2017. január 31.

Hogyan nézzünk filmet?

Adott egy film és/vagy sorozatkedvelő egyén. Hobbijának úgy tud hódolni, hogyha valamit néz és közben fülel. Jobb esetben amit néz, az egy fix pozícióban található, sík, esetleg enyhén hajlított mozgókép. Ennek a valaminek, amit a köznyelvben a legáltalánosabban és a legcélravezetőbben kijelzőként nevezhetünk, a színek megszámlálhatatlanul sokféle variációját kell produkálnia. Ez sokkal nehezebb művelet, mint elsőre sejtetnénk. Azt meg se merem említeni, hogy a hangképzés legalább ugyanilyen nehéz és ahogy a képi világ megítélése is, rettentően szubjektív tevékenység. Ki mit engedhet meg magának? Milyen ízlése van? Mennyire érdekli a minőség? Mennyi időt hajlandó ráfordítani a technikai oldalra?

Manapság, ha úgy tetszik, utazás közben, okostelefonon vagy tableten streamelve is végignézhetsz egy filmet, a TESCO-ban dőlnek rád az 55"-es TV-k és százezer forint alatt is lehet projektort venni. De vajon mindegy, hogy melyiken nézed meg a kedvenc sorozatod új részét? Vajon ugyanazt az élményt kapod minden esetben? Ha nem a WC-n ülve, hét részletben bosszankodtad volna végig a Neon Démont, hanem projektorral vetített képen, 5.1-es hangzással, akkor jobban tetszett volna? (Igen.)

Hogy mégis mi az az eszköz, amin tényleg érdemes a hobbinak hódolni, az egy végtelenül egyszerű, de közben mégis nagyon bonyolult kérdés. Mivel én itt most egy olyan képzeletbeli emberről beszélek, aki él s hal a hobbijáért, feltételezem, hogy a lehetőségeihez mérten a lehető legideálisabban próbálja befogadni a műveket. De mégis mit jelent az ideális állapot? A legtöbben, főleg a házimozi-építéssel foglalatoskodók, a moziélmény impozáns módon hangzatos, ám legalább annyira misztikus kifejezését ismételgetik. Mi az a moziélmény? Járjuk körül ezt a kérdést.

A moziban, amikor filmet nézünk:
– Társasági eseményen veszünk részt. Valamilyen szinten - bármennyire is akarjuk kivonni magunkat alóla - közösségi élményt élünk át. Ezt korlátozott mértékben, de otthon is reprodukálhatjuk, családtagokkal, barátokkal stb. Ha szeretnénk.
– Azt a kényszert azonban, hogy sötétben, a leállítás lehetősége nélkül, pénzért, ráadásul idegenekkel együtt, illedelmesen viselkedve (hiszen emberek között vagyunk!) és viszonylagos csendben végigüljünk egy seggel (!) egy filmet, na azt bármennyire is akarjuk, de nem tudjuk otthon megoldani. Próbálkozni részleges sikerrel lehet csak.
Nagy, jól látható vászonra vetített képet nézünk. A mostani mozik termeit alapul véve és eltekintve a túl közeli nézőhelyek problematikájától, megfelelő szögből láthatunk olyan méretű képet, melyen minden részlet megfelelően látható.
A zavaró tényezők ignorálásához elegendő hangerejű, általában elég jó minőségű, gyakran térhatású hangot kapunk. Ha akarjuk, ha nem. Nincs olyan, hogy a szomszéd szobában alszik a gyerek.

Szóval nagyjából ezt kéne otthon létrehozni. Az első kettőt nagyjából meg is válaszoltam, hogy miért nem lehetséges a kivitelezésük, de amúgy is teljesen szubjektív tényezők, hiszen mindenki másképp szocializálódik, másképpen érzi magát kényelmesen. Egy szó mint száz, ezeket a kérdéseket nem érdemes fejtegetni, de oda kell figyelni, hogy lehetőleg minél kevesebb zavaró tényező jelentkezhessen a befogadás ideje alatt. Viszont ott van a kép és a hang kérdése, amivel bőven megéri foglalkozni. Először inkább a hangra térek ki, mert könnyebben lerendezhető.

Hangképzés:
Én személy szerint a legjobb filmélményeimet fejhallgatóval éltem át, nyilván egyedül. Nem véletlen, hiszen segít kizárni a külvilágot és más emberek zavarása nélkül lehet megfelelő hangerővel hallgatni. További szempontok, hogy a sztereó hatás mindenképpen érvényesül és nem utolsó sorban, sokkal olcsóbban lehet megfelelő hangminőséget elérni, mint egyéb módokon. Jómagam egy Superlux HD668B-t nyüstölök jó pár éve. Ez egy 10.000 Ft-os készülék, az árához képest igen jó hanggal. Ha valaki tájékozódni szeretne: PH! fejhallgató topik, Ajánlott fejhallgatók, Head-Fi.org.

A hangkeltésnél szerintem ezeket a szempontokat érdemes figyelembe venni:
Nem szabad halkan hallgatni, semmilyen filmet, semmilyen esetben. Kezdve onnan, hogy rendes dinamika csak nagyobb hangerőn alakul ki. Ám ha esetleg odáig fajulna a helyzet, hogy valamilyen körülmény végett nem megfelelően lehet hallani vagy például nem lehet rendesen érteni, hogy mit mondanak, akkor inkább ott eszi a fene az egészet. Ha ez az eset ugyan nem is áll fenn, de kellően hangosan valószínűleg elég kevesen nézik a filmeket. Nem elegendő hangerő mellett elkalandozik a figyelem és nem alakul ki a mű megfelelő befogadásához szükséges koncentráció. Lehet, hogy ez így triviálisnak tűnik vagy banálisan hangzik, de emlékezzünk csak vissza, hogy a moziban milyen hangerővel támadnak ránk. Persze az ember pillanatnyi lelki állapotát kismillió egyéb dolog befolyásolja, ráadásul az élet egyéb módokon is gyakran nehezíti, hogy a néző megfelelő állapotba kerüljön a befogáshoz, de én hosszú évek tapasztalata alapján azt mondom, hogy igen könnyen elúszik egy-egy remek élmény ezen a tényezőn. Ez főleg újranézések alkalmával derül ki igazán.
Ha a hangerő megvan, akkor nem éppen nagy gond ha a minőség is valamelyest elfogadható. Értem ez alatt, hogy ne kizárólag középmagas hangokat halljunk és a mélynek a tetejét, ami az olcsó 5.1-es rendszerek és a kompakt hifik fő hibája. Kellően mély, tupírozásmentes mély hangok, valós közép és nem fülsértő, de szépen ciripelő magas. Ezek kellenek nekünk, mindenkinek igényessége szerint. (Jobban belemenni nem érdemes, mert végeláthatatlan téma.)
– Nagy kérdés: Fül-/fejhallgató? A modern TV-k gyatra hangszórói? Hangprojektor? Sztereó hifi?  2.1? 5.1? 7.1? 7.2? 9.2? Nagyjából ilyen sorrendben eszkalálódik a minimális ráfordítás költsége, de igazából (a TV beépített hangszórói kivételével) bármelyikre lehet rengeteget költeni. Én azt mondom, hogy bármit is válasszunk, egy jó minőségű fejhallgató mindenképpen ajánlott. Szerintem az 5.1 és a még bonyolultabb térhatású rendszerek több szempontból is problémásak. Egyrészt ha valóban jó minőségű hangot szeretnénk, nagyon drágák. Másrészt körülményes és munkaigényes a kialakításuk. Akár külön szoba is szükséges lehet hozzájuk, de mindenek előtt, szerény véleményem szerint, nem adnak hozzá kellő mértékben az élményhez. Én abszolút sztereó párti vagyok, és jelenleg éppen egy kompakt hangpojektor (Yamaha YAS-106 Samsung HW-K450 lett helyette) beszerzését határoztam el, egy egyszerű 2.1-es Harman/Kardon Soundsticks II, majd egy M-Audio Audiophile 2496 > Kácsa RCA > NAD 3130 > Bártfay Audio(Bi) > Mordaunt-Short Avant 906 lánc hosszú idejű használata után. A hangprojektor olcsó, praktikus, kevés helyet foglal és sokkal többre képes, mint amire számít tőle az ember.

Képmegjelenítés:
Nagyon nehéz kérdés, de szempontok szerint alaposan lebontva, rá lehet jönni, hogy mi kellhet nekünk. Extrém esetek kivételével a kijelző az alábbiak közül fog kikerülni: telefon/tablet, monitor/laptop kijelzője, tv, projektor. Ebből most gyorsan ki is zárnék párat, leszűkítve ezzel a sort.

Telefon/Tablet: Rövid videókra jó lehet, de a mozi élmény megközelítése a legcsekélyebb mértékben sem lehetséges ezekkel. Remélem ezt nem kell hosszabban magyarázni.
Monitor/Laptop kijelzője. Laptop a méretéből adódóan szerintem még nem ajánlott, de a monitorok az utóbbi években nagy méretváltásokon mentek keresztül. Bizonyos körülmények között akár jó is lehet. Ha mondjuk egy 27"-es monitort veszünk alapul, akkor Full HD felbontás esetén a nézési távolság ideális esetben majdnem kereken 1 m. Ha ez kényelmesen megoldható, áldásom rá. De akkor térjünk is ki egy kicsit az ideális nézési távolságra, mert ezt mindenképpen alaposan körül kell járni.

Nézési távolság: Különbözőképpen lehet számolni, több megközelítés is található internetszerte, de mindegyik közel esik egy ökölszámhoz: kijelző képátlója X 1,5 ≈ nézési távolság
Illetve általában e fölé lövik be. Az én esetemben 50"-es (127 cm-es) TV-hez itt például 198 cm, de 190-213-ig láttam már mindenfélét. A másfeles ökölszámmal számolva 190 cm, ez egy kis biztonságot is ad. Akárhogy is számolják, a legcélszerűbb az, ha saját magunk leteszteljük egy tesztábra vagy valami jól ismert videó segítségével, hiszen mindenkinek más a szeme, más és más lehet az a távolság amiről már minden részletet megfelelően lát.

(Nagyon zárójeles megjegyzés: Vagy legyinthet is az ember, hogy mi a francról vakerászok itt; felesleges szócséplés, mert ő biztos jobban tudja, meg amúgy is a beltartalom a fontos. Az emberek nagy része ilyen. Nem is vitatkozok én senkivel. De amikor a mozi egyedülállóságáról esik szó, én mindig megmosolygom a dolgot. Félreértés ne essék, a mozi tényleg nagyszerű dolog, de én a legjobb élményeimet otthon éltem át. Szerintem nem véletlen.)

Visszatérve a nézési távolságra, van egy másik fontos szempont is. Ez az egész ajánlott nézési távolság rendben van addig, amíg a tv teljes méretét vizsgáljuk. Manapság a tv-k jelentős hányada 16:9 képaránnyal készül, a filmek többsége viszont (főleg ha a hollywoodi vonal érdekel minket) 2,35:1 képarányú, más néven extra (ultra!) szélesvásznú. Ez kapásból ~75%-ára (a.k.a. 3/4-ére), redukálja a nézett kép területét (az átlót ~95%-ra). Egyáltalán nem elhanyagolható különbség, úgyhogy szerintem célszerűbb is lenne egyből ezzel a szűk keresztmetszettel számolni. Egy neccesen jónak ítélt tv-t választva, elég nagy csalódás érheti az embert, amikor otthon elhelyezi és bekapcsolja.


Ezt nem véletlen számoltam ki, ugyanis én az ajánlott 198 cm-t soknak tartom. 170 cm körül használom (kihúzható karon van), szóval az óvatosabb 210 cm körüli becslések egész biztosan nem helyesek. Az egy dolog, hogy a részleteket rendesen látja e az ember, de az sem mindegy, hogy mekkora felületet nézünk.

Ezt az egészet Full HD-re értve természetesen. De ha már itt tartunk, érdemes megemlíteni a 4K jelenséget. Ugyanis a mai, normálisabb TV-k egytől egyig 4K felbontásúak. Ha 4K anyagot akarunk teljes részletesség mellett nézni, akkor megközelítőleg fele akkora nézési távolságra kell csücsülnünk, mint az eddig taglalt, Full HD nézési távolság. Ez az én esetemben nagyon maximum 1 m lenne. Nem vagyok a technológiai fejlődés ellen és badarság lenne azt állítani, hogy a 4K nem jobb, de nem véletlen, hogy sokkal lassabban terjed, mint a Full HD anno. A teljes részletességét átlagos életkörülmények mellett szinte lehetetlen élvezni.

Szóval, más eszköz híján marad a TV és a projektor, mint felhasználható kijelző. Mindegyiknek vannak előnyei és hátrányai. Vegyük sorra ezeket.

TV:
+ alapvetően olcsóbb (illetve szinte biztos, hogy van is a háztartásban, még ha rendes mozizásra nem is alkalmas)
– nagy méretnél exponenciálisan növekszik az ár
+ könnyen elhelyezhető (biztos van helye egy lakásban)
+ egész mutatós darabok is akadnak
+ bármilyen más eszköznél és a mozinál is sokkal jobb képminőség érhető el
– egyik-másik gyártási technológiának komoly hátrányai vannak

Projektor:
– külön eszköz, ezért átszervezést igényel a lakásban, külön hely kell az eszköznek és a nagy méretű vászonnak
– ha eltüntetni nem tudjuk, nem esztétikus, főleg kisebb méretű lakásban
– ha egy kicsit is adunk a képminőségre, olcsón nem lehet megúszni (rettenetesek az olcsó projektorok)
+ bármit is veszünk, nagyon nagy méretű képet tudunk vele előállítani
+ bármit is veszünk, akármelyik tv-nél nagyobb képet lehet vele előállítani és ebben a kategóriában tulajdonképpen így olcsóbbnak is mondható
– remek képminőséghez igen komoly pénzmennyiség szükséges
– a vászon se olcsó mulatság, de remek képminőséghez komoly pénzmennyiséget igénylő vászon is kell
– tényleg remek képminőséget el lehet érni, de a rendkívül fontos kontrasztot, csak korlátozott mértékben tudjuk növelni (át kell festeni a falakat pl.) jegyezzük meg a számot, hogy egy projektornál az 1:500-as kontraszt (ANSI) már álomszerű, később még lesz szó ilyesmiről

Azt hiszem elég beszédes összevetés. Röviden összegezve, a projektor a tehetősek hobbija. És sajnos, akármennyire is igyekszik az ember, csodát tenni nem lehet vele. Az elköltött összeg töredékéből jobb képminőséget lehet elérni egy TV-vel. Persze ha valaki a kép méretét előrébb helyezi, mint a megfelelő kontrasztot, tudja mit kell választania. Megjegyezném, hogy a mozikban is elég gyatra kontraszt szokott lenni. Na de akkor térjünk ki megint egy kicsit.

Kontraszt: A legkényesebb pont a megjelenítés során. A legsötétebb és a legvilágosabb megjelenített képpont fényessége közötti arányszám. A gyakorlatban, mivel ideális esetben egy teljesen elsötétített szobában nézzük a kijelzőt, a fixen beállított fényességű fehérhez viszonyítva, a kijelző legjobb képessége szerint megjelenített legsötétebb pont határozza meg. Magyarul mennyire fekete a fekete. Most az, hogy kalibrálás során vagy csak a felhasználó által kontárkodva van beállítva az adott készülék, az tulajdonképpen mindegy.

Persze ez a képnek csak egyetlen fontos része, ezen kívül még nagyon sok dolog határozza meg, hogy mit is tekintünk jó képminőségnek (színhelyesség, mozgásmegjelenítés stb.). Viszont, egyértelműen ez a legkényesebb pont (a mozgásmegjelenítés például sok ember szemének egyáltalán nem is jelent gondot), ezért ebből célszerű kiindulni.

TV technológiák:
A CRT (katódsugárcsöves), a projektoros TV halott, nem nagy kár értük, de sajnos ezek után a jobb sorsra érdemes plazma is kivégzésre került.

– R.I.P. Plazma:
Még ma is azt lehet mondani, hogy az egyik legjobb megjelenítési tulajdonságokkal rendelkezett. Csak sajnos az LCD-hez képesti gyártási költsége (bonyolultabb, kényesebb technológia), a vele szemben fennálló, a kezdeti időszakban valóban érvényes, hiedelmek miatt (sokat fogyaszt, beég a kép) nem bírta a versenyt. Ragyogó mozgásmegjelenítés, kiváló betekintési szögek, jó színhelyesség, magas kontraszt. Az utolsó szériás Panasonic csúcs verziói az 1:40.000 környékét nyaldosták.

Senkit nem buzdítok már plazma vételére, hiszen a legfiatalabbak is 2013-as készülékek. Azért az mégsem véletlen, hogy használtan még most is szép áron kelletik magukat (2008-as Pioneer Kuro sokszázererért hello!). Én nagy örömmel használom az enyémet (Panasonic TX-P50ST60E) és megrökönyödve vizsgálom a piacot, hogy még mindig sokkal gyengébb lehetőségeket lehet kapni, többszörös áron, mint amit én költöttem rá.

+ LCD:
Ha megnézzük a piacot, az LCD szinte egyeduralkodó. Korlátozott lehetőségei ellenére még mindig foltozgatják és bizonyos tekintetben tényleg csodákat lehet tenni vele, hiszen a HDR térnyerésével például szabadjára engedhetik a fényerőt, amire egyelőre más technológia nem volt képes. Ha valóban eljön a quantum-pontos TV-k kora, még valami jó is kisülhet belőle, de tulajdonképpen az már más technológia lesz. (Háttérvilágítás helyett a nano részecskék világítanak.)

Itt mindenképpen meg kell jegyezni, hogy az LCD csak a TV gyártástechnológiájának egy része. Manapság a LED megvilágítású LCD TV-t értjük alatta. Ám a LED megvilágítás is lehet több féle és az LCD technológia is. A teljesség igénye nélkül a fontosabb technológiák, csoportosítva. Ezek a lényegesek, a többi az marketing.

Panel:
– IPS: Remek színhelyesség, egész jó betekintési szögek, gyatra kontraszt (1:1.000)
VA: Remek színhelyesség, oldalra gyenge betekintési szögek (sárgásodik, kékesedik a kép), elfogadható kontraszt (1:3.000, de jobb esetben alulról nyalja az 1:5.000-et)

Megvilágítás:
– Edge LED: Oldalról vagy alulról világító LED-ek, a fényt közvetítő anyag egyenetlensége miatt, gyakran foltosnak, piszkosnak tűnik a kijelző a nagyobb, homogén felületeken vagy a pásztázásoknál.
Full array LED: Az LCD réteg mögött, a kép teljes felületén világítanak a LED-ek. Előnye, hogy egyenletes a fény eloszlása és adott esetben egy részüket le lehet kapcsolni, így képhibák árán, de dinamikusan változtatható a kontraszt (local dimming). Ezt fejlesztik ezerrel, mert másba nem nagyon tudnak kapaszkodni a kontraszt növelését illetően.

BFI: A jó mozgásmegjelenítéshez az LCD-vel trükközni kell. Fekete képkockák beiktatásával kikerülhető, hogy az egymást követő két kép összemosódjon. E nélkül már nem érdemes TV-t venni. (Sajnos annyi néven nevezik, ahány gyártó van.)

Tehát ha LCD TV-t szeretnénk venni, lehetőleg VA paneles, Full Array LED-es, BFI-s legyen. Ezek csak a sarokpontok, de annyi tényező van még, hogy ebben a cikkben irreális méretek öltene, ha kitérnék rá. Szakértő teszteket kell olvasni konkrét termékekről! Például itt.

+ OLED:
Az új csoda. Organikus LED-ek, melyek úgy működnek, hogy maguk a pixelek világítanak, tehát háttérvilágítás híján, elképesztő kontraszt érhető el. Gyakorlatilag végtelen, de ki szoktak mérni 1:300.000 vagy hasonlóan nagy számokat. (Ugye, hogy milyen kevés az 1:500?) Kiváló betekintési szögek és remek színhelyesség jellemzik még. Nem sok hibája van, de a technológia fiatalságának köszönhetően, a 2016 előtti készülékek a sötét képeken anomáliákat produkáltak (az újakon már nem nagyon látható, sokat javultak), a mozgásmegjelenítés pedig még ma sem az igazi. (De ahogy mondtam is, sok embert egyáltalán nem zavar az ilyesmi. A szemeken múlik.)

Annyit tudni kell még róla, hogy minden gyártó szeretné a magáénak tudni ezt a technológiát, de elég problémás a fejlesztése. Anno a Samsung előállt egyetlen TV-vel, de mivel az általuk alkalmazott RGB színes OLED-ek nagyon különbözően öregedtek, a roppant ígéretes tulajdonságok ellenére, kénytelenek voltak leállni vele. Az LG egyfajta trükkel, színszűrőkkel módosítja a fehér OLED-ek színeit (WRGB) és mivel ezt levédette, a most kapható OLED TV-k, mind LG panellel vannak felszerelve. Mondanom sem kell, hogy ez mennyire tesz jót az árversenynek. De csüggedni nem érdemes, szerencsére meredeken száguldanak lefelé az árak és akinek volt már szerencséje megkaparintani egy ilyen TV-t, nem igazán szeretne visszatérni semmilyen más technológiára. Ez a jó irány.

Általános tanácsok TV-hez:
– Az anyagiakat, az életszerűséget, a nézési távolságot és a TV-k általános elhelyezési szokásait figyelembe véve, szerintem az 50" (127 cm) a jó élményt nyújtó kategória alja. Tessék elővenni a mérőszalagot, és tessék megvizsgálni, hogy mennyire láthatóak a részletek egy rendes Blu-ray anyaggal!
– Kisebb TV-vel sokat lehet spórolni, de a jobb képminőséget jelentő csúcs vagy felső-középkategóriás LCD TV-k csak nagyobb méretben készülnek, OLED-ből pedig mindmáig 55" (140 cm) a legkisebb.
Ha megfelelő pénzmennyiség áll rendelkezésre egy alap OLED TV-re, én nem nagyon látok olyan szempontot, amiért érdemesebb lenne bármilyen LCD TV-t venni.
– A HDR-t, a 4K-t egyelőre el kell felejteni. Előbbi kiforratlan, utóbbira kevés az anyag. Nem baj ha tudja a TV, hiszen lassan mindegyik tudni fogja, de ne ez legyen a szempont.
– Az anyagiakat úgy kell elképzelni, hogy ha az 50"-et (de inkább az 55"-et) vesszük alapul, akkor jelen állás szerint az elfogadható képminőség 250e forint környékén kezdődik. 10 ugyanolyan árú TV-ből kb. egy-kettő (1-2) ami minőségre jónak mondható. Drágábbaknál azért javul az arány, de mindenképpen szakértő tesztet kell olvasni előtte, mert nagyon nagy a szórás (nagyon).
– Ha fogalmad sincs minek magyarázok a képminőségről, akkor ragadj meg bármilyen lehetőséget (ismerős, barát, bemutatóterem), hogy rápillanthass egy rendesen beállított, kalibrált, nagy TV-re.
– Akármilyen csóró az ember, akármilyen szerények a megjelenítőnk képességei, mindig van mit javítani. Legalább amit tud, azt használjuk ki.
– A legtöbben arra is lusták, hogy az alap képi lehetőségeket végigfussák, pedig mindenképpen be kell állítani őket. A gyári beállítások sosem jók! Rengeteg tanácsot lehet olvasni az interneten és az adott készülékhez mindig utána is kell járni, de azért az alapokat könnyen össze lehet foglalni. Egy alap cikk. A lényeg:
+ A sötét részletek ne vesszenek el (fényerő, brightness)
+ A világos legyen világos, de ne vakítson (kontraszt, contrast)
+ A háttérvilágítást lehetőség szerint vissza kell fogni (backlight)
+ Az élességet általában nem kell bántani, de se elmosódott, se karcos ne legyen
+ A képmódosító eljárásokat mindet ki kell kapcsolni! Gondolok itt olyanokra, hogy: élénk színek, dinamikus xy, szappanopera effektus (minimumon engedélyezett csak a mozgásmegjelenítés javításához; Auto Motion, TruMotion, MotionFlow, IFC, meg még ki tudja hány néven illetik), stb.

Haladó szint:
– Ha már rááldozunk százezreket egy TV-re, szerintem megérdemel annyit, hogy tizen, huszon plusz ezredesből egy profi szakember műszerrel kalibrálja a képet. Fix fényerőt, színhelyes képet, megfelelő gamma értékeket kapunk, magyarul úgy fog kinézni a tartalom ahogy azt eredetileg megálmodták számunkra a készítők. A megjelenítőnk korlátainak megfelelően persze. Van egy mondás amit mindenhol hangoztatnak és nagyon igaz: Egy középszerű TV kalibrált állapotban jobb képet ad, mint egy csúcs TV rossz beállításokkal.
– A film lejátszása is elég összetett kérdés. Érdemes időt fordítani rá, de szerencsére erről már írtam korábban egy cikket: Filmek optimális lejátszása.

Újabb kitérő: Kíváncsiságomból kifolyólag, feltettem egy kérdést twitteren film- és sorozatkedvelőknek, hogy ők min nézik a néznivalót:
Ahogy sejtettem is, ideálisnak mondható méretű kijelzőt csak nagyon kevesen használnak. 63%-nak esélye sincs megközelíteni a moziélményt, 31% ugyan nincs teljesen veszett helyzetben, de igazából csupán 6% az, aki olyan méretű kijelzőt használ, amivel már érdemben lehet kezdeni valamit.

Nagyjából azt hiszem ennyit szerettem volna elmondani. Poén, de ezt csak úgy mindenféle előzetes terv nélkül kezdtem el írni, aztán nem bírtam abbahagyni. Valamiért muszáj volt kiadni magamból. Remélem van olyan, akinek tudtam segíteni vele. Azért összefoglalom, hogy szerintem mi a lényeg; hogy a technikai oldalt szem előtt tartva, mire is kell odafigyelnie az embernek, ha - csak nem sikerül kikerülnöm ezt a visszatetsző szót - igényesen szeretne hódolni ennek a remek hobbinak:
– Rendelkezésre álló szabad idő, nyugalom, zavartalanság/jó társaság, sötét.
– Adott távolsághoz mérten megfelelő méretű, jó minőségű kép. Költsünk milliókat, vagy legalább üljünk közelebb, esetleg bontsunk falat, fúrjunk, faragjunk. Nem kell félni a kijelzőtől sem: be kell állítani! Oda kell figyelni, hogy mivel játszunk le és ha tényleg fontosnak tartjuk, hogy helyesen jelenjen meg a kívánt tartalom, kalibráltatni kell.
– Fel kell csavarni a hangerőt! Legalább egy jó fejhallgatóra áldozzunk annyit, hogy megértsük mennyire fontos a hang az ideális élmény eléréséhez. A fejhallgató mellett, az anyagi lehetőségeinkhez mérten, szükség van egy nem túl rossz hangminőségű hangkeltő eszközre is. (Újfent mindenki figyelmébe ajánlom a hangprojektorokat.)

Jó filmezést!


2017. január 30.

Dead Ringers

Két test egy lélek
David Cronenberg (1988)

A film elején nem minden esetben lehet elsőre megkülönböztetni a két testvért. Ez főleg annak köszönhető, hogy bár rossznak éppen nem rossz, de azt semmiképpen nem lehet mondani, hogy Jeremy Irons játéka ihletett volna. Ehhez hozzáadódik az is, hogy a kamerakezelés, érthető okokból kifolyólag, kicsit korlátolt. Érezni lehet, hogy jobb híján használnak egy adott beállítást, pedig olykor-olykor egy jó ötlet is becsúszik. Például a köröző kamera, ahogy figyeli az egymást lekövető mozdulataikat; tényleg emlékezetes. Ezek persze csupán technikai, megvalósításbeli problémák, de ha jobban átvilágítjuk, nagyobb gondok is akadnak.


A függőség bemutatása elnagyolt. Nem sokat érzékelünk azon kívül, hogy anyagokat dobál vagy szurkál magába, hogy nagy kupi van körülötte és hogy remeg, ezért elcseszerint dolgokat. Az idő múlása is elég hanyag módon ábrázolt. A lecsúszás hirtelen jön és nem igazán hangsúlyosak a miértjei. A forgatókönyv szépen bevezeti a fantasztikus Geneviève Bujold által játszott femme fatalt, aki felkavarja a furcsa, ám működő állapotban megszilárdult ikerkapcsolatot, aztán később ejti őt és mikor visszatér, nem jut neki érdemi szerep. Ez azért fontos, mert ő az egész zuhanás elindítója és Cronenberg azt akarja beadni nekünk, hogy eltűnik 10 hétre és nem keresi a szerelmét egyetlen egyszer sem. A másik oldalról is csak egy ártatlan megkeresés sikerül, de az se jut el beszélgetésig. Közben a vele tökéletes szimbiózisban élő ikertestvére, annak ellenére, hogy látja romokban heverni, hosszú időre ignorálja; ez sincs megmagyarázva. Aztán végre visszatér a nő, a probléma fő forrása, és gyakorlatilag nincs hatással rá, sőt rosszabbodik az állapota. Az ikertestvére ezt azzal reagálja le a, hogy lezüllik hozzá. Miért?
Az elmondottak mellett a végére a külvilág is megszűnik létezni, ez valamelyest rendben van, mert jelzi a helyzet súlyosságát, de a korábban fontos elemek teljes nélkülözés elég zavaró. Elliot barátnője, a betegek, az orvosok, a titkárnő, mindenki teljesen eltűnik.


Úgy vagyok vele, hogy minél többet agyalok rajta, annál inkább zavar, hogy mennyire gyenge lábakon állnak a történet alakulásának sarkpontjai. IMHO, pszichológiailag a nevetségesség szintjét súrolja. Mindenesetre nem bántam meg, hogy megnéztem. Eléggé elnyomott, tehát erős hatással volt rám. Főleg ahhoz képest, hogy mennyire inkonzisztens.   5/10

2017. január 27.

Showgirls

Paul Verhoeven (1995)

Ezzel a kuriózummal kapcsolatban bármit is írok le, egészen biztos, hogy egyedül vagyok a véleményemmel. Nem mintha szoktam volna, de nagyszabású cikkbe nem is fognék bele. Inkább csak észrevételeim vannak, mert tényleg nehéz értelmezni, ugyanakkor vég nélkül lehetne beszélni róla. Egyébként rémlenek részletek belőle, de teljes egészében azt hiszem most láttam először.


Röviden kb. annyival lehet összegezni, hogy rossznak rossz, de nem úgy rossz, hogy teljesen trash-ként lehessen élvezni, jónak meg csak Verhoeven egyedi stílusát ismerve lehet valamennyire jónak tekinteni. Azt viszont semmiképpen nem lehet kijelenteni, hogy ne lenne szórakoztató. Pörgős, látványos, tele van ugrabugráló, meztelen, gazellatestű nőkkel, szexszel, zenével, de a cselekményt is nagy arányban alakítja ármány, bosszú, becsvágy, irigység, élvhajhászat, hedonizmus és még sorolhatnám sokáig. Magyarul nem lehet nem ámulva nézni. Főleg ha olyan nonszensz jelenetekről van szó, mint a medencés szexjelenet. Ilyet tényleg nem lehet minden nap látni. Egyértelműen irányt tévesztett a film. Nem áll össze az extravagáns látvány a mondanivalóval, szatírának csak megkötésekkel lehet nevezni, szürrealizmusnak vagy más torzító hatású művészi ambíciónak meg nincs jele. Aztán ott van a színészi munka. Elizabeth Berkley csapnivaló, de legalább nem tudom levenni róla a szemem, és tulajdonképpen a többiek sem jobbak nála, mivel ugyanannyira hiteltelenek a mondatok az ő szájukból is. Szóval akárhogy nézzük, elképesztő! Soha nem volt és valószínűleg nem is nagyon lesz már ilyen film mint ez. Egy csoda, hogy létrejöhetett. Tényleg, minden emberből mást hoz ki, viszont mindenkinek rettentő markáns véleménye van róla. Egyszer muszáj megnézni.   5/10

2017. január 26.

Dressed to Kill

Gyilkossághoz öltözve
Brian de Palma (1980)

Ahogy indul a pukkasztásnak szánt, rémesen elnyújtott, semmihez sem kapcsolódó, erotikusnak célzott - ám inkább simán csak obszcén - álomjelenettel, arra nem találok szavakat. Biztosan azért készült ilyenre, mert de Palma egyből egy gellert akart adni az egésznek és tudatni a nézővel, hogy... [insert Brian de Palma ismeretlen gondolatai]. Nem mondom, hogy nem érte el vele a célját, mert legszívesebben azonnal kikapcsoltam volna, de mégis maradtam, mondván, mi jöhet ki ebből?


Hát egy szörnyszülött! A gyilkosságig a vánszorgó, semmitmondó cselekmény, a túljátszott zenével tupírozott gyermeteg érzelemábrázolás és a gyatra színészi játék uralkodik. Angie Dickinsont azt hiszem másban még nem láttam, de ez alapján talán nem merész a kijelentés, hogy színészkedésre alkalmatlan. Közben már-már felvillant bennem, hogy ha ez még így megy pár percig, akkor végleg átfordul szürreálisan torz, bűnös élvezetbe. Aztán jön a részben zseniálisan összevágott liftes jelenet és felcsillan a remény. Viszont közvetlenül utána nem csak szereplőváltás következik, hanem hangulatváltás is, és érdekes módon hagyományos krimiknél megszokott történetvezetés. Így ezzel nemcsak a különlegességnek lőttek, hanem annak is, hogy a nézőben fennmaradhasson a gondolat, ezt nem komolyan szánták ilyennek, hanem valamilyen művészi indíttatással. Végül csupán kiszámíthatóság marad, unalom és egy instant szívmegállást okozó Nancy Allen. Na ő tényleg dressed to kill.   4/10


– Mennyire béna dolog mással eljátszatni egy szerepet a film elején, kizárólag annak érdekében, hogy ne lehessen felismerni.
+ Nem lehet nem imádni a fényképezést ezekkel a halvány színekkel, a lencsehasználattal, a sok fix és a sok hosszan pásztázó, precízen megtervezett úton haladó kamerával.

2017. január 25.

Certain Women

Egyes nők
Kelly Reichardt (2016)

Én, a filmkedvelő, egy lehangolóan színtelen, végtelenül szürke, hideg téli napon, nekiálltam egy lehangolóan színtelen, végtelenül szürke, hideg téli tájon játszódó filmnek. Ez több dolgot jelenthet. Egyrészt nem vagyok normális. Másrészt, elég kicsi az esély rá, hogy jól működjön ez a kombináció. Na de nem akkor, ha Kelly Reichardt rendezte. Ő valami olyasmit tud, amit nagyon kevesen.


Ahogy megjelenik egy szereplő a képen, pár másodperc játékidő elteltével mindent tudunk róla. Ezt ki lehetne fejteni nagyon hosszan, de felesleges taglalni. Ez maga a mesteri filmkészítés, a mozgókép ünnepe és a realizmus diadala. Csak hálásak lehetünk, hogy eljutottunk a filmművészetnek erre a szintjére, amikor az alkotók már képesek annyira valósághűen ábrázolni embereket és szituációkat, hogy a nézőnek olyan érzése van, mintha tényleg a valóságba kukkanthatna bele a föld valamely szegletében. Érdekes amúgy, hogy amilyen kézenfekvőnek tűnik, annyira nehéz megvalósítani. Illetve az is meglepő, hogy milyen sokat kellett várni arra, hogy idáig eljusson a filmezés. A hiperrealizmus, mint felvállalt műfaj, tulajdonképpen kötelező jelleggel magában hordozza a tartalmat és megváltoztatja a történetmesélés mikéntjét, hovatovább, ebben az esetben megkérdőjelezi a szükségességét is. Akármilyen műfajú filmre gondolunk, legyen az horror, sci-fi, történelmi vagy tényleg bármi, egy felvállalt stílus jelentős megkötésekkel jár, csavarja ezt trükkökkel akármeddig is a rendezője. Persze vannak hagyományos történetvezetésű hiperrealista filmek is, de a leghitelesebb, vagy szebben mondva, a leginkább élet-közeli csak akkor tud lenni, ha olyan hétköznapi, eseménytelen és céltalan, mint a Certain Women.


Még csak azt se lehet mondani, hogy fontos élet-momentumokat láthatunk, amik beszédesek lennének. Csupán pár tekintet, a szemek, a testbeszéd, néhány odavetett szó, a hétköznapi cselekvés állandósága, ezt kapjuk. Laura Dern, Michelle Williams, Kristen Stewart és Lily Gladstone is elemi erővel, zavaró tényező nélkül játszik. Utóbbit eddig nem ismertem, a többiről egyébként is jó véleménnyel vagyok a tehetségüket illetően, de ez a film igazából Kelly Reichardtról és a rendezés fontosságáról szól. Szerintem ő egy kutyaütő színészből is kihozná, amit szeretne.

Nem hiszem, hogy van, a hagyományos értelemben vetten, célja vagy apropója a filmnek. Egy helyet mutat be valahol az USA-ban. Ott élnek emberek, köztük meglepő módon nők is. Lazán, de kapcsolódnak egymáshoz valamelyest, viszont ez nem igazán lényeges. Benne vannak élethelyzetekben, amikről nagyjából semmit nem tudunk. Érzelmeik vezérlik őket, küzdenek saját magukkal, majd haladnak tovább az életükben. Magyarul élnek. Egyszerű, hétköznapi életet. Mint mindenki a világon. Egyáltalán nem olyan, mint a filmeken. Nem történnek nagy dolgok, nincs tanulság, cél vagy bármi. Csak ők. Azzal az apró bökkenővel, hogy ez azért mégiscsak egy film. Méghozzá egy nagyon jó film. Legszívesebben azonnal újra nekiállnék, mert nagyon jól kikapcsol. Csak nézem őket, ezeket a nem különösebben érdekes embereket. Mivel nem igazán tartanak sehova, akár bosszankodhatnék is, hogy milyen feleslegesen, haszontalanul töltöm velük az időmet. De nem teszem, mert nagyon élveztem. Ki érti ezt!   7/10


+ Van célja és értelme, hogy filmre forgott és nem digitálisan. A maga egyszerűségében, gyönyörűen fényképezett.

2017. január 24.

Mistress America

Amerikai álomlány
Noah Baumbach (2015)

Kezdem azzal, hogy ahogy így most leírtam se tudom felfogni, hogyan lehet ilyen vacak magyar címet kitalálni. Szerencsére ez a film élvezeti értékéből semmit nem von le, illetve innentől csak szebb dolgokat tudok említeni róla. Merthogy amellett, hogy rendkívül pozitív, vidám és könnyed film, finom és okos humorú, jó meglátással reflektál a modern nagyvárosi élet viszontagságaira, ráadásul olyan jó ritmusban pörgeti fel a jeleneteket a sok szereplőjével és a váratlan húzásaival, hogy tényleg nem lehet másképp fogadni, mint tátott szájjal és/vagy széles vigyorral. Súlytalanabb, lazább, gördülékenyebb és simulékonyabb, mint a Frances Ha vagy a korábbi Baumbach filmek és ez kegyetlenül jól áll neki. A párbeszédek sziporkázóak és nem csak magukban állnak meg, hanem megingathatatlan részei a történetnek. Minden karakter telitalálat, simán mögéjük lehet látni akár egész filmeket, szóval tényleg egész kivételes minőséget jelent a mai silány vígjáték felhozatalban. FY!   8/10


Partihelyen játszódó párbeszéd:
- What's going on at college?
- Everyone's really excited about the frozen yogurt machine in the student center.
- I watched my mother die.
- What?
- I was with my mother while she died.
- I don't know any dead people.
- That's cool about the frozen yogurt machine. Everyone I love dies.

2017. január 23.

We Are What We Are

Vagyunk, akik vagyunk
Jim Mickle (2013)

Erről a filmről elég sokat elmond, hogy az utolsó percekben jöttem rá, hogy ez egy remake, és én láttam az eredetit. Amaz elementáris erővel taszított és kifejezetten felidegesített, ez meg csak simán hidegen hagy. Tulajdonképpen bánom, hogy elfecséreltem vele az időt, mivel semmilyen élményt nem nyújtott. Ha legalább rossz lett volna, de még csak ezt sem lehet vehemensen rásütni. A kivitelezés a gyatra minőségű és összevissza tolt kontrasztú fényképezéstől eltekintve teljesen korrekt. A belbecs viszont nem túl biztató. Nagyon kiszámítható és a készítők, leleményességről és éles meglátásról tanúbizonyságot téve, az egész film szerkezetét arra a feszültségkeltésre húzták fel, ami már a legelejétől fogva nyilvánvaló. Amúgy a karakterek se igazán hihetőek, a való világban nem elképzelhetőek, kizárólag filmen működnek valamelyest. A legvége meg utter nonnsense. Áhh, minek csapkodom a billentyűzetet feleslegesen, még ezt az időt is sajnálom rá.   5/10



2017. január 20.

Toni Erdmann

Maren Ade (2016)

Vannak olyan emberek, akik ezt a filmet Cannes-ban nézték meg a filmfesztiválon, a világon elsőként, a legnevesebb újságírók tömkelege között. Meg vannak emberek, akik moziban nézték meg, ideális körülmények között. Meg vagyok én, aki egy olyan nap délutánján néztem meg otthon, hulla fáradtan, amikor az egész délelőtt azzal telt, hogy megpróbáltam jól megsaccolni a WC-ig tartó út megtételéhez szükséges időt, mert kb húsz év után a vírusok úgy gondolták, ideje átismételni a kötelező anyagot, hányás címszó alatt. Megkockáztatom, hogy ez valamelyest rányomta a bélyegét a film befogadására és megítélésére.


Viszont így is nagyon tetszett! Az üdvrivalgással mondjuk nem értek egyet, mert szerintem jóval hosszabb, mint kellene. Nem unatkoztam rajta, csak nem látom megalapozottnak a hosszú snitteket és a kitartott képeket. Bár kellően érzékletes a mondanivaló és a végére a helyére kerülnek az indítékok/szándékok is, számomra kicsit túlságosan improvizált jellegűnek tűnik a történet. Az éltető kritikák alapján Peter Simonischek karakterét egy összetett, a lányát célzottan a jó irányba terelni kívánó és ezért előre kitervelten cselekvő egyénnek képzeltem el. Ehhez képest egy magát nagyon nehezen kifejező, csetlő-botló, "nyugdíjas" figura, akinek irtó béna humora van, viszont helyén van a szíve. A film nagyon lassan, de végül kierőlködi magából, hogy a Sandra Hüller által játszott Ines megértsen valamit abból, amit az apja mondani szeretne.


Ha úgy tetszik, minden elmondott negatívum a film realitásközeliségét és életszagúságát erősíti. Mindig épp ezért szoktam károgni. Most akkor hülye vagyok? Nem csavargatom feleslegesen, azt hiszem számomra tényleg csupán a film ritmusa volt a probléma. A kivitelezés és a színészi játék ritka mód kifogástalan, engem 3x is megsiratott, úgyhogy nézzétek meg normális körülmények között! Hányás után kevésbé hatásos, de láthatjátok, nekem még így is tetszett!   7/10

2017. január 19.

La tortue rouge

A vörös teknős
Michael Dudok de Wit (2016)

Most kicsit kegyetlen leszek, de erősen úgy érzem, hogy ez az a film, amit kötelező érvénnyel éltet mindenki, de igazából maradandó élményt maximum töredékének jelenthetett, bevallani viszont rajtam kívül alig fogja valaki. Egy jó film ez, semmi több. Kicsit többnek szeretnénk érezni, mert a szívünk a Ghibli stúdióé forever és zseniálisan, hovatovább egyedien és újszerűen animált. Az összképet tekintve gyönyörűnek mondanám. Viszont a sztori nem engedi, hogy rajongani lehessen érte, maximum mély tisztelettel fejet hajtani. Elismerendő, mert ilyen kevés eszközzel, szinte teljesen lecsupaszítva is teljesen érthető, és persze helyeslendő, a metafora világa. Jó szívvel megáldott, bölcs és a maga nagyon visszafogott módján megható is. Én azért mindenképpen ajánlanám.   6/10



2017. január 18.

X-Men: Apocalypse

X-Men: Apokalipszis
Bryan Singer (2016)

Vannak dolgok, amiket nem értek az életben. Sok ilyen van, de egy aktuális ezek közül az a furcsa ellentmondás, hogy a tök egyforma - nem túl magas - színvonalat hozó sorozat három része közül az utolsót, a többihez képest totál lehúzta mindenki. Az előzőek semmilyen komolyan vehető érdemben nem voltak jobbak. Ugyanazok a felszínes, kizárólag elemi tulajdonságokkal rendelkező szereplők játszanak benne, logikailag erősen kikezdhető cselekményben, aminek fő mozgatórugója a - mellesleg helyenként gyalázatosan rossz - látványvilág. (Hát mi az a háttér? Mi az a fal? Milyen megvilágítás ez?)


Tényleg sajnálom szerencsétlen színészeket a munkájuk miatt. Nem lehet egy nagy élmény a nagy zöldben ugrabugrálni. Ebben a körben olyan mértékben elharapódzott a CGI láz, hogy már teljesen indokolatlan helyeken is használják. Súlytalan minden, de inkább nem is kezdek bele. A lényeg, hogy ez a film a totál elhibázott koncepciója és minden hibája ellenére (van sok), remekül kikapcsolja az embert. Gondolkodni még véletlenül sem kell szabad, mert árt az "élvezetnek". Láthatjuk benne Jennifer Lawrence és Olivia Munn idomait, James McAvoy literszám ontja a könnyet mindkét szeméből, Fassbender ismét beugrott két sör között megmutatni hibátlan, vöröses szakállát, van pár értékelhető poén is, szóval őszintén nem értem hol a gond.   5/10

The Girl with all the Gifts

Kiéhezettek
Colm McCarthy (2016)

A gondolkodó ember zombifilmje. Nem, ez (még) nem a mély értelmű, művészi indíttatású mérföldkő, amire oly rég óta mindig várunk. Viszont pótléknak ragyogóan megteszi, mert nagyon élvezhető. A "jól" bevált, bejáratott receptek szerint készült, a szokásos történetelemekből építkezik, a tipikus karaktereket pár másodperc alatt képesek vagyunk felismerni és később sem lep meg, egyik általánosításomat sem cáfolja meg. Összességében mégis, bravúrosnak mondhatóan, sikerül elkerülnie a csapdákat, amiktől a szerencsétlen filmkedvelő agya instant rövidre zár. És ehhez mindössze annyit tesz, hogy nem esik indokolatlan túlzásokba és végig a talajon marad. Én, sokakkal ellentétben, távol maradnék a nagy szavaktól, de azért simán befigyel a kedvencek közé, mert idejét se tudom, hogy ebből a zsánerből mikor láttam ilyen kiegyensúlyozott darabot. Na meg kurvára élveztem, hello!   7/10


Végre modern, az unalomból és a középszerből kiszakadni nem félő, bátran használt, reaktív zene.
+ Anamaria Marinca elképesztően jól hozza a nácit.
+ Gemma Arterton egyrészt nagyon hatásosan játszik, másrészt úr isten! Talán még nem is láttam senkit, aki az erős, arisztokratikus vonásait ilyen elegánsan viseli és közben mégis szín tiszta cukiság árad belőle.
– A főszereplő lány engem nem győzött meg.
– Big Question: Mit eszik az új faj?

2017. január 16.

Ouija: Origin of Evil

Ouija: A gonosz eredete
Mike Flanagan (2016)

+ Szimpatikus szereplők
+ Sztereotipikus, de vállalható karakterek
+ Korrektül felépített kiindulási helyzet
– Ötlettelen ijesztgetés
– Sablonok, sablonok, sablonok
± Tulajdonképpen a közepén egész jól magával tud húzni
– Tényleg csak agyonhasznált elemkből építkezik
± A látvány OK, de a díszletek, a helyszínek semmilyenek
– Végül a sztori sem bomlik ki
– "Hű de durva a lezárás! Micsoda gondolatok!"
___________________________________________
= Minek mentem oda vol. 125, avagy 5/10



Dheepan

Dheepan - Egy menekült története
Jacques Audiard (2015)

Félelmeim valamelyest megalapozottnak bizonyultak, mert ugyan irányt azt nem tévesztett Audiard, de ennyi remek film után kicsit súlyát vesztette a - mára túl kiforrott - stílusa. A sors fintora, hogy épp olyan aktuális mondanivalót választott, amire az akkor regnáló, Coen testvérek által vezetett zsűri, odadobott egy arany pálmát. Félreértés ne essék, ez egy remek film, tulajdonképpen minden szempontból. És ezt úgy mondom, hogy minden betűje nagy és vastagon szedett. Így: EZ EGY MINDEN SZEMPONTBÓL REMEK FILM. Csak annyi a hibája, hogy névtelen, az alantas gondolatokkal küzdő filmkedvelő számára nehezen szerethető főszereplőket választott (értsd: semmi Marion, semmi Vincent), valamint az, hogy olyan filmek után készült, mint a Rozsda és Csont, A próféta és a két mestermű, melyek mindegyike kirobbanthatatlanul heverészik az all time favorite csarnokában: a Halálos szívdobbanás és az A Számat figyeld! Ahogy egyre profibbá válik filmkészítőként és ahogy próbál egyre nagyobbat fogni a filmjeivel, egyre kevésbé tud személyes maradni, az egyébként nagyon is személyesnek és kis léptékűnek célzott történeteivel. Nem igazán tudok, de nem is akarok konkrét hibát felróni a filmnek, egyszerűen kevésbé fog meg mint a korábbiak.   7/10



2017. január 13.

Willow Creek

Bobcat Goldthwait (2013)

Found footage-hez híven, kissé erőltetett a koncepció. Indokolatlan esetekben van bekapcsolva a kamera, meg hasonló szokásos hibák. Ebből kifolyólag, néhány jelenetnél kicsit következetlen érzetet hagy maga után. Ezen persze nincs mit meglepődni, nem nagyon volt még erre kivétel. A lényeg, hogy a két főszereplő közti kémia rendben van. Viccesek, életszerűek a párbeszédek, érdekesek az egymásra adott reakcióik és ez elviszi a hátán az egész a filmet. Hiszen másról sem szól, mint két ember szellemi kihívásáról és eleve elrendelt bukásáról. Utóbbi miatt mély élményt nem tud nyújtani, hiszen kit tud meghatni valami olyasmi, amiben már a legelején biztos, hogy megtörténik. Egynek elmegy élmény.   6/10



Toki o kakeru shôjo

Az idő fölött járó lány
Mamoru Hosoda (2006)

Félve állok neki minden animének ami nem Ghibli, ugyanis a tapasztalat azt mutatja, hogy igen nagy százalékuk esik bele az indokolatlan búslakodás ostoba hibájába. A társadalmi hierarchia és a berendezkedési sajátosságok miatt a japók nagyon kajálják ezt, de nekünk, európaiaknak, már ezt leszámítva is kellően furcsák a történeteik, nem nagy öröm még ezzel is megspékelni. Viszont néha előállnak egy-egy univerzális, főleg hétköznapi, fiatalos, érzelmi kérdésekkel foglalkozó művel, és én akkor szoktam elolvadni.


Vagy csinált már rajtuk kívül más is sci-fi alapokon nyugvó, erős vígjáték beütésű, feminin hangon szóló, romantikus, coming of age, animációs drámát, ami közérthető és a világ minden táján bárki által értelmezhető? Ugye hogy nem! Ha ez nem hozta meg a kedved a filmhez, akkor ott ette a fene! Ezen a filmen percenként felváltva lehet sírni és nevetni, egyszer az öröm, egyszer a szomorúság miatt, de mindegyik variációban. Kerek, személyes történet, kiváló megvalósításban, hibátlan narratívával, váratlan fordulatokkal és így tovább. Felhőtlen, értelmes, magyarán kiváló szórakozás!   7/10

2017. január 12.

El método

A Grönholm-módszer
Marcelo Piñeyro (2005)

Több skatulyát is rá lehet húzni (má' nem jó), attól függően, hogy milyen szempontból nézzük. Például ha onnan indulunk ki, hogy milyen kevés pénzből sikerül - a nyilvánvalóan és vállaltan gyenge technikai megvalósítás ellenére is - felpörgetni és izgalmassá tenni egy nagyszerű ötletet, akkor szinte lenyűgöző. Viszont ha onnan nézzük, hogy ennek ellenére, milyen átlátszó és ócska trükkökkel próbálják elhúzni az időt, hovatovább átverni a nézőt, hogy elhiggye, volt nekik egy egész estés filmnyi anyaguk, na akkor szinte bosszantó. Túllőnek a célon a WC-s kúrással, a legvégén a csavargatással, mivel addigra már érdektelenné válik ki micsoda meg kicsoda és mit fog csinálni, valamint, ha jobban belegondolunk, elég sztereotip karakterekről és indítékokról van csak szó, mélyre nem sikerül leásni semmilyen szempontból sem. Szóval végeredményben van egy remek kiindulási alap, izgalmak, felcsigázás, gagyi megvalósítás és közepes színészi játék, jó háromnegyed órányi (!) felesleges játékidő és egy semmilyen lezárás. Hát ez nem sok.   5/10



2017. január 9.

Altered States

Változó állapotok
Ken Russell (1980)

Én: OMG! Képzeld, mit láttam! Újra az az érzés fogott el, hogy még mindig vár rám meglepetés a filmek világában. Pedig ez egyre ritkábban fordul elő. Aztán közvetlen utána meg persze az értetlenkedés, hogy mégis hogy a jó életben nem hallottam eddig erről? Elrejtették előlem a galádok, mintha féltve őriznék titkának létezését...


Képzeletbeli, filmekre fogékony beszélgetőpartner: Jó, jó, OK. De mégis mi ez a film?

Én: Hát egy kalandos metamorfózis-horror, meghintve egy kis sci-fivel és jól megcsavarva egy misztikus fantázia-mitológiaszerűség köré.

Képzeletbeli, filmekre fogékony beszélgetőpartner: Éééértem. (WTF?!)

Én: Nem, nem érted. Nem is értheted. Ez azon ritka különlegességek közé tartozik, amiben olyan konstellációba áll össze az egyébként magában érdektelen stílus (értem ez alatt a túltolt, szinte beszélni akaró vizualitást), és a gagyiságot súroló tartalom (ez alatt pedig a testi átváltozás és az őrült tudós elhasznált toposzait), hogy hajszál híján nevetségessé válik, de szerencsére inkább egy egészen egyedi és furcsa élmény nyújt.

Képzeletbeli, filmekre fogékony beszélgetőpartner: Ezt pont úgy hangzik, mint ami csak pár embernek tetszik és...

Én: De ebben ugyanúgy megtalálható a 80-as évek bűnös élvezetét nyújtó B-filmes nonszensz, a monomániás látomásképekkel mesélő autokrata vízió nagyszerűsége és az ismeretlen kutatását irányító legyőzhetetlen kíváncsiság megszállottságának energikussága. Szóval ez egy igazi megalkuvástól mentes remekmű! Ez a nagybetűs MOZI!


Képzeletbeli, filmekre fogékony beszélgetőpartner: /Sokat mondóan érdektelenül néz./

Én: Mindenképpen meg kell nézned! Ezt mindenkinek látnia kell!

Képzeletbeli, filmekre fogékony beszélgetőpartner: Tizes skálán?

Én: 8/10 már elsőre is megvan.

Képzeletbeli, filmekre fogékony beszélgetőpartner: /Walks away silently, and never watches Altered States./

Én (gondolkodik): Knowing the unbearable truth that almost nobody watches this gem anymore, I'm really sad.

Én (gondolkodik): God! It's an incredible experience, a fantastic movie.


– A vége kicsit elcsípett érzetű.
+ Hogy a fenébe néz ki ilyen jól egy vizuális központú, '80-as film még ma is?

2017. január 6.

The Day After

Másnap
Nicholas Meyer (1983)

Apokaliptikus TV film, másodvonalas színészekkel, 1983-ból. Mire számítasz? Gagyi látványra és olcsó kinézetre? Gyötrelmes színészi játékra? Unalmas, hatásvadász, ismerős és ötlettelen történetre? Giccsre, pátoszra és béna dramaturgiára?


Igen, jól gondolod. Azért tettem fel ezeket a kérdéseket, mert ezek egyike sem jellemző a filmre. OK, nyilván a színészi játék nem díjazandó szint és kevés pénzből, az akkori technikának megfelelően, nem kell tartani állejtő vizuális orgazmustól sem. De egyébként nem gáz egyik sem. A nagy dobása a filmnek, hogy viszonylag hosszú, közepesen érdekes expozíció után, tényszerűen ábrázolva, az apokalipszis utáni élet bemutatására futtatja ki a történetet. A rögvalóságot mutatja be, hogy hogyan is kell elképzelni a lehetőségeinket, közvetlenül egy atomcsapás után. Főleg a gyakorlati oldalt világítja meg. Hullanak a szereplők és sorra veszi a különböző forgatókönyveket, hogy milyen következményekkel kell számolni. Végül is azt próbálja elfogadtatni veled, hogy ha ez megtörténik, akkor cselekedned kell, méghozzá a lehető leggyorsabban, a legszervezettebben, alázattal... De basszus, a hangsúlyt arra helyezi, hogy mindezt nem magadért, hanem a fennmaradók életéért teszed. Merthogy neked tuti reszeltek. Keményen bevállalt mondandó ez. Nem szokványos. Főleg nem TV filmtől.


Az ábrázolt stílus korlátozza az átélhetőséget, mert egyfajta szürke mezőbe lehet sorolni. Se nem hollywoodi, se nem realista, csak olyan semmilyen. Hidegen hagy. A történet meg, hát az meg leginkább nincsen. Követünk embereket, megtörténnek események az ismeretterjesztés okán, de a karakterek a gyengeségük miatt közömbösek, úgyhogy sok érzelmet nem képes kiváltani az emberből. És mégis, amilyen hosszasan építgeti a nyomorúságot, felgyülemlik a nézőben és a végére egy hatalmas szürke szmogfelhőben érzi magát. Bravúr, hogy ilyen eszközökkel, mennyire mélyre tud letolni szenvedni.   7/10

2017. január 5.

Night of the Living Dead

Az élőhalottak éjszakája
George A. Romero (1968)

Pótló, amolyan vakfolt kör. Meglepő módon, ma is teljesen vállalható film. Romerotól a gagyivá érett (levédetem a kifejezést ©™®) Holtak hajnala után, nem erre számítottam. Ebben annyira egyszerűek és érthetőek a karakterek, hogy nem volt mit eltúlozni. Átélni ugyan nem igen lehet, ez az átka azért mindenképpen megvan ennek az oldschool színjátszásnak. Kevés pénzből igen sokat hoztak ki. Megint remekül látszik, hogy csak egy kis gyakorlatiasság, józan ész és ötletesség kell, hogy egy ilyen zárt térben játszódó film működjön. Azért nem semmi, hogy mekkora fejlődésen ment keresztül a horror, mint a filmezés legintenzívebb élményét nyújtó műfaja. Ha ez egy zaporozsec, akkor egy Baskin vagy egy Babadook ehhez képest űrhajó. Tiszteletadás mellett 6/10.


– Azért ezek a nappal felvett éjszakai jelenetek elég megmosolyogtatóak.

La La Land

Kaliforniai álom
Damien Chazelle (2016)

Ilyen mennyiségben zúduló ajnározás és istenítés után, én már nem tudok mást tenni, mint hátralépni és csendben belesuttogni az internet sűrűjébe, hogy: OK, rendben. Számomra a Whiplash sokkal nagyobb élmény volt.

– Nem szeretem a musicaleket. Kivétel: Dancer in the Dark, Mouling Rouge!
– Nem érzem átütőnek a film struktúráját. Felfokozott elvárásokkal egyenetlennek tűnik. Először túl sok a zene, aztán szinte semmi, aztán megint csak arra koncentrál.
± A drámai részek sokkal jobban tetszenek, mint a koreográfiák és a zenei betétek. Valószínűleg ez azért van, mert...
– ...a zene nem a stílusom. Van pár megragadó dallam, aztán ennyi.
+ Ryan Gosling most is szimpatikus, de ez inkább Emma Stone filmje. A nyitójelenetében egyből varázsol. Hát adjanak ennek a lánynak végre rendes főszerepeket!
+ Vizuálisan nagyon rendben van.


Kicsit olyan érzésem van, mint a Némafilmessel. Miről is szólt az a film? Emlékszik még valaki? Nagyon jó élmény a La La Land, még az is lehet, hogy másodjára én is sokkal jobban megszeretem majd. Mégis inkább azt mondom, hogy nyugodjunk le szépen, mert amit most a sajtóban hallunk, az inkább a hypenak szól és nem a film valós érdemeinek.   7/10

Zenenapló Update 2016.

2016. február - 2016. december

Hát eljött az idő. Az idő, amikor végre sikerült rávenni magam, hogy összeírjam, miket hallgattam hónapokon keresztül. Egy hónap híján egy évről van szó. Sok köszönet nincs benne; nagyon rövid véleményekről van szó. Amolyan lista szerűen, mert zenét hallgatni, foglalkozni vele, stb. nagyon kevés időm jut. A régi gyűjtemény válogatása is igen sok időt emésztett fel, aztán összeírva még azok sincsenek. Meg hát úgy néz ki, hogy a filmek végleg átvették a hatalmat a kevés szabad időm felett. (Példának okáért: 2013-ban 157 új filmet néztem és 121 új albumot hallgattam. Ez 2016-ban 162/~60. Beszédes.) Aztán persze majd meglátjuk. Új zenéket nem igen hallgattam, mert főleg ismerős előadók lemezeit kajtattam, meg a 2015-ös listákból táplálkoztam. Lássuk!

Earth
A Bureaucratic Desire for Extra-Capsular Extraction
(1991)
Alapmű. Kár, hogy nem így egyben jött ki eredetileg. A

Majical Cloudz
Are You Alone?
(2015)
Ki az a hülye aki ebben a lemezben csalódott? Majdnem átvertek. Szemetek! A-

Kings of Convenience
Quiet is the New Loud
(2001)
Magával ragadó és ezúttal gyengébb számok se nagyon vannak. I'm in love. A-

Choir of Young Believers
Grasque
(2016)
Na ez egy érdekes projekt. Veszettül erős hangulatú, ezért egyből rabul ejt. Elhivatottan kidolgozott a koncepciója, ennek megfelelően egybefolyik az összes szám, de a hosszú játékidő ellenére se válik fárasztóvá. Sőt! Agyonhallgattam. A-

Devo
Duty Now for the Future
(1979)
Elég vicces így majd 40 év távlatából olvasni, hogy mennyire lehúzták őket az akkori sajtóban. Lehet, hogy ez se hibátlan lemez, de egyrészt érdekes elegye a punk szintivel való megtámogatásának, a könnyedségnek, a fiatalos lendületnek, a remek zenei ötleteknek, a poénoknak és így tovább. Másrészt meg szinte nem is érdemeljük meg őket, annyira fasza íve van a lemeznek és annyira tele van energiával. Még ráfért pár egyedi érdekesség is a lemezre, mint pl. a nyitány és a Triumph of the Will. Utóbbi instant vált kedvenccé és tényleg mélyen megérint, főleg azután, hogy megtudtam miről is szól igazából. A-

Devo
New Traditionalists
(1981)
Beszarás, hogy mekkora hiány van a világban Devo éltetésből. Eszméletlen kúl zene ez még ma is. Elképesztő, hogy mennyi energiával tölt fel. Devo fever!!! A-

Deafheaven
New Bermuda
(2015)
Ritka amikor ilyen nyilvánvaló módon, okos döntések nyomán vesz jó irányt egy nehéz zenei projekt. Lenyírbálták a dagályt (negyed órával rövidebb elődjénél), kicsit bátrabban nyitnak a dallamok felé, közben ügyesebben, technikásabban használják a gitárokat, összességében is kicsit populárisabb lett az egész hangulata, de még közel se annyira, hogy esetleg fel lehessen róni hibaként. A-

Real Lies
Real Life
(2015)
Happy Mondays, New Order, Stereo MC's stb. mind egybegyúrva és szépen kidolgozottan előadva. Az 2016.-os év első nagy rápörgése (igaz ez is tavalyi lemez) és ez egy kicsit most visszaadta a hitemet, hogy érdemes még érdekes zenei projekteket várni. Nem nehéz kiemelni a One Club Town-t, de egyébként is nagyon egységes és végig szuper lemez. A-

David Bowie
Blackstar
(2016)
Az első 2016-os album amit hallgattam. Ennek megfelelően, stílusosan egy megkerülhetetlen ikon utolsó alkotása. Eszméletlen nagy élmény, egy örökké fiatal elme utolsó szárnyalása. Pedig általában a nagy koponyák rosszul öregszenek, különösen ha zenéről van szó. Rengeteg energia és ötlet van benne. Igazából most döbbenek csak rá, hogy mennyire fontos ember volt ő a mindenkori kultúra fejlődése szempontjából. Majd valamikor biztos sikerül felfogni, hogy elment. :( A-

Andy Stott
Too Many Voices
(2016)
Nehezen adja magát, de tedd csak fel azt a fejhallgatót, tekerd fel a hangerőt és aztán mondd azt, hogy helósziadeszarazújendisztott! Ugye hogy nem megy. Mondjuk ez tipikusan az a zene, amihez kell a jó hangcucc, mert különben a nagyon alacsony mélyeket vagy nem is hallod vagy csúnyán el vannak kenve. A-

Erlend Øye
Unrest
(2003)
Egy álmodozósabb, elmélázósabb, elektronikus Kings of Convenience elég jól jön bármikor. Nagyon jó lemez, na. B+

Car Seat Headrest
Teens of Style
(2015)
Nagyon kicsi hiányzik ahhoz, hogy tényleg totál beleszeressek. Agyonhallgattam. B+

Talking Heads
Talking Heads: 77
(1977)
Nem ez a legjobb lemezük, de csiszolatlanságában már látni a rengeteg lehetőséget és elképesztő energia van benne. B+

Lower Dens
Escape from Evil
(2015)
Egész új hang, kerek, átgondolt lemez. Nem hibátlan, de nagyon élvezetes. B+

Levon Vincent
Levon Vincent
(2015)
Hangzásra, a számok szerkezetére teljesen szokványos, de albumként változatos és amíciózus is egyben. Remek. B+

Illum Sphere
Second Sight EP
(2016)
Ilyenből jöhetne még nagyon sok. B+

Sunn O)))
Kannon
(2015)
Vissza a gyökerekhez. Ez sokkal jobban megy nekik, mint az utóbbi, kicsit útkereső jellegű, esetlen kollaborációk. B+

Neon Indian
Psychic Chasms
(2009)
Szipi-szupi cukiság, több aggyal, mint az elsőre látszik. B+

Rae Sremmurd
SremmLife
(2015)
Bármennyire is szimpatikus ez a projekt, nekem a niggereskedésből még ennyi is sok, pedig ők nem éppen szokványos niggereskedők. Rövidebben jobb lenne, de elég inspiráló és ötletes. B+

The Apartments
No Song, No Spell, No Madrigal
(2015)
Középkorú apukarokk. Kényelmes, megnyugtatóan dallamos és minden hangulatból a beletörődés, a nagybetűs Peace érzés, a homecoming árad. Viszont kurvára egységes és kellemes. B+

Tortoise
TNT
(1998)
Na akkor ezek szerint van nekik olyan lemezük is, ami egyben is jónak mondható. Persze ez is hosszabb mint kéne. B+

Kleerup
Kleerup
(2008)
Nem tudom, hogy ez 2008-ban mennyire számított progresszívnek, de most már nyilván semennyire. Viszont elég jó lemez, akárhogy is nézzük. B+

King Midas Sound / Fennesz
Edition 1
(2015)
Szeretném nagyon szeretni, de van egy olyan érzésem, hogy ebben a projektben Fennesz a gyenge tényező. Amikor ritmus és dallam van jelen, él a lemez, amikor ambientkednek csak a ritmus hiányát érzem. Elhallgatható akár sokszor is, de sajnos az egységesség nagyon hiányzik belőle. B

The Cure
Wish
(1992)
Az első lemez ami a középszer felé hajlik. Kicsit több benne az ismétlés, kevesebb az ihlet, inkább rutinszerűnek tűnik és ezáltal hangyányit unalmas is pár helyen. Lehetne csalódás is, de mivel tudtam előre, hogy ez a sorsa a zenekarnak, így csak csendben konstatálom a helyzetet. Nameg ilyen lemezek után! B

Peaking Lights
Lucifer
(2012)
Ez egy kellemes, jó kis hallgatnivaló. B

Julia Holter
Have You In My Wilderness
(2015)
Újra megróbálkoztam Holter kisasszonnyal és most kellemesen meg is lepett. Nem tetszik az egész, de összességében nagyon kellemes és újszerű hangulatú. B

Radio 4
Gotham!
(2002)
Az első négy számért bárki fél karját odaadnám. Utána leül, ez nem áll jól neki, amikor meg újra fel akar állni, akkor már nem sikerül. B

Miguel
Wildheart
(2015)
Tippre ez egy hatalmas siker lehet, meg rettentő menő meg minden, szóval bizonyára mindenki kurvára megmondta anno a véleményét róla. Na most én is elértem idáig. Vállalható r'n'b mutáció, de nem hoz különösebben lázba. Pár remek szám, de a zöme is tényleg rendben van. Nagyjából fele maradt meg. B

Terry Riley
A Rainbow In Curved Air
(1969)
Tulajdonképpen nem rossz, de nem hinném, hogy az életem hátralevő részében nagyon szükségem lenne efajta vakerászásra. B

Miike Snow
Miike Snow
(2009)
Jó a hangzás és van pár jó dal, de összességében az írás elég gyengusz. B

Oneohtrix Point Never
Garden of Delete
(2015)
Vannak jó momentumok, de mint számok, vagy mint lemez, nehéz lenne egy jónál többet mondani rá. A struktúra és az ívek nem az erőssége sajnos. Félkész állapotnak tűnik. B

Blood Orange
Freetown Sound
(2016)
Túl simulékony és megalkuvó, túl légies, de annyira, hogy csak úgy észrevétlen elillal a fülem mellett. Amúgy kb. ugyanazt hozza mint az előző lemez. Nekem nem kell belőle kettő. B-

Floating Point
Elaenia
(2015)
Sok vizet nem zavar, de legalább nem szar. B-

The Rapture
In the Grace of Your Love
(2011)
Jó ez. Zeneileg tök okés, de a dallamvilág nagyon nem fekszik nekem. B-

Prince
Controversy
(1981)
Not my cup of tea. B-

Shamir
Ratchet
(2015)
Van olyan hangulat, amikor ez működőképes, de ez az izgágasága alapból elég fárasztó. Sok a töltelék is. B-

Thundercat
The Beyond / Where the Giants Roam
(2015)
Ezt a lemezhosszúságot nehezen értelmezem, ahogy ezeket a rövid, semerre se tartó számokat is. B-

Girlpool
Before The World Was Big
(2015)
Esetleg azoknak érdekes lehet, akiknek jelent valamit amirű beszélnek. Számomra kicsit idegesítőek. C+

Dj Paypal
Sold Out
(2015)
Na akkor ilyet is hallottam. C+

Dej Loaf
#AntSeeThatsTheThing EP
(2015)
Nem kapcsoltam ki, az már nagy szó, de egyértelműen not my kinda shit. C+

Simian
Chemistry Is What We Are
(2001)
Be kéne rakni valami zenét nem? Vagy szólt valami? C+

Illum Sphere
Ghosts of then and now
(2014)
A Second Sight EP után elég lelombozó. C+

Destroyer
Poison Season
(2015)
Idegesít a hangja és az énekstílusa és a modorossága, zeneileg így képtelen vagyok odafigyelni rá. C+

Jenny Hval
Apocalypse, Girl
(2015)
Kis drága művészlélek, aki kapott némi figyelmet. Ilyen lányok tucatnyian futkároznak minden bölcsészbuliban. Végig az ingerküszöb alatt mozog, nem értem miért kéne ezt hallgatnia bárkinek is. C+

Chairlift
Moth
(2016)
Próbálnak szépen a kalandozó énekre játszani, ami egymagában még érdekes is lehetne, de a zenével együtt semmiféle egységben nincs és így zavart kelt. A zene meg semmilyen. Ezt elrendeztem. C+

Sleater Kinney
No Cities to Love
(2015)
Minden téren átlagos rockzene, a frontember különösen erőtlen és jelentéktelen. C+

AlunaGeorge
Body Music
(2013)
Egy óra nyolc percig szólnak az egymástól megkülöböztethetetlen számok, nagyon érdekes alapokkal, agyonénekelten, az énekesen kívül senkit nem izgató szövegekkel, megjegyezhetetlen dallamokkal és így tovább. C+

Dawn Richard
Blackheart
(2015)
Akkor részemről ez a nu r'n'b vagy akárminek is hívják, kifújt. Igazából ez lehet, hogy inkább az újkori dance-elektro izé örület és az r'n'b keveréke, de ez semmit nem változtat azon, hogy nem jó. Helyenként emlékeztet a Weeknd korai, ihletett korszakára, de sajnos végül inkább az érdektelen folytatáshoz hasonlít. C+

Waxahatchee
Ivy Tripp
(2015)
Ha nincs elegendő ötlet, akkor nem kell lemezt kiadni. Ilyen egyszerű az én kényelmes szemszögemből. C+

Prurient
Frozen Niagara Falls
(2015)
Volt egy fölös death-metál énekesük. Komolyra fordítva a szót, ez azért még nekem is sok. Kinek van ideje ennyi süvítésre, sistergésre és egyéb zajra? C+

Mr. Fingers
Introduction
(1992)
Gondolom ez ilyen contest nyertes, amiben az volt a cél, hogy kiöljenek minden izgalmat a zenéből. Nem hiszem, hogy létezik ennél középszerűbb zene. C

2017. január 4.

Breaking Away

Start két keréken
Peter Yates (1979)

Valami coming of age listáról informálódtam róla, de láttam már korábban említve, több helyen is. Rövidre zárva, én abszolút megértem, hogy miért nincs komolyabb rajongótábora. Aranyos történet és érdekes ez a kisvárosias megvalósítás, de a dramaturgiája sajnos a túltolt hollywoodi iskolát követi. Például a versenyhelyzetek rettentően elnagyoltak, irreálisak és átláthatatlanok, az apa-fia kapcsolat a valóságban teljesen elképzelhetetlen, az olasz-mánia is egy felpörgetett poén csak és még nagyon-nagyon sok hasonló zavaró tényezőt sorolhatnék, de nem látom értelmét. Nem árt ez a film senkinek ha megnézi, viszont őszintén bátorítani se tudnék a megtekintésére.   5/10



American Honey

Andrea Arnold (2016)

Az a típusú film, ami úgy működik, hogy bekapcsolódunk egy ember életébe, vele tartunk egy darabon, aztán kikapcsolnak minket. Ebben az esetben ez a kaland negyed óra híján három órán át tart és én nagyon sajnálom, hogy csak eddig. Andrea Arnold azon kevés, kortárs rendező-író közé tartozik, akire kötelező jelleggel oda kell figyelni. Amellett, hogy stílusa folyamatosan változik, mindig kellően kiforrott. A lehető legjobban úgy lehetne jellemezni, hogy ő egy gondolkodó filmes. Legalábbis, én ki merem jelenteni, hogy a filmkészítők java őmellette egyszerű szakmunkásnak tűnik. Van célja és mondanivalója, ehhez a lehető legkevesebb filmes eszközt próbálja felhasználni, magyarán törekszik a realizmusra (hiszen így lehet a legtöbbet elmondani a körülöttünk levő világról) és végül az se egy utolsó szempont, hogy a film élvezeti értékét is szem előtt tartja.


Az American Honey tulajdonképpen egy hangulatfilm. Sodor magával és közben megismerünk egy kort, egy közeget, egy valag érdekes embert, akik cselekedeteikkel és személyeikkel ragyogóan megvilágítják a 2016-os év fiataljainak furcsa, nehéz életét. Az ő szemszögükből nézve még egy magamfajta harmincasnak is idegenül hat a világ, pedig azért '83-as születésemmel én már az internet korában nőttem fel. A következetesen végigvitt vizuális koncepció részeként, gyönyörű, természetes képekkel, kendőzetlenül láthatjuk ezeket a gátlástalanná cseperedett szerencsétleneket.

Az otthonuk, a családjuk kihajította őket, jövőjük, kilátásuk nincs, de ők az ösztöneiknél fogva keresnek valamit vagy valakit, aki vagy ami befogadja őket. Lehetőleg olyanoknak amilyenek. Aki felkarolja őket, egy csapatot alkot belőlük, lehetőséget ad a megélhetésre, de lényegében csak kihasználja őket. Közben persze próbálják megélni azt, amit a világ adni tud nekik. Drog, alkohol, buli, szex, szerelem. A többi mind mellékes. Hátrahagyott családok, felelősségek. Ha már nincs értelme tovább gyötrődni, tovább kell lépni. Valahogy úgyis lesz. Nagyjából erről szól. Eleje és vége direkt nincs a filmnek, a mondandója így éri a legtöbbet. Nem könnyű néznivaló, de rengeteget ad. Hibái talán nincsenek is. Mindenképpen újra kell nézni, mert zseniális!   8/10


+ 4:3 képarány (oké, 1,37:1) rulz. Megvetem (verem), aki fel meri hozni negatívumnak. (Nemrég még én is ágáltam ellene.)
+ Sasha Lane elementáris erővel és végtelen természetességgel nyújtja 2016 egyik legjobb alakítását.
+ Az utóbbi idők legszenvedélyesebb szexjelenetei ebben a filmben láthatóak.
+ Akárki akármit mond, Shia LaBeouf egy őstehetség.
+ A pázsitöntözős csókjelenet egy kis csoda. Kiragadva a műből, reprezentálhatja a film realista megközelítését vagy akár összevetésre is kiváló. Egy hollywoodi produkció hogy oldotta volna meg? Pátosszal és giccsel? You bet!

The Autopsy of Jane Doe

André Øvredal (2016)

Első látásra olyan, mint egy tanulmány arról, hogy hogyan kell elbaszni egy filmet. Rettentően bosszantó. A felvezető szakasz az egyik legcsodálatosabb indítás, amit egy mai, modern horrorban láthattunk ever. Elegáns, patikamérlegen kimért, szinte lubickol a saját stílusosságában. Kevés pénzből és eszközből, zárt térből hoz ki nagyon sokat, és ehhez a két főszereplő, Emile Hirsch és Brian Cox, tökéletes partnerek. Olyan gyönyörűen építi fel a karaktereket, szinte megrajzolhatóan lineárisan (egy árva törés nélkül!) emelkedik a feszültség, és mindezt a nagy büdös semmi kedvéért. Annyira otrombán tolják el, hogy egyszerűen nem tudok másra gondolni, minthogy nem is volt történetük, csak nekiálltak forgatni. Amíg csak a misztériumot építgetik, minden csodálatosan működik, de mivel egy idő után valamit fel kell mutatniuk, és történetesen nekik nincs mit, végül kikandikál a szög a zsákból, vagy inkább benéz a zombi a kulcslyukon, merthogy onnantól romlik el végleg minden. Ha valakinek van kedve egy remek felvezetést megnézni annak bátran ajánlom, de mindenképpen legyen meg a gondolat, hogy utána katasztrófába torkollik. Kegyelemből kap egy 5/10-et, pedig tudom, hogy nem érdemli meg.



2017. január 3.

Un moment d'égarement

Egy őrült pillanat
Jean-François Richet (2015)

Nyilván nem egy filmtörténeti mérföldkőre számít az ember amikor nekiáll egy könnyed, erős vígjáték beütésű, francia drámácska remake-jének. Amit kapunk az egy brillírozó Vincent Cassel, egy roppant mulatságos François Cluzet, egy ellenállhatatlan, fiatal gyönyörűség (Lola Le Lann) és alájuk pakolva egy kerek, modern, érvényes, átélhető, vicces történet. Amikor az a bizonyos történet önmagában elgondolkodtató és egyben mulatságos is, az már eleve egy jó kiindulási alap (itt nem csak helyzetkomikum van hello!). De én úgy érzem, hogy itt különösen jó összhangot sikerült találni minden szempontból. Kellően dinamikus, provokatív, szexi, ám semmit nem visz túlzásba. Remekül lett megírva, mert egy pillanatra sem lehet unatkozni rajta, igazi bűnös élvezetet nyújt és a végére mégis a helyére kerül a szív és az ész is. Bár az eredeti verziót nem láttam, de érzésre ez olyan, mint egy finomított, átgondolt értelmezés. Soha rosszabb vígjátékot, soha rosszabb remake-et!   6/10



Blue Jay

Alex Lehmann (2016)

Mostanra el lehet mondani, hogy ez egy szokásos Duplass Tesó Prodáksönz színvonal. Pedig most így visszagondolva, azt hiszem a The One I Love kivételével nem tudnék kiemelni egyetlen filmet sem a munkásságukból. Ha saját írásról van szó, akkor még inkább jellemző ez. És mégis, a hozzáállásuk a filmezéshez már eleve annyira szimpatikus és pozitív, valamint vannak annyira profik a kivitelezés minden szintjén, hogy érdemes legyen várni a következő művüket, bármi is legyen az. A legfontosabb szempont, hogy mindenek felett karakterközpontúak, de közben földhözragadtak maradnak, jó a humorérzékük és nem veszik túl komolyan magukat. Tán mondanom sem kell, hogy milyen kurva ritka csillagállás ez.


Persze nagyon személyes történet ez is. Mark Duplass méltó partnerére talált ezúttal épp Sarah Paulsonban (hát mindenkiből a legjobbat hozza ki ez a fiú). Viccesek, élőek, imádni valóak és hitelesek így ketten. Egyetlen dolog zavart az egész produkcióban, ez pedig Mark Duplass kifakadásjelenete, ami kissé túl lett tolva, idegenül hat, még ha a történetben végül vaskos indokot is kap. Szokatlan tőle valahogy. Ezt leszámítva viszont felhőtlenül, élvezetesen, kellően intenzív élménnyel enged bepillantást egy volt pár életébe. Annyira hétköznapi, hogy tényleg bármelyikünk lehetne a főszereplő valamelyike.   7/10

– A fekete fehér képnek semmi értelme. Nem rossz, de nincs ok rá, hogy ilyen legyen.