2017. február 28.

Lion

Oroszlán
Garth Davis (2016)

A több szakaszra bontott filmek átka, hogy valamelyik elkerülhetetlenül jobban sikerül mint a másik. Jelen esetben az első sokkal (sokkal), de tényleg nagyon sokkal (nagyon) jobban működik (tényleg). A kiscsávót játszó Sunny Pawar olyan lehengerlő természetességgel játssza az elveszettet, hogy az egyébként is gördülékenyen haladó, kalandos cselekménnyel együtt, szembetűnően hatásosabbra sikerült a felnőtt szakaszhoz képest


Dev Patellel egyébként semmi baj, szerintem egyszerűen nem jó pillanatokat ragadtak ki az életéből, ezért elnagyoltnak és következetlennek tűnnek a döntései. Nem érezni, hogy mitől tör rá ilyen erősen a múltkeresés, a tesvérével való küzdelem semerre sem fut ki, a Rooney Marával való vívódása is kicsit ingatag lábakon áll és noha az anyjával kapcsolatos (Nicole Kidman remek, még a szája is mozog valamennyire) történések helyre teszik valamelyest, összességében elég erőltetetten jut el addig, ameddig el nem utazik Indiába. A tengerparton sörözgetve bámul, közben szól a zene hosszan... Most ezzel mit kéne kezdenem? Fogalmam sincs mit kéne éreznem, mert nincs rendesen kifejtve, hogy mitől érzi úgy magát ahogy. A gyerekkorából már valószínűleg alig emlékszik valamire, felnő ideális körülmények és szerető szülők között, szóval innen valami még nagyon hiányzik. Aztán visszajut indiába és onnantól a hatásvadászatból áradó könnyfolyam elvisz mindent. A nagy összeborulással és a túláradó zenével éppenhogycsak nem esnek át a ló túlsó oldalára, de végül jó érzékkel játsszák ki az utolsó lapokat is. Ezzel nyertek maguknak egy Oscar jelölést. Egyenetlen, de érdekes történet, ezért szerintem érdemes megnézni, mert nem az a tipikus Oscar bait, mint amire számítani lehetett.   6/10


– Hát nem hiszem el, hogy jelölték legjobb zenére, mikor majdnem végig a két A Winged Victory for the Sullen szám megy az Atomosról.

2017. február 27.

Respire

Lélegezz!
Mélanie Laurent (2014)

Ki gondolná egy törékeny, fiatal (fél évvel idősebb nálam!), tehetséges színésznőről, hogy ilyen erős rendezésre is képes. Bár nem tapasztalatlan a direktori székben, de ez csupán a 2. nagy játékfilmje, a többi rövid- vagy dokumentumfilm volt. Ehhez képest, ahogy mondani szokták, egy érett, tapasztalt, koros rendezőnek is becsületére válna eme alkotás.


Kiforrott, erős kézben tartott, lényegre törő és hangsúlyos. Alkotótársaival (gondolok itt a regény írójára és a forgatókönyv társírójára) úgy sikerült egy nagyon intim, személyes történetet filmre vinniük, hogy természetességgel tűnik úgy, mintha eleve filmre született volna. Mélanie Laurent óvatosan és finoman bánik a filmes eszközökkel, távol áll tőle a túlzás és a hatásvadászat, végig a realitás talaján marad. Fontos tényezők ezek, mivel a történet fájdalmasan valóságos. Azért ér el különösen erős hatást a nézőben, mert olyan élet-momentumokat ragad meg, melyeket ritkán taglalnak mozgóképen, pedig mindannyian átélünk valamikor életünk során. (Már akinek volt valaha barátja és csalódott benne.) Nagyon fontos és mély érzések ezek, melyeket ugyan nagyon ritkán tapasztalunk meg, de annál nagyobb hatással van a későbbi életünkre.

Egyszerűen képtelen vagyok bármilyen negatívumot megemlíteni. Ez nagyban köszönhető annak, hogy nem is igazán vannak. A helyzet az, hogy engem olyan brutális erővel rántott bele ennek a szegény, zárkózott lánynak az életébe, hogy a végére érve szinte tényleg levegőért kellett kapkodnom. Nagyon át tudtam érezni a rá nehezedő, főleg belülről keletkező nyomást. Nincs üresjárat, célre tart minden egyes jelenet, dramaturgiailag kifogástalan, zseniálisak az alakítások, szóval tényleg elképesztően profi és hatásos munka. Egyhamar nem fogom újrázni, de hogy a kedvencek köztött a helye, az ne legyen kérdés.   8/10


+ Témájában erősen hasonlatos a Köszönöm, jól vagyok című, Mélanie Laurent-nal a főszerepben készült - ennél kissé hallivúdiasabb hangvételű - drámához. Azt is érdemes megtekinteni.

2017. február 24.

Passengers

Utazók
Morten Tyldum (2016)

Azért kezdtem bele, mert valami egyszerűt akartam, ami kikapcsol. Mondom megnézem tényleg olyan kaki e, mint mondják. Valamelyest meglepődtem, mert tulajdonképpen semmilyen tekintetben nem vészesen rossz film. A nagy felhördülést gondolom az okozta, hogy a gond az alapokkal van. Ha valakinek valamilyen része nem tetszik, az nyilván ki fog hatni a film többi rétegeire is, és mivel ez minden szempontból sebezhető, könnyű meglátni benne a hibákat. A történet nagyon messze van egy rendes írástól. Csak a maga valójában van értelme, ráadásul klasszikus felütésű sci-fiként a technikai oldalt is naivan kezeli (ez speciel megbocsáthatatlan), kizárólag a körítést szolgálja. A kevés karaktert illetően szintén elnagyolt, vázlatos, de a maga világrendszerében végül is amúgy jól működnek, csak hát valóságosnak éppen semennyire sem tűnnek. A látvány korrekt, de súlytalan, agyonCGIzett és voltaképpen semmi érdekes nincs benne. Egybéként nem a színészek hibája, hogy nem tudtak maradandót alkotni, de engem mindkét karakter teljesen hidegen hagyott. Messziről lerí az alkotás egészéről, hogy csupán a sci-fi új hullámát akarták meglovagolni vele és beledobáltak megfelelőnek gondolt elemeket.   5/10



2017. február 23.

Beautiful Girls

Gyönyörű lányok
Ted Demme (1996)

Nagyon kevés olyan film van, ami képes visszaadni a gyerekkori barátság különös, nehezen meghatározható mivoltát. Amikor pár nézésből és pár szóból már mindent tud a másik, amikor a kívülállók számára abszurd hülyeségek, belülről teljesen normálisnak tűnnek. De nem is próbálom jobban körbeírni, mert felesleges és tulajdonképpen lehetetlen. Ez a film az ékes példa rá, hogy vissza lehet adni ezt hitelesen, sok szereplővel (ahogy kell), anélkül, hogy kilógna valami. A titok az, hogy ráhúzták egy késői felnövés gyerekkortól való elszakadás történetére, kizárólag zseniális figurákkal. Furcsa mód éppen a főszereplő Timothy Hutton a gyenge láncszem. Neki kéne a fő drámai szálat kiemelnie, mivel túl sok minden történik párhuzamosan. Maradéktalanul nem sikerül neki, de a könnyed hangvétel, a rengeteg felejthetetlen poén és maga az az érzés, hogy kis időre mi is ennek a társaságnak a tagjai lehetünk, összességében kifejezetten jó élménnyé áll össze. Épp annyit kapunk az egyes karakterekből, hogy a kifigurázásuk jól működik, de még nem sok belőlük, nem válnak fárasztóvá. Vékony jégen táncol, de ez a szép benne.


Ted Demme úgy mutat be minden egyes figurát, hogy a legelső pillanattól látszik rajtuk, hogy mi a jellemhibájuk, hogy mi okozza ezt és hogy hogyan tudnának túllépni rajtuk. Ezekkel a kívülről rémesen egyszerűnek tűnő problémákkal játszik el kb másfél órát. Hülyét csinál mindenkiből, hogy aztán egy csapásra megoldja a gondjaikat. Érdekes megfigyelni, hogy a későn bekapcsolódó, Annabeth Gish által játszott Tracy, milyen zseniálisan állítja szembe az egymással küzdő, sztereotipiák és társadalmi elvárások által gúsba kötött férfi-női szerelemháborút, a harmonikus párkapcsolat idilli lehetőségével. "Hisz látjátok! Nem is olyan nagy dolog ez. Csak engedni kell egy kicsit a másiknak, és már működik is." Ritka amikor a nyilvánvaló, de nem szájba rágott tanulságok ellenére ilyen szórakoztatóan tud beszélni egy film olyan témáról, amit a többi 15798673648 db próbálkozás csak görcsösebben vagy túlgondoltabban tudott megtenni. Fantasztikusan szórakoztató, tele pozitív energiával és ami legszebb benne, hogy ehhez nem csinál hülyét magából vagy a nézőből. Hol van a többi ilyen és én miért nem tudok róluk?   8/10



2017. február 21.

I am a Hero

Shinsuke Sato (2015)

Szóval ez a japán Train to Busan. Tudhattam volna, hogy akkor nem is érdemes nekiállnom. Az elején még elhitette velem, hogy vicces és kalandos lehet, de sajnos a hosszú játékidő folyamán csak lassan, elnyújtottan válik egyre elkeserítőbbé, úgyhogy nem tudtam hirtelen kikapcsolni, mert nem jött el egy olyan határozott pont, amikor azt tudom mondani: ezt már nem! Szóval végig kellett néznem.


– Mind a főszereplő, mind az összes mellékszereplő egy idióta. Eleinte csak vicces esetlenségnek tűnt, de nem, ők fullban nyomják az idiotizmust. Semmi értelme a cselekedeteiknek, fogalmam sincs, hogy mi vezérli őket. Egyszerűen értelmezhetetlenek. Mind vígjáték, mind egyéb szóba jöhető szinteken.
– Az idő és a térérzékelés katasztofálisan rossz az akciójelenetekben. Amúgy is nonszensz ami történik, de így, hogy valamikor pillanatok alatt odaérnek a topogó zombik, valamikor meg 5 perc alatt tesznek meg 100 métert, nem tudom mit gondoljak.
– Annyira fel tudnak idegesíteni az ilyen ostoba húzások, mint amikor lepillantva a földre, egyből kiszúrja a 95 üres töltény mellett az 1 db még felhasználhatót.
– A fizika csak a látványra játszik, semmi életszerű nincs benne. Bármi megtörténhetne ennyiből, semminek nincs súlya.
– A végén rájöttek, hogy be kell ülni egy kocsiba és el kell menni vele. Ezt mondjuk elég nehéz lett volna kitalálni korábban.

Én tényleg megpróbáltam szórakozottan, az egyszerű szórakoztatást szem előtt tartva hozzáállni, de nem ment. Ez egy kaki.   3/10

2017. február 20.

Hacksaw Ridge

A fegyvertelen katona
Mel Gibson (2016)

– Már megint úgy indul egy - egyébként lineáris vezetésű - film, hogy belenézünk az általa elmesélt történet közepébe. Egy háborús filmről lévén szó, ez a bénaság többszörösen is értelmetlennek nyilvánítható. (Mert mi történik egy háborús filmben? Na ugye.) Remek kezdés. Ötletes.
– Minden rémesen egyszerű és rémesen nyilvánvaló. A lány bjútiful, a fiú ezt bevallja neki, így nyilván örökké egymáséi lesznek, jóban rosszban. Jól megragadták a lényeget azzal, hogy a lány gyönyörű. Remek írás. Ötletes.
– Narancs + kék on peak level. Ez már tényleg bántóan meseszerű kép.
– Minden mellékszereplőnek egyetlen tulajdonsága van. Meg se próbáltak foglalkozni velük.
+ A tárgyalóteremben játszódó jelentek jól működnek.
– Pátosz és giccs ameddig a szem ellát.
– Csak a lényegre koncentrálnak, csak legszükségesebb, csak a lecsupaszított, számunkra fontosnak tartott eseményeket láthatjuk.
+ Féltem, hogy a háború egyszerű romboláspornó lesz, de szerencsére eléggé eltúlzottak erről a vélemények. Simán a film legjobb része a közepe. Onnantól, hogy megérkeznek a háborúba, egészen addig, hogy elkezdi begyűjteni a sérülteket.
– A végére, mikor visszamennek meghódítani a hegyet, már túl régóta tart a vérontás, hogy hatni tudjon. Tétje sincsen, mivel tudni lehet, hogy győzni fognak (csak lassításból és zenéből áll). Értelmetlen módon felvonultatja az addig egyáltalán nem szereplő japán vezetést is (amint öngyilkosságot követnek el), szóval az egész csak egy feleslegesen lefutandó kör. Remek lezárás. Ötletes.


Megfelelő hangulatban, az említettek ellenére is, szórakoztató lehet. Nekem elég jól esett. Linearitása miatt gördülékeny, az egyszerűsége pedig simogat(hat)ja a lelket. A bűnös élvezet szintjén. Díjra jelölni nevetséges, komolyan értékelni nem is igazán tudnám.    6/10

Loving

Jeff Nichols (2016)

A kérdés az, hogy Jeff Nichols mit akart? Milyen filmet akart készíteni? Ő ilyen színben látta ezt a történetet? Na ne etessen, kötve hiszem. Ezzel a vészesen langyos hozzáállással, a totálisan konvencionális narratívával és dramaturgiával, egyszerűen túlságosan elüt a korábbi filmjeitől. A téma is stimmel, úgyhogy gyanús, hogy az Oscarra akart filmet készíteni. Illetve valamivel meg tudták fogni annyira, hogy bevállaljon egy ilyen kötelező kört. Kíváncsian várom, hogy mi lesz a következő projektje. Ha nagyobb szabású vagy a stúdiók által nehezebben felvállalható témájú, akkor valószínűleg igazam van.


Egyébként végül is örülök, hogy megnéztem. Ismeretterjesztés tekintetében szépen elvégzi a dolgát. Szépen játszott, a kivitelezés tekintetében vérprofi, de tulajdonképpen nem is igazán lehetne belekötni semmibe. Csak abba, hogy megalkuvó, kiszámítható és jellegtelen. És ez sajnos bőven sok. Egy ilyen kiváló rendezőtől nagyon szomorú ilyesmit látni.   6/10

2017. február 17.

Moonlight

Holdfény
Barry Jenkins (2016)

Külön nem lehet választani, úgyhogy kénytelen vagyok azzal a tudattal nézni, hogy ez az a fontos film, ami a homoszexualitásról és a fekete közösségről szól. Azt megértem és egyetértek vele, hogy fontos film lehet belőle, hiszen olyan zavaros korban született meg, amikor minden médiumon meg kell ragadni a helyes irányba terelő produktumokat. Abból a szempontból is helyeslendő, hogy karakterközpontú és emellett hiteles, átélhető történetet mesél. Ha viszont azt nézzük, hogy milyen lírai és ábrándos stílusban készült, nagy közönségsiker semmiképpen nem lehet belőle, tehát nem lesz a hétköznapi ember filmje. Mindazonáltal elvitathatatlan, hogy sokaknak jelenthet sokat, hiszen többszörösen hátrányos helyzetű ember életéről szól, pozitív végszóval. Értékelendő film, valami ilyesmit akarok kinyögni. Pártatlan, nem ítélkezik és mély érzelmekről beszél hatásvadászat nélkül, szóval mindenképpen üdvözlendő a létrejötte és hogy ilyen nagy sajtóvisszhangot kap.


Gondolkodva: Istenem, de nehéz körbeírni a tényt, hogy a hype után valamelyest csalódtam, de közben mégis tökre érzem mit akartak vele, alapjaiban teljesen rendben valónak gondolom és szurkolok neki meg minden, csak lelkesedni nem tudok érte.

Ja, mégse volt olyan nehéz.   7/10


+ Naomi Harris annyira jó, hogy néha valósággal megijedtem tőle. Elképzelni sem tudom, hogy milyen lehet egy ilyen anya mellett felnőni.
– A történet maga jó, az epizodikus szerkezet viszont megtöri a lendületet és hosszítja, lassítja a filmet.
– A kézikamera használata már a legelső jelenetnél zavaró, az úszásos jelenetnél a hullámok közt csapkolódó nézet totálisan rossz megközelítés, de a film későbbi szakaszaiból is kilógnak a kézikamerával felvett shotok. Amúgy se nagy szám a fényképezés, de hogy inkonzisztens, az engem zavart.
– Ahogy az egyik fő ihletforrás, Wong Kar-Wai filmjeivel, ezzel is nagy bajban vagyok, mikor a sok hosszan kitartott csendet kell értelmeznem. Ebben a légies stílusban valahogy nem érzem. Egy Refn filmmel, egy román újhullámossal vagy egy Dardenne testvérek produkcióval semmi gondom nincs, ezt viszont inkább értékelni tudom, mint élvezni.

2017. február 16.

Manchester by the Sea

A régi város
Kenneth Lonergan (2016)

Ez a film egy hatalmas monstrum, egy realista remekmű, amibe belekötni nincs értelme, de igazából nincs is mibe. A mindenkori filmezés egy új csúcsteljesítménye. Értem ez alatt, hogy fikció létére, ennél valóságosabb már nem is lehetne, és hogy úgy mesél el egy történetet, hogy közben bármiféle filmes túlkapástól és sallangtól mentes. Nem a hamiskás, szimbolikus jelentőségű, hatásvadász, nagynak szánt momentumokkal próbál könnyet kifacsarni belőled. Megtehetné, hiszen olyan tragédia utóéletéről beszél, aminél szörnyűbbet elképzelni is nehéz. De nem teszi. A hétköznapi élet oldaláról, ha úgy tetszik a valóság oldaláról közelíti meg a történetet. Ez a lassabb, a nehezebb, ám egyúttal a kifizetődőbb megoldás. Mesteri ahogy Kenneth Lonergan végigviszi.


Két részt érdemes kiemelni. Az egyik egy negyed órás szakasz. Onnan indul, hogy Casey Affleck karaktere az unokaöccsével elmegy az ügyvédhez, és azzal fejeződik be, hogy eljönnek onnan. Zseniálisan vágott visszatekintések formájában, feltárásra kerül az előtte 3/4 órában felépített, pusztító erejű dráma és közben halad előre a történet a jelenben is. Sok idő az a 3/4 óra. Érezni, ahogy kerülgeti a témát, aztán egyszer csak úgy odacsapja eléd a maga kegyetlen mivoltában. Tanítani való minden pillanata.

A másik pedig a poszterekről ismerős kép eredete, Casey Affleck és Michelle Williams szívszorító találkozása. Ez akár kiragadva is ugyanúgy működőképes lenne. Két olyan színész játszik el egy régóta esedékes, ám váratlanul érkező találkozást, akik mintha csak erre a jelenetre születtek volna. A hebegés-habogás, az elfojtott könnyek, a szemkontaktus kerülése, topogás és ahogy végül faképnél hagyja az egyik a másikat. Hát így néz ki, amikor emberek összetörve élik az életüket, bujdokolnak a múltjuk elől, szinte árnyékuk csak saját maguknak, és egy pillanatra ismét teljes valójában szembesülniük kell a őket megnyomorító tragédiával.


Végül mégsem attól válik kivételessé a film, hogy földbe döngöli a nézőt, hanem attól, hogy pozitív energiát közvetít. Végtelenül neutrálisan közelít meg minden karaktert, távol áll tőle mindenféle ítélkezés, és éppen ezért üt olyan nagyot minden csepp dráma. Viszont a kíméletlensége mellett végig ott motoszkál benne az élni akarás. Mert minden bajból van kiút. A kulcs a családban és a barátokban keresendő. A fene se gondolta volna, hogy ilyen témával, letaglózva, ám mégis erősen, erősebben lehet felállni 137 perc után. Mély nyomot hagy, de ha együtt küzdünk velük minden újabb lélegzetvételért, megértjük, hogy megéri.   9/10

+ Szóval kellett az Amazon Studio ahhoz, hogy ne kelljen 4 évet küzdeni egy végső vágás kérdésén.  Mint kiderült, ez Matt Damon projektje volt, ő is akarta rendezni, de jó producerhez illően nagyon ügyesen kalapálta össze a csapatot. De én azért üdvözlöm az Amazont, csak terjesztőként is!
+ Casey Affleck elképesztő. Ahogy a gyenge, elcsukló hangjával játszik, ahogy a szinte végig rezzenéstelen arcával elmond mindent. Őstehetség na. Lehet, hogy nem bő a repertoár, amit elő tud adni, de amit igen, azt kérdés nélkül elhiszem neki.
+ A rendező úr cameoja jópofa és találóan jelzés értékű is.
+ Nem túl hosszú a film, ez eddig tart. K. L. nem az a figura, aki le fogja nyirbálni a jeleneteket, csupán olyanok kedvéért, akik nem bírnak 137 percet megülni egy helyben. Rohadék fáradt voltam mikor néztem, de valahogy nem jutottam el egyetlen ásításig se.
+ Amikor az említett negyed órás szakaszt fogják tanítani a filmes szakokon, remélem külön kitérnek majd a zenéjére is, ugyanis mindenképpen figyelmet érdemel. Az opera (vagy mi) betétek is remekül illeszkednek a film egészébe.
+ K.N. kiváló érzékkel húzza meg a határt, ahol még nem sok a visszatekintés. A hangsúlyos vágás persze rengeteget segít ezen.

Nocturnal Animals

Éjszakai ragadozók
Tom Ford (2016)

Mindig nehéz az erős vizuális koncepcióval rendelkező filmek előre besorolása. Azonnal álljak neki vagy várjam ki a megfelelő alkalmat? A Nocturnal Animals első ránézésre éppen annyira tűnhet egy csodálatosan fényképezett remekműnek és egy csodálatosan fényképezett, művészieskedő fércműnek. Mit lehet egyáltalán várni egy divattervezőből átvedlett rendezőtől? Az már a promocionális fotókból is kapásból leszűrhető, hogy különcködő, rétegfilmről van szó, de hogy miről is fog szólni, hogy milyen hangulatra és élményre kell valójában számítani, azt elég nehéz lenne előre megmondani. (Tom Ford debütáló filmjét nem láttam.)


Szerencsére teljesen mindegy, hogy elvárásokkal vagy anélkül áll neki az ember, ugyanis a nyitány olyan ügyesen ágyaz meg a befogadásnak az extrém audiovizuális sokkolással (meztelen, túlsúlyos nőszemélyek táncolnak), hogy akarva-akaratlanul felkapja a néző rá a fejét és utána már mindegy, hogy milyen hangulattal várta a kezdést. Na de persze nem csak a vizualitása erős, hanem - tessék vigyázni, mert mostantól nagy szavak fognak következni - a rendezése és az írása is egészen kiemelkedő. Ritka, szinte egyedinek mondható élményt nyújt, mivel több stílust és filmtechnikai elemet is vegyít, aminek együttes használata eddig nem igazán volt jellemző. Illetve nagyon ritka, ha ilyen mesterien sikerül vegyíteni őket.

Egyrészt ott a tény, hogy régi vágású film módjára, türelmesen és lassan folydogálva fejti ki a jeleneteket, de magát a történetet is. Nincs nagy drámai hullámvasút, reveláció és fordulat, inkább a ritmusosság a meghatározó. Zseniális vágásokkal váltogatja a történet a történetben felütés oldalait. És ez a kimérten, átgondoltan tálalt cselekmény, egy abszolút modern szerkezetre lett felhúzva  Akár a jelen, akár a múlt, akár a könyv története van éppen a képen, maximálisan illeszkedik a lapos, hosszan elterülő ívvel megrajzolt dramaturgiai vonalon. Két óra játékidőt nem könnyű maximálisan kihasználni, de amikor sikerül, az legalább ilyen szembetűnő, mint itt.


Maradva a szakmai szempontoknál, nem lehet nem megjegyezni, hogy mennyire kirívóan jó a casting. Minden egyes szereplő alkatilag is és a játéka alapján is tökéletesen illeszkedik a szerepéhez. Külön kiemelem Armie Hammert, mint az önző, ám rettenetesen jóképű és kényelmes életet biztosító fiatal férj. Róla első blikkre is éppen ez süt le, csodálatos választás. De említhettem volna Aaron Taylor-Johnsont is, akiből nem néztem volna ki, hogy ilyet is tud. Laura Linney, szokásához híven, a nyúlfarknyi szerepében is úgy játszik, hogy az az egész későbbi élményre hatással van. A főbb szerepekre persze A kategóriás színészek kerültek. Mind Jake Gyllenhaal, mind Michael Shannon tökéletesen hozza, amit tőlük alapból is elvárunk. Aztán persze ott van Amy Adams, akiről aztán tényleg bármit felesleges leírni. Talán élete legjobbját hozza ebben a filmben. Ha kell fiatalnak tűnik és árad belőle az energia, a tettvágy és a naivitás, ha kell akkor meg lefolyik az arca a szomorúságtól és szinte vénnek tűnik megviseltségében. Mindemellett szokás szerint, lélegzetelállítóan néz ki. /mély sóhaj/

De persze mindez semmit nem érne, ha a történet nem állna össze ilyen univerzálisan értelmezhető drámává. Egyszerre szól a szülői és társadalmi befolyásról, arról, hogy hogyan válik az ember azzá, akivé fiatalon annyira nem akart, arról, hogy a párkapcsolatok mennyire súlyosan befolyásolják az ember életét, de ennél még sokkal általánosabb dolgokról is. Mindezt egy olyan ragyogóan felépített szimbólummal téve nyomatékossá, amilyet tényleg igazán ritkán láthatunk. Hipnotikus, lebilincselő élmény, kikezdhetetlen írásra építve. Kötelező!   8/10


+ Az elrablás hosszú jelenete brutálisan életszerű. Amikor mindegy, hogy mit csinálsz, biztosan rosszul jössz ki belőle. Kegyetlen, kilátástalan, elkeserítő.

2017. február 14.

Bridge to Terabithia

Híd Terabithia földjére
Gabor Csupo (2007)

Jószívű, cuki, szimpatikusan kis léptékű és a témájához mérten is földhöz ragadt tud maradni. Viszont a drámai szál, noha eleinte szépen - és persze sablonosan - épülget, a lezárása váratlan, hirtelen és olyan esetlenséget kölcsönöz neki, hogy kénytelen vagyok megkérdőjelezni az egész történetet. Meghal a csaj, hoppá! Kis szomorúság, de sebaj! Szép volt és jó, úgyhogy minden megy tovább. Ha a srác ilyen könnyedén túllép a gyászon, akkor valamit félreértettem? Nem valószínű, de akkor hogyan sikerült ilyen orbitális dramaturgiai hibát véteni? Főleg ennek köszönhetően, hajszál híján lecsúszik a jó osztályzatról. Azonban kétség ne legyen, nagy film semmilyen esetre se lehetne belőle. Szimpatikus és könnyed, de a bejáratott hangulatokkal és történetelemekkel sokkal többre amúgy se hivatott, mint egy kellemesen eltöltött másfél óra.   5/10



The Loved Ones

Sean Byrne (2009)

A Rotten Tomatoes féle - egyébként elég hasznos - horrorfilmes listáról kerültem ehhez a filmhez, ahol a kritikusok által legjobbra értékelt zsánerdarabokat gyűjtötték össze. 98%-os, minősítetten ajánlott bűnös élvezet, tömény borzongás, rövid játékidő. Mi más kellene még egy magamfajta filmkedvelőnek, egy rettenetes hétfő estére?


A rövid recenzióimat kénytelen-kelletlen úgy írom meg, az osztályzatokat pedig úgy határozom meg, hogy abban fontos szerepet kap a tényező, hogy helyeslem e a film létrejöttét. Hogy van e célja és értelme annak, hogy emberek sokasága meg tudja nézni. Jobb lesz e tőle a világ? Ad e értéket a filmtörténelemhez? Azért kérdőjelezem meg magam mindig, mert próbálok a lehető legalkalmazkodóbb és legsokoldalúbb befogadó lenni. Megpróbálok mindenkit megérteni, megpróbálok minden lehetséges szempontot számításba venni a mű élvezetéhez. Volt például a nemrég látott Shampoo. Nehéz hova tenni, mert korspecifikus és sajátosan tálalt. Elsőre túl tömény a sok információ ahhoz, hogy egyértelmű vélemény tudjak nyilvánítani róla.

Meg kell jegyeznem még azt is, hogy csodálatos dolognak tartom, hogy a mai világban, ha nagyon akarja az ember, lehetősége van bármit filmre vinni. Akár egy ilyen vad, visszataszító erőszakpornót is. És akkor álljunk is meg itt, nem kerülgetem tovább. Akárhogy próbálom, ennek a filmnek az ég adta világon semmi értelmét nem látom. Céltalanul beteges, rájátszottan túlzó az erőszak-fétise. Nincs kétség, hogy elképesztő mód beteg és borzalmas dolgokra lehet képes az ember, de ilyen, mint ez a család ebben a filmben, egyszerűen nincsen. Ez csak egy nagyot mondani akaró fantázia, ami teljes mértékben nélkülözi a realitás talaját jelentő pszichológiai oldalt. Teljesen hiányzik a miért. Adja magát a lácfűrészessel való összehasonlítás. Ott a tébolyultság úgy lett ábrázolva, hogy nem igazán merült fel kérdés a hitelességét illetően. Itt meg pl. játékos viccességgel akarják meglékelni a kínzott fél agyát, ami teljesen idegen és értelmezhetetlen. Felütötte a fejét anno ez a brutalitásra alapozó horror-alfaj, amiben sorra másolták egymást a készítők, hogy ilyen természetesnek tűnő játékossággal ábrázolják a beteg elméket. Akkor se értettem, most sem értem.


Hiába van rendben filmtechnikailag, hiába hoztak ki kis pénzből normál költségvetésű látványt, hiába használják kifejezetten ügyesen a zenei betéteket, folyamatosan az a gondolat fickándozik a buksimban, hogy talán jobb hely lenne a világ, ha ez a film nem készült volna el.   3/10

– A másik pár (randizós, kocsiban szexelős) szerepeltetésének semmi értelme. Csak az időt töltik ki.

2017. február 13.

The BFG

A barátságos óriás
Steven Spielberg (2016)

Valami családbarát filmre volt szükség, így mertem csak nekiállni, mivel Spielberggel ugye nem ápolok valami jó viszonyt. Aztán végül egyedül néztem végig. Csak tudnám, hogy minek.


Ha a barátságról csupán ilyen üresen kongó, nagynak látszani akaró képekkel és pár odavetett pátoszos szóval lehetne beszélni, egy nagyon szegény világban élnénk. Szerencsére mások képesek ennél összetettebben, hitelesebben és átélhetőbben mesélni, amiben távolabbról vizsgálva is van értelme a cselekménynek, nem csak azért futkároznak, hogy a kalandok megtörténhessenek. (Az eredeti művet nem ismerem.) El lehet nézegetni a - minimum 3/4 részt - CGI képeket, elképesztő munka van bennük. Ízlés kérdése, de számomra bántóan kiegyensúlyozott és túlrészletezett ez a látvány, a nagyobb gond viszont az, hogy a jeleneteket is csupán a képek irányítják. Minden poén és történetfoszlány egyedül audiovizuális elemként működik. Lecsupaszítva, alig pár percbe össze lehetne sűríteni a történetet, a maradék pedig játék az óriás beszédével (uncsi), gegek, csetlés-botlás, ugrabugrálás, fingás és ehhez hasonló dolgok. Azt még csak megértem, hogy a pórnép mit eszik Spielbergen (tudatában vagyok, hogy nem számít anyagi sikernek), de hogy egy ilyen vackot a kritikusok, csupán a neve miatt, miért kerekítenek felfele, azt kurvára nem bírom elfogadni.   4/10

2017. február 9.

Shampoo

Sampon
Hal Ashby (1975)

Akkor most mit is néztem én? Miről szól ez a film? Egy hedonista hippi nők közötti vergődéséről? Egy a céltalanságával a kor hangulatát megfogó összképről? A kaliforniai nagyváros elitjének furcsa, belterjes világáról? Az amorális életvitel táradalomba való beillesztésének lehetetlenségéről?

Egy kicsit mindegyikről, de összességében egyikről se olyan mélységben, hogy komoly mondanivalót tudjon átadni. Nekem legalábbis túl csapongó ehhez. Noha mindenképpen meg kell jegyezni, hogy van olyan egyedi, mai szemmel felettébb furcsa hangulata a filmnek, amivel eleinte elég nehéz megbirkózni. Simán elképzelhető, hogy újranézve sokkal jobb élményt tud nyújtani, de erre majd csak megközelítőleg a rendkívül sivár és unalmas nyugdíjas éveimben lesz lehetőségem (kb. 40 év múlva), úgyhogy addig kénytelen vagyok a meglevő tudásommal ítélkezni.


Ezt a különös hangulatot a legjobban az egyik kulcsjelenettel lehet felvázolni. Adott egy a kornak és a helynek megfelelően szabadelvű party, ahol összetalálkozik az idősebb, vagyonos fószer, a felesége, a szeretője és a fodrász, aki természetesen mindkét nővel kavar. Amit ők így négyen művelnek beszélgetés címszó alatt, az egyszerre nevetségesen siralmas és siralmasan nevetséges. A csúcspontja az, amikor az idősebb fószert játszó Jack Warden, zavarában az egyik nőhöz intézve kezdi el mondani, de a másikhoz fordulva fejezi be, hogy milyen jól néz ki. Sose fogom elfelejteni!

Persze vannak benne ezen kívül is emlékezetes jelenetek. Például ahogy a fodrász a hegyről nézi végig, amint a szeretője szakítás után visszamegy a másik palihoz vagy amikor az anya hazaérve rájön, hogy a lánya szexuális kapcsolatot létesített a fodrásszal (aki a szeretője) és ezt teljes természetességgel azzal reagálja le, hogy ráveti magát a fodrászra, lezavarandó egy gyors numerát. Ez utóbbit elég nehéz hova tenni, de én mondjuk nem is éltem a 60-as 70-es évek Kaliforniájában. Nem tudom felfogni és/vagy feldolgozni, hogy ebben a filmben az emberek milyen elvek szerint élnek. Akár ilyen volt, akár nem, igen érdekes nézni őket.   6/10



2017. február 8.

The Edge of Seventeen

Kelly Fremon Craig (2016)

A készítők úgy gondolták, hogy 2016 végére újra befér egy klasszikus felütésű tinikomédia, mivel találtak egy szimpatikus főszereplőt, a történet meg ugye mindig adott, nem kell sokat dolgozni vele. Profin meg is oldották a java részét, működnek a jelenetek, nincsenek zavaró bakik, kerek egésznek tekinthető. Abban az esetben, ha eltekintünk attól, hogy...

– ...semmi nem indokolta a film létrejöttét. Új színt nem tesz a sormintába.
– ...a főszereplő a cselekmény szempontjából igen lényeges ostobasága, kirívóan erőltetett az okosságához képest. Nincs olyan, hogy ennyire 0 érzelmi intelligenciával rendelkezzen egy amúgy iróniát és cinizmust mesteri szinten alkalmazó ember.
– ...zavaróan kevés szereplője van. Legalább még egy tanárt besuvaszthattak volna vagy valami. Bármi!
– ...szinte minden jelenet elején tudni, hogy mire fut ki. C'mon!


Viszont az awkward pillanatokat sose lehet megunni, úgyhogy el lehet nézegetni ezt, nem árt senkinek.   5/10

2017. február 7.

The Love Witch

Anna Biller (2016)

Van ugye az, hogy egy film minek néz ki. Az esztétikája, a stílusa. Meg van az, hogy mi a beltartalma. A története, a mondandója. A filmek javánál élesen el lehet különíteni ezeket a rétegeket, könnyen meg lehet állapítani, hogy melyik működik, mitől jó és mik a hibái. Viszont vannak olyan alkotások, amiket - egyébként nagyon helytelenül - művészi filmeknek nevezünk és azért tesszük ezt, mert valamilyen tekintetben szakítanak a hagyományos, közérthető formával, adnak egy csavart bele, iróniát, szürreális gellert vagy valamit, hogy azzal más megvilágításba helyezzék a konkrét tartalmat.


A The Love Witch első ránézésre egy 60-as évek melodráma újrajátszásnak tűnik. Amiből persze ki lehetne hozni bármit. Csak simán mulatságosnak beállítani az akkori nézeteket, az életstílust és a kor ponyvaműveit. Vagy áthelyezni az egészet a mába és eljátszadozni a gondolattal, hogy a mai világban mire mennénk egy 60-as évekbeli ésszel. Vagy mind a kettőt egyszerre, ahogy Anna Biller is gondolkodott. Ez így nem is hangzik még annyira bonyolultnak, de ahogy haladunk előre és kezdünk belelátni, hogy miképp is működik ez a film, hát van itt mit kielemezni.

Monológok. Mthrfckng belső monológok. Mindig utáltam őket. Mintha egy tinilány gondolatait hallanánk, akinek tényleg fogalma sincs, hogy mik is az érzelmek és mit kellene kezdeni velük. Mint aki ésszel próbál megélni mindent, és persze rohadtul nem megy neki. Mondom magamnak közben: amíg nem látni, hogy végül mire is fut ki a film, azért talán el leszek vele két órát, mert elég szórakoztató. És tényleg! Azért mégiscsak egy gyereklelkű harmincast nézek zagyvaságokat beszélni, boszorkányitalokat főzni, megbabonázni férfiakat, elképesztő 60-as évek sminkekben és ruhákban flangálni, meztelenkedni, hullát elásni, más férjét elszeretni, az utána nyomozó rendőrrel hirtelen kamuházasságot kötni, stb. Nem minden nap néz ilyet az ember, nemdebár?


És a legszebb az egészben az, hogy ez az extravagáns, ultragagyi ponyvatörténet a megkavart korral és az erős túlzásaival, végül teljesen új értelmet nyer, mivel minden csavar és blődség amit ráaggattak, csupán álca ahhoz, hogy egyedi hangulatot és élményt nyújtva tudjon beszélni a férfi-női kapcsolatok nevetségességéről. Hogy hogyan viszonyulunk egymáshoz, hogy a pletykák és a társadalmi elvárások hogyan alakítják át azt, amit a másikba belelátunk, hogy mennyire torz kép él az emberekben az érzelmek természetéről és arról, hogy amit teszünk, mit jelent mások számára, valamint mindemellett arról, hogy ez mennyire hamis énképet tud kialakítani. Egyedi, merész és újszerű; egy okosan felépített film remek humorral és időtlen mondanivalóval. Veszedelmes, de kötelező!   8/10


+ A meztelenséget természetességgel és egyben aszexuálisan ábrázolni filmen, kb. lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Eddig.
+ A teljesen zenementes, ezért egészen álomszerű záróképek egyszerűen zseniálisak.

2017. február 6.

La vita è bella

Az élet szép
Roberto Benigni (1997)

Ismét egy kötelezőt pótló kör következik. Mindenképpen előre kell bocsátanom, hogy Benigni számomra meglehetősen ellenszenves figura. Se a fizimiskája, se a stílusa, se amiről beszél, nem az én világom. Erre ennek a kikerülhetetlen alkotásnak nemcsak a főszereplője, de az írója és a rendezője is ő. Szóval nem csoda, hogy azzal álltam neki, hogy az már jó esetnek könyvelhető el, ha egyáltalán végignézem és nem hullik ki az összes hajam. Ehhez képest végignéztem, és még tetszett is.


Viszont erős fenntartásaim vannak azzal kapcsolatban, hogy ezt a témát helyes e így tálalni. A Saul fia két éve befoltozott egy olyan lukat, amit többek között ez a film tágított mérhetetlenül nagyra. Az emberiség történelmének legbrutálisabb, legkegyetlenebb és legsötétebb időszakát mindenképpen fel kell dolgoznia az értelmiségnek, a lehető legtöbb művészi formában és stílusban, e felől nincs kétség. De hogy ilyen romantikus, ábrándos, elnagyolt módon mennyi haszna van, azt nem tudom megítélni. Sokan tudják veszettül hangosan kiabálni a véleményüket ilyen nehéz kérdésekben is, én ezt nem tudom megtenni. Belátom, hogy az ember a koránál fogva kevés tud lenni egy adott kérdéshez, és én ezt is ilyennek gondolom. A film üzenete a nézésével egy időben jön létre. Ebben az esetben ez egy nyilvánvaló, közérthető és helyeslendő üzenet, de a valóságnak egy olyan ignoráns és felületes, eltorzított víziójában keletkezik, hogy nehéz összeegyeztetni a témájával. Aminek a súlyára - ambivalens módon - nagyban támaszkodik. Nehéz kérdés.

Egyébként az a legmeglepőbb, hogy a struktúrája menti meg a filmet. Nagyon szépen lett felépítve és ennek köszönheti, hogy egészen a tábori élet kaotikus lezártáig magával tudott vinni a temperamentumos lendület. Onnantól viszont a mérhetetlen szentimentalizmussal megtámogatott irrealisztikussága túlsúlyba kerül és megöli a mélységét. Az, hogy ennyi pozitív energiával éljünk meg egy ilyen helyzetet, számomra egyszerűen megemészthetetlen. Ábrándozni azért lehet.   7/10


+ Filmen kisgyerek még nem látszott ennyire kisgyereknek. Annyira őszinte és természetes, hogy teljesen kilóg a filmből. Szinte bármikor néztem rá, könnybe lábadt a szemem.

2017. február 3.

...E tu vivrai nel terrore! L'aldilà

A Pokol hét kapuja (The Beyond)
Lucio Fulci (1981)

A híres Lucio Fulci eddig nekem teljesen kimaradt, úgyhogy ideje volt pótolni ezt a szégyenteljes hiányosságot. Mondjuk az egyik leghíresebb alkotásával. Átpörgetve a filmográfiáját, csinált ő mindenféle filmet, de leginkább rengeteget. Ez sose jó jel, ha a minőség irányába érdeklődünk, ám markáns, egyedi stílusjegyek mindig lehetnek annyira vonzóak, hogy érdemes legyen tovább vizsgálódni.



És itt bizony vannak ilyen stílusjegyek. Fulci nem kertel semmivel, egyből jönnek a savak, a vér meg a bomló test látványa. Telibe és hosszan. Meglepően intenzív hatást ér el. Játékosnak ható, mozgalmas zene helyezi az egész élményt egy könnyebb vágányra. Teljesen más megvilágításba kerül ezáltal, mivel érezteti, hogy csupán szórakoztatásnak készül. A mai komolykodó horrorokból az ilyesmi teljes mértékben hiányzik, ezért kénytelen az ember véresen komolyan venni őket és így nyilván apróságokon is el tudnak csúszni. Arról nem is beszélve, hogy nem csak apró hibái vannak ezeknek. Ennek a filmnek is rengeteg hibája van, mégis jó élményként tudok visszatekinteni rá.

– Béna kiejtéssel előadott béna párbeszédekkel vezeti fel az alapszituációt.
–  Az elején egész érdekes a vágás. Egy csomószor képbe kerül a 36-os szám, de nekem úgy tűnt mintha a szobában belülről is lenne ajtószám. Furcsa. Nem néztem újra hogy tényleg így van e, de az érzet már elég.
– Az elütő színű kontaktlencse, ami alól még a szem sötétje is kikandikál, hát lehet, hogy anno a vacak mozikban nem is volt látható, de így 1080p-ben felújítva az én szememet eléggé zavarja.
– Két nagyon sötétbarna hajú embernek mennyi esélye van full vörös hajú, szeplős lányt nemzeni?
– "do not entry" felirat WTF? :D
– A topogó zombik semmiféle veszélyérzetet nem keltenek, valamint elég ostobaságnak tűnik nem fejbe lőni őket, ha mindig csak akkor szűnnek meg létezni. Hogy nem láthatja ezt valaki? Annyira bosszantóak az ilyen dolgok.


Magam sem értem miért, de valahogyan mindezek ellenére is jól működik a film. A mai szemmel teljesen szokatlan ritmusú vágás, a nagy revelációktól mentes, rém egyszerű, szinte öncélúan látványközpontú történet van olyan egzotikus kombináció, hogy bár elidegenítve ugyan, az azonosulás legcsekélyebb lehetősége nélkül, mégis ámulva-bámulva tudjam nézni. Valahol közben el is vesztem egy kicsit és álomszerűen lebegve haladtam együtt főszereplőinkkel a lenyűgözően ábrázolt, sötét végkifejletig. Remek élmény a mai egyen-horrorok világához képest. Filmtechnikailag jobb nem fejtegetni, de érdekességnek kifejezetten élvezetes.    6/10

2017. február 2.

Hurok

Madarász Isti (2016)

Madarász Isti nyíltan vállalja, hogy filmőrült és nem a klasszikus lila ködös, filmfesztivál-fetisiszta módon, hanem a blockbustereket istenítő, új keletű, fiatalos, bloggerek által képviselt módon. A filmje minden ízében egy alázatos, műfaji darab. Ennek megfelelően, skatulyába zárva, erősen korlátozott lehetőségek közé szorul. Lehet, hogy csak mi érezzük ezt ki belőle, de mivel a magyar filmgyártásból ezek a műfaji filmek idáig teljes mértékben hiányoztak, árgus szemekkel vagyunk kénytelen vizslatni.


Száraz Dénes borzalmas színész, de nem csak ő gátolja a beleélést, hanem a párbeszédek esetlensége is. A történet előrehaladtával egyre inkább cselekményközpontú lesz, ezért később azért jelentősen javul az élmény. A kiérezhető megfelelési kényszer, a kizárólag újrahasznosított elemekből való építkezés, a filmes robot jellegű karakterek való életbe történő áthelyezésének lehetetlensége miatt sajnos képtelenség jónak tekintetni. Átélés nélkül, a személyesség legcsekélyebb jelenléte nélkül a történet hiába csavarodik jól, képtelenség örülni, szorítani a főszereplőnek, de ráadásul az izgalom faktor és feszültségkeltés is teljesen eredménytelen. Csak úgy megnézi az ember és legyint, hogy OK. Ha jobban belegondolok, ez így elég borzalmasan hangzik, de képtelenség haragudni rá, mert szimpatikus próbálkozás.   5/10

2017. február 1.

Perfetti sconosciuti

Teljesen idegenek
Paolo Genovese (2016)

Nincs is jobb, mint egy elgondolkodtató, provokatív kamaradráma. Olasz filmhez méltóan igen temperamentumos (micsoda béna közhely), és - belecsapva a lecsóba - éppen ennek köszönheti azt is, hogy végül nem tud igazán jó élményt nyújtani. Ugyanis túlontúl elragadtatja magát. Szuperek a párok, mindenki más és más életfilozófiát képvisel, kellően változatosak a személyiségek és amennyire ennyi szereplővel lehetséges, jól lefedik az európai középosztály középkorú tagjainak problémaköreit. Egy remek ötletet bontanak ki nagyon élvezetesen, szépen adagolják az információkat a karakterek háttereit illetően. Viszont azzal, hogy minden szereplőnek ennyire sötét titkokat találtak ki, majd az összeset egy rövid időszakban zúdítják a nézőre, talaját veszti a film és noha a lezárással sikerül kicsit javítaniuk a megítélésen (az egészet zárójelbe helyezik), nem tudok nem elpuskázott lehetőségként gondolni rá. Ha egy párt tesznek csak tönkre és a többi ezt reagálja le, sokkal egyszerűbb dolguk lett volna és a realitás talaján maradva, bizonyára sokkal kedvezőbb fogadtatásban részesült volna a film. Az apa-lánya telefonbeszélgetés például kifejezetten üdítő élmény az őszinteségével. A célját mindenesetre biztosan elérte a film, mert nagyon jókat lehet diskurálni róla, gondolatébresztő.   6/10