2016. november 30.

The Other

A másik
Robert Mulligan (1972)

Az eszem tudja, hogy tetszenie kellene, mégsem tetszik. Pedig a történet a forgatókönyvvel együtt nem csak simán jó, kiemelkedőnek mondható. Ebből a korszakból különösen. Egyrészt keményen odaver, másrészt, a horroroknál megszokottól eltérően, a pszichológiai oldal is kifogástalanul működik. Az anya állapota és a gyereket ignoráló viselkedése, a nagymama odaadó, túlságosan megbocsátó szeretete, a család többi részének önző nemtörődömsége és a kiscsávók zavartsága, szóval tényleg minden apró részlet passzol a borzalom létrejöttéhez. Örömteli az is, hogy nem erőltetik túl a természetfeletti mibenlétét, bár részemről akár ki is lehetett volna hagyni. Tetszik az is, hogy bő lére van eresztve és későn alakul ki a probléma veleje és súlyossága.


Viszont annyira nem tetszik az előadás stílusa, hogy képtelen vagyok átélve nézni. Kezdetnek ott van a legendás Surtees féle fényképezés, ami szerény véleményem szerint csapnivaló. Mosódott pásztázások, félretájolt képek, szédítően oldalra irányított kamera a repüléses jelenetnél és így tovább. Az az érdekes, hogy látom benne a koncepciót és érzem, hogy egy kicsit még jobban rájátszva akár istenien különleges is lehetne. Így viszont megmarad simán furcsának és nem tetszik. Emellett a legnagyobb gondom, hogy ugyan minden megnyilvánulás érthető, de a színjátszás efajta teátrális, beszédközpontú, ódivatú, anti-realista mivolta elemi erővel taszít. Nem minden esetben zavaró, de ebben a filmben rettenetesen. És sajnos ennyin múlik. A stílus maga az ember film, úgyhogy lehet akármilyen inspiráló és stabil az alap, ha nem tetszik a mit látok és tapasztalok, nem tudom értékelni a többi erényét.   5/10

2016. november 29.

Under the Shadow

Babak Anvari (2016)

Egyvalamiben ügyes kis film. Elhiteti a nézővel, hogy több lesz tucathorrornál. Eleinte szépen építgeti a karaktereket, alakul az élményfaktor, aztán sajnos stagnálni kezd, habozik továbblépni akár drámai, akár horror irányba (meghökkentésről vagy meglepetésről meg ne is beszéljünk), a 2/3-ára pedig már egyértelművé válik, hogy a várt izgalmak elmaradnak. Csak csalódás marad utána, mivel a karakterfejlődés nem mélyül el még egy átlagos dráma szintjéig sem, a misztikum pedig se magyarázattal nem szolgál, se élvezettel, se bűnös élvezettel, se szimbólumokkal, se semmivel. Na jó, pár szép ritmusú, hidegrázás-közeli pillanattal, de ezen kívül tényleg semmivel. Érdekes, hogy ennyire egyöntetűen beszopta a nép és a kritikusvilág. Kicsit más a környezet, ám más téren alig-alig különbözik egy átlag amerikai produkciótól. Inkább negatív élménynek marad meg.   5/10



2016. november 24.

Kubo and the Two Strings

Kubo és a varázshúrok
Travis Knight (2016)

Kénytelen vagyok szembemenni az általános vélekedéssel. Ez bizony nem egy jó film. Persze, remekül animált és profin kivitelezett munka, ezt a vak is látja. De ez ma egy egész estés animációs film esetében alap elvárás. Másképpen egy ilyen produktum nem is készülhetne el, hiszen rengeteg ember erőfeszítését és elképesztő pénzmennyiséget igényel, hogy egyáltalán létre jöhessen.


Az a bökkenő, hogy nem tudtam megszeretni egyetlen karaktert sem. Nem érzem át a gyökerektől kezdve a motivációkat. A film koncepciója úgy működik, hogy van a meséknek egy sajátos szabályrendszere, amin szerintük végig kell trappolni. A szádba rág mindent. Az nem baj, hogy a karaktereket meg kell erőszakolni, hogy beleférjenek ebbe a sablonba, mert másképpen ugye meg kellett volna írni őket rendesen. Nálam ez kötelező érvénnyel és instant kivált egy ellenkező reakciót, mert ez a rám kényszerített felállás nagyon nem tetszik. Vegyék már a fáradságot és építsék fel rendesen a szereplők kapcsolati rendszerét, mert ez így az írás tekintetében silány munka. Komoly, hasznavehető mondanivalót egyébként én nem is tanultam belőle, de ez már lehet, hogy csak a bosszúság miatt van így, ami a végére teljesen elfogott. Ez a fajta narratíva nagyon nem az én szám íze.   5/10

+ Bár azt nem mondanám, hogy különösebben megfogott a stílus amit végigvisznek, de konzekvensen használják, nincsen vele semmi baj.
– A keserédesség túl behízelgő.

2016. november 23.

Hell or High Water

David Mackenzie (2016)

Lám-lám, megint a semmiből jön egy film, ami egyhangúan örvendezteti meg a filmkedvelők népes táborát. David Mackenzie-ben, a Young Adam óta tudjuk, hogy megvan a bugi. Azóta a 2013-as Starred Upig, inkább egy beváltatlan ígéret maradt csak, de most nagyon úgy tűnik, hogy megtalálta a hangot amit keresett.


Talán úgy néz ki, hogy ezzel a filmmel megszületett az autentikus 21. századi western mintapéldánya. Azért is merek ezekkel a nagy szavakkal dobálózni, mert valószínűleg ennek a műfajnak úgysem lesznek követői, nem fog ebből kialakulni semmi más, csak egy kult-státusz. (Bár az már szinte megjelentében kialakult.) A nem túl távoli múltban találni elődöket, amelyekhez lehet kapcsolódási pontokat eredeztetni. Ott van például a Mystery Road, ami hangnemben ugyan jóval kevésbé kiforrott és nem annyira passzol, mint Tommy Lee Jones remek filmjei (Melquiades Estrada három temetése, The Homesman), de a téma és a kor igencsak hasonlatossá teszik. Mindenképpen meg kell jegyezni persze a No Country for Old Ment is. Számomra mindig volt valami zavaró benne, de ez után a film után megvilágosodva, egyre inkább csak egy túltolt erőlködésnek tűnik, ami annyira meg akarja ragadni az ember figyelmét, hogy kötelező érvénnyel elvérzik benne (sorry).


Hogy miért különleges film? Mert felvázolja az egész társadalmi ranglétrát ezen a szebb időket látott vidéken. Kezdve a bankokkal és pénzes befektetőkkel, akik a külső elnyomó erőt, a modern kort képviselik, ahogy beszédesen mintha az ott élőkhöz képest egy teljesen más időben léteznének, folytatva a végrehajtó szerv embereivel, akiket a vidék teljesen a saját íze szerint átformált, és befejezve a taposómalom különböző egyedeivel, vagyis a film főhőseivel, akik így vagy úgy, de eléldegélnek. Egyetlen dolog közös bennük: a szürke, kilátástalan életük. Minden rétegből olyan karaktereket kapunk, akik kellő részletességgel reprezentálják ezt a sajátos vidéket. És rohadt jó látni amerika ezen oldalát, mert a hollywoodi dramaturgia elnyomásában nagyon ritkán van lehetőségünk autentikusan, realizmusközelien látni az új világot. Kietlen, patriarchális, mintha nem is a modern korban játszódna. Hiánypótló film, ráadásul roppant élvezetes néznivaló.   8/10

+ Az érett, finom humor sokat könnyít, feldobja a filmet. A steakes nyanya. Istenem mekkora jelenet:
"- Howdy, ma'am. How you doing today?
- Hot, and I don't mean the good kind. So, what don't you want?
- Pardon?
- What don't you want?
- Oh, well, uh, I think I'll just, uh...
- You know, I've been working here for 44 years. Ain't nobody ever ordered nothing but t-bone steak
and a baked potato. Except this one asshole from New York tried to order trout back in 1987. We don't sell no goddamned trout. T-bone steaks. So, either you don't want the corn on the cob, or you don't want the green beans. So, what don't you want?
- I don't want green beans. / I don't want green beans either.
- Steaks cooked medium rare.
- Can I get my steak cooked...
- That weren't no question.
- All right.
- Iced tea for you boys.
- Iced tea would be great. / Iced tea, yep. Thank you, ma'am."

2016. november 22.

The Program

A program: Egy legenda bukása
Stephen Frears (2015)

Ismeretterjesztő film, élmények nélkül. Jó, hogy létezik, mert egy csomó ember megismerheti mi történt. Blablabla, kényszeredett jóindulatúság, ilyesmi... Filmkedvelőként nem lehet másképp gondolni rá, csak elpuskázott lehetőségként. Sokkal érdekesebben, következetesebben, lényegre törőbben, izgalmasabban, erősebb amplitúdójú érzelem kiváltására alkalmasabban kellett volna nekiállni. Jellegtelenek a bejátszások, a helyszínek, a beállítások, a színészek, a megragadott momentumok, a dramaturgia is vérszegény, szóval hova soroljam még. De! Az még így is kiderül, hogy Armstrong mekkora egy mocsok.   5/10



2016. november 18.

The Monster

Bryan Bertino (2016)

Nincs szarul megcsinálva, de rémesen érdektelenek a karakterek, és mivel így a dráma egyáltalán nem működik, a maradék korrektül kivitelezett, ám ötlettelen, kizárólag újrahasznosított mechanizmusokra felépített horror nem tud annyit felmutatni, hogy értelme legyen megnézni. Nekem már mindegy, én elvesztettem ezt a másfél órát az életemből és gyötrelmes a tudat, hogy sose fogom visszakapni. Zoe Kazan, most hozzád intézem szavaimat: Ez a te lelkeden szárad! Te adtad meg az utolsó lökést, hogy megnézzem. Shame on You!   4/10



2016. november 17.

Suicide Squad

Suicide Squad - Öngyilkos osztag
David Ayer (2016)

Tök poén ezt a filmet így utólag, jóval a gyűlölet-cunami lefolyása után megnézni. Ha valaki, hát én nem lepődtem meg, hogy kicsapta a biztosítékot, de hogy azonosulni nem tudtam vele, az már egyszer biztos. Szerintem kb. akármelyik szuperhős-filmnél jöhetne egy ilyen felhördülés, mert jelentős minőségbeli különbség nemigen van. Ezt egyfajta izgatott pozitív várakozás előzte meg, így viszont elkerülhetetlen volt a koppanás. Ez az ultraerős, félrevezető marketing elkerülhetetlen velejárója. Köszönjék maguknak.

Tény, hogy nem egy jó film, de a gyalázattól messze van. Hangsúlytalan, ritmustalan, kapkodó, következetlen és borzalmasan vezeti az amúgy is gyenge történetet. Ez hat negatívum egy mondatban, de tetszőleges DC vagy Marvel filmre minimum három jellemző amúgy is (igen, van kivétel, de a javára igaz). Mit kell ezen meglepődni? Én nem tudom amúgy, hogy Ayertől miért vártak sokat az emberek. Az End of Watch és a Fury volt nagyjából egy szinten a két legjobb filmje, de mindegyik nagyon messze van attól, hogy alapozni lehessen rá. Whatever, ezt is láttam.   4/10


+ Margot Robbie játssza az egyetlen szimpatikus karaktert. Na vajon miért? De egyébként tényleg nem csak a külleme miatt, hanem mert...
– ...mindenki más totál jellegtelen és/vagy eleve olyan keveset szerepel, hogy még véletlenül se legyen idő megismerni.
± Ezzel szemben nekem semmi bajom nem volt Leto Jokerével. Ő legalább valamilyen. Ez volt számára az egyetlen járható út, mivel mindenképpen valami teljesen mást kellett hoznia, mint Ledgernek. Túltolja, de ez Margot Robbie-ra is ugyanúgy igaz, csak ő közben cuki és ellenállhatatlan.
– Az erőszakosan színes, neonos stílust bezzeg tudják következetesen használni. Kár hogy nem szép.

Arrival

Érkezés
Denis Villeneuve (2016)

Nehezemre esik bármit is írni erről a filmről, mert kegyetlenül letaglózott. Rég volt már olyan, hogy a moziból hazafelé, majd még otthon is sokáig, egyszerűen nem bírtam másra gondolni és folyamatosan azon hüledeztem, küzdve a bármely pillanatban rám törő sírási kényszerrel, hogy mennyire intenzíven érintett meg, hogy még létezik az, hogy teljesen eggyé válok az élménnyel és hogy milyen tökéletes időzítéssel talált meg. Kisgyerekes szülőként látnom egy olyan filmet, ami a kedvenc műfajom köntösébe csomagolva, sci-finek szinte csak álcázva magát, mesteri félrevezetéssel, mégis teljes egységben a történettel, célzottan fedi fel az élet értelmének azon vélt aspektusát, melyet én is nap mint nap tapasztalva vallok (és hálát adok érte), a szó legpozitívabb értelmében priceless. Hazaérve ezzel az élménnyel, ahogy megpillantottam a kislányom arcát amint felragyog, na azt az érzést leírni nem lehet.

Bizonyára sokaknak kevésbé spirituális élmény megnézni ezt a filmet, de felém egyértelműen azt a - leírva rettenetesen csöpögős - üzenetet közvetítette, hogy szeressünk amíg lehet, mert a világ veszélyekkel van tele, az élet kegyetlenül nehéz és sohasem tudhatjuk mit hoz a jövő. Vélhetően ez is a célja a filmnek. Hogy 116 percben, egy roppant érdekes és fantáziadús történetben integrálva, tökéletes profizmussal, a lehető legmodernebb filmes eszközökkel, stílusosan, fennmaradó kérdés nélkül fejtse ki ezt az alapvetően szentimentális eszmét.


Szóval röviden összefoglalva, minden kétséget kizáróan életem egyik legmeghatározóbb filmélménye. Képtelen vagyok bármire gondolni, amit fel tudnék hozni negatívumnak. Azért rápillantottam, hogy a negatívra értékelő kritikusok miként vélekednek, illetve meghallgattam az index ide vonatkozó podcastjét, de rémesen nevetségesnek tűnnek az ellenérvek és a banális problémák. Holott, tudom, hogy a legjobban pont én szoktam ilyen nüansznyi hülyeségeken rugózni (főleg magamban), és pont ilyen problémák miatt szokott nekem is elromlani a film-befogadási élményem. Ennek a filmnek, még ha vannak is hibái, én egyszerűen képtelen vagyok elfogadni azokat. Most az egyszer hadd tegyem meg.   10/10


♥ Amy Adams.
+ Nagyot dob az élményen Max Richter, a filmet keretbe záró zenéje. Ahogy indult a film és felcsendült, egyből összenéztünk az asszonnyal. Bármikor, bárhol felismerném a valaha írt egyik legszebb hegedűszólót (most már ő is). Nem tudok elképzelni ennél jobban passzoló történetet hozzá, elképesztő egységbe olvad a filmmel.
+ Csodálatos látni, hogy szinte minden filmbuzi akit követek, el van ájulva tőle. Lám-lám, kifizetődő jó filmet csinálni, még ha ezt a befolyó összegek nem is igazolják.


Ha már szidni nem tudom, három relevánsan kapcsolódó filmmel vetem össze:
Midnight Special: Elgondolkodtatott, hogy ha az Érkezés ilyen mélyen megérintett, akkor a nemrég szintén 10/10-re értékelt MS-t jól osztályoztam e. De mivel én híresen következetes vagyok, bizony jól osztályoztam. (Szerk.: Mégiscsak lefokoztam 9/10-re, így van rendben.) Annyi a különbség, hogy az Érkezés egy sci-fi köntösbe bújtatott, univerzálisan értelmezhető dráma, a MS pedig a korai, mintául szolgáló kapcsolatteremtő zsánerfilmek tökéletesített változata.
Doctor Strange: Az Érkezés gyakorlatilag pont az ellentéte a Doctor Strange-nél fejtegetett, modern, problémás látványfilmeknek. Így kell ezt csinálni.
Interstellar: Az Interstellar lehetett volna ugyanilyen elementáris erővel ható film, ha ott abbahagyják, ahol kellett volna. (Komolyan mondom, kéne szervezni csoportokat azoknak, akik még nem látták és letesztelni, hogy úgy hogy hat az emberekre.)


2016. november 15.

In a Valley of Violence

Ti West (2016)

Ti West átnyergelt westernre és ez így van rendjén.

Hogy miért csinál valaki egy klasszikus felütésű és folyású westernt egy valag horrorral a háta mögött így 2016-ban? Fogalmam sincs. Úgy nézett ki, hogy ő folyamatosan gyártani fogja az átlagolva jó közepesre ítélhető fosatásokat, erre átvándorol egy másik műfajra. Most egy olyan filmet írt és rendezett, ami ugyan nem emelkedik ki sem a zsáner régi, sem a modernebb darabjai közül, nem újítja meg a műfajt és nem jelent kifejezett felüdülést az aktuális filmfelhozatalban sem. Mégis úgy érezni, hogy ennek a filmnek meg kellett születnie.


Mégpedig azért, mert nincs benne hiba. Kevés, de jól felépített karakterrel játszik, törvényszerűnek tűnő konfliktusokat játszanak le, melyekben egy halvány kérdés sem merül fel. Minden szerep magáért beszél, minden színész maximálisan kihozza a lehetőséget a játékidőből és így tovább. Ha most éppen olyan időket élnénk, hogy záporoznak a westernek, akkor minden bizonnyal ugyanúgy legyintenénk rá, mint a korábbi horrorfilmjeire, mert akkor épp azok záporoztak. Így viszont öröm volt megnézni, annak ellenére is, hogy tényleg az ég adta világon semmi egyedit nem tud felmutatni, csak szépen hozza amit vállalt. Egy hajszállal csúszott le a jobbról.   6/10

+ Ethan és Travolta is kúl.
Taissa Farmiga igazi tehetségnek tűnik. Ő egyébként Vera Farmiga 21 évvel fiatalabb húga. Mik vannak!

Kingsglaive: Final Fantasy XV

Az ősök gyűrűje: Final Fantasy XV
Takeshi Nozue (2016)

Fantasztikusan nagyra törőek az ambíciók: játék, anime sorozat és egész estés animációs film, szorosan összekapcsolva egymással. Ebből a háromból én kettővel biztos, hogy nem fogok megismerkedni, azokban maximum mások véleményére hagyatkozhatok. Ám, ha már idetolták az orrom alá az én "szakterületemre" a termékük harmadát, hát megmondom, hogy megérte e nekik pörgetni a renderelő parkokat éjt nappallá téve. Avagy, van e létjogosultsága a filmnek rajongástól mentesen, egymagában, a játéktól elkülönítve?


Most jönne a részletes elemzés, a plot fontos hibáinak felvezetése (mert van bőven), de én inkább átugrok a feltett kérdés megválaszolására. Nos, nem igazán. Lássuk be a nyilvánvalót, ez nem egy jó film. Az utóhatása egyfajta kényszeredettségre utal. Kitaláltak egy tényleg fantasztikus világot, jött az ötlet, hogy összekapcsolják egy filmmel, beledobáltak tipikus anime karaktereket és hagyták, hogy ez vezesse a kezüket a történetírás során. Fordítva készült a film, ez egészen nyilvánvaló. Pár jelenet erejéig még így is érdekes tud lenni (inkább a korábbi akciókban), de erős kohézió a karakterek között és a történetelemek kapcsolódását tekintve nincsen. Fércmunka ez, legalábbis filmként annak tűnik, amiről valamilyen okból elhitték, hogy a látvány elviszi a hátán. Nem zsibbasztja le az agyat, de a vége például gyalázatosan összeszedetlen és lezáratlan. Őszintén kár érte, mert van ráció ebben a kapcsolt áru + gigantikus projekt ügyben.   5/10

2016. november 14.

War Dogs

Haverok fegyverben
Todd Phillips (2016)

+ Gördülékenyen a rendezés, nincs hiba.
+ Kerek a történet, ráadásul igaz történet alapján figyelemfelkeltő és tanulságos is.
+ Szépek és/vagy jók a színészek, közepesen ugyan, de a karakterek is érdekesek.
+ Hatásosak a poénok, jó ritmusban érkeznek.
+ Van kellő változatosság a hangvételben, a helyszínekben, szóval összességében...
+ modernül stílusos, profi a fényképezés és a zene is.
– Minden ízében ismerős, csak a biztosra megy, csak a kijárt ösvényen halad és így tovább. Nincs is értelme kifejteni. 2016-ban egy közepes költségvetésű gyári film ennyit tud, ha kellő odafigyeléssel készül. Kár, hogy semmire nem fogunk emlékezni belőle.   6/10



2016. november 10.

Nerve

Idegpálya
Henry Joost, Ariel Schulman (2016)

Ennek a filmnek mondjuk nyilván nem én vagyok a célcsoportja (tinifilm), de muszáj berontanom minden ajtón, hogy tudjam, hogy néz ki a ház. Tök jó az ötlet, szimpatikusak a szereplők, részletgazdag a látvány, a zene mondjuk nem tetszik, de az látszik, hogy minden téren nagy odafigyeléssel készítették. Ha úgy vesszük, filmes szempontból komoly baj nincs, profi munka, szépen felmondták a leckét.


Viszont, a történeten kívül egy halvány eredeti ötlet sincs. Ez már eleve jelzi, hogy nem lesz maradandó élmény, de azért jobban átgondolva, komolyabb történetvezetési gond is akad. A vége összecsapott, a racionalitástól túlságosan eltávolodik (feleslegesen, mint mindig) és a lezárás érdekében egy valag felmerülő kérdést és karakterszálat direkt ignorál vagy tudatosan nem fejti ki (mert nem jutottak el odáig, hogy kitalálják/megírják). Persze, tudom, hogy ez egy könnyed film, de nem lehet mindig ezzel takarózni. Az pedig abszolút nem működik, hogy egyes szálakat, melyekkel hosszú perceket töltöttünk korábban, simán elbagatellizálunk. Hiányérzet marad utána. Amúgy tényleg cuki, meg minden.   5/10

2016. november 9.

Doctor Strange

Scott Derrickson (2016)

Végignézve a stáblistát (mert hát ugye meg kell várni a záró képsorokat), látva a rengeteg cgi-ért felelős céget (nem számoltam, de tíz körül megvolt) és a több száz embert akik mindezért felelnek, vegyülnek az érzések bennem a sok korábban látott látványfilm élményével. Az éppen átélt mozi már sem pozitív, sem negatív irányba nem változtat a kialakult álláspontomon, csak megerősíti azt.


De térjünk ki egy kicsit erre a konkrét filmre, ha már egyszer. Ismét egy eredettörténetet kaptunk. A sokadikat. Megint nincs épkézláb főellenség, de amúgy egész korrektre sikerült a történet. Újfent remek színészek hadonásznak súlytalan környezetben, egy részüknek mégis sikerül pár pillanatra kikandikálniuk a zöld vászon mögül és belecsempészni valódi érzéseket is a katyvaszba. Összességében olyan érzést kelt, hogy a korábbiakból tanulva, most éppen sikerült úgy összeollózni a szokásos elemeket, hogy többségében ne zavarjon semmi minket a napi betevő szuperhős-bemutató film nézése közben. Szóval korrekt film lett. Egyedi alkotásként, a Marvel világ nélkül, egy egyértelműen pozitív, de semmiképpen nem kiemelkedő élménynek lehet elkönyvelni.


Ha viszont távlatokba helyezzük, egészen más képet kapunk. Például, hogyha mostanra eljutottunk oda, hogy egy látványfilmben csak elvétve látunk valódi teret és tárgyakat, akkor miért nincsenek nagy nevek a látványtervezők között, hogyhogy nem került még egyetlen gigaprodukció közelébe se egy legalább közepesen karizmatikus vizionárius? Jelen esetben a sötét dimenzió kivételével minden ócska, elhasznált érzetet kelt, ötlettelen, középszerű, a művészi koncepció üres. Egyértelmű, hogy egy erős kéz hiányzik. Érthetetlen számomra, hogy még ennyi idő után se (A mélység titka 1989-es, talán onnantól számolhatjuk a cgi kezdeti időszakát) alakult ki egy megfelelő hierarchikus rendszer, egy kultusz a cgi huszárok között, amiből ki tudnak emelkedni azok, akiknek irányító szerepbe kellene kerülniük. És persze miért kell ~10 cégnek gyártania az effekteket egyetlen filmhez.

Szóval véleményem szerint még mindig nem tartunk a cgi felnőtt korában. Már mindent tudunk, már bármit képesek vagyunk létrehozni, de nem jól használjuk. Ahogy ezeket a filmeket nézem, az az érzés kerít hatalmába, hogy mindent felfednek előttem, ami igen nagy gond. Ha minden apró részletet látok, mert ezekkel mesélik el a történetet, az agyam többi részének már nem marad dolga. A misztérium megszűnik létezni és ezzel az élvezeti érték is jelentősen csökken. Gondoljunk csak vissza, hogy például az Alien látványvilága milyen megkapó volt, ám mégis milyen keveset mutatott. Láttunk egy figurát a "székben", még a körvonalait is nehéz volt kivenni, nem tudtuk hogyan kell nézni, hogy mit is látunk valójában (persze ehhez a vhs minősége is hozzájárult), és pont ez volt a legszebb az egészben. Beindította a fantáziát, egy ismeretlen világ apró részletének tűnt csupán, ami mögé bármit el lehet képzelni. A kevesebb néha sokkal többet ad. Ugyanúgy ahogy számítógépes játékoknál is. Próbálják minél valósághűbbé varázsolni őket, elképesztő technológiát fejlesztenek hozzá, a környezet reprodukálásához szükséges emberek száma exponenciálisan növekszik, a projektek egyre nőnek, egyre több pénz forog kockán és közben a varázs elvész. Anno egyetlen ember által pixelenként megrajzolt, alacsony felbontású állóképek vagy kezdetleges animációk mögé képzeltünk egész világokat, ma pedig több száz ember alkotta csapatok kompromisszumainak sokasága árán kiszenvedett vízióját próbáljuk átélni. Nem csoda hogy (nekem) nem megy.

Félreértés ne essék, én egyáltalán nem vagyok a fejlődés ellen. Csodálom, hogy milyen látvány elérésére képes ma a filmes és a számítógépes világ (Midnight Special, hogy egy jó példát is említsek végre. Ori and the Blind Forest, hogy a másik oldalról is.). Én azt mondom, hogy magának a műnek a lelkét kéne jobban őriznünk, mert ahogy gombamód növekednek a projektek méretei és egyre több szerepet kapnak a gazdasági szempontok, úgy veszik ki az emberi tényező belőle. Ha nincsenek olyan karizmatikus egyéniségek, akiknek minden lehetőségük adott, hogy autokrata módon végigvigyék az elképzeléseiket, akkor csak tucatfilmeket fogunk kapni és sajnos sehova se tartunk.   6/10


± Cumberbatch okés, de nem tudott semmi emlékezeteset alkotni.
+ Viszont Tilda Swintont semmivel sem lehet kizökkenteni; természetesen most is csodálatos.
– Scott Derrickson. Volt valami érdekes a rendezésben? Nagyon nem. Elég érdekes választás Waititi mellett.
– A zene hatalmas nulla, de...
+ ...a korai Pink Floyd számot azért meg kell jegyeznem, mint pozitívumot.

Elle

Paul Verhoeven (2016)

Nem emlékszem, hogy mondtam e már itt a blogon, de Verhoeven kétségen kívül egy kivételes figura. Egy olyan filmrendező, akire mindig oda kell figyelni, mert nemigen hasonlítható máshoz, nem beskatulyázható, nem kategorizálható és persze nem mellesleg kurvajók a filmjei. Több országban, különböző nyelveken és temérdek stílusban bizonyított már (a korai filmjeit még pótolnom kell though), egy fontos ismérve viszont sosem változik. Elég nehéz megfogalmazni, hogy miről is van szó, de én valahogy úgy próbálnám meg lényegre törően, hogy nem szarozik. Mert ahogy például a Flesh+Bloodban, a Zwartboekben vagy éppen itt az Elle-ben is, mindegy, hogy mi a téma, ő egy előre meghatározott ritmus szerint tolja végig a történetet a filmtekercsen. Nincsenek dramaturgiai kiállások, nagy ívek, hangulatingadozások, teátrálisság vagy bármi ami megtörné ezt a konstans előrefelé haladó előadást. A filmnézési élmény szempontjából ez kifejezetten üdítő tud lenni, elvégre a filmek java az amerikai típusú, felnagyított, túlzó dramaturgiát igyekszik alkalmazni, amitől intellektuális síkon csömöröm van, a hétköznapi énem persze jóval árnyaltabban, de szintén unott arcot vág.


Hogyha ez a szenvtelen, a nézőt a kíméletlen tények elé csupaszon állító, mindent könyörtelenül az arcunkba toló stílus találkozik egy nemi erőszakkal, amiből később egy - más esetben teljesen elképzelhetetlen - furcsa, abuzív kapcsolat alakul ki, az bizony igencsak egyedi élményt fog jelenteni. Részben franciás, modern dráma hatását kelti, hiszen Párizsban játszódik, tipikus francia karakterekkel és a modern francia filmekből megismert problémákkal. Részben krimi, hiszen izgalmakkal, fordulatokkal, bűntényekkel, ármánnyal teli a cselekmény. Részben erotikus felhangja van, amit szintén külön meg kell említeni, mivel ez mostanában igen ritka, a fősodorból teljesen kiveszett. Részben pedig ott a Verhoeven faktor, mivel nem tudjuk, hogy mire számíthatunk. Itt nem magára a történetre gondolok, mert az valamelyest azért kiszámítható, hanem inkább arra, hogy meddig mer elmenni. Összességében végül egy olyan izgalmas filmet kapunk, amiért mindig sír a filmkedvelők szája. Bűnös élvezetekkel teli, pörgős, szokatlan folyású, bevállalós. Magyarul szuper élmény, ami mindenkinek vastagon ajánlott. Végre!   8/10


+ Soha senki nem tudta volna ezt a szerepet ilyen jól eljátszani, mint Isabelle Huppert.
+ A helyszínek, a díszletek remekül adják vissza a modern arisztokrácia világát, de...
– ...a fényképezés stílusa elég furcsa. Alacsony dinamika, szürkés feketék (ezek mondjuk sose jó választások), ráadásul elmosódottak a világosak, mint amikor fáradtan homályosodik a látásom. Vajh miért kéne ennek tetszenie?

2016. november 7.

Keanu

Keanu: Macskaland
Peter Atencio (2016)

Én komolyan mondom - és nem azért hajtogatom, mert bizonygatni akarom - szeretném szeretni a kortárs vígjátékokat. Szeretem őket amikor jók, de mostanában sajnos hiába állok neki bármelyiknek, egyszerűen nem működnek. Ennek a vacaknak is teljes mértékben elvárások nélkül álltam neki, aztán már az első pár percben felidegesített. Sajnos a film készítői nem látták előre, hogy mekkora súlya lesz művüknek, mert most már tényleg egy jó időre elment a kedvem az összestől. Shame on them!

Minden eset más és más, de nekem úgy tűnik, hogy amit eleve vígjátéknak írnak, az nagyon ritkán működik. Az olyan filmeket, amik alapvetően más műfajt képviselnek, de remekül megírtak és finom humort csempésznek bele, roppant mód értékelem többrétegűségük miatt. Rengeteg ilyen volt mostanában (pl. Goksung, Cop Car).


Ezek a feleslegesen túlzó, irrealitásuk miatt csupán önmagukért, önmagukban értékelhető poénok nem ülnek. A Keanuban ráadásul az előadás módja is eléggé ellenszenves. Túljátszottan sikoltoznak egy gyenge, átlátszó, agyatlan, minden részletében ismerős cselekmény miatt. Talán van olyan ember akinek elég az ilyen bugyuta poénok sora és/vagy tetszik neki ez az extrém extrovertált stílus annyira, hogy szemet tud hunyni a hiányosságok végtelen sora felett. Na miattuk nem értékelem rosszabbra. Egyébként eléggé feldühített, hogy - már nem emlékszem kinek a vélemény alapján - végigültem feleslegesen.   4/10

A "They are communicating" poén a végén annyira olcsó, béna és rossz ritmusban tálalt, hogy égnek álla a hajam tőle.

2016. november 4.

The Accountant

A könyvelő
Gavin O'Connor (2016)

Minél többet agyalok rajta, annál inkább meggyőzöm magam, hogy ez nem egy jó film. Nem találták meg az egységes hangnemet és minőségben is erősen ingatag. A sztori kicsit kusza folyását sokszor esetlenül mókás és jópofa elemek vagy keménykedő akciók törik meg, de sajnos elég jellegtelenül. Anna Kendrick karaktere feldobja kicsit, ám sokat nem számít ez sem. Afflecket általában dicsérni szoktam, mert tényleg jó színésznek tarom. Itt mégse jó szegény, ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy valószínűleg nem ő tehet róla. Hiteltelen a gyerekként erősen fogyatékkal élő, felnőttként jobbára übermensch autista szerep. A történet újrahasznosított, összeollózott és nem túl koherens. Jelenetek erejéig élvezetes ugyan, de lelke egyáltalán nincsen. Több szót nem érdemel.   5/10


– Zene és képi világ nulla.

2016. november 3.

Silkwood

Mike Nichols (1983)

Az ilyen ismeretterjesztő jellegű, jó szándékú drámák, közvetve vagy közvetlenül, de mérhetően hozzájárulnak ahhoz, hogy a világ amelyben élünk, egy jobb hellyé váljon. Persze az is egy fontos kérdés, hogy mindezt úgy teszik e, hogy közben jól tudunk szórakozni. Merthogy igen keskeny ám az az ösvény, ahol járni lehet a giccs és érdektelenség mocsarai között. Ha olyan okos ember rendezi, mint Mike Nichols, akkor van esély arra, hogy ne legyen tudálékos, ne csöpögjön a melodrámától és közérthetően közvetítse a lényeget. A nagyobb baj inkább az, hogy ez egyáltalán nem garancia arra, hogy széles körben ismertté váljon, vagy hosszabb távon is fennmaradjon. Nichols szokásához híven nagyon jól teljesít. (Hú, de meglepő!) Piszok élvezetes nézni, mert izgalmas, szórakoztatóan mutatja be a kor jellegzetes eszméit, a jellemző figuráit, de közben hasznos és értelmes időtöltés is.


Kurvára felbosszant, hogy mennyire félre tud csúszni az élet a pénz miatt. Megint minden csupán a pénz miatt. Szerencsétlen gyári munkások éppen csak nem világítanak a radioaktivitástól, de lazán, komoly erőfeszítések nélkül érik el velük szemben, hogy ne merjenek kiállni a saját érdekeikért. Fájó, hogy egy ilyen inspiráló, igazságérzettel felvértező film is simán eltűnt a süllyesztőben. A rohadt életbe már! Tessék megtekintgetni, erőt meríteni és kiállni magunkért a fontos kérdésekben!   7/10

+ Meryl Streep. Az utóbbi évek filmjei után érdekes újra fiatalon látni, hogy milyen energikus volt és hogy micsoda ősi erő tobzódik benne. Exhibicionista, de remekül palástolja, mert alázatosan, elegánsan fordítja a saját javára tehetségét. Persze itt a szerepe is egy brillírozásra született, izgága, öntörvényű nőszemély, ugyanakkor a karakter fejlődését tekintve egyáltalán nem mindegy, hogy mennyire természetesnek hat ahogy változik. Valószínűleg kevesen tudták volna ennyire hihetően eljátszani Silkwood ellentmondásos karakterét.

2016. november 2.

Don't Breathe

Vaksötét
Fede Alvarez (2016)

A kritikákat olvasva, két kérdés merül fel, mert köztes álláspont természetesen most sincs. El kell hát dönteni. Mi ez?
+ A "messiás". Avagy végre egy remek, tömegeknek szánt horror?
– Vagy megint egy egyszerű tucattermék?
A válasz nyilván a lehető legegyszerűbb. Mindkettő egyszerre.


+ Szépen építi a feszültséget, kellően izgalmas, jó ritmusú.
+ Hétköznapisága miatt nem kell elvonatkoztatni semmitől, tehát nincsen zavaró tényező és könnyen átélhető.
± A sztori szuper ötletre épül és lényegében ki is használja a benne rejlő lehetőségeket, ugyanakkor szuperül közhelyes is, mert elég nyilvánvaló irányba halad és kiszámíthatóak a fordulatok is. Ez most egyfajta szépítés a részemről, mert akár úgy is mondhatnám, hogy az alapötleten kívül egy cseppnyi fantázia sincs benne.
– Az in medias res inkább azt az érzetet kelti, hogy nem volt jobb ötlet, nem pedig azt amit szeretne, hogy egyből belezuttyanjunk az életükbe.
– Már megint megmutatják a film legelején, hogy mi lesz a végén. Miéééééééért? Mi indokolja? Mi haszna? Nem értem.
– Az egyetlen érdekes szereplő a lány, de ő se valami komplex karakter. Mindenki más nulldimenziós.
– Két fontos gyakorlati probléma is felmerül a vakságból eredően: Az elején egy csomószor nem hallja meg őket a tulaj, amikor szerintem még egy átlag ember is simán észrevenné őket csupán a hangjuk alapján. Aztán meg persze amikor dramaturgiailag indokoltnak gondolják, egyből übermensché válik, mindent észrevesz és irreálisan kikövetkeztet olyasmit is amihez elengedhetetlen lett volna a látás.
– A másik gyakorlati probléma meg az, hogy valljuk be, ők így hárman együtt eléggé ügyetlenül kezelik az alapból igen előnyös helyzetüket.
– Uncsi, egy másodpercre sem izgalmas a zene.
– Ócska fényképezés. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy miért olyan nagy probléma ez. Mi az első dolog, ha az ember eszébe jut egy film? Felugrik egy kép. Na erről mi fog felugrani két év múlva? Semmi, mert egyszerűen nincs minek felugrania, annyira beleolvad a többi film emlékébe a jellegtelenségével.
– Összességében stílustalan. Úgy értem, hogy a zene, a fényképezés, a vágás, a karakterek meg minden apróság együtt ad egy agyonhasznált érzetet.


Elég negatívra sikerült ez a bejegyzés, de mindent összevetve mégis úgy érzem, hogy igazságtalan lenne alacsonyabbra értékelni, mint amire végül értékeltem. Ha azt nézzük, hogy egy tetszőleges embert leültetünk elé (nem film-őrültet), akkor inkább valószínű, hogy jól fog szórakozni. Alapvetően sikerültnek mondható a film, pár - filmekben jártas ember számára - bosszantó hibával.   6/10