2015. január 30.

Kraftidioten

Az eltűnés sorrendjében
Hans Petter Moland (2014)

Sajnos jóval kevésbé eredeti, mint amire számítottam. Jó kis szórakozás, ha másért nem, legalább a szép képek miatt érdemes megnézni. Azért van benne vicces szituáció bőven, csak mintha kicsit rájátszanának a skandináv humor sajátosságaira. Ez nyilván visszaüt, mivel pont a visszafogottsága miatt a legérdekesebb ez a stílusjegy. Ugyanakkor megbánni senki nem fogja, ha megnézi és átlagosnak is nehezen lehetne mondani. Csak... gondolom lehet érezni a közönyösségemet iránta. Ez van. Én se tudom megmagyarázni. Besokalltam.   6/10



2015. január 28.

Laggies

Későnérők
Lynn Shelton (2014)

Úgy látszik Lynn Shelton belőtte magának az értelmiségi szórakozás egy olyan kommersz rétegét, ami még az elviselhetőség határán belül bugyuta (pozitív értelemben), aztán bekapcsolta a futószalagot. Ezennel kijelentem, hogy nekem ezzel semmi bajom sincs. Főleg, ha mindig ilyen szimpatikus szereplőket válogat magának és engedi őket játszani, hagyja őket abban érvényesülni amiben jók. A karakterek remekül integrálódnak a laza történetbe. Arra még nem sikerült rájönnöm, hogy Chloë Grace Moretz mit keres a Hollywoodi filmek "élvonalában", Keira Knightley meg szokás szerint kissé túl modoros, de amit Sam Rockwell csinál az felettébb dicsérendő. Sokrétegű, cool és elképesztő vicces. Van egy kicsit agresszíven behízelgő (macskaszerű! - hát micsoda hasonlat!) hangulata, de a felépítése gördülékeny és végtére mégiscsak jó szándékú, kedves, úgyhogy nem látok okot rosszabbra értékelni, mint 7/10.



2015. január 27.

Når dyrene drømmer

(When Animals Dream)
Jonas Alexander Arnby (2014)

A szívem szakad meg, hogy egy ilyen fantasztikusan fényképezett, remek zajközeli-zenével megtámogatott filmnek nem tudok jobb osztályzatot adni. Sajnos minden egyéb tekintetben végtelenül átlagos és bármiféle mellékzönge nélkül kijelenthető az is, hogy bizony nincs értelme. Például ha hosszas kertelés után mégiscsak bevállalják a vérengzést, akkor illett volna látványt vagy legalább izgalmat produkálni hozzá. Az elején még elhitetik, hogy valami lappang az ismeretlenben, aztán kiderül, hogy csak simán kidolgozatlanok a szereplők és elfelejtettek rendes történetet írni. Inkább összelopkodtak helyette történetelemeket és összeragasztották egy katyvasszá, ami nem tart sehova. Kár érte, de az említett pozitívumok miatt éppen felkúszott az 5/10-ig.

– Már maga Sonia Sohl különleges szépségének bemutatása is jobb filmet érdemelt volna. Kíváncsi vagyok felbukkan e még valahol, mert nem tehetségtelen, de se előtte, se után nincs színészi projekt, szóval lehet, hogy egyszeri próbálkozás a részéről.

Tom à la ferme

Tom a farmon
Xavier Dolan (2013)

Nehéz megfogni, hogy mi az, amit Dolan annyira jól tud, de határozottan kijelenthető, hogy nagyon jól tudja. A történet extrém és nehezen értelmezhető. (Ahogy az élet is. Mondhatná Coelho Zoltán. De nem mondja.) Valahol legbelül, mélyen érzem, hogy amit láttam, az igaz. Úgy ültem le, hogy nem tudom miről fog szólni és kis túlzással most is ugyanezt érzem, miután megnéztem. Egy felfedezőnek éreztem magam, mert teljes sötétségben tapogatóztam és Dolan még véletlen se adott volna semmilyen kapaszkodót. Kiszámíthatatlan. Bármelyik pillanatban átcsaphatna vérengzésbe, komédiába vagy romantikus drámába. De nem, inkább csak tovább mesél a maga realista módján. A kirekesztettek életéről, arról, hogy elveszett lelkek számára milyen nehéz megtalálni a helyes irányt, hogy milyen könnyen manipulálható valaki, amikor elesett. És persze a másságról, ahogy minden filmjében.


A megvalósítás majdhogynem naturalista, apróbb csavarokkal, amik remekül tükrözik Dolan csakazértis újszerű hozzáállását a filmkészítéshez. Az extrém helyzetben összeszűkülő kép fantasztikus ötlet és valóban növeli, jobban átadja az izgatottság kapcsán kialakuló csőlátás érzetét. Szimpatikus az is, hogy nem fél a sötét képektől. A mai filmekben lassan minden megtesznek azért, hogy egy éjszakai jelenet is maximálisan látható legyen. Megvan a szépsége ezeknek a fakó képeknek is, de egy ilyen laza, realista történetfolyamhoz tényleg jobban illik a természetességre való törekvés. Meg kell még jegyezni Gabriel Yared remek zenéjét, amiben lényegében nincs semmi különös, hacsak annyi nem, hogy az átlagnál könnyebben észrevehető, jól sikerült darab. A használata viszont roppant érdekes, mivel többször direkt csúsztatva, "rossz helyen" kerül bejátszásra és ez alapvetően meghatározza a film befogadását. Felkelti a figyelmet, megtéveszti a nézőt, másfele tereli, átveri, ha úgy tetszik.
És ez nagyon szimpatikus Dolantől, mert érezni, hogy játszik velünk, hogy maximálisan uralja ezt a thrillerbe hajló, útkereső drámát. Erősíti ezt az érzetet az is, hogy úgy mesél a furcsa karaktereiről, hogy végig megmarad ez ember realitásérzete. Szedett-vedett az egész cselekmény, esetlegesek a történések és mégis minden emberi érzelem átélhető, átérezhető. Nem is tudom elképzelni, hogy bármi másképp történhetett volna. Majdnem műfaji film, egyedi újításokkal, jó alakításokkal, zseniális rendezéssel. Bizony, Xavier Dolan tovább fejlődik.   8/10



2015. január 26.

Honeymoon

Leigh Janiak (2014)

Ha nem lett volna az elején a pár ilyen szenvedélyesen enyelgő, sokkal könnyebben be tudtam volna illeszkedni a film nyomasztó, zárt hangulatvilágába. Azt azért nem mondanám, hogy irracionális az ilyen kapcsolat, mert van rá példa. Csak nekem visszatetsző az ilyen gyerekes, játékos szerelem és ezért nem sikerült a szereplőket a szívembe zárni. Ezen túllépve, elérve az induló konfliktusig, a főszereplők szépen vedlenek át a kiutat nem találó, kétségbeesett önmagukká. Ha a filmbeli szituációk realitását nézem, természetesen nagyon egyszerű kiutakat lehetett volna találni. Ha viszont a klausztrofób nyomasztást és az említett gyerekességet is beleveszem, nem áll olyan messze a hihetőségtől. A legfontosabb az, hogy horror kifejezetten hatásosan működik és az idő előrehaladtával egyre inkább magával ránt, hogy a végén jól meg tudjon taposni. Az elejéért kár, de arról szó sincs hogy megbántam volna. Az átlagnál jelentősen jobb, "szép" emlékként marad meg.   6/10


+ Rose Leslie jobban tenné, ha hagyná a fenébe a hülye sorozatokat és végleg átnyergelne a mozifilmekre, mert színt tudna vinni a harminc-közeli nők felhozatalának palettájára.

John Wick

Chad Stahelski, David Leitch (2014)

Ez egy professzionális termék. Az elején még egész érdekes is könnyedségével, valamennyire élvezhető poénjaival, de nincs benne olyan, ami ne romlana el végül. Idegesítően sematikus, gyakorlatilag minden szinten. Főleg a túltolt kék-sárga fényképezés, ettől nagyon el lehetne szakadni már. Hosszú, unalmas, nagyjából a felétől képtelen is voltam figyelni rá.   4/10



2015. január 23.

Nightcrawler

Éjjeli féreg
Dan Gilroy (2014)

Semmiben sem kiemelkedő, de a történetet maradéktalanul, hibák nélkül adja át. Kapásból J.K. Simmons Whiplash-ben mondott instant klasszikusa jutott eszembe róla: "There are no two words in English language more harmful than "good job"." Nem lehet ráerőltetni, hogy rossz lenne, de sajnos nem valami emlékezetes. Jake Gyllenhaal megjelenése brutális a csontvázasító sminkkel és a gülüszemekkel, de ez sem elég. Elhivatott és jó színész, viszont gyanítom sose lesz nagyszerű. Hiányzik belőle a plusz. A felemlegetett Taxisofőr hasonlat épp miatta nem állja meg a helyét. Nem volt rég mikor újranéztem és hát az a szomorú helyzet, hogy nagyon durván túlértékelt film (a rendezés miatt, bizony Mr. Scorsese), de Robert De Niro alakítása tényleg filmtörténeti jelentőségű. Itt ilyesmiről szó sincs. Nem bántam meg hogy megnéztem, de inkább tűnik az igények gépies kiszolgálásának, mint egy személyes projektnek. Hát hogy van ez Dan Gilroy?   6/10



2015. január 22.

The Sacrament

Ti West (2013)

Még mindig várok jóslatom beteljesülésére, melyben Ti West valamikori zseniális művét jövendöltem meg. Azt nem mondom, hogy vészesen fogy az ideje, de az én türelmem annál inkább. A The House of the Devil volt idáig a legnagyobb dobása, ami egy stílusosan elnyújtott bevezető után kicsit besokall a klisés lezárással, de a film nagy része remekül működik. Érdemleges lehet tőle még a The Innkeepers, amire pont fordítva érvényes ugyanez. Túl ismerős, túl unalmas szinte végig, de a végén még a halottakat is feléleszti egy kiadós lúdbőröztetésre.


Eddig úgy nézett ki, hogy Ti-t csak a horror műfaja érdekli. De most, ha nem is sokkal, azért arrébb andalgott a found footage méltán egyre kevésbé népszerű világába. Szigorúan vizslatva, elég szabadon értelmezi ennek a műfajnak a kereteit, mert az idő előrehaladtával egyre kevésbé használja következetesen. Ez egyébként teljesen megbocsátható lenne neki, de sajnos magával a történettel (amit ezúttal is ő írt) vannak erős problémáim.
– A VICE-os körítés gyakorlatilag teljesen felesleges és a történetben semmi szerepe nincs, csak időtöltés az elejére.
– A fádör figura "kisgárzása" nem jelenik meg a vásznon, csak beszélnek róla.
A legfőbb probléma viszont mélyebben keresendő. A film alapján nem tűnik hihetőnek, hogy az emberek tényleg képesek ilyen tömeges öngyilkosságra, ami rettentő nagy érvágás, mivel a valóságban ennél sokkal durvábban történt. Magyarán a film nem érte el a célját, fikciónak tűnik és ez a szűklátókörűségnek tudható be. Nincsenek mély emberi érzelmek és kapcsolatok ábrázolva, melyek megalapoznának a katartikus drámának. Sajnos a közepes horrorfilmes eszköztár kevés ehhez.
Remélem Ti inkább visszatér a fő műfajához és végre csinál egy klasszikus, lassú folyású horrort, amiből nem lóg ki semmi oda nem illő. Pár véres láb vagy kar azért megengedett.   5/10

2015. január 21.

The Guest

Adam Wingard (2014)

Sohasenem ítélkezz idő előtt. Ez a film elsőre a bűnös élvezet kategóriába sorolandónak tűnik, melyben klisék halmozásával válik középszerűvé és két nap múltán teljesen megérdemelten süllyed a feledés homályába. A történet tényleg maga a klisék kliséje, gyakorlatilag az elejétől a végéig régi, lassú folyású akciófilmek összeollózása. A misztikus, szótlan, jóképű, igazságszerető, különc főhős aduját húzták elő és végigtrappoltak vele a szokásos útvonalon.


Nade hogy! Ha valami, hát az nagyon ritkán igazolódik be, hogy remek stílussal fel lehet javítani, hovatovább többletjelentést, más értelmezést lehet adni egy minden előjel szerint középszerű és/vagy unásig ismert felvetésű filmnek (Drive, The American). Ebben legnagyobb szerepe a remek színészvezetésnek van, mivel gyakorlatilag minden jelenet, melyben a hideg, megközelíthetetlen főhős szerepel, szembeállításra kerül mindenki mással, az emberi szereplőkkel. Akik átélhetőek, nem úgy, mint a távoli, kiismerhetetlen Dan Stevens. Játéka az arcán hosszan kitartott képekkel, tökéletesen ötvözi a sejtetést és a kétértelműséget a magabiztossággal és ez ragyogóan működik együtt az amerikai filmekhez képest felszabadult, könnyed játékú szereplőkkel. Ezt a szórakoztató szembeállítást remekül egészíti ki az egyedi fényképezés és zene. A kietlen, üres tájakhoz és terekhez korrelálnak az erős színekre alapozó hangulatkeltő képek és a régi időket idéző, de modern megszólalású, szintis zene. A számok remekül illeszkednek a szerzett zenéhez, ami az utóbbi évek egyik legjobb nem klasszikus, kommersz filmzenéje. Pozitívum még, hogy nem félnek a szexualitás ábrázolásától, de nem is viszik túlzásba.
Negatívumot egy ilyen szimpatikus, meglepetésfilmhez meg annyira nincs kedvem írni, hogy majdnem eggyel erősebb osztályzatot kap hirtelen. Erős kézben tartott, minden részletre odafigyelő produkció, mely ékes példája annak, hogy milyen amikor a stílust, mint eszközt előtérbe helyezik és nem átallnak nagyon jól csinálni.   7/10

Szerk. '16.01.31.: Másodszorra sokkal élvezetesebb, jobban kiszipolyozhatóak az apró kis finomságok. Nagy műgonddal készített, kivételesen jó egyensúlyban levő, múltat idéző és közben mégis teljesen modern alkotás. Ez egy olyan 80-as éveket idéző film, amilyennek a ténylegesen abban a korban készült filmek sajnos csak az emlékeinkben maradtak meg. Hiába keresem a hibát, ez bizony úgy tökéletes ahogy van.   9/10


Vajon ezek az ismeretlen, megközelíthetetlen félisteneket dicsőítő filmek miért tűntek el? Gyanúm szerint a film végi csavarok, a nagy leleplezések annyira rátelepedtek a mai filmkészítőkre, hogy nagyon sok idő kell még ahhoz, hogy ki lehessen keveredni ebből a kelepcéből. Bár, ahogy lassan a horrorok új erőre ébrednek (csak ne kiabáljam el), más zsánerben is talán egyre több gondolkodó rendező és író kerülhet előtérbe. Szorítok nekik.

+ Szorgalmazom Maika Monroe további filmszínészeti foglalkoztatását.

2015. január 19.

God's Pocket

John Slattery (2014)

Nem gyakoriak az ilyen városon belüli rétegekkel foglalkozó filmek. A megfelelő pillanatokat megragadva mutatja be, hogy mekkora befolyással van az élet folyására, az ember személyiségére és magára a körforgás fenntartására a környezete. Ahhoz, hogy ez átjöjjön, lényegében minden apró részletre ügyelve, a hangulatot kell megragadni és ez maximálisan sikerült is. John Turturro, Christina Hendricks, Richard Jenkins és Eddie Marsan mind olyan színész, akire teljes mértékben lehet számítani. Nem a leckét mondják fel, hanem egy hatalmas egész részeként cselekednek és alakítják ki a végső képet. Lehetne érdekesebb, extrémebb a történet, de gondolom akkor nem lenne hiteles. Így viszont én tényleg elhittem, hogy ebben a kerületben ilyen az élet.   7/10


Philip Seymour Hoffman. Csak le akartam írni a nevét. Róla, ha akarnék se tudnék rosszat írni. De ugye minek akarnék.

What We Do in the Shadows

Jemaine Clement, Taika Waititi (2014)

Indokolatlannak, meggondolatlannak tűnnek a lelkes, dicsőítő vélemények. Nem az elképesztően fárasztó poénok miatt, hanem mert történet és dráma nélkül méltatlan rá. Azért elmosolyogtam rajta, meg persze fogtam a fejem nem egyszer. Szépen, átgondoltan ültették át az élet dolgait a kitalált világukba, a megvalósítás is igen pofás, de ennyiben kimerül a tudomány. Feláldozták az egész létezésének az értelmét a megvalósítás eszközeinek oltárán. Nem a cél a fontos, hanem maga az út. Cél van, kész a környezet is, csak az út hiányzik.   5/10



2015. január 16.

Two Night Stand

Kétéjszakás kaland
Max Nichols (2014)

Ez pont az aminek látszik. Két szerethető ember összegabalyodásának vicces, aranyos, bugyuta sztorija. Ugyanúgy túltolják benne a félreértéseket és futják a felesleges köröket, ahogy szokták, de most - nagyban a megfelelő hangulatomnak köszönhetően - működik. Nincsenek komolyabb hibák és az említett jelenségek is még épp a zavaró szint alatt maradnak. Sokat lehet köszönni a két főszereplőnek is, akik szerencsére nagy százalékban magukat adják és ez jó, mert mindketten felfutó színészek és nyerő szériában vannak. Hollywoodban gyorsan váltják egymást az aktuális trendeket kiszolgálni képes fiatalok és ehhez az ártatlan és szimpatikus projekthez pont sikerült a megfelelőeket megtalálni. Másodszorra már lehet, hogy lehúznék rajta egy pontot, sokat számít az is, hogy ritkán nézek ilyen filmeket, de mivel kifejezetten jól éreztem magam amíg néztem, ez most 7/10.



2015. január 15.

Frank

Lenny Abrahamson (2014)

Csak addig jó amíg megismerjük a szereplőket és ontják magukból a vicces hülyeségeket. Amikor megpróbálnak értelmet adni, drámát kihozni a szimpla sületlenségből, megakad a dolog. Részemről a konfliktusok nem értelmezhetőek tágabb értelemben, nem tudok elvonatkoztatni attól ami a képernyőn történik. Biztos én vagyok a kevés hozzá, de nem vágom, hogy mire a nagy felhajtás körülötte. Ráadásul a záró szám kivételével a zenék se jók. Nálam ez nagyon félrement. Ennyi.   5/10



2015. január 14.

Love & Basketball

Nem adok kosarat!
Gina Prince-Bythewood (2000)

Elismerésre méltóan nagy ívű, terjedelmes, mégis végig szépen kidolgozott a történet és izgalmasak még a mellékszereplők is. Nagyrészt jól működik érzelmi síkon is, egészen addig, amíg a nagy szerelem kiteljesedik és nem jön a fő konfliktus. Onnantól nálam teljesen értelmét veszti és kb. szembeköpi a modern életvitel elveit, a női emancipációt meg mindent. Nem ilyen feketén-fehéren, de amit sugallni próbál a 2000-es évek hajnalán, az jóval korábbi idők erkölcsi normáinak felel meg. Amikor a férfi csalódottnak és magányosnak érzi magát az egy elkényeztetett, önző húzás, a nőnek viszont még a végén is "vezekelnie kell" miatta. Nyilván nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, meg mégiscsak egy szimpla párkapcsolat történéseiről beszélünk, de mégis. Nem állja meg a helyét a konfliktus és nem helyes a feloldása. Sokkal többre lett volna hivatott ez a történet.   5/10



Re-Animator

Reanimátor
Stuart Gordon (1985)

Kicsit undorító, kicsit perverz, de ezeken túl inkább egy középutas ál-sci-fi-horror-komédia. Szóval olyan stílusok keveréke, amiből elméletileg egy izgalmas elegynek kellene kikeverednie. Nagyjából úgy vagyok vele, mint a giallokkal. A 80-as évek filmjei jóval kezdetlegesebbek, kevésbé kiforrottak, mint a mai filmek. Általában ebben rejlik a bájuk, hiszen azzal, hogy mára ennyire specializálódtak és lehatárolódtak az ijesztgetős, a slasher és a többi stílusok, nagyon kevés az innováció bennük. Most mégis itt állok eme film előtt és nagyon nehéz helyzetben vagyok vele. Tele van ötletekkel, saját stílusa van és mégsem tudom élvezni. Se komolyan venni nem tudom (nyilván nem is lehet), se nem annyira komolytalan, hogy tényleg vicces legyen. Kénytelen vagyok elismerni, de nem tudok elmenni amellett a gondolat mellett, hogy ez is csak egy állomás volt a filmtörténetben. Ezen is túl kellett lépni, mert az átélhetősége gyenge, a színészi játék banális és gyanítom az sem véletlen, hogy ezek a gonosz tudósos, kísérletezős maszlagok gyakorlatilag eltűntek mára.   5/10


Nagy pozitívum az intenzív, játékos zene és Barbara Crampton. Te jó ég!

2015. január 12.

Housebound

Gerard Johnstone (2014)

Annak ellenére, hogy minden, amit belezsúfoltak a filmbe, valamilyen klisé vagy csak simán unalmasra használt történet-elem, nagyon jól működik. Kimért tempóból indít és mértékletesen pörgeti fel a cselekményt. Kevésbé direkt, nem éppen szokványos a poénok hangvétele és ez rengeteget emel az élvezeti értékén. Ugyanakkor a mulatságos részek inkább az elejére jellemzőek, nem egyenletes az elosztásuk, illetve a történetben is vannak mélyebb pontok. Mindezek ellenére végig vállalható, kellemes kikapcsolódás. Nem kelt jelentősebbnek mondható felfrissülést a stílus poshadt állóvízében, de rontani semmiképpen nem ront az állapotán.   6/10



The Italian Job

Az olasz meló
Peter Collinson (1969)

Akkor úgy stílusos, hogy jöjjön a felemlegetett mű, de előre kell bocsátanom, sajnos nem leltem sok örömöm benne. Sok szót nem is akarok pazarolni rá. Tömören, a legnagyobb probléma vele, a temérdek sztereotipikus poén/geg. Természetesen a túljátszott Benny Hill-es hülyeségeken kívül a nációk közti különbségek kifigurázását próbálják kihasználni, ami mára rém lejáratott és unásig ismert. Akkor lehet, hogy még működött, de ez számomra nem segítség, illetve nem mentség a mű számára a mai felhasználását illetően. Jó lehetne a sztori, de a poénokat leválasztva lényegében egy elnagyolt, kidolgozatlan ötlet marad csak. Gyakorlatilag a két legfontosabb mechanizmust kilőttem, úgyhogy részemről ennyi. Kultstátusz? Na ne vicceljünk.   4/10


– Minek kell a professzor egy mágnesszalag kicseréléséhez?
– Miért beszél angolul a sofőrjével a maffiózó?
– Miért okoz dugót az összevissza villogó lámpa? Aki közlekedett már Olaszországban az tudja, hogy ez nonszensz.
– Miért légkalapácsozik a munkaterület mellett egy ép aszfaltfelületet a munkás?
– Az ideges tömegben miért rázza mindenki ugyanúgy mindkét öklét?
Többet nem volt kedvem feljegyezni.

2015. január 9.

The Trip to Italy

Michael Winterbottom (2014)

Van egy momentum a kilencedik percben, amikor Brydon mondja Coogannek, hogy "Do Your Michael Cane!". És akkor Coogan végre elmosolyodik, véget ér az addigi visszafogott, durcás viselkedése és indul a film javába belecsapó, a "You were only supposed to blow the bloody doors off!"-ból kiinduló őrület, ami az egyik legfrankóbb, legfelhőtlenebb nevetés volt az utóbbi pár évben, amit filmen éltem át. Nagyjából semmit nem láttam már a TV-ből a végére, úgy ömlöttek a könnyeim. (Lassan készülök megnézni az eredeti Olasz melót.)


Lehet, hogy kicsit kevésbé helyes és direkt a mondanivaló, de azt hiszem, hogy így van rendjén. Változtak a szereplők, más a szituáció. Inkább a beletörődés, a melankólia kap teret, ahogy az a való életben is történne. Jobban áll a filmnek, hogy kevésbé erőltetik a költők világát és tulajdonképpen az is, hogy egy folytatás, hogy van mihez viszonyítani. Két érdekes ember félig-meddig valós életét, nézeteit, véleményeit és sziporkázását valószínűleg ennél sokkal bővebben is elnézném és megjegyzem, más szereplőkkel is érdemes lenne kipróbálni. Bár a fésületlenség erre a filmre már jóval kevésbé helytálló, mint az előzőre (pl. naturalista, jó minőségű fényképezés), a párbeszédek szintjén ugyanolyan jól működik. És Winterbottom természetesen még mindig ugyanolyan jól tudja, hogy mitől működik egy film. Szóval röviden, csak remélni tudom, hogy "You derive just as much pleasure from seeing this movie as I do."   7/10

The Trip

Michael Winterbottom (2010)

Fésületlen, improvizatív beszélgetések két barát közt, egy jól kitalált keretben, fontos mondanivalóval. Ilyen esetben nyilván a főszereplők karizmáján, sodró erejű társalgásán, a hecceléseken, szívatásokon múlik minden, de Steve Coogant ismerve, eleve nem számoltam, hogy ezzel gond lesz. Rob Brydon pedig simán fel tud nőni hozzá. Gondolom régi ismeretség lehet az övék, mert a néha igen sértő beszólások - kinek milyen kedve van - simán lepattannak a másikról, hogy aztán öt perc vagy negyed óra múlva legalább ugyanolyan erővel vissza tudjon vágni.


Coogan rossz passzban van, mert megfeneklett a karrierje és a végeláthatatlan, nőügyek is egyre kevésbé kielégítőek. Itt jön a képbe Brydon és tökéletes (?) családi élete. Egyfajta kényszer szülte az egy hét összezártságukat, de a barátok azért barátok, hogy akármennyire is különböznek egymástól, elfogadják és segítsék a másikat. Nem szokványos ez a fajta megközelítés, gyengén fényképezett, kapkodó és egyenetlen, de minden szegletéből a jó szándék és a profizmus árad. Winterbottom ezt is simán megteheti, mert tudja, hogy két ilyen figurával nem kell agyongörcsölnie magát a megvalósítási formán. Nagyon jól tudja, hogy mi az amitől működik egy film. Pont annyit foglalkozott a kérdéssel, amennyit kellett. Felszabadult, laza, nagyon jó élmény.   7/10

2015. január 8.

Force Majeure

Lavina
Ruben Östlund (2014)

Ruben Östlund filmjeinek egy célja van. Hogy hatalmas kérdőjelek jelenjenek meg fejekben. Olyan extrém a konfliktus ötlete, hogy már magában is vitaindító, még csak látni se kell hozzá. És ennél ráadásul jelentősen többről van szó. Mesterien vezet be a család látszólagosan megfelelő működésébe, mintha kedélyesen elbeszélgetne veled. Közben csendesen kivéreztet, de úgy, hogy eleinte észre sem veszed mekkora a baj. Hirtelen jól megforgat benned egy kést, majd az utolsó pillanatban ellátja a sebeidet, hátha életben maradsz. Annyira összetett témát boncolgat, hogy bővebben kitárgyalni talán egy könyvben lehetne csak.


Zseniális a felvetés és nagyon célravezető a stílus. Művészi a steril átvezető állóképekkel és ez szépen illeszkedik a távolságtartó, realista kivitelezéshez. Az életképek melyek nagyrészt a gyerekekről, az ő kiútkeresésükről (pl. amiben kierőszakolnak egy családi ölelést) szólnak, illetve a kívülállók sokat mondó reakcióról, rengeteget tesznek hozzá a valóságérzethez, ezek által válik igazán egységessé és összetetté. Minden párbeszédnek szerepe van és okosan, roppant következetesen vannak felépítve. Néha még viccesek is, de főleg csak ütősek. Az egyik legnagyobb pozitívum a lezárás, amit valószínűleg minden élő ember másképp értelmezne. Könnyen lehet, hogy másodszorra feljebb ugrik, de egyelőre ez egy vaskos 8/10.

2015. január 7.

Whiplash

Damian Chazelle (2014)

Ezt mindenkinek látnia kell. Ezt érezni kell, mert ilyen filmélmény ritkán adatik meg. Ez egy eszméletlenül felpörgető felszabadulás. Mikor egy különleges tehetséggel megáldott zenész megszabadul minden kötelékétől, belép az Életbe és egy olyan szakmai szintre jut, ahova csak nagyon kevesen életük során. Miles Teller zseniális alakításából rengeteg erőt meríthet az ember. Megszámolni se tudnám, hányszor láttam rajta a kétségek közt gyötrődést, a siker utáni felszabadulást, majd mikor utána rögtön visszarepül a valóságba, látva, hogy mekkora út vár még rá. Aztán újra és újra. Ott van benne a fiatal lelkesedés, a dac, az előtörő önbizalom, a folyamatos kételyek közti vergődés, az alázat, a lázadás, a maximalizmus, az intenzív érzelmek és azok elfojtása, a kiútkeresés és minden, amit már mindannyian éreztünk életünkben, miközben felnőttünk. Csak itt másfél órában összesűrítve látjuk, egy eszenciaként.


J. K. Simmons élete szerepében, tökéletesen lavírozik a karikatúraszerűen, fröcsögve ordító őrült - ami inkább vicces semmint hogy komolyan lehessen venni - és a gátlástalanul maximalista - de azért őrült -, látnoki képességű mentor között, akinek csupán a látványától összecsinálja magát minden tanítvány. A dramaturgia mindent alárendel a végső katarzis elérésének. Szerencsére nem vall szégyent. Lehengerlő a ritmus, együtt sírok és nevetek a főhőssel, majd mikor már végső kétségbeesésében cselekszik, ugyanúgy ki is nevetem. Soha életemben nem szerettem a dzsesszt, de ez a történet átélése szempontjából semmit sem jelent. Annyi energia szabadul fel a fantasztikus lezárással, hogy képtelenség nem vigyorogni utána hosszú percekig. Minden apró hibája ellenére, semmi kétség afelől, hogy instant klasszikus.   9/10

2015. január 6.

Carnal Knowledge

Testi Kapcsolatok
Mike Nichols (1971)

Mike Nichols nagy kópé. Az ilyen egyéniségeket hiányolom leginkább a mai rendezők táborából. Igaz, belőle is csak egyetlen egy volt. Többször bizonyította már, hogy merész, íme még egy példa rá. Nem félt elénk tárni egy olyan történetet, melyben a főszereplő baráti páros mindent, de mindent kitárgyal egymás között a nőügyeiről. Nem olyan nagy dolog, mi? De ha azt mondom, hogy ők a megtestesítői a két leginkább sztereotipizált nőcsábász típusnak és szinte kényszeresen hajszolják életük végleges megkeserítését? Na ugye. Ráadásul szemtelenül nyíltan, szabadosan, a mi szórakoztatásunk kedvéért tényszerűen tálalva teszik mindezt, mintha mi sem lenne természetesebb ennél. Végig ott lebeg megbújva a humor és a produkciójukban is van egy csipetnyi túlzás, de csak épp annyi, hogy az ember ne komolyan vegye, hanem belemenjen a játékba és elmerengjen rajta, hogy mégis mi a jó büdös franc folyik itt. Okos munka, szép előadás.   7/10



Fritt vilt

Hideg préda
Roar Uthaug (2006)

Alapból sincsenek nagy elvárásaim egy laza zsánerfilmhez, de ennek azért kicsit sikerült ezt is alulmúlnia. Nemcsak hogy unalmas klisék és sablonok sorozata (nincs értelmes sorolni), de teljesen átérezhetetlen is. Ha egy pillanatra megáll az ember és elgondolkodik, hogy mi az amit néz... Lehet, hogy még ilyen osztályzatot sem érdemelne. Viszont egyrészt amúgy is könnyed kikapcsolódásra vágytam és ennek bár nem eredeti célja szerint, de valamelyest mégiscsak megfelelt, másrészt meg volt amikor azon kaptam magam, hogy majdnem izgulok. Aztán utólag, objektíven átgondolva, nem tudok más megállapítani, minthogy teljesen értelmetlen a cselekmény. Gyakorlatilag minden úgy történik ahogy annak idején az előd filmekben is megtörtént, vagy ezerszer. Csak itt most voltak oly kedvesek, hogy összevágják nekünk. Minden szereplő bábunak tűnik, választások és gondolatok nélkül. Jobban meg inkább nem megyek bele, mert felbosszantom magam.   4/10



2015. január 5.

These Final Hours

Zak Hilditch (2013)

Mondtam én hogy független filmgyártás, mondtam én, hogy új ausztrál filmek, mondtam én, hogy saját, személyes hangvételű történetek, mondtam én, hogy nem kell nagy költségvetés. És nem hiába! Nehéz rábukkanni a gyöngyszemekre, de mindig rá kell jönnöm, érdemes sokfelé olvasgatni. Csak tudnám mit fogok tenni, ha már nem lesz annyi időm ezzel foglalkozni...
Maga az ötlet, hogy az egyébként méltán divatos poszt-apokalipszis történeteket új irányba kell elvinni, nem egy nagy micsoda, mert a klasszikus vonalat már minden irányból megközelítették. Mondhatni elhasználták, túlhasználták. De hogy jókorát csavarva, gyakorlatilag megteremtsék a pre-apokalipszis műfaját, az már bizony megér több gondolatot is. Mert ez nem a szokványos vajon sikerül e megmenti minket történet. 100%-ig biztos, hogy a katasztrófa bekövetkezik.


Zak Hilditch legnagyobb bravúrja mégsem ez, hanem az, hogy érett fejjel, átgondoltan közelítette meg a témát. Igen, egy rossz fiú jó útra térését élhetjük át, volt már ilyen rengeteg. De kevés az olyan hatásosan sikerült, mint ez. A legmeggyőzőbb érv, hogy az emberi kapcsolatok szintjén jól működik minden. Jók a színészek és hihetőek a szerepeikben. Az életével fogalma sincs mit kezdő főhős rengeteg változáson megy keresztül a pár óra alatt. Morális kérdések sokaságával kell szembenéznie, mert mindenki másféleképpen próbálja feldolgozni a feldolgozhatatlant. Esetlen felnőtteskedés egy megmentett ismeretlen kislánnyal, helyrehozhatatlan anyja-fia kapcsolat utolsó beszélgetése amolyan minden mindegy alapon, tarkón csapás erejével felérő ledöbbenés a hedonista életmód silányságát illetően és így tovább. Közben folyamatosan érezni az idő sürgetését, a történet egyre kaotikusabban halad előre, az emberek kilátástalansága és tehetetlensége egyszerre rémisztő és ledöbbentő. Átérezhető, minden tanulság célba talál, de nem rág a szánkba semmit. Nyilván nem a magas művészet szintjén vagy filozofikusan; mégis, ritka az ilyen pontosan eltalált, intenzív élményre és átgondoltságra egyaránt figyelmet fordító egyensúly a mainstream filmezésben. Magasan emelem fejfedőmet és ismét megállapítom, hogy váratlanul érik az embert a nagy élmények.   8/10



2015. január 2.

The Drop

Piszkos pénz
Michaël R. Roskam (2014)

Szerencsére Roskam nem állt be egyből a sorba, miután megkapta a lehetőséget az amerikai sikerkovácsolásra. Megmaradt az erős karakterábrázolásnál és a szép, kimért tempónál. Egyértelműen fejlődött rendezői mivoltában, mert nem hagyott benne felesleges részeket. Erős atmoszférát teremt, jók a helyszínek, a hideg fényképezés, az esős környezet, a sok éjszakai jelenet. Megvannak hozzá a színészei is. Kis apróságok, mint Hardy szemdörzsölése, Schoenaerts konstans zavart tekintete, Rapace lappangó robbanékonysága, Gandolfini tunya sunyisága, mind-mind sokat tesznek az átélhetőséghez. A négy színész abszolút egy szinten teljesít, ami azért igen ritka manapság. A történet szempontjából klasszikus maffiafilmre hajaz, de egyedi hangvételű a közeg. Azt azért nem mondanám, hogy nagyon emlékezetes és újító jellegű lenne a film, de simán újranézhető. Jót tesz Roskam kívülállósága, mert más hangsúlyokkal dolgozik, mint az amerikaiak. Lehane történetet láthattunk már Eastwood, Scorsese és Affleck szemszögéből is, de ezekhez képest egyértelműen távolságtartóbb az érzelmek ábrázolása. Több európait filmest amerikába!   7/10