2012. július 31.

Le Havre

Kikötői történet
Aki Kaurismäki (2011)


Kaurismäki egy párját ritkítóan karizmatikus rendező. Határozott előadásmódja van, minden filmjét áthatja ez a letisztult, nosztalgikus légkör. A társadalmi ranglétra alsó rétegei foglalkoztatják. Azok a szürke emberek, akik a megszokottság biztonságában tengetik mindennapjaikat. Legtöbbször másodpercekig csak néznek, rezzenéstelen és kifejezéstelen arccal. Magában nem sokat érne az egész, de az esemény ami felborítja addigi életüket, cselekvésre készteti őket. És akkor cselekednek. (Tádá!) Valószínűtlen magabiztosságal és ugyanazzal a kifejezéstelen arccal. Az egész olyan esetlenül abszurd, hogy már vicces és közben valamiért finom melegséget áraszt. Legkedvesebb Kaurismäki élményem a Külvárosi fények egyik jelenete. De ezt leírni úgy se lehet: Melrose - In the meanwhile.


A Kikötői történet a legújabb a sorban és ez is a jól bevált recept szerint készült. Jobban mondva a saját kelepcéjében vergődik. A legnagyobb baja, hogy túl hosszú. Pedig csak 93 perc, de mégis sok. Semmi újítás vagy meglepő esemény, a történet pedig magában nem tölti ki űr nélkül ezt a hosszt. Húsz perccel rövidebben egy aranyos kis mese lenne az emberi szívről. Így viszont sajnos egy másfél órás szenvedés. Nehéz volt leírni de hát az volt... Pozitívumként azért megemlítem a csodálatosan komponált fénybeállításokat és a szokásosan elidegenítő, távolságtartó fényképezést. Kaurismäki fanoknak biztos okoz pár kellemes pillanatot, de azt ők is beismerik majd, hogy ennél már kaptunk tőle sokkal egységesebbet.   5/10



Being Flynn

Mocsokváros utcáin
Paul Weitz (2012)


Robert De Niroval nem vagyok megelégedve mostanában. Imdb-n két completed, két post-production, két filming és négy pre-production van bejegyezve a nevéhez. Ja és közben készíti elő a következő rendezését. Nem rossz így majd hetven évesen, de mikor is volt utoljára igazán értékelhető alakítása? Egyébként nagyon pozitív, hogy kisebb szerepeket is elvállal, sok kisebb költségvetésű, pozitív projektet lehet(ne) feldobni a nevével. (Ha jól válogatna.) Nekem mégis inkább kezdő Al Pacino szindrómának tűnik, néha kicsit már önmaga paródiája amit lead. Szólni meg persze ki merne neki?
Fanyalgás off. Itt nem is teljesen jogos, mert csak halványan rémlik a probléma. Korrektül tolja a csövest és jól kiegészíti Paul Dano újabb, arcberendezése miatt örökösen búvalbélelt lelkiállapotra rendeltetett karakterét. Emberi történet a nehéz családi helyzetről, függőségről, barátságról, blablabla... Hiányolom a mélységet a karakterekből, Julianne Moore anyuka szerepe kicsit a levegőben lóg és a drogos korszak lezárása is elég megmagyarázatlan. Egy realista drámához képest felületes, de hollovúdi filmeken felnőtteknek biztosan szerethető. Tonképpen jó film, úgyhogy Schaffer Józsi megúszta az e-mailt.   6/10


Természetesen olyan képet választottam amin Olivia Thirlby is szerepel.

2012. július 27.

Zwartboek

Fekete könyv
Paul Verhoeven (2006)


Fordulatos, amerikaiasan elnagyolt, gyorsan pörgő történet, ármánykodással, szexszel és akciókkal teletűzdelt háborús film egy céltudatos, magabiztos nőről. Jól hangzik? Az is. Ismered? Ugye hogy nem! Ez az a titkos kedvenc, amit senki se ismer típusú film. Pedig Verhoeven letett már egyet s mást az asztalra és még díjakat is nyert vele. Valószínűleg a tengerentúliaknak már maga a holland és német nyelv kellően elrettentő volt. Az ittenieknek meg gondolom túl amerikai ahhoz, hogy nem amerikaiként sikeres legyen. A történelmi hűségét nem érdemes firtatni, ez csak egy könnyed, szórakoztató kalandfilm. Minden benne van aminek benne kell lennie, élen a gyönyörű Carice van Houtennel és sok csúnya nácival, akik a végén úgyis megkapják a jussukat. Két és fél óra, úgyhogy időt kell szorítani neki, de ha éppen akad rá, akkor nem érdemes tétovázni. Egy kis gyöngyszem a mozikedvelőnek.   8/10



2012. július 23.

Margaret

Kenneth Lonergan (2011)

Nyitányként egy kis New York, és már indul is az érdekes dráma-alapozó karakterfelvezetés. OK, ebből még bármi lehet. Úgy néz ki Kenneth Lonergan nem felejtette el, hogy kell ezt csinálni. Kicsit mocorgok a kanapén, jobban kényelembe helyezem magam. Aztán páff! Nem is. Nem kell az aztán. Csak így: Páff! Percekig csak pillogtam és kerestem az állam. Rég volt már ilyen. A történetről nem árulok el semmit. Jobban örülök neki, hogy én se tudtam semmit róla. Persze a készítés körülményeivel azért képben voltam. Követtem az infókat amikor kiderült, hogy végre tényleg bemutatják, mert a You can count on me egy nagyon erős, mondhatni túl erős rendezői debütálás. Aki látta, biztos elgondolkodott rajta, hogy vajon mire lenne képes, ha raknak pénzt a feneke alá. Végül raktak is alá, meg nem is, de ezt Onozó Robi egyszer már tökéletesen összeszedte. Úgyhogy.


A felgyorsult világ egyik nagy központjában, New Yorkban, az élet olajozottan működik. Minden és mindenki a helyén. Cserep Cseperednek a gyerekek a természetidegen környezetben, nekik már ez a magától értetődő. Lehet utálni, vagy akár imádni is. Ahogy például Woody Allen teszi. Hogy mennyire törékeny ez az egyensúly, arról a gazdasági válság, a pszichológus és pszichiáter képzésekről kikerülő friss pályakezdők száma vagy a benzinárra való hiperérzékenység is ugyanúgy árulkodik. Elég egy kis meggondolatlanság és olyan események hosszú láncolata indulhat el, amire semmilyen rálátása nincs az embernek. Főleg egy éppen a felnövés küszöbén álló, túl öntudatos kamasz lánynak. Ilyenkor hirtelen kellene felnőni, de ez legtöbbünknek túl nagy falat lenne. A főszereplő Lisának is.
Anna Paquin, Matt Damon, Mark, Ruffalo, Jean Reno, Matthew Broderick... Makulátlan alakítások. A terjengős és összetett forgatókönyv egy pillanatra se roggyan meg, csak úgy röpül az idő vele. A két és fél órás verziót néztem, de be kell iktatnom a hosszabbat, mert ezt többször is látni kell. Kötelező jelleggel, minél előbb.   9/10



2012. július 20.

Rundskop

Bikanyak
Michael R. Roskam (2011)

Sötét. Nem csak a kép, de a hormonmaffia közege és a bikanyakú feje is hatalmas, mindent betakaró, végzetes sötétséggel van tele. Szívfájdító Jacky története. Nehéz helyzetben van, de önhibáján kívül keveredik gyilkosság gyanújába. Ugyanúgy ártatlan, mint gyerekkorában, amikor megtörténik a tragédia és megpecsételődik a jó reményekkel induló kiskamasz jövője. Nehéz elképzelni, hogy egy alig tizenéves kissrác, hogy dolgozza fel a vele történteket, de abszolút hihető ez az elkeserítő vízió amit elénk tárnak. Antiszociálissá, munkájába temetkező férfivá érik, aki hátrányos helyzetét különböző szerek mértéktelen fogyasztásával próbálja ellensúlyozni. Nem meglepő módon: sikertelenül.


Matthias Schoenaerts. Jegyezzük meg ezt a szép nevét, mert még sokat fogjuk hallani. Kezdetnek itt lesz egyből az új Audiardban Marion Cotillard oldalán. Roppant szimpatikus és jóképű egyén, de itt nem ezt az oldalát mutatja. Hanem a zseniális színészét. Kb akkora átváltozáson ment keresztül, mint Tom Hardy a Warrior kedvéért, de ez csak a látszat, a fizika. A játéka teljes átalakulás, érzékeny és nagyon finom. Minden rezdülése Jackyé. Egyérteműen a legerősebb pont a filmben, mert azért akad itt néhány hiba. Semmi komoly, de ahhoz éppen elég, hogy erejét vessze a közepén. Ha Roskam úr a vágószobával is szorosabb barátságba kerül, akkor lehet itt még jó kis krimire, thrillerre számítani.   6/10

Exam

A vizsga
Stuart Hazeldine (2009)

Gondolkodtam az osztályzaton. 5 és 6 között van valahol, de inkább nem adtam meg a jobbat. Több okból. Egyrészt nagyon zavartak a szájbarágós visszaemlékezések. Egy ilyen kevés szereplős, klausztrofób szituációban semmitől sem zavartatva, folyamatos koncentrációval kellene a karakterfejlődést figyelni. Másrészt pedig pont a karakterek. Gyengécskék. Semmi szimpátia nem alakul ki, mesterkéltnek, túl tipikusnak tűnnek. Úgyhogy csak a remek alapötlet miatt marad végig nézhető és izgalmas, holott az sem annyira eredeti... Szóval marad az 5/10.



2012. július 17.

Paths of Glory

A dicsőség ösvényei
Stanley Kubrick (1957)

Kubrick bácsi az én szememben későn érő. Itt a különleges stílusjegyeknek még nyoma sincs. Az első igazán jó filmje a Dr. Strangelove és kész. Számomra ez nem több egy tisztességes iparosmunkánál. Megértem, átérzem, de nem hagy nyomot bennem. Minden korrekt, jók a színészek, van mondanivaló... aztán ennyi.   6/10



Back to the Future

Vissza a jövőbe
Robert Zemeckis (1985)

Rengetegszer láttam amíg pici voltam, mondhatni ezen nőttem fel, úgyhogy nehéz nem elfogultan nyilatkozni róla. Kicsit tartottam tőle, hogy sok év után csalódás lesz újra megnézni. De nem lett az! A pörgős, csavaros történet, a viccesen és túljátszottan hiteltelen karakterek, a zene, az időutazás misztikuma együtt kölcsönöznek ellenállhatatlan bájt ennek a részletesen kidolgozott kis remekműnek. Filmkedvelő körökben nem igazán dívik kalandfilmekért vagy vígjátékokért rajongani, de ezzel mégis gyakran találkozni ilyen-olyan bloglistákon. Nem véletlen. Ilyen könnyű, dráma vagy főgonosz nélküli filmnek különösen izgalmasnak és intenzívnek kell lennie, ahhoz, hogy kritikus-kedvenc legyen. És ebben még több is van! Michael J. Fox vagány figurája (a kölykök kedvence, hiszen mindenki ilyen akar lenni amíg a felnőtt világ nem rontja el), Christopher Lloyd őrült zsenije, Biff karaktere, a brutálisan esetlen Crispin Glover alakítás, mind szeretnivalóan egyszerű figurák, akik folyamatosan konfrontálódnak. Viccesen, a komolyság legcsekélyebb látszatát nélkülözve, a tudománymentes fantasztikum és a retro közös jegyében, szóval egy igazi vegyesfelvágottban. A cselekmény egy percre sem áll meg és a vége is úgy csattan, hogy mindenki elégedetten áll fel, várva a kötelező folytatást. Ezt bármeddig ellehetne nézni. És bizony ez időtálló!   9/10



2012. július 11.

The Grey

Fehér Pokol
Joe Carnahan (2011)

Közben azt gondoltam talán megér egy 5-öst, de így utólag kicsit bosszant, hogy megnéztem. Az elején hosszadalmasan bemutatott, de teljesen súlytalan levél témán még átsiklottam, csak aztán jöttek ezek a szuperokos farkasok, a gyenge karakterek meg az elcsépelt Neeson figura és szépen elrontották az amúgy se rózsás összképet. Most mondjam azt, hogy ilyennek is kell lennie? Nem mondom, pedig most így nyáridőben azt hittem a kevés filmnézés hatására a kevésbé jól sikerült filmeket is többre fogom értékelni. Erre tessék! Szinte csak rosszakat fogok ki a melegben.   4/10



2012. július 9.

Somers Town

Shane Meadows (2008)

Londonba utazik a nincstelen, tizenéves suhanc. Grasszál az utcákon céltalanul. A lengyel bevándorló apuka egyszem fia szintén egyedül, csak ő inkább bezárkózva. Egymásra találásuk szinte kézenfekvő, de valahogy mégis valószínűtlen. Pont ezért életszagú. Nem a közös érdeklődés, a lakótelepi bandázás, az iskola hozza össze őket, hanem az élet. Nincs igazi történetük, csak pár konfliktus és helyzet. Máshonnan jöttek, különböznek és idegenkednek, de kitartanak egymás mellett. Egyedül semmire nem mennének, de érzik, hogy közösen tovább tudnak lépni az életükben. Igazi, önzetlen barátság.
Egy nagyon őszinte és aktuális film a mindennapok névtelen gyerekeiről. A zseniális és hibátlan This is England egyszeri fellángolásnak tűnt, ezért nem vártam sokat Shane Meadowstól. Nagyon kellemes meglepetés. Hangulatfilm hatásos, szívmelengető, melankólikus zenékkel, TV film hosszúságban. Bármikor újranézném.   7/10



2012. július 5.

Cure

Gyógymód
Kiyoshi Kurosawa (1997)

Æonflux kvázi ajánlása után: Nem tagadom, van egy fura hangulata, nade mégis milyen! Ez a hangulat hiányának a hangulata. Mi ez a hülye zene? Miért nem érdekelnek a szereplők? A történet teljesen rendben lenne, de itt valami nagy kánya van a levesben. Kívülállóként nézem a filmet és nem fog meg benne semmi. Áhh, ennyi elég is erről.   3/10



2012. július 3.

Get the Gringo

Börtönregény
Adrian Grunberg (2012)

Jópofa in medias res: szól a mexikói zene és történnek a dolgok. Mindenféle hihetetlen, vicces és macsó dolgok. Mel Gibsonnak kell ez a szerep, mint egy falat kenyér. Újra a régi sármját, a huncut rosszfiú szerepét ölti magára; ezzel majd talán tud javítani valamit a megítélésén. Kicsit azért megfásultnak tűnik az arca, kevésbé hiteles mint fiatalon. De végül is mindegy, mert a hiba nem benne van, hanem a túl laza vágásokban, a hangsúlyosság hiányában és a sokszor előforduló, olcsó megoldásokban. Rossznak nem mondanám, de ez csak egyszernézős, jól szórakozós, aztán könnyen felejtős darab.  A lényeg: két hét múlva semmire nem fogok emlékezni belőle. Ennél több kell.   5/10