2017. április 28.

The New Kids

Sean S. Cunningham (1985)

Érthető, hogy nem vált népszerűvé, mert a látványt, de igazából a megvalósítás minden területét belengi a lelkes amatőrség, illetve a rutinnal, de nagyon kevés pénzből hozzunk ki valamit keveredésének sajátos hangulat. Viszont számomra épp ezért válik egyedivé. A történet eléggé elnagyolt, olyan gyorsan és könnyedén történik meg benne minden, hogy az még a többi, hasonló témájú 80-as évek filmhez képest is egy dramaturgiai nullpont. Ráadásul az erőszak tekintetében túl messzire is megy, mert ha kicsit jobban a realitás talaján maradt volna, egy egészen egyedi hangot üthetett volna meg. Így meg marad egy öszvér, egy furcsaság, amiről nem lehet eldönteni, hogy mit akar. Részben azért is, mert egyfajta realitásérzetet kölcsönöz a filmnek Shannon Presby katasztrofálisan játszott főhőse. A többiek se jók, de ő kilóg a filmből (amerikai filmből meg egyenesen kiugrik!) azzal, hogy úgy játszik, hogy nem játszik. Ő az a szomszéd srác, aki mindig mindenben jobb, mint bárki, egy etalon férfivé válhatna, de a menőséghez, a külsőségekhez és a nőkhöz fingja sincs. Ő az akire mindenki felnéz, de ha megismeri, rájön, hogy teljesen érdektelen ember, mert még egy jót nevetni se tudsz vele. Ő az, akit látsz futni és dolgozni veszettül, de ha közelebb lépsz, megcsap az izzadságszag, mert ő nem használ dezodort. Hogy mit keres egy ilyen figura egy filmben, azt talán még máig sem tudja senki. Ezt az embert akarták ábrázolni, akit én most leírtam? Kötve hiszem. Akárhogy is, ha azt nézzük, hogy mit akartak kihozni belőle és hogy mik a tényleges pozitívumai a filmnek, semmiképpen nem lehet jónak tekinteni. Érdekességnek viszont mindenképpen elmegy. Nem tipikus, csak annak szánták.    6/10


+ Jók a zenék és a hozzájuk tartozó naiv, lelkesítő montázsok. A nyitó pár perc egyenesen tanítani való és bár egy irreálisan ideális család képét festi fel (ez maga az amerikai álom!), egyszerűen nem lehet nem imádni...
– ...Csak aztán jön a prológus tanítani valóan béna, csak tudjuk le, aztán had jöjjön a lényeg típusú lezárása: Megtudják, hogy meghaltak a szüleik, nincs reakció, elsötétül a kép, időugrás. Khmm.
+ Elég kidolgozatlan és béna ahogy a drogot behozzák, mint történetelemet. Az meg egyenesen szuper, hogy James Spader tág pupillái külön másodperceket kapnak a drága játékidőből. Talán csurrant egy kis pénzt a készítőknek valami drogellenes alapítványtól is.
+ Fun fact: Stephen Gyllenhaal, a Gyllenhaal testvérek apja írta a forgatókönyvet.

2017. április 26.

Big Trouble In Little China

Nagy zűr kis Kínában
John Carpenter (1986)

Kezdem a könnyebbel. Mi a jó ebben a filmben? Mint általában a Carpenter filmekben, a fantáziadús, burjánzó ötletekkel és aprólékosan kidolgozott részletekkel felépített világ. Ebbe beleértem a látványt, de az általában használatos filmes mitológiáktól és ezek zavaró kliséitől mentes történetet is. Ja meg a dinamikus zene.


Viszont rengeteg dolog zavar benne és ezek nem csupán apróságok; alapvetően nem jó film. Humorra, látványra, dinamikus cselekményre (akcióra) és egyszerű, közérthető karakterekre épül, de ezek közül egyik területen sem működik jól:
– A humor gyermeteg. Nevetséges maszkulinitást ábrázol vele, nem reflektál semmire, csak önmagában létezik. Emellett nagy gond, hogy sajnos a coolsága felett vészesen eljárt az idő. Egy ilyen macsó kamionsofőr, aki magának (értsd: kifele a nézőnek) beszél hangosan és hirtelen, egy pillanat gondolkodás nélkül cselekszik, mára már nem állja meg a helyét. Azt azért megjegyzem, hogy bizonyára más véleménnyel lennék, ha én is gyerekként láttam volna és a "hősömmé" válik. Mindenesetre nosztalgiafaktor nélkül, én kifejezetten bénának találtam.
± A látvány jó. Különösen az effektek néznek ki még ma is szuperül. Öröm ilyesmit látni a mindent elárasztó, fantáziátlan és súlytalan cgi korában. Elképesztő munka lehetett ennyi díszletet megépíteni, de elég nagy kár, hogy ennyi gagyi anyagot használtak és kár azért is, mert klausztrofób, trapped inside the studio érzetet kölcsönöz ez a sok zárt tér.
– Annyi cselekedet, annyi ember, annyi akció van belesűrítve ebbe a rövid játékidőbe, hogy túl dinamikussá, intenzívvé és sűrűvé válik. Semminek nincs ideje leülepedni. Hatásos dramaturgiai érzékről tanúskodik, hogy sok esetben már türelmetlenül várom, hogy a lassan, feltűnően és kiszámíthatóan épített csattanó mikor érkezik meg végre.
– Cuki az is, hogy ennyire ügyetlenek az akcióvágások. Szinte direkt felhívja a figyelmet rá, ahogy erősen tagoltan vált eltérő beállításokra, valamint feltűnő az is, hogy különböző felvételeket látunk ilyenkor, nem csak más beállításokat.
– Mindenki fullon pörögve, izgágán, mindenhez nagyon értve és tőle távoli események kimenetelét megérezve cselekszik. A mellékszereplők hadonásznak, néznek, hörögnek, visítanak, kiabálnak, mert hát ők ugye szöveg nélküli töltelékek, akadályok csupán, nem pedig hús-vér emberek.


A Carpenter filmek javát legalább jó nézni, ezt kifejezetten untam. Tényleg nehéz megérteni, hogy miért tetszik annyi embernek. Én totál elvesztem közben.   4/10

2017. április 25.

Career Opportunities

Fogd a nőt és ne ereszd!
Bryan Gordon (1991)

John Hughes cukin béna, ám néha rémesen idegesítő karaktereihez egy alapvetően szimpatikus figura szükséges, hogy felül tudjunk kerekedni a gyermeteg hülyeségeiken és képesek legyünk együtt érezni velük. Meg hát azért valljuk be, vannak jobb és rosszabb John Hughes karakterek. Sajnos ez a Frank Whaley, mintaszerűen másodvonalas színész által rémesen idegesítően megformált mitugrász, az utóbbihoz tartozik. A főhős karakterfejlődése egyszerű karakterekkel ábrázolva ezt az "ívet" rajzolja le: __‾‾. Magyarul rohadtul nem logikus és érthető a figura, valamint a helyes irányba való terelődése. A poénok sem ütnek, de nincsenek is olyan jó érzékkel tálalva, mint Hughes saját rendezésű filmjeiben. Először egy összedobált, poénnak szánt ötlethalmaz, aztán meg egy félresikerült krimi-vígjáték. Az egészet belengi egy áporodott, a "még kidolgozatlan" címkével ellátott fiókból elcsent íze a forgatókönyvnek.


Viszont ott van a hamvas, a mai formájához képest meglepően husi Jennifer Connelly, aki a későbbi önmagához híven, már itt is tud egy filmen belül esetlen színésznő, ellenállhatatlan hódító, cuki lány/nő és ezek tetszőleges kombinációja egyszerre lenni, jelenetről jelenetre változva. Kisugárzásával ő az egyetlen igazi pozitívum, pedig ahogy leírtam, ő se egyértelműen és minden tekintetben hozadéka a filmnek. Talán nem véletlen, hogy csak a lovacskázós jelenet, amivel mindig szembekerül az ember. Teljesen feledhető alkotás.   5/10

2017. április 24.

Single White Female

Egyedülálló nő megosztaná...
Barbet Schroeder (1992)

Mindig is utáltam azokat a tipikus hollywoodi filmeket, melyekben a pszicho- és/vagy szociopaták hirtelen válnak agyamentté és a készítők teljesen természetesnek próbálják beállítani a váltást. Mintha számukra is magától értetődő lenne, hogy hirtelen extrém dolgokat kezdenek cselekedni. Na ez a film nem ilyen. Egyébként teljesen a 90-es évek elején divatos thriller vonulatot lovagolja meg. Ha az ember látott egy Elemi ösztönt, egy Zaklatást vagy mondjuk egy Kezet (mely a bölcsőt ringatta), akkor tudja miről beszélek. És ez cseppet sem baj, elég kiforrott, bevált dramaturgia ez. Ráadásul azóta ezek a témák totál ki is vonultak a fősodorból (kivétel például: Elle), tehát elég nagy hiány van belőlük. Szegény, 90-es években felnövő ember, így kénytelen visszafelé tekintgetni, ha át szeretne élni ilyesmit.


Szóval ebben a filmben Jennifer Jason Leigh karaktere nem légbőlkapott módon, egy csapásra, hanem egy felvezetett ív mentén, illetve háttértörténettel megáldva, egyáltalán nem magától értetődően, hanem végig lappangva, majd folyamatosan átalakulva válik vérengző őrültté. Bridget Fonda pedig imádnivalóan állít ellenpontot a naiva szerepében. By the way Bridget Fonda. Szégyenteljes módon, nem igen tűnt fel nekem, hogy ő teljesen felhagyott a filmezéssel. Egyébként elég ritka, ha egy ekkora név magától kivonul az iparból. Bár neki sajnos egyértelműen lefelé ívelt a karrierje és azt sem lehet mondani rá, hogy őstehetség lenne, azért voltak, és úgy gondolom lettek is volna még jó szerepei. Ebben a filmben például teljesen hihető a karaktere, de elsősorban azért emlékezetes, mert - bár dramaturgiai szerepe is van, tehát direkt rá is játszanak valamelyest - ugyanazokban a ruhákban és ugyanazzal a hajszerkezettel, egyszerűen és természetességgel néz ki fejedelmien. Annyi szent, hogy JJL egyébként sem elegáns és barátságos módon szép, de kettejüket összehasonlítva inkább rútnak tűnik, bármennyire is hanzik ez csúnyán. Kacsintsunk össze, borítsunk fátylat erre a kijelentésre és demagóg módon fogjuk rá arra, hogy csupán a zseniálisan bevilágított szűk helyszínek és az öltözékek teszik mindezt. Szóval Bridget Fondáért mindenképpen kár, de még bármikor meggondolhatja magát.

Hogy valamit a filmről is írjak: jó. A fényképezés például tényleg egész kiválónak mondható, de egyéb kiemelkedő oldal híján nem tud emlékezetessé válni. Hiába kerek a történet, ha kiszámítható, hiába vannak beleépítve haladó gondolatok*, ha azok mára csupán megmosolygtatóvá érettek, hiába szép JJL karakterének elfajulása, ha pszichológiai oldalról szinte nevetséges. Mindenesetre felüdülés a 2010-es évek egyoldalú hollywoodi felhozatala után ilyesmit nézni. Jó kis film, simán ajánlható.   6/10


*Micsoda modern film 1992-ből! Számítógépes grafikákkal foglalkozó hölgy, nyíltan meleg szomszéd nem kizárólag sztereotipikusan bemutatva... Nem találok szavakat!

The Founder

Az alapító
John Lee Hancock (2016)

Ismeretterjesztő film, és mint ilyen, teljesen jellegtelen, kizárólag bevált, közérthető filmes mechanizmusok szerint építkezik. Színészileg, dramaturgiailag és minden megvalósítási szempontból teljesen vállalható és profinak tekinthető. Én is unom amikor ezeket írom le, viszont, mivel minden tekintetben ennyire középre lett igazítva, képtelenség megszeretni vagy elismerni. Semmi más nem jut eszembe róla és nem is érdemel ennél többet. Ha ilyen sótlanul tálalnak elém valamit, akkor ne várják, hogy jóízűen hümmögjek. Voltaképpen bármilyen irányból próbálom megközelíteni, az ég adta világon semmi mást nem tudok pozitívan értékelni, csak azt, hogy ismeretet terjeszt. Szóval örülök, hogy láttam, de közben meg hatalmas, elpuskázott lehetőség. Nyenyere.   5/10



2017. április 20.

Paterson

Jim Jarmusch (2016)

Voltaképpen mit is láthatunk itt? Mire gondolt a költő az író/rendező úr? Megmondom én: semmire. Vagy inkább nem érdekel, hogy mire. Ha valaki ebből ki tud hámozni valamit, akkor örüljön neki. Ha meg nem, akkor ítélje meg, hogy mennyire cseszte el az idejét. Annyi gondom van vele, hogy felsorolni is nehéz lenne, de végeredményben úgyis csak arra jutnék, akármennyit is írok róla, hogy jó kis film ez. Nekem nem igen mondott semmi érdemlegeset, legalábbis a híréhez képest elég keveset, de megmondom őszintén, kötve hiszem, hogy Jarmusch szerint valami nagyot kéne ebbe belelátnunk. Ennyire lecsupaszítottan, a főszereplők életét ennyire egyoldalúan bemutatva, a cselekményt ilyen repetitívvé téve, eszméletlenül kiszélesíti a néző befogadásának lehetőségeit. Magyarul ki mit lát bele. Keveset mond, sokat láthatsz bele. Hogy mi ragad meg a nézőben, egy ilyen mű esetében legalább annyira múlik magán a nézőn, mint a filmen. Nem éppen egy szuperhősfilm (a másik véglet). Szóval engem nem igen fogott meg. Kisléptékűsége, a hangulata, az indokolatlanul hosszú játékideje nekem nem igen volt szimpatikus. Ugyanakkor távolról sem tudnám azt mondani, hogy ne érte volna meg megnézni.   6/10


+ Golshifteh Farahanit minden filmbe!


2017. április 19.

Split

Széttörve
M. Night Shyamalan (2016)

DC, Marvel filmes univerzumok ide meg oda, az a helyzet, hogy ezzel a zárójelenettel a Gyűrűk Ura és a Star Wars világ után, ez a legtöbb jó filmet felmutatni tudó, ilyesfajta módon illethető sorozat. Indokolatlanul nagy szavak ezek és persze én sem gondolom teljesen komolyan, főleg úgy, hogy nem ismerjük Shyamalan terveit a jövőt illetően. (Pedig ha az osztályzataimra és a régebben látott filmek emlékére tekintek vissza, akkor bizony tényleg ez a helyzet) Azt azért nem hinném, hogy egymaga belekezdene egy Marvelhez mérhető építkezésbe és hát igazából érdemben ez a két film nem is kapcsolódik össze (a Sebezhetetlenről van szó, ha valaki nem tudná), csupán egy jelenet utal arra, hogy egy világban játszódnak. Ennek okán mindegyik példány kizárólag a saját jogán érdemli ki azt, hogy jónak tituláljuk. Már ha.


Van aki egyenesen isteníti a Sebezhetetlent, én tartózkodnék a nagy szavaktól, de mindenképpen nagyon jó filmnek tartom. Ahogy ezt is. (A Hatodik érzék szerintem ezeknél sokkal személyesebb, érzékenyebb, drámaibb, ami nekem jobban fekszik. Nameg kiegyensúlyozottabb is.) Felcsillant a remény és Shyamalan nagyjából egy csapásra vissza is került a fő körforgásba. Megszerezte magának James McAvoyt, három feltörekvő, fiatal színésznőt és írt egy feszes, izgalmas történetet. Persze a nagy trükk megint az ötlet, ehhez mindig is volt érzéke, ez soha nem vitatta senki. A befogadás szempontjából viszont a legfontosabb szempont, hogy a rendezés remek ritmusú és gördülékeny. A két óra gyorsan eltelik, nincs komolyabb üresjárat és szépen áll össze a történet a végére. James McAvoy is jó, de szerencsére nem csak az ő játékára alapoz, a Betty Buckley által alakított pszichiáter is kiváló és a lányok is mind hozzák amit kell.

+ Ha már a lányoknál tartok. Nagy franc, ez a Shyamalan. Szoknyák, harisnyák, bugyikák, a vissza-vissza térő vetkőzés, a köldökhöz tartott kés, Anya Taylor-Joy menekülés közben veszettül ugráló melle, stb. Folyamatosan adagolja a meztelenség különböző szintjeit, még épp az ízlésesség határán belül, de azért elég látványosan és feltűnően. Én nem kárhoztatom érte.
+ Ami kapásból lejön még, hogy mennyire fantasztikus a fényképezés technikája. Nem a beállítások és a látvány sem különösebben érdekes. Csak maga a tűéles, a celluloidhoz képest kiváló fényérzékenységgel bíró, digitális technika.
+ A sok arcra fókuszáló közeli kép, azért mindenképpen külön említést igényel.


Persze ahogy mindig, most is mindenkinek valami baja van ezzel a filmmel. Kevés a McAvoy, sok a McAvoy, etcetra. Ez Shyamalannal már csak így lesz. Nem egy igazán nagy film, de mind az írás, mind a rendezés, mind a karakterek, mind a kivitelezés, mind pedig színészi játék terén tisztességesen teljesít. Nem lóg ki semmi, úgyhogy én simán ajánlom, mert nekem elég jó kis élményt adott.   7/10

Personal Shopper

A stylist
Olivier Assayas (2016)

A kánontól eltérően, hadd térjek ki először a film - számomra - legérdekesebb aspektusára, a főhős személyiségére. Régebben sok ehhez hasonló, klasszikus sztárcsináló szerep volt, manapság viszont nagyítóval kell keresni az ilyesmit. Kristen Stewart eljátsza azt a típusú embert, akire mindig mindenki felfigyel. Akit imádunk filmen nézni, mert - valljuk be - a valóságban rohadt idegesítő és ellenszenves tud lenni. Arra gondolok, akit mindenki irigyel, mert kizárólag a saját életében él. Aki soha nem issza meg a kávéját, csak kikéri. Aki olyan munkát végez hanyag eleganciával, ami minden ember számár egzotikus és/vagy irigylendő. Aki csak hetek után beszél a fiújával, mert annyira elfoglalt (magával). Aki úgy meztelenkedik előttünk és mások előtt, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Azért bátorkodtam erre kitérni, mert végeredményben ez azért mégiscsak egy, a hagyományos hollywoodi értelemben is értelmezhető kísértettörténet. Csak realistább, földhözragadtabb megközelítésben. Szóval ez a fajta, bármiféle kikacsintás nélküli szerep, mára teljesen kiveszett a filmezésből. Erre most kapunk egyet egy európai, nehezen kategorizálható filmben, amit alig néznek meg páran a fesztiválközönség és néhány Kristen Stewart fanatikus kivételével. Több ilyenre lenne szükségünk.


De lépjünk akkor vissza egyet. Basszus. Mégis mi a jó franc volt az özönlő, frocsögő, de elsősorban inkább értetlen véleményáradat erről a filmről? Kristen Stewart csetel benne, nem történik semmi, blöff az egész film, hogy volt mersze Assayasnak ezzel előállni, etcetra. Milyen filmet néztek ezek az emberek? Ez egy misztériummal átitatott dráma, egy az ikertestvérét gyászoló lányról, megtoldva egy baromi erős krimi szállal. Mi olyan különös ebben? Se formában, se tartalomban nincs újdonság benne. Az igaz, hogy a realista szemlélete miatt szokatlan így egy ilyen történetet látni, de ennek inkább örülni kellene. Sőt! Üdvrivalgani, hiszen ritka együttálás ez még a mai filmes világban is.

Sokkal többet adott mint amire számítottam. Kristen Stewart gyásza nagyon erős, bár - félve jegyzem meg - néhol talán kicsit túltoltnak tűnik a játéka. Viszont az, ahogy a nehezen különválasztható krimi és misztérium szál beleolvad az alapból nehéz helyzetben levő lány életébe, az egyszerűen mesteri. Valójában dráma ez. Anti-hollywoodi, realista, dráma, de ugyanakkor erősen benne van a zsáner jelleg is. Mielőtt nekiállnék áradozni, gyorsan leszögezem, hogy minél előbb be kell(ene) iktatnom egy újrázást, mert a nézési körülmények nem voltak valami ideálisak és az összetett történet is indokolttá teszi, hogy jobban oda tudjak figyelni a részletekre. Mindenesetre már így is egy lebilincselően izgalmas, szokatlan hangulatú film, amit mindenképpen ajánlok.   7/10


+ Kristen Stewart nem mindig tudta volna ezt ilyen jól eljátszani. A zavaros korszakát hátrahagyva, a tehetségét nem elpazarolva, tényleg egy igazi - a szó klasszikus értelmében vetten - sztár alkatú színésznő lett belőle. Nagy szerencsénkre. Remélem továbbra is keresni fogja az ilyen érdekes szerepeket.
– Ez már tényleg a legalja a magyar címadásnak. Semmi köze a filmhez és félre is lett fordítva. Már nagyon be kellene fejezni ezt. Valaki elhiszi, hogy hoz 50 nézőt vagy mi oka lehet? Rossz berögzülés? Borzalom.

2017. április 11.

For Those in Peril

Paul Wright (2013)

Eme film megtekintése csak megerősít abban a bennem szép lassacskán megfogalmazódó gondolatban, hogy ha van egy év, aminek a filmterméséből már láttam 129 darabot, akkor a 130.-at talán már kihagyhatom. Persze alapból hülyeség években gondolkozni a filmek kutatását illetően, de annyiból mégis célszerűnek mondható, hogy listázás. Bővebb kifejtés nélkül.


Hazudnék, ha azt mondanám, hogy élveztem, de azt semmiképpen nem lehet mondani, hogy érdemtelen lenne. Ez egy komplex szerzői film, annak minden előnyével és nyűgjével. Érthető és javarészt átérezhető a mondanivaló, a stílus meg persze kellően sajátos ahhoz, hogy ha rossz pillanatban kap el, akkor jól ki tudja nyírni az élményt. Azt értem, hogy a zárt közösség problémája, a testvér elvesztése és a zárkózott, egyoldalúan nevelt gyerek problematikáinak találkozása tragédiába torkollik, de a líraiságát és a szimbolikáját nem tudom hova tenni. Egyfajta romanticizálása ez a tragédiájának, kicsit ebben fürdőzik meg a befogadási élmény, ami engem eléggé taszított. Nem tetszik ez a tehetetlenség és ez a nemtörődömség. Klausztrofób érzetet kelt, nem láttatja a kiugrás vagy bármilyen szintű megváltás lehetőséget, ezért rettenetesen elszomorít. Ha egy erős pillanatban talál meg, lehet, hogy vevő vagyok erre az élményre, de ilyesfajta lehúzás azért elég ritkán esik jól bárkinek. Én ezt öncélúnak érzem.   5/10


Viszont ez a Mary Elizabeth Frye vers az elején nagyon megütött:

Do not stand at my grave and weep

Do not stand at my grave and weep
I am not there; I do not sleep.
I am a thousand winds that blow,
I am the diamond glints on snow,
I am the sun on ripened grain,
I am the gentle autumn rain.
When you awaken in the morning's hush
I am the swift uplifting rush
Of quiet birds in circled flight.
I am the soft stars that shine at night.
Do not stand at my grave and cry,
I am not there; I did not die.

The Discovery

Charlie McDowell (2017)

Roppant izgalmas alapötlet. Ahogy megtudtam a létezéséről, és persze arról, hogy a The One I Love készítőinek új filmje, azonnal beszereztem. Aztán sajnos ha gyorsan nem is, de végül lelohadt a lelkesedésem. A The One I Love-val ellentétben, itt csupán a történet felütése működik jól. Ahogy kibontják a mondanivalójukat, az lassan, de folyamatosan, érdektelenné válik. Bosszantó, hogy csak egy aspektusa kap helyet a túlvilág létezésének, mégpedig az, hogy öngyilkosok lesznek az emberek. Ez így nem különösebben mozgat meg. Nem egy részleteiben felépített világot kapunk, hanem egy kis zárt, eldugott közösséget, ami nehezen helyezhető el ebben az üresnek bemutatott világban. Kellett volna még sok információ, hogy milyennek képzelik el, mert így nagyon egyoldalú.


"A love story set one year after the existence of the afterlife is scientifically verified." Hát nem tudom. A love story része szerintem eléggé elsikkad. Ha ezt az ő marketingeseik találták ki, akkor elég skizofrén produktumot sikerült összerakniuk. Összességében is valami ilyesmi szűrődik le. Nem igazán látom, hogy mit akartak mondani vele. Nem emlékezetes. Talán az egyszerű képi világ is tehet róla. Nem tetszenek a helyszínek és a kellékek. (Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mekkora probléma ez.) Nem elég karizmatikusak a szereplők sem. Pedig a színészek nincsenek tehetség híján. Még Jason Segel se gáz. Akiket játszanak, azok viszont kevesek. Mibe szeressek bele? Már most, pár nappal a megtekintése után is nehéz felidézni a történet részleteit. Alapjában véve szimpatikus projekt, de elég kidolgozatlan. Profi filmesek hanyag munkája.   5/10

2017. április 7.

Sennen joyû

(Millennium Actress)
Satoshi Kon (2001)

Nem kertelek, nem beszélek mellé: ezt a filmet nem sikerült megfejtenem. Ahogy anno a Paprika-t sem, pedig annak kétszer is nekifeküdtem. Satoshi Kon úgy látszik nem az én stílusom. Végig lekötött, szinte tátott szájjal néztem, és mégsem. A rajzolás egyedi, a zsenialitás határát súrolja, a történet elmesélésének koncepciója érdekes és nem mellesleg szépen kivitelezett, maga a cselekmény is végig izgalmas, szóval én sem értem magamat, nektek sem kell engem. Lehet, hogy én vagyok kevés hozzá, de végül nem igazán látom értelmét. Illetve valahogy az egész szépen kifundált ábrázolásmód és a történet kifutása nem áll össze nekem. Ilyen egyszerű mondanivalója lenne? Sok hűhó "semmiért". Szinte látom magam, ahogy a nem olyan közeli jövőben újra nekiállok a sok dicsőítő írás hatására, és akkor is ugyanarra jutok, hogy túl keveset mond. Nem mondom, szép az üzenet, hogy próbál megbírkózni a gondolattal, hogy miként élte le az életét, hogy megérte e a keresés és hogy mit keresett valójában egy életen át... De mégis, akárhogy próbálom forgatni, nem tudom átérezni ezt a temperamentumot és ezt a világszemléletet. Örök rejtély lesz ez számomra.   6/10


+ Nagyszerű a dinamikus zene!

2017. április 5.

Life

Élet
Daniel Espinosa (2017)

Sokat gondolkodtam ezen a filmen. Örüljek neki, hogy létezik? Vagy annak, hogy pénzt adtam ki érte és ezzel úgymond támogatom a létrejöttét? Végül arra jutottam, hogy nincs egyértelmű válasz. Egyszerűen nem tudok nem ambivalensen hozzáállni ezekhez a termék jellegű filmekhez. Kétségkívül profi munka, bizonyára rengeteg ember dolgozott rajta, elég sok pénzért. És éppen ezért fáj a tény, hogy alapvetően az egész sztori egy összelopkodott, fércelten egybegyúrt, sci-fi középszer. Alien + Gravity + csattanós lezárás. De jelenetek erejéig még rengeteg más ihletet fel lehetne sorolni. Persze mindig meg kell jegyezni ilyen esetben, hogy nem is ez a fő probléma, hiszen nem igen lehet már újdonságot kitalálni zsánertémában. A probléma azzal kezdődik, hogy kiviláglik a készítés mikéntje. Hogy azért jött létre, mert erre igény van, és mert pénzt remélnek belőle. Nem működik a történetmesélés szintjén. Vannak benne valamelyest koherens karakterek, de mind máshonnan ismerősek és nem az ő történetüket láthatjuk, hanem azt ahogy ismert jeleneteket játszanak el, ehhez a cselekményhez igazítva. Ez a probléma. Élvezhető, helyenként elég hatásos is, de végül úgyis az enyészeté lesz és alig fog emlékezni rá valaki. Érdekes kísérlet lenne olyan embereket leültetni elé, akik nem ismerik a fő referenciapontokat. Vajon számukra jobban működnének a karakterek? Nem hiszem.   6/10


+ A vége pofátlanul hatásvadász és jóval előtte kiszámíthatóvá válik, de azért a fene vigye le, így is üt.
+ Rebecca Ferguson úgy istennő egy nagy költségvetésű filmben, hogy közben mégis full girl next door. Talán nem is létezik a valóságban.
– Az űrben, a hidegben, a biztos vég közeledtét várva, elkaladozva megihletődni azért kicsit talán túl nagy nyúlás, ezt azért nem kellett volna így berakni.
– Túl okos ez a kis újszülött lény. Not very likely.


2017. április 4.

20th Century Women

20. századi nők
Mike Mills (2016)

Méltatlanul elsikkadt ez a film a bő mezőnyben. Lehetne csűrni-csavarni, de az igazság az, hogy valószínűleg túl okos és túl jó ahhoz, hogy sok ember megszeresse. Pedig meg kell becsülni, mert kifejezetten ritka példány.

Hogy mitől különleges? Hát attól, hogy érdekes emberekről szól. Nem szokványos, az általánosan elfogadott erkölcsök és elvek szerint élő emberekről, akik drámai/furcsa helyzetekbe kerülnek (lecsupaszítva a drámák java erről szól), hanem igazi egyéniségekről, akikre érdemes odafigyleni, hogy mit kezdenek az életükkel. Az ő életfelfogásukról, hogy miképpen reagálnak élethelyzetekre, hogy hogyan alakul folyamatosan a személyiségük. Magyarul róluk, a gondolkodó emberekről. Unlike a filmek java, itt ők vannak a központban. Persze tudom ám én, hogy ez egy fals összevetés a filmtörténelemből tetszőlegesen kiragadott, konvencionálisnak tekinthető drámával szemben, de másképp nehéz lenne megfogalmazni azt, hogy véleményem szerint ennek van értelme, hogy így érdemes filmes nyelven beszélni emberekről és az életükről.


Ha vannak is a hagyományos értelemben vett dramaturgiai elemek vagy filmes eszközök/csalások benne, teljesen beleolvadtak a történetbe. Minden egyes karakter egy egyéniség, mélységük van és nem kizárólag a történet előrehaladását szolgálja a jelenlétük. Egymásra figyelnek, emberként reagálnak az eseményekre, látszik, hogy forog az agyuk, szinte élnek. Örvendetes, hogy semmilyen politika által felzabált kifejezés alá sem lehet besorolni, mert ugyanúgy megjelennek benne hippi, feminista, konzervatív és liberális gondolatok is. Modernnek, haladó szellemiségűnek, felvilágosultnak lehetne jellemezni. Ennek megfelelően a történet lezártával nemigen lyukad ki sehová, csupán az életfelfogást közvetíti, a megismerést, a tapasztalatszerzést és az elfogadást dicsőíti. Mindeközben vicces, kalandos, kerek történetet tálal, nagyon erős hangulattal, nem mellesleg tele remek zenével és szimpatikus szereplőkkel.

Két útkereső, de alapvetően jó meglátásokkal operáló és összességében is igen jól működő film után (Thumbsucker, The Beginners), Mike Mills egy 21. századi etalont tett le az asztalra. Rendezői és írói munkája is tanítani való, szóval ne hagyjuk feledésbe merülni. Ezt nézni kell.   8/10


Egyébként óvatos az osztályzat, lesz ebből még több is.

2017. április 3.

Lat sau san taam (Hard Boiled)

A fegyverek istene
John Woo (1992)

Egyrészt nehéz lenne összeszedni, másrészt nincs kedvem hozzá (mert nem érdemli meg), hogy alaposan kivesézzem. Mindenesetre eléggé felbosszantott és egyben teljesen értetlenül állok a a kultstátusza előtt. A filmkészítés több szintjén is félremegy és végeredményben egy rémesen hosszú lövöldözés-sorozat szintjére alacsonyodik le, aminek az ég adta világon semmi értelme nincsen. Törvényszerűen válik súlytalanná azzal, hogy valószerűtlen és túlzó. Gyerekes elképzelés ez a keménykedésről, ami a lehető legkomolyabban veszi magát és kizárólag maszkulin poénok törik meg a lövések és az ugrabugrálások sorozatát. Nincs semmi ami érdemben kizökkentene ebből, minden ennek van alárendelve. Lőnek benne mindent ami mozog, végeláthatatlanul. Van némi történetfoszlány körítésnek, ám az érdekek, az indítékok annyira ésszerűtlenek és felfoghatatlanok, hogy belemenni sem érdemes. Egy példa, csak az érzékeltetés végett: A félszemű főgenya halomra lövi az ártatlan betegeket a tetőről, aztán hirtelen egy jelenet alatt morálisan megérintődik (amikor a főnöke teszi ugyanazt, amit ő tett pár perccel korábban), és egyből ellenszegül munkaadójának egy teljesen kilátástalan helyzetben.


A kivitelezést tekintve, a koreográfiát szokták dicsérni, pedig elég nevetséges dolgok is akadnak.
– Vannak például szép lassítások, amikben a lövés-összeesés-vérfröccsenés-robbanás összehangolásának problémáit láthatjuk. Amúgy is feltűnő, de a lassítások nagyon szépen kiemelik.
– A sok költséges robbanás, rombolás miatt meg persze rengeteg vágás van. A különböző időpontokban felvett jeleneteket szépen el lehet különíteni azzal, hogy feltűnően különböző, hogy mi hova esik, ki hova néz vagy éppen a vérfolt hova kerül.
– Szép példa még a raktárépületbe való kötélen leereszkedés a minimum 50 fegyveres közé (egyedül, hiszen jó ötletnek tűnik). Vagy 5x láthatjuk ugyanazt bevágva egymás után, rettenetesen sokan meghalnak közben, mikor a valóságban ez kb 2-3 másodperc lenne.
– Random gonosz ember kinéz az ablakon lőni az ártatlanokat: a fegyver még az ég felé néz, de ő már elkezd lőni, aztán célra is tart egy kis késéssel.
– És ha már nem bírtam eddig megállni, muszáj feltennem a legnyilvánvalóbb kérdést is. Hogy mégis hogy a jó fenébe volt képes John Woo arra, hogy kihagyja a filmből a tárazást. Olyan sebességgel lőnek ki sok tárnyi lőszert a cuki kis pisztolyaikból, hogy ő inkább úgy gondolta, egyszerűbb kihagyni a francba, csak a gond lenne vele. Egyetlen kivétel azért akad persze, a dramaturgiailag indokolt eset, hogy még feltűnőbb legyen a hiánya.
– Alapvetően két eset lehetséges a film törvényeinek keretein belül: vagy eltalálnak valakit elsőre, vagy soha.

Lehet, hogy nem én vagyok a célközönsége ennek a filmnek és a kor is nagyon sokat ront az élvezhetőségén, de azért nehezen tudok elképzelni olyan tudatállapotot, hogy ez működőképessé váljon. A rengeteg hiba a film azon aspektusábn, amit a kritikák zöme magasztal, kérdéseket ébreszt bennem. Megválaszolni viszont nem tudom, mert szerintem ez egy élvezhetetlen kaki.   3/10


– Visszatérve a film elejére, roppant mód bosszant a jazzes nyitány emléke. Ott dobol a szerencsétlen, de úgy, hogy még életében nem ült mögötte, csak úgy odarakták, ő meg vigyorog hozzá esetlenül. Nem lehet nem látni, hogy mennyire fingja nincs róla, hogy mit csinál és miért. Mert hát miért is ne tehetnék ezt bele a filmbe? Olyan kúl elképzelés, hogy napközben egy öldöklő vadállat, este meg zenélget a klubban. Megsímogatja kicsit a dobokat a seprűvel, nehogy túl porosak legyenek. Nem kicsit nem passzol a filmhez.
– A zene bár gagyi hangzású, tipikus 90-es évek, de nem mondanám kifejezetten rossznak. Viszont az elején kényszeresen sokat használt (lecsapottan ér véget egy vágással, annyira szólt volna még), aztán majdnem teljesen beleolvad a filmbe és eltűnik a lövések zajában.
– A baba lehugyozza az egyik égő lábát, a másik is elalszik. Szomorúan béna poén.