2012. november 30.

End of watch

Az utolsó műszak
David Ayer (2012)


Autósüldözéssel indít és nekem már problémám van vele. David Ayer azt a fajta, feltűnően agyonvágott módszert alkalmazza, ami bizonyos esetekben roppant jól működik, itt viszont kapásból az jutott eszembe, hogy mennyivel jobb lett volna ezt vágás nélkül látni. Kicsit később esik le, de akkor egyértelműen, hogy túl van pörgetve az erőszak és közönségesek a karakterek (mind), mert nem áll meg egy pillanatra se, nincs nyugis időszak, részletes karakterábrázolás vagy átgondolt felvezetés. Az egész látásmód inkább egy filmes által elképzelt helyzetet mutat be, holott a lényeg itt a drogok miatt terjedő bűnözés bemutatása lett volna. (Vagy csak én nem látom értelmét az irrealisztikus ábrázolásnak? Szerintem így hitelét veszti. Tudom, ez a vesszőparipám.) Egyéb probléma még, hogy minden ezzel a két szerencsétlennel történik. Igaz keresik is bajt, de annyira durván, hogy az nekem újfent nem hihető, mert épp mindegyikük az első gyerekét várja a gyönyörű feleségével. Hát ki az a hülye aki így ront ajtóstul az összes házba? A másik oldalon meg arcoskodás, fakk-fakk-fakk, figirifokinfakk. Nem tudom megítélni, de nehezen tudom elképzelni, hogy így beszélnének, bármennyire is primitívek. Elég nehezen érthető mit is akarnak mondani, de majd elnézek a környékre lazítani a srácokkal, aztán kiderül és visszajelzek. De egyébként rossznak egyáltalán nem rossz, csak olyan könnyű hibát találni benne, hogy nem bírtam ellenállni. Szerintem egy nézést mindenkinek megér.   5/10

2012. november 29.

Sous le sable

Homok alatt
François Ozon (2000)


Charlotte Rampling csodálatos. A film készültekor 54 évesen lélegzetelállítóan néz ki. És tudom, hogy jó színésznő, de ezt a szerepet mégsem hiszem el neki. Nem az ő hibája, a történeten múlik. Ahhoz, hogy működjön... De várjunk csak. Ne feledjük, hogy ez François Ozon filmje. Sajátos történeteinek - általam vélt - legnagyobb hibái, hogy kicsit távol esnek a valóságtól. Másnak meg biztos pont ezért tetszenek, pedig hasonlót én is kedveltem már (nagyon), a Dans ma peau (In my skin) pl. odaszögezett a kanapéra. Az ő filmjeit mégsem bírom 5/10 fölé értékelni. A lélek sajátos megközelítése, amit kiemel, amit elhagy, amit ő fontosnak tart, hogy megmutasson nekünk, nincs összhangban azzal, ami által én bele tudom élni magam egy ilyen összetett szerepbe. Másképp pedig nincs értelme.   5/10

2012. november 28.

Sinister

Scott Derrickson (2012)

Hatalmas plusz pont a remek zenéknek. Nélkülük még ilyen osztályzat se jött volna össze, úgyhogy összetehetik a két kezüket az alkotók. Ulver, Boards of Canada, Sunn O))) és még néhány elvetemült horror-taktus, ami igen jó ízlésre vall, akárki is válogatta össze. Ezen kívül a problémáim a szokásosak. Az elején, amíg nem derül fény a titkokra, teljesen átélhető és hatásosan ijesztő, aztán később folyamatosan válik nevetségessé, ahogy egyre nyilvánvalóbb az ötlettelenség. Ethan Hawke nem tudja megmenteni, igazából bárki eljátszotta volna helyette. Akik nem tudnak elszakadni a stílustól biztos örömüket lelik benne, de én már too old vagyok eféle shithez.   5/10


Tényleg nem kellene több ilyet néznem.


2012. november 23.

Ted

Seth MacFarlane (2012)

Messzemenő következtetéseket nem vonok le, de több olyan dolog zavar benne, ami úgy általánosságban a mai vígjátékokban szokott. Most inkább összeszedem listában, hogy itt mi volt a gond:

- Fingós, szaros poén egynél több egy filmben bármilyen esetben sok.
- A fű, mint kötelező kellék, már lassan tényleg gyanúsan sokat szerepel az amerikai filmekben.
- Marky Markot kedvelem, de ebben a filmben teljesen idegennek tűnt az alakítása, nem állt össze a figura.
- Mila Kunisnak nemcsak a szépsége, a színészi képessége is jócskán túlértékelt.
- Mark Wahlberg és Mila Kunis párosa egyáltalán nem illik össze, a kémia kettejük között 0.
- Az agresszív, törtető maci figurája túl erőltetett.
- A Mila Kunis által (már nem először) játszott expresszív női szerep - biztos én vagyok ilyen maradi - a mai fiatalok által is előszeretettel követett példa, a nők egyik legkevésbé vonzó tulajdonságát teszi egyre inkább elfogadottá.
- A történethez maximum lazán kapcsolódnak a poénok, nagy részük csupán egy ötlet amit beleraktak a filmbe és úgy ott van.
- Gyenge a történet, igazi tanulság nincs, ami van az kb gyerekmese szintű, a film tartalma viszont egyértelműen felnőtteknek szánt. A kettőt én nem tartom összeegyeztethetőnek. (Kivéve ha az agy elsorvasztása a cél.)

Nem mondom, hogy nem nevettem rajta, de összességében rossz iránynak tartom ezt a fajta filmezést. Ha tehetem, több ilyet nem nézek.   4/10



2012. november 22.

Scum

Scum - Söpredék
Alan Clarke (1979)

Fiatal korúak börtöne, anglia, a 70-es évek vége. Vagyis a punk korszak egy teljesen más megközelítésből. Suhancok élnek borzasztó elnyomásban. A "kezelésük" módszerei mindennek mondható csak hatékonynak nem. Esetleg akkor, ha a nevelőik célja az, hogy végleg a társadalom legalján maradjanak, beléjük verve a tudatot: ők a legalja, esélyük a normális életre nincsen.


Remek korkép a már akkor is roppant meggyőzően brutális Ray Winstone-nal. Alan Clarke mindent alávet az akkori filmezés szerinti realista ábrázolásnak. Ennek megfelelően kevésbé dokumentarista, mint a mostani filmek, de teljesen hitelesnek tűnik, én megkajáltam. Minimalistának tekinthető minden filmes kellék, a történet így is simán elviszi a hátán. Csöppet kevésbé hatásos, mint a Made in Britain és ez egyértelműen Tim Roth zseniális alakításának köszönhető. Ray Winstone is jó, de nem rajta múlott. Volt egy - érzésre - negyed órás rész, amikor alig szerepelt valamit; ez a történet egyszerűen nem olyan karakter-centrikus. Anglománoknak, punk-őrülteknek, régi filmek kedvelőinek és ezen halmazok tetszőleges metszetének mindenképpen ajánlott.   6/10

2012. november 20.

Crime d'amour

Szerelmi bűnök
Alain Corneau (2010)


Könnyű lenne a földbe tiporni, de annyira azért nem szórakoztam rosszul. Kíváncsi voltam, leginkább a történetre. Ha jobban belegondolok másra nem is nagyon lehettem volna, mert minden ennek van alárendelve, másra egyszerűen nem érdemes figyelni. Kb TV film szinten működik. A dramaturgiához semmilyen szempontból nem passzol a minimalista, idegenül ható zene, stilizált, mesterkélt a környezet és a fényképezés, a mellékszereplők meg gyengék, de ez még mind nem lenne olyan nagy baj. Hanem az, hogy Ludivine Sagnier megbolydult karaktere értelmezhetetlen. Teljesen félreinformál a játéka, pedig Kristin Scott Thomas - szokásához híven - hozza a remek formát, mellette talán könnyebben lehetett volna egy átlagos színvonalat hozni. Csak nem sikerült.   4/10

2012. november 19.

Holy Motors

Leos Carax (2012)

Ez az idei wtf film, amit minden filmkedvelőnek látni kell illik. Nagyon szépen fényképezett, kiszámíthatatlan, szimbolikus, tele jó alakításokkal (pl Eva Mendes-zel, bizony) és sok őrülettel. Méltányolandó az újító jelleg és nagyon tetszik az egész kifordított színészkedés (vagy minek lehet nevezni) elképzelés. Egy olyan ötlet ez, ami végtelenített értelmezési lehetőséget biztosít és kultstátusszal kecsegtet. A kritikusok idei nagy kedvence lett és nem is érdemtelenül. Sokan buknak az ilyesmire. Nekem sincs ellenemre, de valahogy az idő nagy részében mégis hidegen hagyott. Legeltettem a szemem, szörnyülködtem, unatkoztam, nevettem; elég változatos élmények értek, a végére viszont sajnos nem állt össze, nem esett le. Sokszor gondolkodtam már rajta, hogy az ilyen típusú filmeken mennyire számít a befogadás időpontja. Hogy milyen hangulatban, lelki állapotban, az életed milyen szakaszában sikerül megnézned. Az én esetemben, ez most sajnos egy nem túl szerencsés találkozás.   5/10



2012. november 16.

De rouille et d'os

(Rust and bone)
Jacques Audiard (2012)

Köztudott, hogy Audiard nekem csinálja a filmjeit. Ha marketinges lennék és a célcsoportját kéne elemeznem, csak annyit írnék: Én. Elég ha annyit mondok, hogy A számat figyeld! 10/10, a Halálos szívdobbanás 9/10 és A próféta sem megy 8/10 alá. Tűnődtem már, mégis mi fog meg annyira a filmjeiben, és nem is maradtam válasz nélkül. A hétköznapi emberek történetei. Belekeverednek olyan helyzetekbe, amik a filmekben szoktak megtörténni filmszerű karakterekkel. Ők viszont nem filmszerű szereplők, olyanok mint te meg én. És velük történik meg az, ami más esetben hihetetlennek és távolinak tűnik, de ebben a felállásban már sokkal emberközelibb és átérezhetőbb. Persze ehhez hozzá jön még egy csomó minden, kezdve a tökéletes ritmusú rendezéssel, de nem ajnározok, tessék őket megnézni. Megéri. (A fenti sorrendben.)


Ötéves kisfiát hurcolva (nem, Matthias Schoenaerts nem cipel végig a hátán mindenkit, a képek csupán a véletlen játéka) tengődik a volt boxoló. Tőlük nem messze, egy kardszárnyú delfinekkel foglalkozó lány keresi önmagát a harmincas éveiben. Kisiklott életek, amikor találkoznak. Valami ilyesmiről szól. Nem egyértelmű és főleg nem egyszerű az egymásra találás. Két akaratos, önző jellemnek több idő és több áldozat kell az összecsiszolódáshoz. Szerelmi történet vagy helyesebben szeretet történet, mert nem a mindent elsöprő szenvedélyes szerelemről, hanem az idő során kialakuló szoros kapocsról, a szeretetről szól. És ezt egyáltalán nem lealacsonyítva, lesajnálva mondom, mert számukra ez az egyetlen mód, hogy fennmaradjanak. Mindkettejük élete nyílegyenesen a süllyesztő fele tart, együtt viszont...


Audiard egy cseppet sem vesztett a vonzerejéből. Megszerezte korunk egyik (ha nem a) legjobb és legszebb színésznőjét (akit végig borzalmas állapotban láthatunk a filmben), hozzápasszított egy karizmatikus feltörekvő színészt és eljátszatta velük az öntörvényű férfi, törékeny nő felállást. Egy olyan darabot amit az elejétől a végéig maximálisan át lehet érezni. Mondanom sem kell, hogy mennyire fontosak most az ilyen filmek, amikor egyre jobban eltorzulnak a szerepek. A forgatókönyv végletekig csiszolt, nem hagyománykövető, mert nem ugrál egyik szálról a másikra, mindig pont annyit töltünk a szereplőkkel amennyit a végcél megkíván, amíg a kellő hatást el nem érik. És persze sorolhatnám a többit, hogy az ütős indie és pop számok, a jelentekhez maximálisan alkalmazkodó fényképezés, a mellékszereplők alázatossága és így tovább... Szóval kár lenne bárkinek is kihagyni.   8/10


2012. november 14.

Bloody Sunday

Véres vasárnap
Paul Greengrass (2002)


Lehet szeretni meg utálni Greengrass-t amiért behozta a mainstream filmezésbe a rángó kézi-kamera használatát, a létjogosultságát viszont nem lehet megkérdőjelezni. Manapság már minden jöttment használja, leginkább ötlettelenül (vagy ötlet híján) és öncélúan, pedig - ahogy mondani szokták - jobb sorsra érdemes ez a technika.
Egy jó példa rá ez a film, ami stílus ügyében körülbelül az akcióval tarkított dráma szűk határmezsgyéjére pozicionálható. Természetesnek ható dokumentarista módszerekkel tárja elénk a valós eseményeket, a koncepció részeként még a vágásokat is teljesen ügyetlen(nek tűnő)re hagyták. Méghozzá nagyon eredményesen, mert nemhogy elvenne, inkább rengeteget segít az egész átélhetőségén. Jobban mégse nyerte el a tetszésemet, és ez a feldolgozott esemény témájának köszönhető. Mert emberileg megérint és elképeszt, de a közeg, az emberek és a motivációik annyira távol állnak tőlem, hogy képtelen vagyok beleélni magam az eseményekbe. Így aztán degradálónak érzem ezt az osztályzatot, többet érdemelne, de álszent lennék, ha azt mondanám, hogy ennél jobban élveztem.   6/10

2012. november 13.

Total Recall

Az emlékmás
Len Wiseman (2012)

Sejtettem, hogy maximum egy végletekig kidolgozott, látványközpontú remake-et kapok - amiben az akciókon kívül más értékelhető úgysem lesz -, ezért nem is vágyakoztam élmények után botor módon. A végén még oly mértékű csalódás ér, aminek elkerülhetetlen következménye egy indulatos és degradáló konszenzus lett volna. És láss csodát! Igazam lett, mert egészen egy bizonyos pontig majdnem tetszett. Csakhogy a 2/3-a felé, a készítők már annyira nem bírtak magukkal, hogy teljes képtelenségeket és logikai bukfenceket kellett elhelyezniük, mondván, úgyis erre van szüksége népnek. A számokból aztán kiderül, hogy tényleg erre van igény, meg Kate Beckinsale-re, akiből megmagyarázhatatlan módon akciósztár lett, pedig semmiféle ez irányú kisugárzása nincsen. Még Colin Farrel is elszürkül mellette, pedig ő már bizonyított más filmekben. A gyönyörű, de színészileg impotens Jessica Bielről meg inkább ne is beszéljünk. Meg inkább az egészet hagyjuk. A hangulatos, könnyed, szuperül rendezett előd nyomába sem ér.   4/10



2012. november 12.

Killer Joe

Gyilkos Joe
William Friedkin (2011)

És akkor megint egy Friedkin film. Ebben az évben tőle néztem a legtöbbet, pedig nem nagy kedvencem. Viszont rosszat se láttam még tőle, úgyhogy elég volt pár pozitív visszajelzés és már nem is volt kérdés, hogy megnézem e. Laza 40 év telt el a Francia kapcsolat és a Killer Joe között, azért emellett se lehet elmenni főhajtás nélkül.


Ennek megfelelően, teljesen más a kettő. Előbbi egy realista megközelítésű krimi, utóbbi pedig egy alázatosan elkészített neo-noir stílusgyakorlat. Lecsúszott külvárosi/kisvárosi népek, akik még attól se ijednek meg, ha saját anyjukat kell megöletniük egy kis pénzhez jutáshoz. Kimért bérgyilkos, szép, de butuska húg, túlpörgött, eladósodott báty, együgyű apa, szarkeverő mostohaanya, van itt minden ami kell. És ahogy az lenni szokott, semmi se úgy sül el, ahogy azt előzőleg, meggondolatlanul eltervezték...
Belekötni valamibe? Nem nagyon lehet. A gárda teljesen tisztában van vele (vagy lett téve Friedkin által), hogy a műfaj mit követel. Remek kikapcsolódás, én melegen ajánlom mindenkinek. Főleg a Juno Temple rajongóknak, eléggé meglepő milyen lazán kezeli a pucérkodás kérdését... Ja és az év egyik legjóízűbb nevetését is ezen a filmen éltem át (a zakó rakoncátlan ujja).   7/10

2012. november 9.

The French Connection

A francia kapcsolat
William Friedkin (1971)


Régebben sokkal stílusosabb filmeket csináltak. Jó, Friedkin bácsiról beszélünk, akinek ez az egyik védjegye, de egyébként is megállja a helyét a kijelentés. A pénzcsináló-gép közönségigényeket kutató részlegének térnyerésével fordított arányosan csökken a filmek innovációra való hajlandósága (persze nem csak a filmeké), és minden eshetőséget számba véve sincs komoly esély javulásra etéren.
Ez most kiszökött belőlem, de nem teljesen aktuálisan, mert nem vagyok maradéktalanul kibékülve vele. A stílusosság tényleg az egyik fontos erénye, leginkább mégis 1971 - vagyis a kor amiben készült - járul hozzá a különlegességéhez. Egy érdekes egyveleg, mondhatnám. Ott van benne a hippi felszabadultság szelleme, az átalakulóban levő városi élet koszos világa és a korábbi zsarufilmek megszokottsága. Együtt egy ütős kombót alkotnak, illetve alkotnának, mert maga a történet nem egy nagy szám. Gene Hackman és Roy Scheider párosa rendben van, egészen a film közepéig, ahol áttevődik a hangsúly Hackman oldalára, remek akciókat hozva, de megbontva az egyensúlyt és egyben megkérdőjelezve a sok "a kor legjobb cop buddy múvija" kijelentést...
Részeiben tényleg ott van elbújtatva egy nagyon jó film, csak másképp kellett volna összepattintani. Friedkin megmarad nálam egy örök ígéretnek.   6/10

2012. november 8.

Deus Ex Musica #4

...and You will know Us by the Trail of Dead - Relative Ways


Úgy általában értem és osztom mikor azt mondják, hogy zenéről nem érdemes beszélni, de van amire ez hatványozottan igaz... Ez az az érzés, amikor több száz ember egyszerre üvölti ugyanazt irtózatosan hamisan (ahogy az előadó is), de mindenki ugyanazt a felszabadult boldogságot érzi, és mindenki tudja, hogy a többiek is ugyanazt érzik. Egy tökéletes album tökéletes zárása.

...and you will know us by the trail of dead - Relative Ways by beatwad

2012. november 7.

Safety not guaranteed

Kockázatos túra
Colin Trevorrow (2012)

Azt hittem kicsit közelebb lesz az Aubrey Plaza féle réteg-humorhoz, de aztán nem. Ez csak egy ártatlan, jópofa kis film. Nem igazán mondanám még viccesnek se, csak olyan megmosolyogtatóan aranyos. (Ilyennek is kell lennie.) Hiba, hogy a mellékszereplők szálait elfelejtették lezárni. Erőltetettek voltak kicsit, de azért mégis illett volna valamit kezdeni velük. És hiba a nagybetűs Középszerűség. De amúgy nem bánt ez senkit, bárkinek ajánlható.   5/10



Cha-cha-cha

Kovácsi János (1982)

Bármennyire vicces és nosztalgikus az egész, de könyörgöm, ennyi nem visz el a hátán egy filmet, még ha olyan rövid is mint ez. A rendezés egyenértékű a 0-val és olyan bénán van összevágva, hogy a végére halálra untam magam. Egymás után jönnek a jelenetek, ez igaz, de ezt én is meg tudom csinálni. Bővebb és jobb történet pedig nem kellett volna. Ez ennél sokkal többre hivatott, konkrétan egy generációs kultfilmet kellett volna kihozni belőle. Katasztrófa.   3/10



2012. november 5.

Sound of My Voice

Zal Batmanglij (2011)

Kíváncsivá tett és lekötött. Jó ötlet, de az alacsony költségvetéshez ez alap és elengedhetetlen. Ugyanakkor két nagy gond is van vele. Egyrészt nincs teljesen kidolgozva a játékidőre, mert egy órában is elfért volna ami lötyögött másfélben. Másrészt - és ez a nagyobb probléma - a hirtelen lezárás, amit ütősnek szántak, de mégis inkább az összecsapottság hatását kelti. Amolyan minden jó ha vége jó alapon vágták el (az ember hajlamosabb pozitívan nyilatkozni egy utolsó perces csavar élménye után), így megmagyarázhatatlan, csak csámcsogásra jó, mondhatni olcsó trükk... Az Another Earth utáni írásomat visszaolvasva: hát akkor sajnos másodszorra se. Pedig Brit Marling (a történet írója, a szekta vezetője) nem tehetségtelen, csak úgy néz ki jobb lenne, ha inkább a színészetnél maradna. Megvan hozzá a kisugárzása és a jelenléte, a történetein meg még dolgoznia kellene.   5/10




2012. november 4.

Trash Humpers

Harmony Korine (2009)

Hát eljött az idő. Reménykedtem benne, hogy sikerül elkerülni, most mégis átkerült egy olyan film az előszűrőn, ami kicsapta a biztosítékot. Tudtam, hogy Harmony Korine nehéz eset, de szeretem a kihívásokat, gondoltam hadd jöjjön. Ahogy kiderült, ez nem úgy nézőpróbáló, mint egy Tarr Béla vagy egy Tarkovskiy film, teljesen más oka van. Ez értelmetlen és visszataszító. Méghozzá annyira, amennyire csak el lehet képzelni. A történet Kb arról szól, hogy öregmaszkos emberek császkálnak a külvárosban, elmebeteg módjára beszélgetnek, szétvernek dolgokat, de elsősorban kukákat, fákat, postaládát és házfalat kúrnak... Hozzátesz még az élményhez a vhs házivideó-minőség, valamint a filmes eszközök, a rendezési koncepció és a történet teljes hiánya. Az összes létező szempontot figyelembe véve se találok benne semmilyen pozitívumot vagy értelmet. Végkövetkeztetés előtt azért átolvastam az osztályozási rendszer alsóbb szintjeit, de csak a legalján olvastam olyat, amivel megfelelően jellemezni lehet ezt a szemetet: "A film létrejötte józan ésszel felfoghatatlan abberáció."   1/10.


Okulásképpen itt a trailer. Érdemes megnézni, hogy mégis milyen minden idők egyik legrosszabb filmje.

2012. november 1.

Deus Ex Musica #3

The Sugarcubes - Dream TV

A nagy zeneválogatás kellős közepén (na jó igazából csak szeretnék ott tartani, még fájdalmasan messze van a fele is), előkerültek a Björk körüli dolgok. Márpedig az izlandi nagyasszony a Nagy Felvilágosodásom utáni közvetlen időszak legerősebb hatású szereplője volt. Igaz a korábbi munkáit (zenekarokkal) jóval később ismertem meg, de ő minden vitán felül, egy a kevesek közül akinek majd az összes albumán találok legalább egy olyan számot, amit teljes egészében sajátomnak érzek, tehát erre a kivételezett listára is felkerülhet.


Persze itt nem csak róla van szó, hiszen volt mellette még öt másik ember és ez kétség kívül egy igazi zenekari produkció. Egyébként nincs kétségem felőle, hogy ahogy általában az izlandi együtteseknél, náluk is a népük sajátossága tesz hozzá jócskán az egyediségükhöz, de tulajdonképpen lényegtelen, mert a végeredmény egy igazi zenetörténeti jelentőségű produkció. Az első két albumukban egyszerre annyi féle zenei stílus esszenciája csapódott le, hogy még felsorolni is nehéz lenne.
Hogy mégis mivel lehetne körbeírni? Punk, musical és pop. Ez már jól hangzik. Punkos lendülettel kezdenek, ahogy az album amin található (Here Today, Tomorrow Next Week!), maga a szám is in medias res, bele a lecsóba felütésű. Feszes basszusmenet, pörgő dobok, a dallamok meg fülbemászóan poposak és az egésznek mégis van valami furcsa musicales beütése, ahogy Einar végigüvölti az egészet. Maga a felszabadult, őrjöngve tombolás mintapéldánya. Egy energiabomba. A francos TV meg elmehet a fenébe! Dobja ki mindenki az ablakon!


9:42