2016. augusztus 30.

Baskin

Can Evrenol (2015)

1. Bemész a boltba, veszel egy 55"-es OLED TV-t. (Mást jelenleg nincs nagyon értelme venni.)
2. Beüzemeled, rákötöd a gépre, idealizálod a lejátszást.
3. Kivárod, hogy legyen két szabad órád az egyik éjszaka.
4. Beülsz elé max. 2 méterre, felveszed a fejhallgatót, feltekered a hangerőt. (Maximális mozi hatás.)
5. Elindítod a Baskin c. filmet és befosol.

Gyanítom, hogy második nézésre nem lenne olyan hatással rám, mint most elsőre volt és szinte biztos, hogy előjönnének hibák, amik nem tűntek fel. Nade könyörgöm! Ha vannak is, azért nem tűntek fel, mert totál megbabonázott és leborította a fejemet. Hát miért, ha nem ezért nézünk filmeket? Talán a Babadook volt a utolsó ilyen intenzív filmélményem; végre ismét egy remek, full nagybetűs HORROR.


Az összetétel roppant egyszerű: ügyes, látványos és beszédes fényképezés, tökéletesen dramaturgiára szerkesztett, modern zene, a jump scare-ek teljes nélkülözése, sablonsztori helyett zsigeri, látvány-orientált sztori. Annyi negatívumot azért most is látok, hiszen egészen nyilvánvaló, hogy a végén kicsit túltolják a pornót, és így nem teljesen arányos az egész játékidőhöz nézve. Pedig csodálatos a felvezetés, magyarázat nélkül kapunk mindent, csak a látványra kell koncentrálni. Tökéletesen működik a rémálomszerű érzés, dramaturgiailag is jókor dob vissza az időben, totál behúz, magával ránt, meg minden amit ilyenkor szoktak mondani. Hátborzongató. Az, hogy kicsit túlságosan elmerül az erőszakban, azért megbocsátható bűn, mert nem lehet azt mondani rá, hogy ne lenne indokolt. Ha már egyszer egyfajta pokolba sikerül betekintést nyernünk, hát megkapjuk, hogy milyen is az, úgy igazából. Az istenített, látvány-orientált giallok jutottak eszembe. Suspiria, meg ilyesmi. Számomra sehol nincsenek ehhez képest.   8/10

2016. augusztus 19.

Submarino

Thomas Vinterberg (2010)

Letaglózóan durva. Mondanám meglepődve. De miért lennék meglepődve? Skandináv filmről lévén szó, a jóléti társadalom alsó rétegében dagonyázó, kétségbeejtően kilátástalan helyzetben tetszelgő emberekről szól. Tetszelgő, mondom ezt azért, mert bennem is ott bujkál a gondolat, hogy miért pont náluk - ahol gyakorlatilag a legjobbak a lehetőségek egy normális, élhető életre - lett trend az ilyen mélyre nyomó, letargikus filmek kvázi sorozatgyártása. Valamiféle egyensúlyt teremtenek meg ezzel, tudatosan vagy tervezés nélkül, de nem én leszek aki ezt meg fogja válaszolni. Ám óva intek mindenkit, ne tántorítson el senkit ez a gondolatmenet és ne befolyásoljon senkit a megítélésében, hiszen ez egy önálló produktum, így eképpen is kell tekinteni rá.


Vinterberg egy amolyan kevert stílust alkalmazva lök minket ebbe a kegyetlen felütésű történetbe (két tizenéves idősebb testvér jelenléte mellett hal meg a szerencsétlen csecsemő... brrrrrr, kikészülök ha rágondolok), egyszerre van jelen a modern, amerikaias hatásvadászat egy enyhébb fokozatban (pl. kegyetlenül szürke és kék képi világ), a dramaturgia azonban inkább az európai hagyományokat viszi tovább. A forgatókönyvet részben Tobias Lindholm jegyzi, ami némileg akár meglepetés is lehet, hiszen kevésbé érvényesül az általa képviselt realizmus, inkább a Joachim Trier féle akaratos hangulatkeltés a jellemző, ami persze Vinterbergtől sem áll messze.


Végül persze csupán annyi a kérdés egy ilyen típusú filmnél, hogy elhiszi e az ember amit lát. Mert ha nem, akkor ordas nagy bukta van. Azt már talán a hangnemből lehet sejteni, hogy enyhén túlzónak érzem és manipulatívnak, de azért elég sok jelenet beleégett az agyamba és majdnem végig összeszorított fogakkal kellett néznem. Nem is beszélve arról, hogy az elején kapásból majdnem kikapcsoltam a csecsemős résznél. Összességében mégis inkább a pozitív felé hajlok, mert nagyon jól szemlélteti a fiú testvérek érzelmi korlátoltságát, az egymásnak való megnyílás problémáját, de főleg a környezet lehúzó erejét, hogy mennyire sokat számít honnét jött az ember és kik veszik körül. Na meg azt, hogy ez mennyire lekorlátozza a lehetőségeit a kiútkeresésre, hogy mennyire leszűkíti a látóterét és hogy ez kívülről mennyire nyilvánvaló. Fontosnak érzem, hogy az ember erre rájöjjön, mivel észrevétlenül át lehet csúszni egy nehezen visszafordítható életvitelbe, és nem kell feltétlen függőségre gondolni, elég egy rossz irányba tartó társaság. Éppen ezért a film elkészültét is üdvözlendőnek tartom. Ugyan elég nehéz néznivaló, de érdemes rászánni az időt.   7/10

Megjegyzés: 2014 januárja óta hevert a gépen. Nem bántam meg, hogy rávettem magam.

2016. augusztus 17.

Lola Rennt

A lé meg a Lola
Tom Tykwer (1998)

Poén ezt így 18 évvel az elkészülte után megnézni. Aki valamelyest jártas a filmekben, szűzen megnézni és azt mondja, hogy feltételek nélkül élvezhető, annak sokatmondó vigyorral az arcomon fogom megpaskolni a vállát. Van ami egyszerűen nem öregszik jól. Totál értem és érzem, hogy miért volt, illetve lehetett fontos film akkor, és azt is értem, hogy azóta miért nem blogolnak róla és miért nem kerül fel a listákra soha. Franka Potente nadrágjától kezdve a vágás, a kiszámíthatóan szerkesztett történetvezetés, a rettenetesen béna zene és még sorolhatnám, de lényegében tényleg minden apró rezdülés korjellemző módon ad stílust a filmnek, ezzel kinyírva a későbbi fogyasztó lehetőségét a komolyan vételre és a felhőtlen élvezetre. Ezt is láttam fíling.   5/10



2016. augusztus 15.

The Nice Guys

Rendes fickók
Shane Black (2016)

Engem nehéz vígjátékkal megnevettetni, mert különösen kritikus vagyok velük szemben. Okom van rá, rengetegszer átejtettek vele. A leggyalázatosabb filmek mindig vígjátékok. Van pár poénötlet és felhúznak köré valami szart. Ha valami direkten vígjátéknak készül és ennek rendeli alá a történetet, egyszerűen felidegesít és még annyira se tudom élvezni, amennyire a valós értékei lehetővé tennék. Ez a tény lényegében a vígjátékok minimum 3/4-ét kizárja, úgyhogy mondom, velem nehéz dolguk van a filmkészítőknek.


Egy vígjátéknak olyannak kell lennie, mint a Rendes fickóknak. Nagyon rég röhögtem már ennyit filmen. Shane Black ugyan - megint feleslegesen - beleerőltet némi narrációt és maga a sztori is egy középszerű, nagyon nem eredeti krimi, a remek karaktereknek köszönhetően kifejezetten üdítő szórakozás. Minden egyes szereplő érdekes és/vagy a maga módján vicces, ez már magában egy kivételes teljesítmény. Mégis, az összes közül kiemelkedik Ryan Gosling figurája, akit figyelni egyszerűen zseniálisan egyedi élmény. Azt lehetett tudni eddig is, hogy van érzéke a nevettetéshez, de hogy ennyire kúl, újszerű módon képes tettetni a hülyét, az minden várakozást felülmúl. Kétségtelen, hogy napjaink egyik legnagyszerűbb színésze. Az újkori Shane Black azért még egy kicsit mindig overrated, mert RG nélkül közel se lenne ilyen jó film.   7/10

2016. augusztus 10.

Warcraft

Warcraft: A kezdetek
Duncan Jones (2016)

Nagyon sok mocsok összegyűlt ezzel a filmmel kapcsolatban, amiből látszik, hogy sokan bíztak benne és szurkoltak neki. Én nem tudok csúfolkodni, mert szerintem nem egyértelműen gyalázatos. Sőt, a film első fele nagyon tetszett, szinte egész felvillanyozóan hatott rám. A második óra viszont sajnos észrevétlenül átkúszik ügyetlen történetvezetésbe, aztán hirtelen vége is lesz. Csalódott. Az vagyok, mert a lehetőség megvolt és majdnem sikerült is élni vele.


A legnagyobb gond nyilvánvalóan az, hogy egy ilyen világ felépítéséhez két óra rettenetesen kevés. Nem is értem, hogy az évek óta tartó indokolatlanul hosszú filmek időszakában ezt miért érezték elegendőnek. Amatőr hiba ez egy ilyen gigantikus produkciónál. Ez több rétegén is érződik a filmnek. Elsősorban azon, hogy a vége úgy lett összecsapva, hogy a hangsúlyok alig érződnek és úgy jön a lezárás, hogy az ember még nézné vagy egy órán át. Másodsorban meg azon, hogy nagyon nagy tempóra lett kényszerítve a legelejétől fogva. Nem feltétlen gond, hogy nem magyaráz agyon mindent, de az viszont igen, hogy kapkodó, izgága a rendezés és rettenetesen hiányoznak a lassú, nyugodt világépítést célzó, bemutató jellegű percek, amitől igazán meg lehetne szeretni ezt a világot. Nincs idő megismerni a szereplőket és a helyszíneket és ez csúnyán visszaüt a játékidő második felében, mikorra már szükség lenne arra, hogy belesüppedve át tudjunk szellemülni, nem pedig kapkodni a fejünket, hogy mi történik.

± A látvány, leszámítva azt, hogy kapkodva kell bemutatni mindent, egyszerűen mesés! Szinte minden képkocka egy digitális festmény, arányos, részletesen kidolgozott és ragyogóan színes, kontrasztos. Rettenetesen nagy kár, hogy nincs időnk nyugodtan legeltetni rajta a szemünket.
– Nem egyértelműen rossz döntés, hogy javarészt ismeretlen színészeket választottak, de a karizma azért hiányzik, a Gyűrűk ura filmekhez képest mindenképpen.
– Paula Patton egy kutyaütő színész, ráadásul némely jelenetben olyan mintha öt perces munkával kenték volna be zölddel és egy 100 forintos kínai műanyag vámpírfogat tettek volna a szájába.
– A zene közepes, semmilyen.


Hogy a háttérben mi húzódik, azt nem ismerem, de Duncan Jonestól ez halvány teljesítmény és sajnos nem sok jót fest le a videojáték adaptációk jövőjét illetően. Vajon mikor jönnek rá a filmkészítők, hogy mindegy mi az alap, filmet ugyanúgy kell csinálni belőle, mint bármi másból?   5/10

2016. augusztus 9.

The Brood

Porontyok
David Cronenberg (1979)

A Scanners (1981) és a Videodrome (1983) után az fogalmazódott meg bennem, hogy a korai Cronenberg - szentségtörés vagy sem - nem kifejezetten jó rendező. Legalábbis minőségben erősen hullámzó. Már ha korainak lehet még mondani az 1979-es művét, hiszen készültekor is már bő egy évtizede rendezgetett ezt-azt. Az persze azóta kiderült, hogy tud ő egységes filmet kovácsolni (The Fly) és akár vágásban is brillírozni (Eastern Promises), de az új filmjei közé is becsusszan egy-egy nagyobb furcsaság.


A Porontyok szintén érdekes eset, mert elemeiben vannak kifejezetten pozitívak is. Például Oliver Reed suttogó, természetfelettien öntudatos és magabiztos beszéde a frászt hozza az emberre, de a végére kissé értelmezhetetlenné válik a karaktere. Vagy a film végi mindfuck szülés, meg alapvetően az egész lényes oldal igencsak perverz és vad képtelenség, pozitív értelemben. Viszont a hozzá tartozó akció ügyetlenül van vágva, illetve a történet kifutása is elég semmilyen. Hidegen hagy, mert olyan nyilvánvaló benne minden. További gondjaim: a főszereplő fapofa, a zene túlzó és hivalkodó.

Cronenberg elképesztő dolgokat talál ki, de ahhoz, hogy egy egész filmet feltöltsön vele, sajnos egy kicsit kevés, nem tudja egyben tartani. (A Videodrome például egyértelműen jobb ezen a téren.) Az előadás stílusa túl konvencionális ahhoz, hogy a hiányosságokat elfedje, szürreálisabban sokkal nagyobbat ütött volna.   5/10

Star Trek: The Wrath of Khan

Űrszekerek II - Khan bosszúja
Nicholas Meyer (1982)

Talán erről a részről mondják a sorozatból a legegyértelműbben, hogy jól sikerült, elég sok listán láttam az élen szerepelni. Nemrég ugye megnéztem az első Star Trek mozit és ugyan nem voltam elájulva tőle, de éreztem, hogy van benne lehetőség, ezért bátorkodtam folytatni az ismerkedést.


Most meg inkább akkor azt hiszem rövidre zárom, mivel nagyon elment a kedvem tőle.
– A film sci-fi oldala nagyon távol áll a valóságtól, mondhatni extrém fantázia, teljes képtelenség. Egy kütyümütyü felrobbantja magát és odaterem egy bolygó a csillagköd gázaiból, növényekkel meg mindennel. Aha. Egy magát hangsúlyozottan földhözragadtabb sci-finek tartó sorozatnál nekem ez azért kicsit sok.
– Még ide tartozik, hogy a cselekmény javát kitevő tudományos értekezés lényegében áltudományos blabla. Ránéznek egy műszerre, van rajta egy görbe, komoly következtetéseket vonnak le és sétálgatnak közben meg várnak. A feszültség is csak a várakozásokban jelentkezik.
– Khan egy ilyen ókori színjátékból átteleportált eszményi főgonosz, ennek megfelelően teljesen átélhetetlen, csupán gyermeki motivációi és indíttatásai vannak, a karakterének mélysége teljes mértékben hiányzik. Mérhetetlen intellektusát többször hangsúlyozták, na ebből annyi látszik, hogy elájul magától micsoda bosszút forral és közben a távolba révedve csillogtatja a szemét, ahogy a legócskább színházban szokás. Kiváló.
– Minden egyes színész csapnivaló és/vagy teljesen jellegtelen. Talán egyedül Kirstie Alley próbál meg valamit teljesíteni.


A zárást végigszenvedve az fogalmazódott meg bennem, hogy túl lágy a szívem, ha megadom neki az 5-öt. Jobban átgondolva még ez a 4/10 is elég jóindulatúnak tűnik.

2016. augusztus 4.

Demolition

Jean-Marc Vallée (2015)

Szinopszisa alapján elég könnyen be lehet skatulyázni a történetet és nekiálltában szinte már ízlelgeti is az ember a csöpögős lezárást, meg a gyorsan feledésbe merülő, szájba rágott tanulságot... Szerencsére erről szó sincs, ugyanis Jean-Marc Vallée ezen filmjével egyértelműsítette, hogy mostantól mindenképpen figyelni kell rá. Beette magát az amerikai filmgyártás felső körébe és úgy néz ki, hogy ez számára azért volt cél, hogy küldetésszerűen készítsen filmeket.


Hát épp erről pofázok folyamatosan. Hogy fogjuk meg végre a másik oldaláról a dolgokat, hogy hagyjuk el a kliséket, hiszen minden történetet ezerféleképpen lehet tálalni. Nade várjunk csak. Olvasom a Rotten Tomatoes konszenzusát és értetlenkedek. "...too often settles for clichés." Mintha másik filmet néztem volna. Furcsa egy dolog ez, mivel ha jobban belegondolok a történetelemek valóban elég ismerősek és végeredményben az elég bőven kitárgyalt téma kánonjába beilleszthető ennek a filmnek a tanulsága is. Persze hova lyukadna ki máshova, ha egyszer egy úgymond nevelő szándékú drámáról van szó.


Valahol ott látom az ellentmondás okát, hogy ez egy elég erős hangulattal bíró film, ami rányomja a bélyegét a néző szájízére. Ki, milyen apró hatásra, hangulati vagy történetelemre kezdi elfordítani az orrát? Én például azzal, hogy teljesen szokatlan férfi-nő, apafigura-fiúgyerek kapcsolatokat láthattam, teljesen le lettem kenyerezve. Lehet, hogy ez az összeomlás, a "tünetek" szintjén túl szokványos, túl halivúdias sokaknak, de akik erre hivatkozva kiáltanak középszert, azok szerintem missing the point of the movie, big time. Nem kiemelkedő teljesítmény, de nekem bőven tudott újat mondani.   7/10

Kiss Kiss Bang Bang

Durr, durr és csók
Shane Black (2005)

Nem tetszett ez nekem elsőre, legalábbis nem annyira, mint amennyire dicsérik sokan. Eltelt majd tíz év, feledésbe merültek a miértek, aztán Shane Black revitalizálásával megint elő-előkerült és ott motoszkált a fejemben a gondolat, lehet, hogy velem volt a baj.


Meg kell nyugtatnom magamat, nem velem van/volt a baj. Robert Downey Jr. játéka már itt is túlontúl kitekintő. Mást alkatilag nem tud játszani, de annyiban szerencséje van, hogy Shane Black forgatókönyve épp erre alapoz. Annyiból viszont pechje van (velem), hogy a modoros narrálás rettenetesen idegesítő és egyszerűen képtelenség nem arra gondolni a film nézése közben, hogy amit csinál mennyire elüt a többi szereplő játékától. Jópofa, de ha a szimpatikusságát levesszük, akkor mi marad? Idegenség.

Számomra erőltetettek a poénok is és annyira nem lebilincselő a történet (valójában egy közepesen fordulatos krimi), hogy elfedje ezeket az elég erős ellenérzéseket. Megmenteni se Michelle Monaghan cukisága (nagy kedvencem), se Val Kilmer fullba tolt menő sutasága (a film nagy erőssége és ilyen kifejezés amúgy tuti, hogy nem létezik) nem tudja. Szeretném szeretni, de nemcsak nem megy, egyenesen érthetetlennek tartom a kultstátuszát.   5/10

2016. augusztus 1.

A Bigger Splash

Luca Guadagnino (2015)

Nagy baj van. Csalódnom kellett. Ez az általam sokra hivatottnak gondolt film, sajnos összességében kiforratlan hatást kelt, ami - általam - rettenetes bűnnek tudható be a mozik világában. Ennek ellenére is pozitív osztályzatot fogok neki adni. Talán mire befejezem az írást, meg is tudok állapodni magamban, hogy melyiket a két vacillált közül.


Érzésem szerint a legnagyobb gond az, hogy egyszerűen nincs benne a filmben, hogy a végére egy kvázi krimi kerekedjen belőle. Ez természetesen még nem lenne probléma (szeretem a meglepetéseket és a váratlan fordulatokat), de Guadagnino sajnos nem igazán kezd ezzel váltással semmit, nem lyukad ki vele sehova, úgyhogy kissé céltalanná válik a lezárásra. A különc főszereplők furcsa kapcsolatát izgalmasan, komolykodástól mentesen és önirónikusan mutatja be; imádtam nézni minden egyes szereplőt benne (fő és mellékszereplők egyaránt fantasztikusak). Vicces, elgondolkodtató, valamelyest tabudöntögető is, szóval tényleg a szó legjobb értelmében vetten érdekes, mint párkapcsolatról, szerelemről szóló film. De sajnos nem csak erről szól.


Mivel a fenti okok miatt a tagolás nem kellően egységes, kissé zabolátlan összhatást kelt a produkció. Megjegyzendő, ehhez az érzéshez jelentős mértékben hozzájárul a bennem rejlő elvárás, hogy a zseniálisan egyedi hangvételű és rettentő erős rendezői munka, a Szerelmes lettem után, egy ilyen kissé túlgondolt/alulgondolt (tetszőleges jelző kiválasztható) művet kell kapnom (poor me). Mindazonáltal a színészi alakításokért, különösen Ralph Fiennes szabadjára engedéséért, Dakota Johnson domborulataiért (és alakításáért is!), a mediterrán táj szépségéért, az olasz közösségbe való beletekintésért, Tilda Swinton miatt meg ugye mindenkor, szóval sok-sok mindenért felettébb izgalmas néznivaló. Tele van gyönyörű képekkel, melyek gyakran szavak nélkül beszéltetik a színészeket (ritka élmény jó minőségben), ezek mellett érdekes kameramozdulatokkal, hamisítatlan nyaraláshangulattal, nem mindennapi emberekkel (a felső körökbe való betekintés érzetével) és a szabados életvitel miatt egy csomó nyitott érzelmi kérdéssel. Különlegessége és a fantasztikus karakterei miatt inkább a jobbat kapja, pedig a történeten bőven lett volna még mit dolgozni.   7/10


Képtelenség kevesebb képet berakni ilyen rövidre írt iromány mellé is, mivel gyönyörűen filmezett film.