2012. szeptember 28.

The Iron Giant

Szuper haver
Brad Bird (1999)

It's alright, a kortársaim lelkesedését viszont nem értem. Semmi olyan nincs benne, ami a régebbi Disney meg minden egyéb gyerekeknek szánt filmekben ne lett volna már százszor elmondva. Igen, a rajz tényleg csodás (remekül vegyül a 3D-vel), aranyos a történet, jópofák a szereplők is, de mindegyik egydimenziós, a vasmasina meg még annyi se. Bár félve mondom ki, de szerintem egyáltalán nem jogos a kultstátusz. Nem fogott meg, viszont az igaz, hogy gyerekeknek bátran ajánlanám. Végül csak egy szót mondok: Ghibli.   5/10



2012. szeptember 27.

Kongen av Bastøy

Ördögsziget
Marius Holst (2010)

Minden népnek, így az északiaknak is megvannak a főbb személyiségi sajátosságaik. Különcködők, produktívak, ugyanakkor legtöbbjük introvertált és művészi hajlamú (lásd: rengeteg világhírű és elismert svéd zenész). Aztán ott van a vonzódásuk a sötét, sátáni témákhoz (lásd: rengeteg death, goth, miegyéb metal banda). Na ez egy izgalmas téma, itt álljunk is meg, mert úgyis csak nyitásnak tértem ki erre. Tényleg van valami nyugtalanító a személyiségükben. Persze nem így általánosan mindenkiében, csak valahogy náluk gyakrabban fordul elő olyan eset, ami gonosz jellemű emberekkel hozható összefüggésbe. Tömeggyilkosság, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés, náci szimpatizánsok és a történetek, amik igazolják, hogy ez bizony régen is ugyanígy volt.


Pár éve, igen kellemes meglepetés volt, amikor megismertem a Könyörtelenek című filmet. Egy klasszikus felemelkedéstörténet, hollywoodot megszégyenítő minőségben. (Ha van olyan, aki még nem látta, az most gyorsan írja a lista elejére.) Az Ördögszigetet egyszerűen muszáj párhuzamba állítani vele. Ott a 2. világháború után, itt az 1. világháború közben, de mindegyik esetben ugyanolyan vehemenciával gyötrik az okulásra kényszerített fiatalokat. Hasonlóak a szereplők is, csak a lázadásuk végkimenetele, ami a borzasztó nagy különbség. Amilyen nagyszerű a feloldozás a Könyörtelenekben (a végén könnyekkel a szemünkben konstatáljuk, hogy igen, mégis van igazság, érdemes küzdeni érte), annyira lelombozó és kijózanító a valóság, amit a sokkal életközelibb Ördögsziget tár elénk. Sivár termek, rideg falai közt, teljes kilátástalanságban élnek ezek a jobb sorsra érdemes fiatalok. Amikor végre jön valaki, aki van annyira tettrekész, hogy megpróbáljon változtatni a helyzeten, mindenki beáll mögé és együtt jutnak el arra a pontra, ahonnan nincs visszaút. Hiába, ahogy a történelemtanárom is mondta: "Olyan felkelés még nem volt, amit előbb-utóbb ne vertek volna le." Egyfajta előfutárai ők a Könyörtelenek főszereplőinek, akik jobb körülmények és kilátások mellett küzdöttek meg jó negyven évvel később. De hát így megy ez, valakinek mindig áldozatot kell hoznia a szebb jövő érdekében.   7/10



2012. szeptember 26.

Gedo senki

Földtenger varázslója
Gorō Miyazaki (2006)

Azt kaptam, amire számítottam. Ismerve a készítés körülményeit, tényleg görcsösnek tűnik. Túl hosszú, túl komolyan veszi magát és nincs jobb szó rá: szenvelgő. Nem átérezhető és zavar, hogy nincs megmagyarázva a főszereplő szenvedése. A távolkeleti kultúrában amúgy is gyakran előfordul ez az eltúlzott, önsajnáló depresszió (példának a végigszenvedett Norvég erdő jut eszembe), amivel én cseppet sem tudok szimpatizálni, így meg nyilván a levegőben lóg az egész. A rajzolás egyébként nagyon jó, a végén a boszi átalakulása azért mosolyt csalt az arcomra. Ha az elődöket nézzük, akkor viszont ez édeskevés.   5/10



2012. szeptember 25.

The Getaway

A szökés
Sam Peckinpah (1972)

Úgy harmadáig bírtam cérnával és mikor már tisztán látszott, hogy ebből maximum egy elfogadható szint hozható ki, beláttam, hogy nincs értelme végigszenvedni a két órát. Steve McQueen sárm ide, Ali MacGraw dekoltázs oda, nem tudtam mit szeretni benne. Vagyis egész érdekesnek gondoltam a börtönből szabadulás utáni időszakig, de a lassú, furcsa karakterábrázolásból és a béna vágásból mégse jött ki semmi pozitív. Szerencsére, idejekorán elárulták, hogy ez nem a koncepció része, hanem egyszerűen csak rossz.   3/10



2012. szeptember 24.

Sling Blade

Pengeélen (rendezői változat)
Billy Bob Thornton (1996)

Nem jártam körbe a filmet, csak azt tudtam, hogy BBT rendezte és hogy elismert. Kicsit eljátszottam a gondolattal, hogy ő a főszereplő, de elhessegettem és a végén eléggé meglepett, hogy tényleg ő az. Nem mondanám, hogy hasonlít önmagára, szóval durva az átalakulás. Viszont "fullba nyomta a kretént" és Oscar bácsi elmaradt... Mondjuk ez számít a legkevésbé a megítélésénél, de ami tény, az tény.


Természetesen, ahogy a többi hasonló filmnél, itt is rajta múlott a legtöbb. Főleg, mivel nemcsak főszereplője és rendezője, hanem az írója is a történetnek. Az alakítása hiteles és izgalmas, a cselekmény viszont sajnos kiszámítható és tipikus. Mégis működik. Köszönhető a jól megírt, mély karaktereknek és a profi körítésnek. Mind a hangulatos zene, mind a klasszikus fényképezés észrevétlenül olvad a film egészébe. Röpül vele az idő, gördülékenyek a beszélgetések, jó hallgatni a két lassú beszédű főszereplőt. Lebilincselő ez a nem mindennapi barátság, szóval le a kalappal BBT előtt, hogy ezt így összerántotta. Kicsit többnek érzem magam, hogy láthattam.   7/10

2012. szeptember 21.

The Exorcist

Az ördögűző (rendezői változat)
William Friedkin (1973)

Befejezetlen ügyem van/volt ezzel a filmmel, ugyanis még most, hogy megnéztem, se tudom biztosan megmondani, hogy láttam e már korábban. Egy csomó minden rémlett belőle, de lehet, hogy csak a paródiákból, a fene tudja már. Ezzel kb el is árultam, hogy mennyire gyakorolt mély benyomást rám. No mindegy, a lényeg, hogy most láttam és tulajdonképpen tetszett. Fenntartásokkal ugyan, de nem rossz ez.


Zavart például az elnyújtott afrikai rész az elején, mert teljesen felesleges és mint utóbb kiderül, nem is vezet sehova. A kis figura ami összekapcsolná, nem ad érdemben semmit a történethez, jobb lett volna az egészet kifelejteni. Utána viszont a klasszikus hollywoodi iskola egy mintapéldányát láthatjuk, amihez sok hozzáfűznivalóm nincsen. Profi, 1973-hoz képest remekül kivitelezett, de számomra nem igazán szerethető. Max von Sydow karaktere kaphatott volna több teret és pár nevetségesen eltúlzott jelenet kimaradhatott volna (hídban lépcsőmászás), más probléma azonban nincs vele. Korhű, átérezhető, nem igazán fogott rajta az idő. Rendben van.   6/10

2012. szeptember 18.

2 days in New York

2 nap New Yorkban
Julie Delpy (2012)

Francia őrültek vagy őrült franciák? Mindegy. Őrültek és kész. A briliáns előző rész (2 nap Párizsban) vicces, drámai és elgondolkodtatóan okos volt egyben, ez viszont kissé túllőtt nálam a célon. Ez csak simán egy őrültség. Julie Delpy a dráma helyett, inkább ráfeküdt a neurotikus bolondozás témájára és bohócot csinált az apjából meg persze saját magából. Olyan komolytalan és eltúlzott ötletbörze ez, hogy szinte tényleg teljesen értelmetlenül cselekednek benne. Még a Woody Allen figuráknál is jobban karikatúraszerűek a szereplők. Valahogy mégsem bánom. Borzalmasan (és fájdalmasan) vicces, a mondanivaló és az egyéb filmes sablonok tényleg csak kis díszítésnek került bele, látszik, hogy egyáltalán nem ezen volt a hangsúly. Őszintén szólva kicsit többre számítottam, de Julie Delpynek még ennél többet is elnéznék.   6/10



2012. szeptember 17.

Bir zamanlar Anadolu'da

(Once upon a time in Anatolia)
Nuri Bilge Ceylan (2011)

A Messze c. filmet (Uzak - a rendező egyik híres alkotása) nem bírtam végignézni. Pedig ultrarealista - amit köztudottan kedvelek -, de valahogy nem keltette fel az érdeklődésemet és lazán horkantottam kb egy óra játékidő után. Erről viszont újfent ódákat zengtek filmklub Feriék és kénytelen-kelletlen beiktattam a sorba. Nem hiába.


Három rozoga kocsi vánszorog konvojban a kopár dombok közt. Bennük rendőrök, katonák, az ügyész, az orvos és két gyanusított. Egy bűncselekmény helyszínét keresik nagy erővel, az éjszaka kellős közepén. Biztos fontos az ügy, mert egyre jobban fogy a türelmük. Bennem meg a kíváncsiság nő, pedig itt semmi nem derül ki egyhamar. Jó fele eltelik a két és fél órás filmnek, mire nagyjából képbe kerülök. Addig meg megy a duma a prosztatáról, az életről és főleg a semmiről. Közben zene nulla, csak a szél süvít és a szép, refelektorral megvilágított éjszakai képeken legelgethetek. Mondom, hogy realista. De pont ez a legszebb az ilyen filmekben. Nélkülözhetetlen hozzá a kíváncsiság. Teljesen magával ragad a tengernyi kérdőjel és most szerencsére nem is fullad unalomba.


Tarkovszkijt idéző furcsa párbeszéd töri meg az addigi abszolút életszerűséget. Aztán a gördülő alma, a vissza-visszatérő szél és maga az orvos karaktere (akiről később kiderül, hogy tulajdonképpen a főszereplő) is annyira emlékeztet a mesterre, hogy tekinthetjük akár egy nagy tisztelgésnek az egész filmet. Komoly jelentéssel bír minden apró kis motívum. Az egyik legérdekesebb, ami egy önálló kisfilmként is megállná a helyét, a kis faluban felszolgáló lány jelenete. A nő szerepe a férfiak életében teljesen más megvilágításba kerül egy ilyen nap végére. Remekül ábrázolják ezt az álomszerű, idealizált női megjelenést. Megbabonázza a szereplőket, kizökkennek egy időre ebből ebből az abszurd, rideg helyzetből, de számukra és a néző számára is csak ezután kezdődik az igazi kihívás.


Megtalálják amit keresnek, és ez közel se jelenti azt, hogy fellélegezhetnének. A kérdés ami az ügyészt és az orvost foglalkoztatja, egyértelműen jó megoldás nélküli, amolyan tipikus pár tolvonással emberi sorsokról dönteni kényszerülő útvesztő. Ki volt benne és miért tette, sose derül ki teljes bizonyossággal. A bűncselekmény utóélete azonban rajtuk múlik és még ha nem is mondják ki, mégis teljes egyetértésben döntenek arról, hogy mik legyenek a következmények. Ahogy szimbolikusan az orvos arcára fröccsenő vércsepp jelzi, itt már mindenki bűnös. Még az is, aki a lehető legtávolabb próbálta tartani magát az állásfoglalástól.   7/10 szerk.: Egyértelműen minimum 8/10

2012. szeptember 12.

Prometheus

Ridley Scott (2012)

Természetesen én is felfokozott elvárásokkal ültem le eme alkotás elé. Szeretem a sci-fit és még ha nem számoljuk bele azt, hogy Ridley Scott bizonyos munkáit és az Alien filmeket is szeretem, simán biztatónak tűnt az előzetesek alapján. Aztán mégis kissé... Dehogy kissé! Nagyon csalódottan álltam fel. Bosszúsnak érzem magam, mert úgy tűnik, hogy már egy Ridley Scott kaliberű rendezőnek sincs akkora befolyása, hogy távol tartsa a gyártók végzetes elképzeléseit a filmgyártás mikéntjéről. Ugyanakkor fenn áll egy másik lehetőség is, miszerint Scott bácsi felejtette el, hogy mitől döglik az a bizonyos. És ha jobban belegondolok ez is simán elképzelhető, mert bár az emlékeim ködösek, de nekem utoljára az ártatlan és egyszerű Bor, mámor, Provance tetszett tőle. A többi nem maradt meg. Sőt, annyira nem maradt meg, hogy előtte is csak a Thelma és Louise-ra tudnám azt mondani, hogy kiemelkedő. Na mindegy, különösebb jelentősége nincs, úgyis csak azt tudjuk nézni amit kapunk.


Miután túltettem magam az értetlenkedésen, hogy mégis mi a fészkes jó fenének kellett a film legelején lelőni a "tervezők" kilétét és megmutatni keletkezésünk ezen lealacsonyító formáját, gyorsan bele is merültem a film legjobb szakaszába, az első fél órába. A látvány remek, az események lazán gördülnek, én meg csak ámulok. Minden klappol, méghozzá annyira, hogy ekkortájt meg is fogalmazódik bennem: a fanyalgó emberek nyilvánvalóan hülyék, ez egy zseniális film. Előre borítékolható volt, hogy a Noomi Rapace, Michael Fassbender, Charlize Theron hármas egy nagyon erős alap lesz és ameddig csak rájuk épül a sztori, addig működik is. Aztán kezdődik a bonyodalom és kiderül, hogy borzalmas logikai bukfenceket és egy rakás két dimenziós szereplőt hintettek el, hogy mindenképpen sikerüljön elgáncsolni az élvezet után rohanó nézőt. Az első ránézésre jól kitaláltnak tűnő, korábbi Alien filmekből összegyúrt karakterek, nem elég, hogy teljesen értelmetlenül cselekednek, de még sokan is vannak. Márpedig a matematika törvényei szerint, sok hülye szereplő még több hülyeségéből sosem lesz szalonna. Vagy lehet, hogy ennek nincs is köze a matematikához (a szalonnához még annyira se), viszont a cselekmény egyre gyorsabban száguld, bennem pedig egyre több kérdés merül fel és ezzel fordított arányosan, egyre inkább csökken a lelkesedésem. Érzem ahogy kizökkenek az egészből. Nem állok neki sorolni a problémáimat, mert sose érnék a végére, meg amúgy is itt van helyette ez a remek videó. Ajánlom mindenki figyelmébe. Vicces és jól összeszedett. (Köszönet a fordításért angeldaynek.)


A legnagyobb baj pedig az, hogy a világ amit kitaláltak kvázi Alien előzményként, minden puskaporát előtte. Fény derül a titkokra, záporoznak a lények és jön pár meglepőnek szánt fordulat, de addigra már ott tartok, hogy engem ez cseppet sem hat meg. A gyenge és indokolatlanul túlbonyolított elképzelés felszínre kerülése után, nem marad semmi misztikum. Elvész a lényeg. Mindent a szánkba adnak, a fantáziánk meg elmehet világgá. Amikor vége lett, még azt mondtam, hogy ok, azért megütötte a lécet, de minél többet rágódok rajta, annál inkább bosszant az elszalasztott lehetőség. Hiába a jó alakítások, hiába a lenyűgöző látvány és a részletes kidolgozottság, az egész profizmussal pont a lelkét ölik meg a mozinak. És jajj hova jutottam már megint. Pedig keveset akartam írni. :D   5/10

2012. szeptember 5.

Fehérlófia

Jankovics Marcell (1982)

Szemet gyönyörködtető, részletgazdag, szimbólumokkal tarkított színkavalkád. Maga a vizuális orgazmus. Folyamatosan mozgásban van, mindig izeg-mozog valami a képen és mégsem önismétlő, cseppet sem válik unalmassá. A történet szerethetően szürreális, a szinkronhangok egyszerre viccesek és misztikusak, a poénok ütősek és hát hogyafenébenelenne még mindig elképesztő kúl egy olyan film, amiben egyszerre szerepel a Hétszűnyű Kapanyányi Monyók, a tizenkét-fejű pixelsárkány és a csöcsös-tündér. Az egész egy nagy képtelen szájtátás. Én komolyan büszke vagyok a Marcira.   7/10



2012. szeptember 4.

Roadie

Michael Cuesta (2011)

Húsz év turnézás után kirúgják a zenekar mindenesét. Hazatér a szülővárosába, de ahogy az ilyenkor lenni szokott, minden és mindenki egyszerre csap le a sebzett vadra. Rádöbben, hogy mennyire törékeny és semmitmondó az élete. 43 évesen még mindig nem ért semmihez, nincs senkije és semmije. Súlyos  a felismerés, de nem is megy könnyedén...


Az ilyen útkereső filmek leginkább nélkülözhetetlen alkotóelemei a hiteles karakterek és a hozzájuk kapcsolódó erős alakítások. Na itt épp ezekből nincs hiány. Ron Eldard, az örökös mellékszereplő, maradéktalanul meghálálja Michael Cuestanak, hogy végre főszereplőnek választotta. A szenilis anyukát alakító Lois Smith, a most is gyönyörű Jill Hennessy és a Thomas McCarthy filmekben már bizonyított Bobby Cannavale pedig hibátlanul asszisztálnak hozzá. Nem tökéletes, mert van pár olcsó megoldás és dramaturgiailag is lett volna még mit dolgozni rajta, de végeredményben (a remek színjátszásnak köszönhetően) teljesen átérezhető a történet.
Jó lenne több ilyen filmet látni, mert ez komolyan elgondolkodtatott. Honnan jöttünk? Hová tartunk? Amilyen tempóban zajlik az élet, hajlamosak vagyunk csak sodródni az árral. A Roadie arra figyelmeztet, hogy érdemes néha megállni pár percre körbetekinteni, mert könnyen lehet, hogy későn kapunk észbe, mikor már a rossz irányba tartunk.   6/10

2012. szeptember 3.

The Omen

Ómen
Richard Donner (1976)

Richard Donner tengernyi sorozat tengernyi részének rendezése után, 1976-ban, hirtelen átnyergelt az egészestés szórakoztatáshoz. Így utólag, áttekintve a filmográfiáját, igen nagy öröm ez a mozikedvelőnek, mert nélküle nem lett volna olyan a Halálos fegyver sorozat vagy mondjuk a mindenki által Spielberg filmnek titulált Kincsvadászok (Spielberg csak írta a filmet).
Horrorfilmes kategóriára korlátozódva, egy mára megkerülhetetlenné vált filmmel indított: Ómen. Rengetegszer mentem el mellette, hallottam és olvastam róla, de egész eddig nem láttam. Bizony. Még szerencse, mert a régi filmek időtállóságának igazi próbája, a szűz szemmel való megtekintés. A vallásos, a sötét, a sátánnal kapcsolatos témákat, a jó horrorokat, a nyomozással tarkított cselekményt mind-mind kedvelem, úgyhogy azt hiszem tökéletesen alkalmas vagyok eme kultkedvenc feletti ítélkezésre. Most végre kiderül a várva várt igazság. (Hahahahahahahaaaa.)


Ilyen fenomenális felvezetés után, a szabad időt a legkevésbé sem sajnáló, kutatásokkal alátámasztott, filmes műveltséget bizonyító, horrorfilmek felé elköteleződött, vagy a film hatására éppen most megtért ifjú sátánista hosszas, oldalakon keresztül taglalt istenítésének kellene következnie. (Sátánista istenítés?!) De ez most sajnos elmarad. Mégpedig azért, mert szerény vélemény szerint, nem érdemli meg. Egyszerűen nincs olyan jó. Azóta számos esetben kiderült, hogy lehet ezt jobban is csinálni, de ez még nem is lenne akkora gond, mert mégiscsak az egyik alapkő letételéről van szó, tehát el lehetne nézni hibákat neki, bőven. Csakhogy! Történetesen, 1968-ban készült már egy olyan film, ami ugyanebben a témában, fejlevágások, percekig tartó, üvöltő kutyaugatás és gonosz tekintetű kisgyerek nélkül is képes volt teljesen a hatása alá vonni az embert. Igen, a Rosemary gyermeke. Pont.
De most nem a remekműről van szó, úgyhogy visszakanyarodván: Mégis mi hiányzik belőle? Hát a felvezetés, a főszereplők megismerése, a szerethetőségük, az emberközeli szituációk, egy kis átérezhetőség. A dráma! Látjuk amint a kis Damian gonosszá válik, de nincs megalapozva a szörnyülködésnek, csak úgy megtörténik. Az anyjától is csak a taszítást látjuk, nincs igazi szenvedés, amit egy anya átélne gyermekéért aggódva. Ezek nélkül egyszerűen nem kellően hatásos... Mert egyébként a nyomozás része még a kiszámíthatóság, az egyszerű bibliai utalások ellenére is működik. Jó a zene és a fényképezés is tetszik; a feltételek adottak voltak.
Szóval vegyes érzelmeim vannak a filmmel kapcsolatban, mert értem, hogy miért szerették meg annyian annak idején és valószínűleg én is sokkal többre tartanám, ha fiatalabban láttam volna. De így, ennyi filmmel a hátam mögött, látom a hiányosságokat és hát nem ez jutna először eszembe a témáról, ha ajánlanom kellene. Meg másodszor se.   6/10