2015. június 29.

The Texas Chainsaw Massacre

A texasi láncfűrészes mészárlás
Tobe Hooper (1974)

Filmtörténeti mérföldkő pótlása, volume sok. Megmondom őszintén, semmi érdemlegeset nem olvastam róla, csak mindig jött szembe, úgyhogy kénytelen voltam engedni a nyomásnak. Amire számítottam, az egy a mára rég megunt horrorfilmek őseként, hozzájuk erősen hasonlatos borzalom, a kora által elszenvedett ügyetlenséggel és kiforratlansággal, blablabla. Magyarul semmi komoly élmény nem lebegett szemem előtt. Ehhez képest, azon kívül, hogy a bevezetőben hallható beszélgetések szokásosan bugyuták és erőltetettnek hatnak, teljesen mást kaptam. Kicsit gyanús volt az elején, hogy igazam lesz, amikor néhány szarvasmarha illetve pók vizualizálása extrém hangok kíséretében valósult meg. Nem értem miért kéne ettől nyugtalannak éreznem magam, de ezek csupán felesleges kis apróságok, nem komoly hibák. Legalábbis a későbbiek tudatában, mivel ezek a könnyen kategorizálhatóságot vetítik előre. A későbbi tucatfilmeket pont ezek a nélkülözhető klisék miatt vetem meg nagy lelkesedéssel.


Ráfordulva a lényegre, nagy öröm, hogy nincs túlmagyarázva, semmilyen eredetet, hátteret nem próbálnak meg köríteni ennek a tébolyultságnak. Csak az őrület jelenik meg a maga egyszerű valójában, ennek megfelelően elég mély nyomot hagy az emberben. Eleinte csak a hangosra tekert zajok nyugtalanítanak, aztán ahogy sűrűsödik a cselekmény, egyre gyakrabban rezzenek össze a hisztérikus sikolyokon és a végére roppant mód idegesít a láncfűrész börrögése is. Ezt pozitív értelemben mondom, hiszen nem butaságokkal és logikai nonszenszekkel töltötték fel a "fiatalok a vidékre mennek" sztorit, hanem izgalommal és borzalommal. Maga a történet lényegében öt mondatban elmesélhető lenne és ez nagyon jót tesz a zsigeri élvezhetőségnek. Az idióták szerepe nincs lesilányítva pár üres pózra és direkt betegnek szánt tevékenységre. Folyamatosan kapunk belőlük annyi információmorzsát ami igazolja elmebajukat. A nagypapa kalapácsos próbálkozásának idejére már tényleg annyira irracionálisan eltorzult minden szereplő (beleértve a szenvedő félt is), hogy - a józan ész diktálta gondolkodással ellentétben - teljesen hihetővé válik. Olcsó kirakatiság helyett mélységet kapni mindig nagy meglepetés.
Úgy álltam neki, hogy majd jól megmondom róla a magamét, de szerencsére inkább fejet kell hajtanom előtte. Ha nincs a felvezetés gyenge karakterábrázolása és az ártatlanok többet kapnak ezeknél a jelentéktelen szerepeknél, hibátlan élmény lenne.   7/10

2015. június 23.

Mean Streets

Aljas utcák
Martin Scorsese (1973)

Ha a főnök többi munkájával vetem össze, az a szó jut eszembe elsőnek és utolsónak, hogy zabolátlan. Ekkor nem volt még meg a híresen profi arányérzék, ahogy egyébként az istenített Taxisofőrben és a Dühöngő bikában sem. Bár sok filmjét nem láttam, de nálam az első etalon tőle (eddig) a Nagymenők volt és azért később is voltak melléfogásai (Hugo - hogy csak a legrosszabbat említsem). Ha jobban belegondolok, szerintem Scorsese inkább egy maffiafilm specialista. Azok a művei, melyekben egy bűnözőkből álló közeget mutat be sok szereplővel - amit szerencsére olyan gyakran tesz karrierje során -, mind jól koordinált és emlékezetes alakítással teliek. Ez a fajta konstrukció sokkal jobban megy neki, mint a kevés, jobban kidolgozott szereplő felépítése. Mindez javarészt erre a filmre is igaz, de a történet a jó bevezetés után kicsit nehezen akar kilyukadni valami fejlemény felé. Miután megismertünk minden szereplőt és csapongunk velük a mihaszna életükben, megtorpan. De ez egyébként nem olyan rossz, mint ahogy hangzik, mivel ennek ellenére is élnek a szereplők és jó őket nézni. Csak kicsit így hosszabb a kelleténél és nem üt akkorát a lezáró akció. A környezetet és a kort viszont zseniálisan adja át a nézőnek. Könnyen bele lehet zuhanni a naturalista képekkel ábrázolt városi mocsokba. Érdekes amúgy összevetni a jóval később készült műveivel, mondjuk a Wall Street farkasával vagy Téglával, melyekben maximálisan kidolgozott, erősen manipulatív vizuális koncepciót találunk, itt meg gyakorlatilag csak volt egy kamerás ember, még a bevilágítás is szinte teljesen hiányzik.


Az igazság az, hogy ez a fajta természetesebb hozzáállás nekem sokkal jobban bejött, mint az említett, nagyot mondani akaró sofőrös, boxolós filmekben. Ezt sokkal inkább érzem szívből jövőnek, annak ellenére, hogy filmként ennek is ugyanúgy megvannak a maga hibái. Viszont akárhonnan nézem, így is, úgy is határozottan érdemlegesnek nyilvánított néznivaló.   7/10

2015. június 19.

We Are Still Here

Ted Geoghegan (2015)

Nem azért rossz film, mert olyan borzalmas élmény lenne. Ami azt illeti, nincsenek vele komoly problémák. Csupán annyi a gond, hogy rettenetesen középszerű a történet és ezt szokás szerint profi vizuális megvalósítással és a készítők által jól beváltnak minősített filmes eszközök tetszőleges kombinációjával próbálják palástolni. Magyarul minden pillanata ismerős valahonnan és ezért igencsak unalmas és érdektelen. Nem tudom kinek a fejében fordul meg, kinek van elég bőr a képén, hogy még ma is ugyanazt próbálja újra és újra lenyomni a torkunkon, kb. másfél évtizeddel az alapok letétele után. Mehh.   4/10



2015. június 18.

Citizen Kane

Aranypolgár
Orson Welles (1941)

Hatalmas adósságot rovok le ezzel, talán mondanom sem kell. Meg talán most már azt sem, hogy mennyi problémám van az ilyen régi filmek fogyasztásával. Nem igen szoktak erről beszélni, pedig álszentség figyelmen kívül hagyni, elvégre teljesen más az előadásmód. Igyekszem ennél az óriási dokumentált irodalommal rendelkező, mérföldkőnek számító filmnél is ugyanolyan objektíven ítélkezni, mint ahogy általában.


Olyan nagyon nincs is nehéz dolgom vele, ugyanis mai szemmel nézve semmi különös vagy emlékezetes nem említhető róla. Talán úgy lehetne a legszebben kifejezni, hogy ez egy a korához képest nagyon jól öregedő történet. Akkoriban bizonyára kiemelkedett a remek szerkesztésnek köszönhetően, de mára a teátrális jellege miatt kissé naivnak, egyszerűnek tűnik, valamint köze sincsen a mai viselkedésformákhoz annak amit látni lehet. A szakmaiságot tekintve, manapság egy közepesnek ítélt film is professzionálisabb ennél (igen). A nézői igények kiszolgálását figyelembe véve pedig - akár a realista, akár a manipulatív hollywoodi vonal fele vizsgálódunk - számtalan élvezhetőbb, átélhetőbb, érdekesebb, hitelesebb alkotást lehetne felhozni mellette. Sokat gondolkodtam az osztályzáson, de ha jobbat adtam volna, akkor azt nem éreztem volna magaménak. Megbánni mindenesetre nem bántam meg, de ajánlani se ajánlanám.   5/10

2015. június 15.

Heli

Amat Escalante (2013)

Ez a realizmus a legokosabb választás, ha egy komoly társadalmi problémát akarnak szemléltetni, hiszen így lehet a legközelebb hozni az emberhez miféle dolgok történhetnek meg a nagy világban. Egészen nyilvánvaló, hogy a mexikói drogbiznisz széles társadalomra gyakorolt hatását próbálják feltárni előttünk. Tulajdonképpen egész sikeresen, ugyanis filmként sok hibát nem nagyon lehet felróni neki. Viszont ha magát az ügy előrehaladását tekintjük célnak, akkor nem éppen ez a legjobb módja a figyelemfelhívásnak. Egy ilyen filmet megnéz egy rakás filmkritikus a fesztiválokon, agyondicsérik, aztán megnézi egy valag filmőrült (mint pl. én), akik otthon kuksolva konstatálják a helyzet súlyosságát, majd néznek egy következő, hasonlóan súlyos filmet. Szóval nem jut el szélesebb rétegekhez, de ha valami elképesztő marketingmunkának vagy valami szerencsének köszönhetően mégis többen látják, akkor is a tömeg nagyobb része csak annyit fog leszűri belőle, hogy lapos, nem elég látványos és összességében nem elég intenzív élmény.


Egyébként annyi hiba van benne, hogy totál feleslegesen bontják meg az időrendiséget, mert feleslegesen kinyírják vele a feszültséget. Meg kicsit távolinak tűnik, de ez csupán az élesen eltérő életvitelnek köszönhető; nagyon más világban mozgunk mi itt. Kordokumentumnak mindenesetre nagyon jó, csak valóban nem elég intenzív élmény ahhoz, hogy a lecsupaszított előadásmód kellően darabokra szedjen.   6/10

2015. június 11.

L'âge atomique

(Atomic Age)
Héléna Klotz (2012)

Azt nem lehet mondani, hogy ne lenne értelme, de csapongó, nehezen kihámozható és valószínűleg igen szűk rétegnek készült. Mondjuk az agglomerációban élő, szexualitásával erősen hadilábon álló introvertált különcöknek. (Mondtam, hogy szűk.) Na jó, azért a városi fiataloknak úgy általában mondhat valamit, de nem von le semmiféle következtetést, sőt még csak véleményt se nagyon a nyilvánít. Na meg azért egy egy órás filmet unalmassá tenni is tudás kell... Kicsit óvatos, kicsit gyáva az osztályzatom, de engem annyira rossz időben talált meg, hogy ez az újfelvilágosult mondok is valamit meg nem is hozzáállás bennem nem lelt értő szemre vagy fülre.   5/10


Amúgy roppant érdekes a nem odaillő zene és a halálosan nyugodt párbeszéd a vadul táncoló tömegben a diszkó közepén, de ez is csupán egy ötlet. Többet ki lehetett volna hozni belőle.

2015. június 9.

Der Fan

(The Fan)
Eckhart Schmidt (1982)

Az általánosan elfogadott, hallgatólagos közvélemény szerint ennek a filmnek vérgagyinak kellene lennie. Nem szép dolog előítéletesnek lenni, de itt tényleg minden oka meg van rá az embernek, hogy legyintve továbbálljon. Német, ez már alapból sokaknál kiveri a biztosítékot, 80-as évekbeli, és ráadásul annak is a legsötétebb első időszakából való, mikor még a nőknek is bundesliga frizurájuk volt.


Ehhez képest igen nagy a meglepetés, elvégre egy komolyan kidolgozott művészi elképzelést visznek benne végig, mit ad isten, elég hatásosan. A korához képest abszolút jól működnek a filmes mechanizmusok, egyáltalán nincs olyan érzése az embernek, mintha kívülről, csak az eltelt időt figyelembe véve tudná élvezni. Az egyetlen zavaró tényező sem igazán írható jogosan a negatívumok közé. A színészi játék ugyanis noha hideg, szenvtelen és lassú, de koncepciózusan olyan amilyen, a film minden területét átjárja ez a sajátosra komponált hangulat. Érdekes összehasonlítás, de nekem kapásból a Haneke féle Hetedik kontinens jutott eszembe róla. Ott is ilyen érzelemmentes, magukban tipródó embereket látunk és mégis végig érezni lehet a feszültség növekedését, tudni lehet, hogy valami borzasztó fog történni.
Nagy szerepet szántak a zenének, az akkori szintimániának megfelelően egy Rheingold névre hallgató (számomra ismeretlen), erősen Kraftwerk ihlette német együttes, felettébb tetszetős munkáját lehet hallani. Eleinte határozottan jól működik, csak a végére válik kicsit harmatos hatásúnak a nem túl jól eltalált hangszín és a változatlanság miatt, sajnos pont a legdrámaibb események idején. Nagy plusz pont viszont, hogy meg merték lépni, beleálltak egy egész klip filmbe való integrálásába. Ez merész húzás, de egyáltalán nem lóg ki a filmből és mivel a zene is kifejezetten élvezetes, az egyik legjobb része a filmnek.


Mindenképpen meg kell említeni még Désirée Nosbusch nyugtalanító szépségét. Nem csak egyszerűen jól hozza a tébolyult tinédzsert, de nyíltan felvállalta a meztelenséget, bokorral, lelki csupaszsággal együtt és ez igencsak üdvözítő a prűd amerikai filmekhez képest. Maga a művészi koncepció kicsit elidegenítő, az ilyen húzások viszont sokkal inkább berántják az embert; mindig nagy öröm látni, ha messze el mernek menni egy filmben.
Akárhogy is nézem, egy ilyen ritka különlegességnek nem lenne szabad feledésbe merülnie. Nem kell a befogadáshoz lilának se lenni, úgyhogy a fene érti, hogy egyáltalán eddig, hogy került el. Ahelyett, hogy mindenki az ötszázadik Kubrick összeállítást osztaná meg, rámozdulhatna például erre. Összességében sokkal jobban járna vele az emberiség. Akkor én most megtettem.   7/10

2015. június 4.

Sutorenjia: Mukô hadan

Az idegen kardja
Masahiro Andô (2007)

Szép dolog, hogy ilyen egységes, könnyen érthető formanyelvet teremtettek meg az animének, de ez nem jelenti azt, hogy a tartalomban is a jól bevált formulákhoz kell ragaszkodni. Végig úgy néztem, hogy sorozatban ugrottak fel a kis buborékok a fejem felett: ja, igen, ez az a szereplő aki pórul fog járni, ez most a szokásos erődemonstráció, ez a ledöbbentés ideje, ez a vicces figura és így tovább. Inkább a keménykedést, az akciót kedvelő gyerekeknek lehet műfaj-bevezető film, vagy az anime őrülteknek a napi betevő, mulasztandó az elvonási tüneteket. Aki valódi filmélményt keres, annak simán el kell mennie mellette. Indeed.   5/10



2015. június 3.

Mississippi Burning

Lángoló Mississippi
Alan Parker (1988)

Kordokumentumnak, drámának és kriminek is megfelel. Dafoe és Hackman párosa érdekes dinamikát ad a cselekménynek, ahogy mindent másképpen reagálnak le és szép fokozatosan közelítenek az álláspontjaikkal, majd robbannak végül egyszerre az ügy érdekében. De nem ám csak klasszikus rendőrpáros-konfliktus az övék, hanem okos adok-kapok reflektálás a rasszizmus köré csoportosítható eseményekre. Ritkán látni ilyen jó párost krimiben na.


Amúgy a kor kicsit azért megette ezt a filmet is, mert annak ellenére, hogy maga a téma fontos és érdekfeszítő, eléggé elmegy a tipikus irányba, hiába jó a főszereplő páros. Lehet, hogy a gyűlölködő emberek sok hülyeséget megcsinálnak a valóságban, de itt azért többször a saját szempontjukból erősen megkérdőjelezhetően cselekednek. Szokásos hollywoodi probléma, nem tudom mit csodálkozom ezen. Ja, és az összes néger színésznek kiadták a kötelező bamba, mártírnézést, plusz egyetlen olyan színes bőrű szereplő sincs, akinek egy minimális háttértörténetét el lehetne képzelni. Jó szándék ide vagy oda, maga a film gyógyír ugyan, egy apró győzelem dokumentálása, de a sztereotip beidegződéseket inkább táplálja, minthogy irtaná, mivel előre rögzíti a következő, leheletnyivel kedvezőbb állapotokat. Tehát lényegében ártalmas, egy hamis forradalom, the cake is a lie és így tovább.   6/10

2015. június 2.

Kung Fury

David Sandberg (2015)

Ebben benne van minden, amitől az internet korszaka szép és egyben visszatetsző. Közösségi forrásból valósították meg, szóval ha egy ekkora ordas hülyeségre is lehet pénzt szerezni, neadjisten profitálni belőle; azt hiszem erre szokták mondani, hogy egy fantasztikus világban élünk. Másrészről meg imdb-n 8,4 ponton áll jelenleg, aminek kb. azt kéne jelentenie, hogy egy bármikor, bárhol a helyét megálló alkotásról van szó. Miközben egy nagyjából 25 perces játékidőben is darabokra hulló ötlethalmazról beszélünk. Szó se róla, Sandberg ügyesen figurázza ki a régi zsarufilmeket, szárnyal az elméje, ha őrültségek felhalmozásáról van szó és a vizualitása roppant megnyerő az egyszerű, lényegre törő túltoltságával és a neon színeivel. De ennél azért jelentősen több kellene ahhoz, hogy működjön, még ilyen rövid játékidővel is. Hibákat felsorolni nincs értelme, mert lényegében filmként értelmezni is nehéz. Mindezek ellenére, valahogy nincs szívem 5/10-nél rosszabbat adni neki.

"I'm a cop from the future."


Still Alice

Megmaradt Alice-nek
Richard Glatzer, Wash Westmoreland (2014)

Az előzetes híreknek megfelelően, nagyon jó meglátásokkal, szépen szerkesztve, minden esetleges társadalmi érzékenység pontot körültekintően kerülve, méltóságteljesen mutatja be az alzheimer stádiumait, a környezetre és magára a betegre gyakorolt hatását. A célját tehát maximálisan eléri, méghozzá tényleg úgy, hogy filmként gyakorlatilag nem lehet neki hibát felróni. Ezt ebben a közönyös hangnemben, amiben elkezdtem írni rövid resumémat, nem lehet eléggé hangsúlyozni, annyira komoly fegyvertény. A megvalósítás a lehető legcélravezetőbben naturalista, a színészek erősen kézben vannak tartva. Ahhoz képest, hogy túlnyomórészt amerikai produkció és fősodorbeli dráma, már-már realistának lehet nevezni, ami nem valami gyakran fordul elő manapság.


Egyetlen zavaró pont viszont mégiscsak akad, de hangsúlyozom, ez a lehető legszubjektívabb probléma, mást nem bírtam kitalálni, hogy jogossá tegyem az osztályzatot. Szóval van ez a család. A tudományos kutatást végző férfias apa és nyomdokában lépdelő jóképű fia, a nemzetközileg elismert nyelvész anyuka és a két gyönyörű lány. Most nincs kedvem tovább fosni a szót, de a lényeg az, hogy ez a betegségtől eltekintve teljesen problémamentes család, kissé talán túlságosan is idilli. Persze nem azt mondom, hogy nem elképzelhető ilyesmi, de három testvérből azért legalább egy ki szokott lógni annál messzebb, hogy keresgéli a helyét az életben. A szülők párkapcsolatának mélységi bemutatásának mellőzéséről meg ne is beszéljünk. Mindez annak a hátrányára írható, hogy ennyire a betegségre és az akörül forgó eseményekre koncentráltak. Ha ennyire gondosan megmunkált alkotásról beszélünk, ezen a téren is illett volna egy életszagúbb megoldást találni. Amúgy tényleg nagyon jó film.   7/10

+ A nyilvánvalóan remek Julianne Moore mellett ki kell emelni Alec Baldwint, mint rendes drámai szerepben szereplő színészt és Kristen Stewartot, akiről még mindig sokan nem képesek elhinni, hogy színésznő, pedig de.