2017. június 30.

Love & Friendship

Szerelem és barátság
Whit Stillman (2016)

Bár voltaképpen Whit Stillman ezen művében is finoman kidolgozott karakterek közötti éles, sziporkázó párbeszédeknek lehetünk szem- és fültanúi, engem most kevésbé tudott lehengerelni vele. Nem is az a baj, hogy a szokásosat kapjuk tőle és már unalmassá válik, hanem épp ellenkezőleg. Korábbi műveiben lazábban kezelte a sok szereplő kérdését. Itt egyből az elején külön bemutatóképet is kapnak (ez kényszerérzetet kelt, hogy képbe kell kerülnünk mielőbb) és gyors egymásutánban fel is tűnnek nyúlfarknyi időkre, hogy jól túlterheljék az agyunkat. Túl feszes a tempó, a szűk másfél órás játékidőben így olyan sebesen történnek meg az amúgy egytől-egyig jelentőségteljes események és olyan kevés időt kapnak kibontakozni még a főbb szereplők is, hogy nehéz követni és kiélvezni az egyébként tényleg fantasztikusan fondorlatos és ármánnyal teli játszadozásukat. Éppen ezért, könnyen meglehet, hogy másodjára sokkal hatásosabb lenne, de valahogy sokkal inkább nekiállnék újrázni bármelyiket az előző négy filmjéből. Majd ha nyugdíjas leszek visszatérünk rá és eldől ez a fontos kérdés. Stay tuned!   6/10


+ Kate Beckinsale jól színészkedik ebben a filmben. Nem remekül, mint a Last Days of Discoban, de semmi kivetnivalóm nincs ellene.
+ A Sir James Martint játszó Tom Bennett eléggé ellopja a showt.
+ Szép kosztümök, jó helyszínek, ragyogó és természetes hatású fényképezés.

2017. június 29.

Le conseguenze dell'amore

A szerelem következményei
Paolo Sorrentino (2004)

A legrégebben a winchesteren heverő film megtekintése - sokadik rész.


Nézem én a Sorrentino filmeket mintha muszáj lenne (ez az 5. amit látok tőle), mert érzem benne a lehetőséget, de az átütő alkotását még nem sikerült megtalálnom (eddig a Youth tetszett a legjobban). A szerelem következményei sem fáj, hogy létezik, csak nem igazán értem. Könnyen lehet, hogy bennem van a hiba, de ahogy más filmjeinél is, csak az ürességet érzem. Mintha hiányozna belőle a lényeg. A hangulat nem fog meg, tehát a style becomes substance nem működik. Ez van, és valószínűleg ez a legnagyobb baj a film és jómagam kapcsolatában, mert gyakorlatilag ez az egyetlen aduásza, erre lett felépítve minden. Végig csak a sejtetés megy, lassú, vánszorgó egymás mellé pakolt képek és jelenetek. Egyértelmű érzelmeket egyáltalán nem kapunk, a karakterek mozgatórugóit pedig a lezárásig sem fedi fel. Így talán külön említenem sem kellene, hogy nem áll össze a mondanivaló.


Toni Servillot mindig jó nézni, de fogalmam sincs, hogy kit játszott és mit miért csinált. Még csak azt sem érzem, hogy szerelmes lett volna, pedig a cím azt engedi sejtetni, hogy valami ilyesmi talán szerepel a filmben. Érezni, hogy milyen sötétben tapogatózok? Nehéz helyzet az enyém, aki olyan ember volnák, aki mindent megpróbál megérteni. Mondhatnám, hogy ez egy szarul megírt, kusza zagyvaság, értelmezhetetlen karakterekkel, de érzem, hogy igazából csak egy hajszál választja el a zsenialitástól, hogy ez az egész katyvasz összeálljon valami jelentőségteljes egésszé. Sajnálom, pedig az alapszituáció ötlete most is kiváló (egy mafia által kitartott=száműzött muksó lassan múló, sivár életét mutatja be), szokás szerint a hangsúlyos fényképezés is erős és pillanatok, szituációk erejéig nagyon hatásos tud lenni (pl. Olivia Magnani figurája felettébb izgalmas). Gondolom fogok még tőle filmet nézni, de remélem végre az összeáll majd, mert ha átlagolom, nem áll nálam valami fényesen.   5/10

• Szeretem a számokat, úgyhogy nesztek: a filmjei átlaga jelenleg 5,2. (Youth 7/10, La grande bellezza 6/10, This must be the Place 3/10, Il Divo 5/10)

2017. június 28.

Girlfriends

Claudia Weill (1978)

Szóval ez az a kultfilmecske, amiről anno Kubrick csodaszépeket mondott. Az ilyen kiragadott dicsőítésekkel csínján kell bánni, mert könnyen megütheti magát az ember (én már megtanultam). Legalábbis felettébb gyanús, ha nagyon kevés információ van egy adott darabról. A 610 db imdb szavazat valamelyest előre vetíti, hogy nem egy nagy közönségnek célzott filmről van szó, de engem azért meglepett, hogy mégis milyen hétköznapi. Stílusában, szerkezetében abszolút nincs jelen semmilyen radikálisan torzító hatású eszköz, könnyen befogadható, közérthető a téma és dramaturgiailag sincs benne semmilyen meglepő. De akkor mégis mi fogta meg Kurickot (spoiler: és engem)?


Hát az, hogy ez egy kivételesen jól megírt portré, egy olyan érdekes emberről, aki nem fél a kovenciókkal szembe menve élni, mert alapértelmezett módon (mintha más lehetőség nem is lenne), csak a saját eszére és szívére hajlandó hallgatni. Ez a főszereplő egy végtelenül empatikus, ám mégis valahol öntörvényűnek mondható nő, aki megelőzve a 21. századi trendet, már az 1970-es években úgy élt szingliként (keresve önmagát, kalandozva az életben), mintha az a világ legtermészetesebb dolog lenne. Pedig tudhatjuk, akkoriban ez még nagyon nem így volt. Annyira legalábbis biztos nem, hogy mondjuk mainstream filmet készítsenek róla.

A történetet egy a felnövés utolsó küszöbét éppen átlépő bff lakótárs páros kapcsolata fogja össze. Magyarán, a címnek megfelelően, a fő mondanivaló a női barátság "létezésének bizonyítása". Furcsa, de nagyon kevés film van, ami elsőszámú témaként felvállaja ennek taglalását. A legtöbbször mellékszálként fordul elő és akkor se megy tovább az imádlak-gyűlöllek nevetséges felszínességén. Itt két hús-vér nő közös életének fontos, jellegzetes momentumait láthatjuk, amik első ránézésre éppen annyira egyszerűek és semmilyenek, mint amikor a való életben átéljük őket. Pár másodperc alatt el lehet hinni mindent amit látunk, mert nincsenek nagy ívű, mű jelenetek, csak valós érzelmek és két igazi barát, akik ellenkező irányba kezdenek haladni, ezért kapcsolatuk megpróbáltatások elé néz.


Valószínűleg nagyon jót tett a filmnek, hogy ilyen alacsony költségvetésből tudott csak elkészülni, mert így csak a szabad idejükben, kb. hobbiszinten tudtak foglalkozni vele és nagyjából egy évig el is tartott a forgatás. Ennyi idő alatt meg tudott annyira érni a rendező/írónő sztorija, át tudták venni tőle a lelkesedést a színészei, mindenkinek a szívügyévé tudott válni a projekt és egymáshoz tudtak idomulni a filmet alkotó elemek. Nagyon ritka az ilyesmi a filmes világban. Instant röpül a kedvencek közé!   8/10

+ A jelenet, amikor a krumplipüré készül. Na annál életszerűbb párkapcsolati "veszekedést" nehéz felemlíteni szerteágazó, kusza, ám meglehetősen méretes memóriámból.

2017. június 22.

Blair Witch

Adam Wingard (2016)

Minek? Korszakalkotó, műfajteremtő filmnek folytatást, vajon minek?

Akárhogy is nézzük (szeretjük vagy nem), a Blair Witch Project váratlanul érte a filmes világot. Egy hatalmas rést tömött be, de azonnal. "Mégis, hogy lehet, hogy eddig erre senki nem gondolt?" Tette fel a kérdést mindenki. De a nagy ütőkártyája igazából az volt, hogy azt a rést nem csak úgy ímmel-ámmal, hanem teljesen szivárgásmentesen tömte be. Magyarán az újító szándék mellett a kivitelezés is kiválóan sikerült. Azóta ha kell, ha nem, özönlenek a found footage filmek. És mégis, ezt az egyet kivéve, mindegyik (tényleg mindegyik) hemzseg a logikai buktatótól és/vagy erőletettnek hat, mert nehezen lehet összeegyeztetni a történettel, következetlenül, hanyagul használják a rendelkezésre álló eszközöket, stb. Leegyszerűsítve, minden próbálkozás egyetlen tényezőn úszik el. Ezt kiküszöbölendő, a készítőknek minden jelenet forgatása/kiötlése után fel kéne tenni egy egyszerű kérdést: Maradéktalanul beleillik a found footage koncepcióba? Ha igen, akkor tovább lehet lépni, ha nem, akkor a végső terméket ugyanúgy le fogja sajnálni a szakma java, még akkor is, ha nézhető a végtermék. (Pl. ha sikerül elterelni a figyelmet más terület feltupírozásával, like Chronicle.)


Szóval azzal, hogy az első és az egyetlen igazán jó found footage filmhez Adam Wingardék folytatást akartak csinálni, ráadásul ugyanabban a műfajban, gyakorlatilag teljesen minimalizálták a sikerességük esélyét. Ennek megfelelően a found footage koncepció erőletettnek hat, nem is használják következetesen és mindezzel együtt kilóg a lóláb, hogy ilyen-olyan ötletekkel próbálják elfedni a hiányosságaikat (modern technikai eszközök, sok szereplő, stb.). A szereplőket nincs idő megismerni, a színészek mindegyike nulla karizmával rendelkezik és ötlettelenül játszik. Igaz nem is volt miből kihozni emlékezetes alakítást, hiszen a cselekedeteik alapján minden egyes szereplő egy hülye, agyatlan bot. Fájó, hogy olyan olcsó trükkökkel próbálnak kicsikarni reakciókat belőlünk, hogy a kép folyamatosan félre van tájolva (mert a sötétből ugye bármikor jöhet valami ijesztő), illetve a fénycsóvával feszt ugyanezt játsszák, ami egyből négyzetre emeli ennek a bosszantási faktorát. Most sem sikerül megértenem, hogy miért kell egy erdőben fél kilóméterre elmenni azért, hogy fát tudjanak gyűjteni, illetve az összes többi okot se tudom megérteni, amiért mindig szét kell válniuk. Túl sok ember, túl sok helyszín, zavaros miértek, zavaros szándékok és még sorolhatnám sokáig. Nehezen működget, de ha nem akarjuk fejtegetni, akkor azért kellően ki tudja kapcsolni az embert. A teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy amikor komolyra fordul, azért van jó pár hatásos pillanata. Összességen azonban ez egy teljesen felesleges film és szerintem nem is érdemes megnézni.   5/10


– A lány csúnyán megvágta a lábát, bekötik, ezt kísérendő folyamatosan ilyen cuppogó, nyáladzó hangokat hallunk. Rohadt vicces, ha felfigyel rá az ember. Az viszont már nem annyira, hogy ebből később megpróbálnak kihozni valami szálat a történetben, de aztán semmi se lesz belőle.
– Bárcsak léteznének olyan akkumulátorok, amilyenek itt használnak.
+ Gyönyörű a fehér fényű ledek csóvája az esőben @ night.

2017. június 19.

Humpday

A legmelegebb nap
Lynn Shelton (2009)

Szépen, lassan, ámde biztosan haladok visszafelé Lynn Shelton munkásságában. Valamelyest ingadozik a minőség, de egyet bizton állíthatok: a spirit valóban ott van minden egyes filmjében. (A Sundance-en Spirit of Indepence (Special Jury Prize) díjat nyert, hehe.) Egyáltalán nem véletlen, hogy anno felkapták rá fejüket a népek, úgyhogy tényleg szomorú látni, hogy semmi készülő projektjéről nem lehet tudni és csak sorozatrészeket rendezget.


A Humpday sajnos nem a legjobb filmje, mert, bár nyilván épp azért választott ilyen figyelemfelkeltő témát, hogy visszhangja legyen, talán kicsit túl is lő vele a célon. Szerintem egy alapvetően realista, az emberek szívébe és fejébe mélyen belelátó, szuper érzelmi adok-kapok jelenetekkel telepakolt filmbe kicsit sok, illetve kilóg belőle egy olyan alap felvetés, amiben két best friend forever férfiember, akik full hetero beállítottságúak, csak úgy heccből kipróbálják egymással a szexet. Ja és rögzíteni is akarják, hogy bizonyos körökben lejátszásra kerüljön, mielőtt megsemmisítik. Azért túlzás ez, mert ami egyébként játszódik a három fő szereplő kapcsolataiban, az ritka jól mutatja be, hogy mi zajlik egy jól működő, monogám kapcsolatban, amikor valamilyen támadás éri ezt az intézményt. A filmet lezáró, ominózus szakaszig, csodálatosan szép és rettentő találó jelenetek sokaságát láthatjuk, melyekben, Mark Duplass és Alycia Delmore egyaránt brillírozik (a harmadik felet játszó Joshua Leonard is teljesen rendben van). Közben finom, ironizáló, némileg cinikus humor tudatja a nézővel, hogy mindez nem a véletlen, hanem a remek írói vénának köszönhető. Azt egyáltalán nem mondom, hogy összeomlana emiatt a film, de mivel éppen ez az egész történet mozgatórugója, mikorra végre odaérünk a kritikus részhez, kissé talaját veszti, mert kénytelenek rátérni erre a kvázi blődségre. A lezárás viszont teljesen helyénvaló és némileg vissza is zökkenti a normális kerékvágásba. Arról pedig szó sincs, hogy rossz szájízt hagyna maga után. Majd még ki kell találnom, hogy bekerül e a kedvencek közé, de annyi biztos, hogy mindenképpen ajánlott plecsnivel kellene ellátnom, ha lenne ilyesmi a tarsolyomban.   7/10


– A low-budget kivitelezés nem különösebben játszik szerepet, de azért valószínűleg ugyanebből a költségvetésből kilehetett volna hozni szebb és jobb képi világot.
– Most így pár nappal később visszagondolva, fogalmam sincs, hogy volt e zene a filmben. :|

2017. június 15.

Coraline

Coraline és a titkos ajtó
Henry Selick (2009)

Lehet, hogy szőrös szívű vagyok vele, de ha az élményemet kell osztályoznom, akkor sajnos valóban, csupán pillanatnyi pozitívumokról tudok beszámolni. Nem látom, hogy mitől kéne meghatódnom, hogy mi a mélyről jövő tanulság, ami annyira fel kéne, hogy emelje. Magyarán, értetlenül állok a határozottan pozitív visszhangja előtt. Szépen kivitelezett, van pár cuki poénja, korrektül nyúlja Tim Burton hangulatvilágát, de ezen felül teljesen üresnek érzem. Coraline karaktere nem szimpatikus, fejlődése az ég világon semmit nem mond nekem, a cselekmény java pedig, úgy tetszik, kizárólag a vizuálitás megvalósításáért létezik. Illetve, hát van ennek egy könyv alapja (nem ismerem), és ha jól gondolom, akkor most annak kéne örülnöm, hogy ezt sikerült átültetni egy kvázi plagizált képi világba, majd gyenge, halivúdiasított toposzokat eredményesen kipréselni belőle. Ez a film egy olyan olaszrizling, ami adott pillanatban jól is eshet, de a legtöbb esetben az első korty után inkább jól felvizezed, mert már pár perc után is illetéktelenkedésnek érződik, ami a szádban történik.   4/10


– Lurkóknak túl szkeeri.

2017. június 12.

T2 Trainspotting

Danny Boyle (2017)

Esszenciális kultfilmhez hozzácsapni egy folytatást van értelme? Hát mindenkinek elment az esze? Még csak eszébe se jussson senkinek! A lehető legfeleslegesebb vállalkozás. Ez olyan mintha folytatást írnánk a Szárnyas fejvadászhoz (hopp!) vagy a Ragyogáshoz. Minek? A saját dolgukat nehezítik meg a készítők azzal, ha egy korszakos filmhez nyúlnak hozzá. Lehetne fejtegetni rengeteg szempontból, hogy miért borzalmas ötlet, de végeredményben szerintem elég csupán egyet elővenni. A Trainspotting, mint a kultfilmek egyik ékköve, sokaknak jelent sokat. Kinek ezért, kinek azért. Képtelenség olyan folytatást írni, ami mindenkinek megfelel, ergó kötelező érvénnyel megosztó mű fog keletkezni, akármit is művel Boyle az alkototársaival.


Ennek megfelelően az én érzéseim is vegyesek. Egyszerűen képtelen vagyok teljesen átadni magam annak a tudatállapotnak, hogy ez a Trainspotting esszenciális karaktereinek a tényleges jövője. Ez egy korrekt elképzelés, korrekt megvalósításban, rengeteg utánérzéssel, kevés valós hozzáadott értékkel, majd némi túlkapással megspékelve. Begbie fullba tolt pszichpatája realitását veszti, Spud fullba tolt agyalágyultja szintén célt téveszt, Ewan McGregor Rentonja és Sick boy enervált, szürke figurája meg teljesen ötlettelen és jelentéktelen. Érdekes összevetés, hogy még az egy szem nő, Veronica figurája is sokkal izgalmasabb, mint ők négyen összeadva. További valós probléma a filmmel, hogy egyáltalán nem emlékezetes. Amikor az első rész zseniális és megismételhetetlen jeleneteit készítették, nem tudták, hogy mennyire elkapták a fonalat és mennyire ráéreztek a kor és a szcéna vénájára. Kizárólag akarattal soha senkinek nem fog sikerülni emlékezeteset alkotni. Mit tudnak megfogni ezek az új figurák a mai korból? Reflektálnak egyáltalán a világra? Nincs lényegi összefüggés, csak kényszerből tengnek-lengnek benne, mert odarakták őket.

Persze mindemellett ott van a Boyle faktor. A rengeteg klip, bejátszás, a kiváló zenehasználat, a kellően hatásos poénok és a pörgés energiája. Az előd nélkül egy jó nagy 0 lenne, de egyfajta elképzelésnek nem rossz. Nagy szerencse, hogy a végével nem véglegesítenek semmit, csak úgy el lett vágva, nyitottan hagyva bármilyen további elméletnek vagy folytatásnak. Feleslegessége miatt egy kicsit lejebb húzom, de nagyon jónak egyszerűen nem tudom nevezni.   6/10


+ Amikor Renton hazamegy az apjával beszélni és a harmadik széken az árnyék megidézi az édesanyját, az azért tényleg szívet melengető és szép.

2017. június 9.

Dreamscape

Az álomküzdők
Joseph Ruben (1984)

Ez a rettenetes magyar címmel megkínzott, 1984-es film arról szól, hogy egy erős pszichikus képességekkel megáldott, tipikusan filmfőszereplőnek született módon különcködő, ám mellette persze veszettül jóképű, leleményes, ügyes, okos és vicces csávó, a régi mentora hatására egy titkos kormányzati projekt keretén belül, becsatlakozik emberek álmaiba, hogy szörnyekkel és démonokkal küzdjön meg, majd közben rátaláljon önmaga hősi mivoltára. Az egyetlen nő akivel közben találkozik egy gyönyörű tudós lány. (Milyen eredeti!) Persze képbe kerül az egyesült államok elnöke is, akit történetesen rémálmok gyötörnek! (Micsoda véletlen!) Nameg a gonosz háttérember is előkerül, aki hogy, hogy nem, az elnök jó barátja, de ennek ellenére, fondorlatos módon épp a meggyilkolásán elmélkedik, megállítván ezzel a dicső U.S.A. rombadöntését, amit a jószomszéd típusú elnökbácsika, az atomfegyverek leszereléséről szóló egyezmény aláírásával hozna tető alá. Ehhez van egy hűséges katonája, akit főhősünknek az újdonsült, egyben legtesthezállób terepén, egy álomban kell likvidálnia.


Végül, teljesen váratlan módon, megmenekül az elnök, az atomfegyverek le lesznek szerelve, a gonosz, háttérben tevékenykedő, a hidegháborút kvázi folytatni és felerősíteni szándékozó gonosz kikerül a történelem körforgásából, főhősünk rátalál önmagára és közben persze a szerelemre is. Ráadásul úgy, hogy egy olyan embert legyőzve teszi mindezt, aki a területén a legjobbnak számít, tehát kimondható, hogy a csúcsra ér hosszú, céltalan útkeresése után. Talán nem kell mondanom, hogy milyen csodálatosan álomszerű és nagyra törő történet ez. És mégis maximálisan, az ellenszenv legkisebb szikráját sem érezve tudom azt mondani, hogy van olyan jópofa és olyan merészen és bátran vállaja fel minden oldalát (hidegháborús tanító célzat, sci-fi, humor, kaland), hogy nem lehet máshogy, csak ámulva nézni. Nagyon hiányoznak az ilyen filmek a mai filmes világból. Csupa leosztott lap, csupa közhely, de annak köszönhetően, hogy nem nézi hülyének a nézőjét, hanem egy rég látott barátként, csupán szórakoztatni akarja, minden várakozással ellentétben, kiválóan működik.   7/10



2017. június 8.

Observe and Report

A szerv
Jody Hill (2009)

Eme film készítői, egy roppant leleményes és eredeti ötletet valósítottak meg. Egy tök átlagos, fél szívvel megírt sztorit toltak tele rettenetesen fárasztó és helyenként elég bénácska poénokkal. Szerencséjükre van olyan esetlen a megvalósítás és olyan jóindulatú a szándékuk, hogy szimpatikusságot ébresszen a nézőben, és mindez a furcsán abszurd és awkward helyzetek sorozatos belefűzésével együtt, egy egész egyedinek mondható hangulatot legyen képes nyújtani. Ez összességében éppen arra elég, hogy megmentse az összeomlástól és nézhetővé tegye, de közben eléggé le is szűkíti a befogadók táborát a merész humora miatt. Nézhetőnek mondanám, ha egy szóval kéne jellemezni. Az a fő gond a koncepcióval, hogy az esetlegesség, az ötletszerűség érzetét kelti és így képtelenség komolyan értékelni, de egyáltalán érdemben foglalkozni se nagyon lehet vele. Csak úgy létezik és van. Nem tudom, hogy ez jó e. (Nyilván nem.)   5/10


Tök kíváncsi lennék, hogy Anna Faris mit tudna kezdeni magával egy realista drámában.

2017. június 7.

Celeste & Jesse Forever

Celeste és Jesse mindörökre
Lee Toland Krieger (2012)

Bár végül szerencsére a legfontosabb szempontot, vagyis a történet lezárásását illetően nem lő mellé, helyén van a szíve és helyeslendő konklúziókat von le, az egész élményt, a történetet és elsősorban a főszereplő(k) fejlődését tekintve nem valami rózsás a helyzet, ha eme könnyed dramedy értékelését próbálom egy kicsit taglalgatni. Ezt szépen jellemzi például, hogy a lezárás után van még egy teljesen feleseges jelenet, amiből kiderül, hogy főhősnőnk annyira túl tudott lépni önmagán (a bemutatott eseményekből tanulván), hogy már nem is tolakodik bármely tetszőleges, kibírhatatlan sorban töltendő percben minden egyes ember elé. Azért fájdalmas ez, mert alapból egy olyan tulajdonságát jelöli meg a főszereplőnknek, ami egy nyilvánvaló túlzásra épül és vígjátékelemként működik csak. Ebből tanulságot levonni, hát elég gyenge húzás.


Ennél nagyobb gond, hogy a film első szakaszában teljesen egyenlőként kezeli Celeste és Jesse karakterét. Megközelítőleg ugyanannyi időt töltenek a képen és ugyanúgy kapunk mindkettejük saját, egymástól távol töltött idejéből is valamennyit. Aztán amikor kezd kialakulni a történet igazi konfliktusa, Jesse eltűnik és csak akkor látjuk, amikor épp Celeste-tel találkozik. Jesse új párjának kiléte egy nagy rejtély. Veronica-ról annyit tudunk meg, hogy szép és más mint Celeste. Celeste nézőpontjából ez rendben van, hiszen ő is ennyit tud, de Jesse őrlődését folyamatosan a képen tartják és így nem tudjuk meg, hogy miért is szenved annyirán. Lehet, hogy a készítők/írók fejében ezek a karakterek összeállt, élő emberek voltak, de ezt elfelejtették kellően, pontosan, arányosan, alaposan bemutatni nekünk. Gondom volt még ezen kívül, hogy főleg az elején, túl sok felesleges kört fut le, amit minden egyes ilyen film ugyanúgy lefut. Elég veszedelmes és fárasztó a humora és tulajdonképpen elég sematikus is, úgyhogy azon kívül, hogy nem nézi teljesen hülyének a nézőjét, elég középszerű és átlagos filmecske.   5/10