2015. július 31.

Miracle Mile

Ne várd a csodát!
Steve De Jarnatt (1988)

Kis költségvetésű, romantikus, pre-apokaliptikus B-film

A történet jó. Tetszik, hogy milyen távolról indít a romantikus szállal és hogy milyen messzire eljut kevesebb mint másfél óra alatt. Csak ami közte van, sajnos azzal azért vannak problémák. Kezdve a bénán vágott, két kilométerről is alacsony költségvetésű akciójelenetekkel, kiemelve a benzinkutas részt. Aztán olyan ostobaság is szemet szúró, mint amikor fegyverrel hadonászva bemegy egy edzőterembe és egy szoláriumfülkéből kinéz egy meztelen nő. Miért tenne ilyet? Hogy legyen egy meztelen nő a filmben? Mert mást nehéz elképzelni. Ezek felett azonban még szemet lehetne hunyni, mégiscsak egy amolyan B-filmről lévén szó. De a főszereplő szerencsétlenül megírt karakterének következetlen viselkedése már inkább bosszantó. Ha a cselekményt is elkezdeném elemezni a megszámolni is nehéz "Várj meg itt! Menj oda! Ezt csináld! Azt csináld!" és egyéb a való emberi viselkedéstől nagyban elrugaszkodott eseményekkel, abból még kevésbé jönne ki jól. Nézése közben végig az az érzésem volt, hogy félremegy és ahogy haladunk előre, egyre inkább idegtépő, hogy nem a lényegre koncentrál a cselekmény. Azért a végére sikerül összecsiholni egy kis izgalmat is és bár nekem túlságosan romantikus, összességében szimpatikus produkció. Szemben a nagy stúdiófilmekkel, messzebb mer menni és - bármennyire is problémás - egy személyes, érzelemgazdag történetről van szó. Azért nem csodálom, hogy a Cherry 2000 és ez a film után csak sorozatok jutottak De Jarnatt úrnak.   6/10


Pár percet elmélkedtem rajta, de nem értem, hogy a cím fordítója mire gondolt.

2015. július 30.

Hyena

Gerard Johnson (2014)

Annyira adja magát a Pusher kapcsolat, hogy nem lehet elmenni mellette. A kétségbeesett, alvilágban küzdő főhőst és az erősen hasonlító történetét tekintve, lényegében egy korban aktualizált, UK-be áthelyezett koppintásról van szó, de közben azért annál valamivel többről és egyben kevesebbről is. Több, mert a gyakorlati megvalósítás jelentősen profibb (most esik le, a Pusher jövőre már 20 éves lesz bakker!), külön kiemelendő, hogy a zene eszméletlenül hatásos és nem mellesleg innovatívan minimalista. Viszont kevesebb, mert a realizmust és a zsigeri brutalitás átélését tekintve csorbát szenved. A Pusherben nem merültek fel kérdések a nézőben arról, hogy vajon megtörténhetne e a valóságban amit látunk. Ezzel szemben itt a rendőrség velejéig korrupt jó zsaruinak a túlkapásai, a túlságosan sztereotip karaktertípusok használata és a feleslegesen szövevényessé bonyolított kapcsolatok kizökkentő hatással bírnak és ezzel kinyírják a maximális elmerülést ebben az egyébként kegyetlenül lehúzó kárhozatban. Pedig Michael karaktere legalább olyan jól megírt és eljátszott mint anno "Fránkéé" volt és bizonyos jelenetek, mint például az első beszélgetés az albánokkal (lábreszelés, közben nyelvi nehézségek kihasználása), remek humorérzékről és jó emberismeretről tanúskodnak az írót (és egyben a rendezőt) illetően. Röviden tehát audiovizuálisan, színészi játékban nagyon erős és javarészt a sztori is jól megáll a lábán, csak az egyensúly nincs teljesen rendben. Másodszorra még jobban üthet, úgyhogy erősen ajánlott, jó moziélmény.   7/10



2015. július 28.

Insurgent

A lázadó
Robert Schwentke (2015)

Újraolvasva, hogy mit gondoltam anno a széria nyitódarabjáról, meglepően pozitív véleménnyel bírtam, de az emlékeim is egy teljesen vállalható termékről tanúskodnak. Ezzel szemben Schwentke folytatása teljesen irányt tévesztve darálja le a történetet, méghozzá úgy, hogy hebegni-habogni sincs ideje a nézőnek. Felvezetés nélkül csap bele hirtelen a sok szereplővel operáló cselekménybe. Ráadásul - gondolom a könyv nyomán - elég intenzívnek, mozgalmasnak lett szánva, ezért rengeteg dráma, akció és furmányosság lett belesűrítve, ami alatt egyszerűen összeroppan az egész. Semmi sincs előkészítve, semminek nincs hatása, csak pörög minden egymás után a legkisebb súly nélkül. A szereplők nevetségesek, a motivációk kiismerhetetlenek, azonosulásra még csak idő sincsen. Kegyelemből a korrekt cgi-nek és az egyébként szimpatikus színészgárdának köszönhetően kap egy 4/10-et.



2015. július 23.

Scenic Route

Kerülőút
Kevin Goetz, Michael Goetz (2013)

Ha nem túloznák el a konfliktust az indokolatlan brutalitással, egész jó jobb lehetne. Persze attól még ugyanúgy totál idióták lennének a szabadulást jelentő kérdésben, szóval az alapszituáció felcsigázó érdekességétől eltekintve, elég nehéz lett volna egy hozzám hasonlóan földhözragadt gondolkodású egyént filmesztétikailag kielégíteni. Nem azt mondom, hogy nem lehetnek olyan ostoba emberek, akik ennyire bénán kezelnek egy szorult helyzetet, csak az idő előrehaladtával egyre növekszik a felmerülő kérdőjelek száma és ez kizökkenti a nézőt a befogadás állapotából. Ha azért ilyen ergya a logikai kidolgozása a filmnek, mert hülyének nézik a célcsoportot, akkor azért gáz, ha viszont a készítők vannak olyan alacsony értelmi színvonalon, hogy nem tudtak jobbat kitalálni, akkor meg azért az. A rosszindulat azt mondatja velem, hogy kitaláltak - az egyébként ügyes - fordulatot a végére, és csak később írtak hozzá valamit gyorsan.   5/10



2015. július 22.

While We're Young

Noah Baumbach (2014)

Most mondanám, hogy Baumbach végre beérett, de ez csupán nézőponti kérdés. Beérett ő már jóval korábban, csak a Frances Ha volt nekem kicsit csalódás az erőltetettsége miatt. Persze tudom, hogy ebben az emberek nagy része nem ért velem egyet, ám mégis. A felesleges és mesterkéltséget kölcsönző fekete-fehér kép, a jópofáskodó neurotikusság túlzásba vitele miatt, sajnos nem tudtam igazán megszeretni.


Jelen esetben, azonban sokkal jobban sikerült kordában tartani a csapongó karakterek érzelmi amplitúdóját, aminek köszönhetően könnyebben meg lehet barátkozni velük. Nem is fontos annyira az azonosulás, ahogy Woody Allen szereplőinél sem, hiszen ahogy öregebb kollégája esetében, úgy nála is végig egy külső szemlélődő számára készített, az irónia, a cinikus hozzáállás torzított lencséje mögül, biztonságos távolságból nézzük őket. Okosak, menők, gyerekesek, szánalmasak, de elsősorban emberiek és viccesek. Eddig műveinek zöméve ellentétben, most szó sincs félbehagyott, direkt csapottan rövidre zárt történetről, ami megpróbál gondolkodásra késztetni. Ez úgy kerek ahogy van, mindent a szánkba ad és meglepetésre mégsincs ezzel semmi baj. Talán kevésbé nevezhető intellektuális szórakozásnak, mint a Tintahal és a bálna vagy a Margot az esküvőn, ám ez azoknál sokkal, de sokkal profibban kivitelezett, gyakorlatilag minden téren. Könnyedebb, more uplifiting, much more feel-good és jól áll neki.


Az erős sárgás képi világot mondjuk most is felesleges, túlzó hangulat-ráerőltetésnek érzem. Nem tudom miért szereti ennyire befolyásolni a nézőt ezen a téren. A beállítások és a fényképezés nagyon jó, de én személy szerint azt mondom, hogy munkát és energiát is megspóroltak volna vele ha hagyják natúr mivoltukban a színeket és a néző sem érezné magát annyira elnyomva.

A Noah Baumbach - Woody Allen párhuzam abból a szempontból is él, hogy mindkettőjük gyors munkatempóval dolgozik, viszont hullámzó a művek színvonala. Szerencsére mindkettejüknél jelentős többségben vannak a jól sikerült filmek. Én Baumbachnak is kívánok legalább annyi vászonra került alkotást, mint amennyi most Allennek van. Csak azt a fránya erősen szűrőzött képi világot kéne elhagyni végre.   7/10

2015. július 21.

The Myth of the American Sleepover

David Robert Mitchell (2010)

Nem lehet nem megjegyezni, hogy a rendezők zöme a fél karját odaadná annyi varázslatért, amit David Robert Mitchell ebben a rövid játékidőben összehoz. Annyira jók a karakterek és a kis életkéjük, hogy szinte végig fültől fülig vigyorog az ember ahogy küzdenek önmagukkal. Ügyesen ragadja meg azokat a pillanatokat, melyek mindenki számára ismerősek és megkapóan játszik az eshetőségek mulatságos kombinációival, amikor tinédzserként annyira egyfelé koncentrál az ember, hogy törvényszerűen totál másképp alakul minden és a végére mégis teljesen rendben valónak tűnik ami kisül. Magyarul az élet, mindannyiunk életének egyik legnagyobb csodáját sikerült több ízben filmre vennie.


A neighborhood szépen fel lett építve, él a város a sok fiatal szereplővel. Ja, és igen, nagyon jó, hogy teljesen ki lettek hagyva a felnőttek és velük együtt minden a materiális világból. Ugyanolyan jól működik ez az elképzelés, mint az It Followsban. Jobban belegondolva furcsállom, hogy ilyen ritkán alkalmazzák ezt az elszigetelt karakter és történetábrázolást.

Hogy a gyengébb oldalára is rátérjek, a probléma annyi, hogy nincs kiemelt főszereplő és vezérszál. Minden jelenet jó valamilyen szinten, csak egy egésszé nem áll össze. A film nagysága esetleg még abban rejlett volna, ha sikerül a lazán kötődő jelenetekből egy nagyobb lózungra kilyukadni. Az alap, a hangulat megépítése tehát tényleg mesteri, csak írásban nem elég erős az anyag. Szerencsére már tudjuk, hogy DRM azóta fejlődött ezen a téren, úgyhogy remélem nem kell sokat várni a következő filmjéig.   7/10

2015. július 20.

Qu'est-ce qu'on a fait au Bon Dieu?

Bazi nagy francia lagzik
Philippe de Chauveron (2014)

Elég ha annyit mondok, hogy filmként 4/10-nél jobbat semmiképpen nem kaphatna. Szanaszét lehetne cincálni. Ellenben a szórakoztatás szempontjából meglepően jó, nagy százalékos találati aránnyal nevettet. Még a sztereotip, rasszokra célzott poénokat is olyan jópofán tálalják, hogy nem bántó és nem is közönséges. Néminemű tanulságnak is sikerül átszűrődnie, de elsősorban azért lehet érdemes megnézni, mert tényleg teljes mértékben kikapcsolja az agyat. Lelkiismereti okokra hivatkozva nem tudom megadni a jobbat, úgyhogy 5/10.



2015. július 16.

Saul fia

Nemes László (2015)

Nehéz belekezdeni egy ilyen film recenziójába, de kénytelen vagyok. Akkor a legelejéről. Nemes László arra vállalkozott, amire eddig még senki sem mert. A lehető legvalósághűbben megjeleníteni egy koncentrációs tábor működését. Nem csodálom, hogy Németországból válaszra se méltatták, mikor pénzre pályázott. Pedig nem vaktában borzalmakat ábrázolni támadt kedve, hanem megpróbálta rekonstruálni a sonderkommandó lázadását, abból a kevés konkrét információból ami megmaradt.


Alkotótársaival együtt a történelmi hűséget tűzték ki elsődleges céljuknak, és a professzionalizmusra való törekvés mellett épp csak annyi fantáziát engedtek meg maguknak, hogy egy olyan mindenki által átélhető, alapvető emberi életösztönre és erkölcsi méltóságra alapozó cselekményt kerítsenek, mintegy alapnak a film számára, hogy az végigvezesse a nézőt ezen a pár napos eseményen. Egyetlen embert, Sault követjük végig a száz percben és az 1:1-es képarányhoz közelítő felvételnek köszönhetően ráadásul az események nagy része nem csak fókuszban nincs, de legtöbbször takarásban is van. Mégis mindenről tudomásunk van, követni lehet a történéseket és nincs jobb kifejezés rá, kegyetlenül letaglóz. Az érdekes benne az, hogy a hollywoodi forgatókönyvíró-kamara tagjainak legnagyobb megrökönyödésére (és valószínűleg a készítők szándékának maximális kiteljesedése mellett), pont így válik teljes egységgé a személyes küzdelem és a környezetben zajló történelmi esemény két rétege. Hát hol van ez a Sorstalanság meseszerű szentimentalizmusához és a Schindler listája manipulatív hamisságához képest? Nem kis bravúr, hogy a hatásvadászat legkisebb gyanújának elkerülése mellett, - amennyire el tudjuk képzelni - a lehető leginkább megközelíti a múlt rettenetes valóságát és közben lekörözi minden eddigi koncentrációs táborról készült film emberre gyakorolt hatását együttvéve.


Ahhoz hogy működjön ez a kényes egyensúly, a megvalósítás szempontjából egy elég extrém módszert, a "követő" fényképezést választották. Ez az technika, ami miatt általában megemlékeznek az Ember gyermeke híres háborús jelenetéről (pedig az egész film maga a tökéletesség mintapéldánya, de erről majd máskor). Precizitást, több perces snitteket, részletesen kidolgozott koreográfiát igényel, valószínűleg épp ezért nem látni tömegével a filmekben, rengeteg munka van vele. A Saul fia majdnem végig ezzel a módszerrel készült (hát nem irigylem a színészeket és a statisztákat). 90%-ban Röhrig Gézát látjuk elölről, hátulról, oldalról. Amikor elölről, akkor a beszédes, de rezzenéstelen, érzelemmentes arcát látjuk, amikor hátulról vagy oldalról, akkor a környezeten van a hangsúly. A helyszínek korhűek, a díszletek nyugtalanítóan valósak. Nagy feladat hárult a hangmunkákra is, hiszen a film lehúzó hatásának jelentős hányadát a konstans zajok, krematórium, fegyverropogás, nyögések, kiabálások teszik ki. Ennek is köszönhető, hogy szépen lassan kialakul a nézőben a rohamtempóban fejét vesztő gépezet felfoghatatlan káosza. Mikor elérünk az éjszakai sírgödrös jelenetig, szinte a szürrealitásig fajulnak az események és már már azt mondanám, hogy nem tudom elképzelni, hogy ez tényleg megtörtént, ha nem billentene vissza a gondolat, hisz' épp most gyűlöltették meg pár hét alatt a menekülteket - bevándorló címszó alatt - szeretett országunkban.

Negatívumot nem azért nem írok, mert el szeretném hallgatni, hanem azért mert nincsen. Személyes problémák lehetnek a filmmel, ahogy pl. Bede Mártonnak is volt (szerintem is lehettek banális beszélgetések a koncentrációs táborban, ugyanakkor nem feltétlen kell azt ebben a történetében megjeleníteni). Én például kíváncsi lettem volna, hogy hogy csempészi ki a fiát az épületből. Ennek azonban semmi jelentősége nincs. Annak már sokkal inkább, hogy tényleg a fia e. Ami egy újabb zseniális húzás Nemes Lászlótól. "Neked nincs fiad." Hangzik el többször Saul és Ábrahám között. Kettejüket figyelve, egyértelműen Ábrahám tudta jobban megőrizni elméje épségét, de az igazság már biztosan nem fog kiderülni.


Lehet vitatkozni a film fontosságáról. Hogy mennyire van létjogosultsága egy újabb feldolgozásnak 70 év távlatából, nem tudom. Ebben a nehéz nézésű megvalósítási formában nagyon kevés emberhez jut el, tehát mérhető társadalmi hasznát nehéz lenne megállapítani. Viszont a profi, iránymutató kivitelezése, a beágyazott történelmi elemek és a személyes dráma egységbe kovácsolódása, valamint a kikezdhetetlensége és a modern realizmus csúcsra járatása miatt egész biztosan a valaha készült legjobb, legvalósághűbb film a koncentrációs táborokról. És ez még jó ideig így lesz.   10/10

Nemes László és Erdély Mátyás cinematográfus ezzel a filmmel azt is megmutatták, hogy nincs szükség fakításra és túlzott színszűrésre ahhoz, hogy elhiggyük a kort, amit ábrázolni szeretnének.

2015. július 14.

Jaws

A cápa
Steven Spielberg (1975)

Miért istenítik Spielberget? című folytatásos értetlenkedésem ezen bejegyzésében kivételesen megpróbálok nem nagyon kiakadni. Mégpedig azért, mert /dobpergés/ nem kifejezetten rossz! Neutrálisan tudok viszonyulni hozzá, ami jelentős előrelépés az utoljára látott Duel után. Lássuk mi az ami említésre méltó:

– A cápa a felszínen vonszolja áldozatát, hogy lehessen látni. Rendes tőle, különben nem tudnánk elborzadni. Oh wait, így se!
– Roy Scheider karaktere az, aki tudja, hogy történni fog valami. Mi meg a legelejétől fogva tudjuk róla, hogy ő az, aki tudja, hogy történni fog valami. Unalmas.
– A bevilágítás az amúgy is mesterkélt képi világot totál stúdiószerűvé tesz. Azért ez mégsem egy TV film, vagy igen?
– Dreyfuss az első jelenetében mintha egy teljesen más embert játszana a későbbihez képest.


+ Roy Scheider összességében jól hozza a szerepét, karakteres fizimiskáját nehéz lenne megunni.
+ Mikor elindul a hárman a hajóban buli, egész életszerűvé válik a film, pedig nem éppen ez az erőssége.
– Amikor gyors ütemben kopogtat a cápa a hajó oldalán, azt azért megnézném egy külső szemszögből is. Gyanítom fizikailag nem lehetséges, csak azért.
– A cápa viselkedése emberszerű, semmi állatias nincs benne. Ha látnunk kell a felszínen megy, ha nem akkor a víz alatt, direkt követi a hajót, ravasz és így tovább. Mikor épp az a félelmetes benne - ahogy el is hangzik a filmben -, hogy egy természetes gyilkológép. Totál célt tévesztett irány ez a személyesítés.

Jó, jó tudom, ez egyszerű szórakoztatásra készült film, de képtelen vagyok nem felnőtt fejjel nézni. Ennyi hülyeség tudatában, nem lehet jó osztályzattal méltatni.   5/10

2015. július 13.

The Hidden

A rejtőzködő
Jack Sholder (1987)

Közben rájöttem, hogy én ezt kis koromban már láttam. Még az is lehet, hogy többször is. Csak pár hangulat meg pillanatkép maradt meg belőle, de azok is igen lassan ugrottak be. Lehet, hogy nem véletlen, mert most meg majdnem elaludtam rajta. Pedig nagy általánosságban elég szórakoztató. Főleg amikor MacLachlan a képen van, aki újfent a zsenialitás és az értelmezhetetlenül rossz színjátszás között ingázik átmenet nélkül. A zsarus poénok kifejezetten jól sikerültek, remek alaphangulatot adnak. Csak valahogy izgulni, önfeledten élvezni nem sikerül. Gyanítom bennem lehet a hiba, mivel mindig így járok a magát félig komolyan vevő, félig direkt gagyira gyártott filmekkel.   6/10



2015. július 9.

St. Vincent

Theodore Melfi (2014)

Egy ilyen agyonhasznált sémákon, sztereotip karakterábrázoláson és unalomig ismert forgatókönyvön alapú film élvezhetősége csupán annyin múlik, hogy milyenek a főszereplők. Persze ezzel a kiindulással nyilván felesleges felemelő, lebilincselő élményt várni, de egy korrekt kikapcsolódásra azért futhatja. Bill Murray egyedülálló egyéniség, de mindent azért ő sem tud megmenteni. A mulatságos részek szinte kizárólag az ő nevéhez fűzhetőek, minden más kezd igen gyorsan a feledés homályába merülni. A stáblista melletti kis improvizatív hülyéskedése kis túlzással többet ér az egész filmnél. Jónak sajnos semmiképpen nem mondanám, de azért el lehet kuncogni rajta.   5/10



2015. július 7.

Kramer vs. Kramer

Kramer kontra Kramer
Robert Benton (1979)

Na, akkor így néz ki egy olyan film, melyet a megírt történet vezérel. Az okosan, átgondoltan megírt történet. Nem próbálják megerőszakolva beletuszkolni filmes keretek közé, hanem küldetéstudat által vezérelten, mozgó képpé, moziélménnyé, filmdrámává alakítják át. Lehet és persze van is átfedés az itt használt megoldások és a hollywood által hallgatólagosan követendő példának ítélt klisék gyűjteménye között, de nem azért mert az egyszerű irányt választották, hanem mert ez volt a célszerű. Ne feledjük el, hogy minden klisé egy úttörő megoldásként kezdte. Megjegyzem, '79-ben azért még nem is volt olyan kiforrott a gépezet, mint manapság.

 

Dustin Hoffman általam eddigi legjobbnak ítélt alakításában rengeteget felismertem a magamban játszódó gondolatokból. Egy hús-vér ember, egy rettentő erős karakter, melyből rengeteget lehet meríteni a mai világ kusza szerepvállalási normáinak útvesztőjében. Mind az apa-fia, mind az apa-anya, mind pedig az apa-környezet kapcsolatok a jellemábrázolást és fejlődést vezetik végig a kijelölt úton, méghozzá úgy, hogy kérdések és válaszok arzenálja borzolja a néző agytekervényeit. Így egyfajta párbeszéd jelleggel haladunk végig a cselekmény főszálán, melynek mi is aktív részesei kényszerülünk lenni.
A gondolkodó, az élet minden területét alakítása alatt tartó férfi, vajon hogyan birkózik meg kényelmes életének felborulásával? Mit tart a legfontosabbnak? Miért fog küzdeni? Mit hajlandó feláldozni? Megalázkodik, mérlegel, improvizál, kiutat keres és végül megoldást talál, de mindvégig önmaga marad, megőrzi méltóságát, férfiasságát és tekintélyét. Egy hétköznapi hős, aki az egyszerű kis életében a nehéz körülmények között is a moralitás talaján marad és kiáll az elveiért. Sokkal több ilyen földhözragadt, kifinomultan megmunkált történetre lenne szükség a mai, szuperhősök által irányított világban. Dustin Hoffman ebben a száz percben az én személyes megmentőmmé vált, aki úgy mutat irányt 36 év távolságból, hogy az soha nem megy ki a divatból.   8/10


Érdekes Meryl Streepet fiatalon látni. Egyrészt azért, mert kiderül, hogy tényleg volt benne dög, ezt hajlamos elfelejteni az ember ennyi anyuka és nagymami szerep után. Másrészt meg itt azért még bőven volt benne flaw, nem a kiforrott mesterszínész tökéletessége süt le róla, hanem a természetesség és az igyekezet. Sokkal szimpatikusabb, mint manapság.

2015. július 1.

Kingsman: The Secret Service

Kingsman: A titkos szolgálat
Matthew Vaughn (2014)

Revitalizált, modernizált, poénosra vett, felpörgetett, oldschool James Bond remake (értsd.: Daniel Craig korszak előtti), erős nosztalgia-faktorral. Hogy mi ezzel a baj? Hát az, hogy ilyen egyszerűen le lehet írni. Minden egyes apró összetevő egy nagy kirakós része, amit jelen esetben nagyon szépen sikerült összeilleszteni. Pofátlan nyúlással van tele gyakorlatilag minden perce, de a jó kedélyű könnyedsége, a vérprofi kivitelezése, az aktualitása és a hibátlan rendezése miatt képtelenség haragudni rá. Durván erőszakos, akárhogy is nézzük, de úgy látszik, hogy mára tényleg lazult annyira a filmfogyasztó társadalom prűd rétege is, hogy ennek nem kerítenek akkora feneket. A remek humorérzék nélkül amúgy nem sokat érne az egész. Adná az ég, hogy legalább ennek ne jönne folytatása! (Tudom, hogy jön.)   7/10