileg velejéig romlott vallási szekta. Megjelennek fontos rossz tulajdonságokat prezentáló karaktertípusok: az ostoba, a mindenre elszánt, a megszállott, a néma alázatos és a hatalommániás manipulátor. Ebben az eltúlzott formában semmi jót nem hordoznak magukban, de nem nehéz következtetni a megidézni kívánt embertípusokat, melyek a való életben a politikában és a vallásokban, illetve ezekkel kapcsolatosan jelennek meg leginkább. Ezek túljátszó kifigurázásával már egyből értelmet nyer a sztori.
És persze nem lehet elmenni amellett sem, hogy eszement alakításokat láthatunk. Nem az extravagáns pillanatok miatt, mert azért abból is van pár (Cage arca a végén az autóban), hanem inkább a színészek erős jelenlétének köszönhetően. Nem feltétlen a feltűnőségre játszanak. Riseborough például alig beszél valamit. A pillantásai viszont, meg az a pár szó amit lassan kivet magából, az annál inkább megkapó. De a főszereplőkön kívül egyébként mindenki telitalálat. Karakteresek és igézően játszanak.
Hjajj, erről a filmről bármennyit lehetne írni... Roppant izgalmas és különleges produkció. Én azt is megértem ha valakit halálra untat, azt is ha viszolyog tőle, azt is ha bődületes értelmetlenségnek tartja. De engedjétek meg, hogy én teljes szívemből, csillogó szemmel rajongjak érte, mert lenyűgöző audiovizuális élmény! 9/10
Megjegyzések
Megjegyzés küldése