2015. október 30.

First Blood

Rambo
Ted Kotcheff (1982)

A fejekben a későbbi folytatásoknak köszönhetően ez maradt meg, de ahogy a VHS Paradise cikkből is kiderül, ez a film közel se az a film, amit a 80-as évek méltán híres és egyben hírhedt, egyesek által lesajnált, mások által pedig agyonajnározott akciófilm-jelenség, úgymond jelképének tekinthetünk. Úgy is fel lehet fogni, mint az előképét ezeknek a nyers, céltalan, agyatlan golyózáporoknak, és mint ilyen, azt is újra megállapíthatjuk, hogy minden túlburjánzó, a belterjesség érzetét keltő művészeti stílusirányzatnak, van valahol egy bölcsője, aminek tényleg jelentősége, súlya és célja van.


Szóval ez egy - a kifejezés legpozitívabb értelmében - ízig-vérig hollywoodi dramaturgiára épülő, after-vietnam akció-dráma, méghozzá a lehető legjobb fajtából. A guilty pleasure érzetet alulról súroló akciójelenetek mellett komoly háborúellenes mondanivalója van és legnagyobb örömömre ezt nem klisés dramaturgiával, illetve túlgondolt biztonsági játékkal oldják meg, ahogy a tengerentúlon leginkább szokás, hanem egy lazán, de határozottan felvázolt személyes drámával, ami maximálisan átélhető és tálcán kínált szimbolikája által mindenki számára könnyen levetíthető a vietnami háború értelmetlenségére és társadalmi következményeire. Mindezt komor, egész ridegnek mondható hangulattal tálalják, visszafogott mennyiségű klasszikus akcióhumorral és az akkori kornak megfelelően, referencia szintű fényképezéssel. Stallone végső, gyerekként fröcsögő kifakadása, kis túlzással az egyetlen igazán komolyan vehető színészi alakítása a pályája során, de komolyra fordítva a szót, ebben a filmben maximálisan helyt áll végig, le a kalappal előtte.

Az én szám íze minimálisan keserű csak az újbóli megnézése után, mivel számomra kicsivel több az akció mint kellene. De hangsúlyozottan jelzem, annak tudatában írom eme sorokat, hogy újranézésem előtt, maximum pár képre emlékeztem belőle, annyira kiesett az egész kiskoromból. Mindenesetre azt semmiképpen nem lehet elvitatni, hogy még ma is teljesen vállalható, sőt, a kora miatt szinte alig szenved valami csorbát. A mondanivalója pedig ugyan konkrét korhoz kötött, mégis örök. Soha jobb meglepetést egy Hollywoodot gyűlölve imádó filmkedvelő számára.   8/10

Ink

Jamin Winans (2009)

A magasságos ég látja lelkem, nem a megvalósítás minden szintjén ostorcsapásként ható gagyiság és bénaság által keltett ellenérzések beszélnek belőlem. A sztori egy agyonbonyolított zagyvaság, ami nagy nehezen ugyan kilyukad valahova, de addigra maximum a legelszántabbak, a gyereklelkű, és a legnaivabbak rétege képes még figyelni rá valamicskét. Rettenetesek a színészek, nagyon sok van belőlük (részük funkciótlanul) és például az a kevés humor, amit bele próbálnak vinni is balul sül el. Nameg! Kis konga dobot ütve váltanak dimenziót vagy mi a fityfirittyet! Hogy képes ezt a filmet valaki ajánlani?   3/10



2015. október 28.

Breathe In

Kísértés
Drake Doremus (2013)

Ha arra vágyik az ember, hogy magával rántsa a szerelem illúziója és megszédítse másfél órára, akkor ez egy megfelelő film lehet. Beware, mert tele van rettenően hamis pillanatokkal, amik csak és kizárólag a filmeken léteznek. Like, hangverseny közben az éppen játszó férfi sokat mondó pillantásai a nézőtéren legalább 30 méterre ülő lány felé. Persze elképesztő kapcsolat alakul ki közöttük ott, elvégre nem egy komolyzenei mű tökéletes eljátszására kell törekednie és nem gát a távolság se, hiszen ilyen messziről már azt is nehéz megállapítani, hogy a másik fél épp merre néz. És a drámai zene, a lassítás is lejátszódik a fejekben, tudom én, hogy így megy ez.


Szóval ennek tudatában kell nekiállni, ám hangsúlyozottan mondom, megérheti. Még annak ellenére is, hogy a manipulatív dramaturgia mellett ráadásként kiszámítható is. Mellette szól még, hogy veszett jó a soundtrack, remek színészek által, jól játszott és ha engedi magát elragadtatni az ember, akkor kikapcsoló érzés nézni. Viszonyítási alapként itt van Doremus előző filmje, a Like Crazy, ami megközelítőleg ugyanezt nyomatta, csak visszafogottabban és kevésbé erőltetetten. Vagy a nálam etalonnak számító Mademoiselle Chambon, ami történetében nagyon hasonló, csak ott a realizmus a megközelítés eszköze és ennek ellenére, vagy éppen ezért, sokkal átélhetőbb. A Breathe In nem olyan hatásos, mint ezek, de azért közel sem elfecsérelt idő végignézni.   6/10

2015. október 27.

Lovely & Amazing

Nicole Holofcener (2001)

Nehéz meghatározni, hogy mi az amitől kicsit szedett-vedettnek hat, de ha valamit mindenképpen okolnom kell, akkor a karakterek hálózatának koherenciáját mondanám. Kár, mert a egységesség hiányának érzete az egyetlen, ami jobban belepiszkít az összképbe. Jó, totál jellegtelen a zene és a fényképezés, de ebben a stílusban ez annyira nem fontos. Pedig egyébként jelenetről jelenetre folyamatosan meglep a szituációk találékonyságával és egyből el is fognak az ismerős érzések. Ritka az olyan filmkészítő aki ennyire el tudja találni a hétköznapok azon pillanatait, amik ilyen jól jellemzik a kapcsolataink milyenségét. Csak valahogy egy nagy sztorivá nem áll össze, hiányzik belőle a konklúzió, az erő, a megoldás, a feloldozás, a nagy tanulság és így tovább. Mindazonáltal a remek jelenteknek és a rendkívül szimpatikus színészgárdának köszönhetően az időpocsékolástól elég messze van.   6/10



2015. október 26.

Undertow

Áramlat
David Gordon Green (2004)

A társadalom peremére a feje által önhatalmúlag száműzött, kizárólag férfi nemű tagokból álló, csonka család végső vesszőfutása, avagy mindig varrd el az összes szálat, különben előbb vagy utóbb utolér a korábbi életed és többé soha nem enged el.

Bár utólag kicsit olyan érzésem van, hogy erőltetetten próbál meg feltűnősködni a naturalista képek mellett időnként megjelenő érdekes kimerevítésekkel, jobban belegondolva egyáltalán nem öncélú ez, csak talán jobban is ki lehetett volna használni az ebben rejlő lehetőségeket. Az elején egész sokat, aztán egyre kevesebbet kerül használatra, kicsit ötletszerűnek tűnik, nem pedig átgondolt koncepciónak. Philip Glass zenéje is egész visszafogott, nem valami sűrűn használt. Ám amikor szól, akkor zseniális. Ez tőle mondjuk nem újdonság.

A történet viszont szépen felépített és a hétköznapiságtól merően távol álló, ritka egyedeket tanulmányoz. Így jóval többet mond el egy pl. nálunk játszódó családi viszálynál, már amennyire egy halálesetet is magába foglaló nézeteltérést átlagosnak lehet mondani. Az emberi érzéseken kívül szinte minden körülmény figyelemre méltóan érdekes és más megvilágításba helyezi a főleg a gyerekek szemével vizsgált eseményeket. A rendező úr szereti a zárt világban élő lelkeket boncolgatni, hogy merre torzulnak és ütközésük a társadalom egyéb rétegeivel milyen amplitúdójú rezgéseket kelt. Egyfajta amerikai álom antitézis, egyszerű emberek furcsán alakuló életét mutatja be, kellően szokatlan megközelítésben. Egész egyedinek mondható élmény, pedig ezt már nem gyakran mondom egy filmre. Határozottan figyelemre méltó alkotás, ugyanitt méltatlanul elfeledett is sajnos.  7/10


Furcsa belegondolni, hogy ugyanaz az ember csinálta a nézőket szó szerint halálra fárasztó Király!-t és ezt a filmet. Azért szerencsére D.G.G. munkásságából inkább az előbbi lóg ki, ráadásul elég messze a többi filmjéhez képest. Lefele és a minőségét tekintve értem.

2015. október 22.

Matchstick Men

Trükkös fiúk
Ridley Scott (2003)

A filmmel semmilyen probléma nincs, vagyis az az egy nagy bökkenő, hogy nem érzem, hogy most sokkal jobb nekem azáltal, hogy bepótoltam eddigi hiányosságomat a megnézésével. Valamelyest kiszámítható, ez mondjuk csalódás, Cage viszont meglepően vicces és jól nyomja. Egyébként más nem is nagyon fog megmaradni belőle, úgyhogy azzal a gondolattal, hogy "nem kell minden túlgondolni", le is zárom rövid értékelőmet.   5/10



2015. október 20.

Beasts of No Nation

Cary Joji Fukunaga (2015)

Fukunaga túl nehéz feladatra vállalkozott. Komoly, nagyívű, mély akart lenni, ám helyette unalmas, hosszú és közhelyes lett. Az elején csak rossz előjelnek tekintettem, amikor megszólalt a gyűlöletes narrátor, de nem is ez az, ami annyira lerontaná az élményt. Közbevetve megjegyzem, hogy a megvalósítás minden szinten profi, a zene kb. annyira, hogy szinte észre se lehet venni...


Szóval ez az a típusú film, amit megnézünk, elszörnyülködünk, együtt érzünk velük, aztán csendben megállapítjuk, hogy nekünk mennyivel jobb a viszonylagos nyugalomban és megyünk tovább. Belőlem konkrétan a nézése közben sem váltott ki szinte semmilyen érzelmet (én, mint az érzéketlenség megtestesítője), csupán intellektuálisan tudom elismerni. Semmit nem vállal fel, hogy közelebb hozza ezeket a távolinak tűnő embereket, ezt a világot, ami ilyen messziről teljesen súlytalanná válik. Rengeteg borzalom van a világban, most ezt a szegletét is kicsit jobban megismertük, de ezáltal sajnos se nekünk, se nekik nem lesz jobb. Egy cseppet sem. Hát nem gondoltam, hogy ezt a filmet ennyivel el lehet majd intézni. Csalódás, de persze ez viszonylagos, mert azt szerencsére azért nem lehet mondani, hogy rossz lenne.   6/10

2015. október 19.

Dope

Rick Famuyiwa (2015)

Súlyos arcok, geeky shit, jó nők, pergő duma, váratlan fordulatok és az eszeveszett iram ide vagy oda, a film betartja a játékszabályokat és megmarad egy faji megkülönböztetés ellen kampányoló és a mindenek feletti egyenlőségét propagáló tömegterméknek. Mint ilyen produktum, a jó cél érdekében nyilván megengedőbb az ember, de igazából nem nagyon van szüksége arra, hogy a védelmére keljenek. Akármennyire is átlátszó, ahogy kicsit kényszeredetten próbálják elterelni a sablonosságról a figyelmet, jó érzés belemenni a játszmába amit kínál. A poénok színvonala sajnos hullámzó, de azért elég sok emlékezetesen beteg és agyament szituáció kiakasztja az agyat és elég jó százalékkal betalál. Profin kidolgozott minden téren, és a legfontosabb hibája is ebből származik, ugyanis a céljával ellentétesen nem sikerül személyessé varázsolni, pedig érezni, hogy nagyon dolgoztak rajta. Az őszinteség hiányzik belőle, ami pl. a Superbadet olyan önfeledté és mindenki számára másodpercek alatt érthetővé tette. Ebben a kacifántos, kicicomázott történetben is sok lehetőség lett volna, csak egyszerűbbé kellett volna varázsolni; nem kell mindent így túlgondolni. Mindenesetre az utóbbi időkben kevés ehhez foghatóan vicces, intelligens és közben mégis kellően meredek vígjáték készült, pedig igény az ugye volna. Filmbuziknak az aktualitása miatt amolyan kötelező jellegű darab.   7/10



2015. október 16.

Turbo Kid

François Simard, Anouk Whissell, Yoann-Karl Whissell (2015)

Üres pózok összelopkodva, fantáziátlanul összeillesztve, fárasztó humorral teletömve, sablonos történetre ráhúzva. Nem fér a fejembe, hogy ezt a filmet hogyan ajánlhatják oly sokan internet szerte. Ilyen alantas, gyenge színvonalú poénokon (ráadásul nem átallanak folyamatosan ismételni őket), szerintem utoljára alsós koromban tudtam nevetni, de őszintén talán soha. A vég nélkül ömlő vér mély, többletjelentéses mivoltát, az én csekély értelmi felfogóképességemmel sajnos nem tudom értelmezni. Na jó, nem beszélek magas lóról, szerintem ez a fajta egyéniség nélküli, ötletszerűen összedobált újrahasznosítás sehogyan nem eredményezhetne jó filmet, ez már sokszor bebizonyosodott. Ám ezzel a gyerekes, túlzásba vitten primitív, mi több saját primitívségével hivalkodó poénkodással, még sokkal, de sokkal többet rontanak az egyébként is katasztrofális helyzeten. Gondolom van azért valami érdeme is, bár ez számomra nem derült ki teljes bizonyossággal. Azért egye fene, nem a legrosszabbat kapja.   2/10



2015. október 15.

Z for Zacharia

Z, mint Zakariás
Craig Zobel (2015)

Azt nem lehet mondani, hogy ne lenne kihasználva a körítés, mármint a poszt-apokaliptikus környezet, de ennél azért jóval többet is ki lehetett volna hozni belőle. Lényegében ezáltal csak egy gellert kapott a szerelmi háromszögben való vívódás nyálmentes dokumentációja. Merhát' ez akármennyire is néz ki másnak, végül csak egy sima half-romantik, párkapcsolati light drama. Nem rontanak el benne semmit, de nem is nyújt többet, mint ami az alapvető elvárás egy ilyen témájú filmnél. Margot Robbie és Chiwetel Ejiofor kettőse nagyon jól működik, mert mindkettejük ragyogóan hozza a tipródó karaktert. Robbie cuki és megható a sohasevolt, mesebeli naiva szerepében, Ejiofor pedig a bölcs, de esendő figurát hozza szépen és szerencsére nem annyira sablonosan. Chris Pine karaktere nem különösebben érdekes és a játéka sincs pariban az előbbi kettőével, szóval miscasting, mert alapvető szükség lett volna egy megfejthetetlen köpönyegforgatóra harmadikként. Én beraktam volna mondjuk Ethan Hawke-ot a helyére, na az érdekes lett volna. A sejtelmes lezárás azért elég szépen feldobja a közepétől elég kiszámítható cselekményt, és igazából még simán néztem volna, hogy mi történik velük. Összességében a film azért inkább egy elpuskázott lehetőség, mert egy csomó minden jól működik benne, mégsem válik egyedivé vagy legalább egységessé.   6/10



2015. október 14.

Après mai

Május után
Olivier Assayas (2012)

Lehetett volna ez egy nagyon jó film is akár. A kort, az atmoszférát Assayas szépen építi fel, érdekesek a szereplők... Nade álljunk már meg. Miért ilyen búvalbélelt mindenki? Miért az ideológia tölti ki a mindennapjukat? Hogy lehet az, hogy mindnyájuk életét az eszmék határozzák meg? Miért kutatja mindegyikőjük ilyen látványosan és nyilvánvalóan az ismeretlent? És még egyszer: Hogy lehet mindenki ilyen komor és rideg? Tudom, hogy nem sok alja van az ilyesminek, de azért hasonlítsuk csak össze a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan szereplőivel az ittenieket. Hát lehet ekkora különbség negyveniksz év elmúltával és ezerötszáz kilométer távolságából? Tudom azt is, hogy nagyon más világ volt az, de azt azért nem hinném, hogy - kis túlzással élve - érzelemmentes robotok lettek volna az akkori fiatalok. Ilyetén módon, hiába a komoly hangvétel, a mély merítés, a remek, ráadásul ügyesen használt soundtrack, Lola Créton szépsége és még sorolhatnám az egyébként fantasztikusan részletgazdag kidolgozás többi fontos tényezőjét. A szereplők egyszerűen annyira nem valósak, hogy az egészből nem sül ki semmi. Bemutatja a közeget és kész. A történet olyan minimális, hogy se eleje, se vége nincs (ez egyébként nem lenne gond), minden apró rezdülés a hangulatkeltésre és a korhűség megteremtésére koncentrál. Ez a kombináció szerintem így ebben a formában sajnos nem elég.   5/10



2015. október 7.

Another Day in Paradise

Még egy nap a paradicsomban
Larry Clark (1998)

A kizárólag gyerekekkel készült filmjeihez képest, Larry Clark itt kevésbé törekedett az autentikus környezet kialakítására. Illetve ebben az esetben nincs is egy konkrét közeg, ami beszippantotta és késztette volna arra, hogy mindenáron filmet készítsen róla. Ez egy hagyományosabb, hollywoodhoz közelebb álló narratívájú, karakterközpontú, drogos tolvajokról szóló, roadmovie-ba ágyazott, coming of age film, hathatós zenei kísérettel. A zene azért fontos és megemlítendő, mert anélkül átcsapna kemény drámába, de a remek ízléssel válogatott rhytm & blues meg ehhez hasonló oldies soundtrack ügyesen elhelyezett darabjai, könnyítenek annyit a súlyosan eltévelyedett junkiek történetén, hogy végig csak egy kalandként élje át a néző ezt az ámokfutást. Stílusában nagyon hasonló a többi művéhez, de egyértelműen jobban visszafogja magát, nincs meg az a túlzó perverzitás-érzet, ami miatt annyian kiakadnak rá egyéb művei miatt.


Az öreg imádja hangsúlyozni, hogy mindent kihoz a színészeiből. Csupán ezt a filmet nézve, azt kell mondanom, van benne valami, hiszen Melanie Griffith-ből nem sok rendező tudott igazi színésznőt faragni, de itt elég meggyőző volt. James Woods hivatalnok-feje meg kicsit furcsa választás egy ilyen elborult ürgére, ám rá se lehet igazán panasz. Na meg senkire se. És összességében a filmre se. Ennyi idő távlatából látni, és egy valag drogos filmmel a hátam mögött, sajnos nem tudom azt mondani, hogy sok újat mutatott volna, de az mindenképpen megállapítást nyerhet, hogy kiegyensúlyozottan rendezett, mozgalmas és kerek a történet, nincsenek üresjáratok, jók a színészek, szóval elég pöpec kis film. Bírtam, ajánlom, meg minden.   7/10

2015. október 6.

Jurassic World

Colin Trevorrow (2015)

Bár egyszer már azt mondtam, hogy nem fogom megnézni, de kíváncsi lettem a paradoxonra, miszerint mindenki akinek valamicskét adok a véleményére, azt mondta, hogy vacak, ellenben a többségi konszenzus valamiért mégis inkább a jó felé hajlik. Nem szerencsés ha túl kíváncsi az ember.


Amikor az első pár perc után kiderül, hogy épp egy agyonfikázható, a végletekig kiszámítható filmet nézek, el szoktam kezdeni néha megjegyezni vagy feljegyezni, hogy mi miatt nem jó. A kibővített változata ennek így néz ki:
– Az eredetiben is volt, így ebbe is kellenek gyerekek. Nincs nagyon funkciójuk a történetben, de azért kellenek bele. Teljesen érdektelenek maradnak egészen a végéig, sőt, elég mulatságos, hogy közben próbáltak nekik egy kis egymásra-találást, drámát kialakítani, ami teljesen a levegőben lóg.
– Vincent D'Onofrio és a főszereplő Bryce Dallas Howard karaktere maga a dögunalom. Előre lehet tudni, mikor mit fognak tenni. Kettejük közül BDH még rossz színész is, ráadásul úgy van kisminkelve, mintha direkt el akarnák csúfítani.
– Helyenként egész gagyi a CGI, de ez még hagyján ahhoz képest, hogy a megálmodott díszlet tökéletesen fantáziátlan és jellegtelen. Művészeket végre a CGI huszárok közé!
– Izmos férfi bütyköli a motort és közben tüntető jelleggel kólát iszik...
– Ha egy épp nem működő autót pillantunk meg, az szikrákat szór, nehogy eltévesszük észrevenni.
– Imádom a kék-sárga képet, mondtam már? Ez talán eddig a legbrutálisabban színszűrőzött megaprodukció. Remélem nem ennek köszönhető a rekordbevétel, mert akkor a Star Wars-nál kénytelenek lesznek kiiktatni minden más színt, ha biztosra akarnak menni. Egy kibaszott kék és sárga maszlag lesz a végén minden amerikai film.
– Az okos raptorok csodálatra méltó érzékelésüknek köszönhetően, kilométerekről odafutnak legyilkolni a dögöt, de mihelyst meglátják, elkezdenek beszélgetni vele. Az emberek látván pálfordulásukat, simán bemennek közéjük a sötét dzsungelbe. Igen.
– Az egész elszabadulás olyan nevetségesen erőltetetten jön össze, hogy egy biztonságtechnikai szakembernek se javaslom a film megtekintését, mert garantált a szívinfarktus.
– A cselekmény annyira szedett-vedett, látvány-orientált és egy irányba haladó, hogy belefájdul a fejem.
– Miért kell minden állatos filmben megszemélyesíteni az állatokat? Teljesen összerombolja még azt a kevés valóságérzetet is, ami addig megvolt.


Aztán meguntam. De ebből azért már látszik, hogy majd minden percre jut egy blődség. És ezt nem csak a kényes filmsznob mondatja velem, ezek alapvető karakter és cselekményvezérlési problémák. Az okosok kikutatták a számokat, hogy miből mennyinek kell lennie benne a kasszarobbantáshoz, a készítők pedig megalázkodva végrehajtották a feladatot. Sajnos sikerült nekik, úgyhogy mindenki fogvacogtatva várhatja a Star Wars 9. részét. Bár lehet, hogy addigra már JJ, meg Rian Johnson is elveszik a kedvet tőle... Ha belegondolok, hogy ezzel csak még inkább megerősödött a hollywoodi döntéshozók jelenlegi filozófiája, elkedvtelenedek. Kellenek látványos, egyszerű filmek, de legalább egy történetet képesek lennének összehozni alá! Kártékony termék, nagyon kevés érdemi szórakoztatást tud nyújtani. Lehet, hogy még ennyit se érdemelne.   3/10

Le graine et le mulet

A kuszkusz titka
Abdellatif Kechiche (2007)

Az alapszituáció szerfelett érdekes. Egy multinacionális, soktagú, franciául karattyoló család kusza kapcsolatait laza két és fél órán keresztül vizslatni, tartogat meglepetéseket. Az emberismeretet persze sose lehet kellő mértékben kitanulni, de egy ilyen realista felfogású, javarészt párbeszédekkel operáló film elég sokat tud dobni az eddig felhalmozott tudáson.


Úgy megközelítőleg a játékidő feléig nincs semmilyen probléma, hiszen addig csak felvázolódik a helyzet, megismerjük a szereplőket és elindul a történet. Ami egyébként elég röviden leírható lenne, mivel pár kulcsmomentum kivételével csak a pofázás, a kiabálás és az intrikák variációt szemlélhetjük nagy változatosságban. Ez hangsúlyozottan nem gond. A hosszasan elnyújtott végjáték, a vacsora és annak mellékszálai, viszont öngyilkos merénylő módjára végzi ki a filmélményt. Már rég tudni lehet milyen kellemetlen fordulat fog bekövetkezni, de Kechiche a végtelenségig húzza annak eljövetelét. Teljesen felborul az időérzet, egy helyben topog a cselekmény és még utána is rájátszik a többszörös önismétléssel (háborgó vendégek, fut a motor után). A végére már alig bírok odanézni, alig bírok megülni a helyemen a kellemetlenségtől és nem is derül ki, hogy miért került sor erre az idegtépésre. Mintha csak nem tudta volna eldönteni, hogy mi következzen vagy egy megcélzott időt szeretett volna kitölteni, amire egyébként nem hiszem hogy lett volna oka a rendező úrnak. A nagy sikerű, jóval későbbi Adèle élete óta tudom, hogy Kechiche egy önfejű rendező, de ott összességében elég jól megtartotta az arányokat és kerek volt a történet. Ez inkább csak egy érdekes, félrecsúszott próbálkozás, amiből így sajnos nem sül ki semmi. Maximum egy kis kuszkusz, de az íze végül annak se derül ki.   5/10

2015. október 5.

The Martian

A Mar... Mentőexpedíció
Ridley Scott (2015)

Ridley Scott az arányérzékét újra megtalálva állt neki sci-fit rendezni + végre egy nagy költségvetésű filmben valaki be merte vállalni a sci előtérbe helyezését a fi-vel szemben.


Meglepően vicces és könnyeden szórakoztató, mindemellett kellőképpen izgalmas. Nem megy bele komolyabban a tudomány részleteibe, a felszínt éppen az érdekesség szintjéig karcolgatja, így nem lesz belőle túl sok. Ahogy ebben, úgy minden másban is, a mértékletesség és az arányosság miatt élvezetes néznivaló. Mindenből az ideális mennyiség lett beledobva: politika, poénok, kütyük, kaland, dráma és így tovább. Ennek megfelelően, jó szokásomhoz híven hiányolom belőle a pluszt, amitől naggyá tudna lenni. Ez már csak így megy, nem vagyok képes mellőzni azt a tényt, hogy milyen irdatlan munkaóra lett beleölve, mire ezt a gépies, előirányzott aranymetszést létre tudták hozni. Szó se róla, veszettül élvezetes mozi, vérprofi hollywoodi munka, ráadásul unlike Interstellar, az elejétől a végéig nagyszerű. Csak mivel a szereplők nem valóságosak (pl. mellőzve van az egyedüllét teljes pszichológiai oldala), a történet túl nagy léptékű és túl sok benne a ha, ezért nem tud mélyen belém ivódni, nem tudom teljesen átélni ahhoz, hogy igazán megszeressem.   7/10