2016. december 28.

Gregory's Girl

Gregory barátnője
Bill Forsyth (1980)

Klasszikus felütésű, középiskolai felnövéstörténet, skót beütéssel.

A karakterek alap tulajdonságait és a cselekmény elemeit tekintve ugyan nem tér el az amerikai filmekben lefektetett, klisés, konvencionális sztereotípiáktól, de mivel a történet rémesen egyszerű és kizárólag a felnövés nehézségeinek azon aspektusára fókuszál, mely mindenki számára kötelező érvénnyel ismerősnek hat, a robbanásig belezsúfolt pozitív energia és a hatalmas szív amivel készítették, mindenképpen célba talál. Lényegében azt mutatja be, hogy a kamasz frusztráció kívülről nézve milyen nevetséges, és hogy utólag mennyire feleslegesnek tűnik. Csak hát ehhez ugye át kell élni egyszer. Igazi mélység nincs benne, de ezt remekül palástolja azzal, hogy saját ízű, skót humorral van telepakolva. Néhol kicsit esetlen és nem jól időzített, de ez inkább bájosságot kölcsönöz neki és nem bántó az olykor-olykor kilógó geg jellegűség sem. Mindent összevetve, szerintem pazar időtöltés (főleg annak aki már nagyon unja a hollywoodi verziót a témának), de sajnos nem számít kiemelkedő alkotásnak a filmtörténelemben.   7/10



2016. december 20.

Barcelona

Whit Stillman (1994)

Az utánozhatatlan Whit Stillman. Vajon képes még rajta kívül más is ilyen bárgyú, mesterkéltnek ható párbeszédekkel és ilyen túlontúl korrekt, kikövetkeztethető narrációval ennyire ellenállhatatlanul élvezetes filmet forgatni? Megválaszolom! Biztosan nem. Ahogy az minden egyes filmjére elmondható, a Barcelona nézése közben is olyan érzése támad a befogadónak, mintha a rendelkezésre álló lehetőségek közül (gondolva itt tényleg bármire), a lehető legokosabban és leghasznosabban töltené a szabad idejét, miképp ezeket az önmagukat kereső harmincas fiatalokat nézi. És akkor itt le is zárhatnám azzal, hogy valóban így is van. Merthogy így van. (Tényleg így van.)

Kíméletlen tény: egyszer ezt sem lesz elég megnézni. Álmodozva most arra gondolok, hogy nyugodt, nyugdíjas éveimben, a kis unokáknak való főzés után, mikor együtt leül a család filmezni, akkor lesz olyan is tán, hogy a nagypapa választ, és akkor bár eleinte majd mindenki húzza a száját, de a film végére az idősebbek számára értelmet nyer, a fiatalabbak pedig ugyan csak évek multán jönnek rá, ám akkor mélyen meghatódva gondolnak vissza rá és hálát adnak azért, hogy anno megismerhették Whit Stillman filmjeit, melyek egészen egyedi módon reflektálnak az életre, rengeteg energiát és inspirációt adva ezzel nézőinek.


Kevésbé szentimentális síkon megközelítve, olyan sűrű, olyan sok információ van elbújtatva ezen - fiatalságuk és tapasztalatlanságuk okán - tévelygő emberek párbeszédeiben, hogy én lányos zavaromban csak vigyorogva voltam képes nézni. Pedig első ránézésre éppen hogy szög egyszerűnek tűnik. Varázslat ez, amit legjobb minél előbb megtapasztalni, megfejteni meg szerintem kifejezetten felesleges (nem ildomos). Csodálatos!   8/10

+ Akinek fogalmas sincs miről karattyolhatok, annak támpont talán, hogy stílusában Woody Allen korábbi mesterműveihez lehet hasonlítani (pl. Crimes and Misdemeanors).

2016. december 15.

Rogue One

Zsivány Egyes: Egy Star Wars történet
Gareth Edwards (2016)

Két film alapján úgy néz ki, hogy az újkori, Disney égisze alatt gyártott Star Wars filmek attól különlegesek és azzal tűnnek ki a mai filmes világból, hogy Star Wars filmek. Ők pengették ki a zsét, ők csinálhatnak ilyet. Csak ők. Most, hogy a zsiványokkal kicsit eltávolodtunk a Skywalker familiától, lett volna lehetőség más hangvételre, új mondandóra és egyéb módon átformálni, újragondolni, más megvilágításba helyezni ezt a világot, de nem tették. OK, kicsit több az akció, de igazából nagyon úgy tűnik, hogy ők mostantól csak simán újra és újra le fogják gyártani az eredeti trilógia által lefektetett alapokra az évi betevőt. Nem lehet és nem is szabad őket okolni ezért, hiszen profitorientált cégként, mégis mit reagálnának, mikor a nép szinte követeli és egyúttal zabálja a Star Wars érzést? Szomjazzuk az ismerős szereplőket, a hülye lényeket, a robotokat, a sok-sok bolygót, az űrhajókat, a rengeteg utalást a többi filmre és így tovább. Ők megadják nekünk.

Persze ha bármilyen tekintetben vészesen leromlana a filmjeik minősége, másról kellene beszélnünk, ahogy annak idején az előzménytrilógia kapcsán is tettük. Én személy szerint azokat elfogadom, mint az univerzum részei, de filmként nem valami jó élményként tekintek vissza rájuk. Itt meg épp fordítva áll a helyzet. Eddig ez a két film elég jól sikerült. Bár fantázia jelentősen kevesebb van bennük, mint bármelyik tetszőleges Lucas filmben, de a Disney ebből így is nagyon jól meg fog élni, és persze tudjuk azt is, hogy milyen következtetést fognak levonni a jövőbeli terveikkel kapcsolatban.

 
Az én csodálatom kivívásához ugyan egy kicsit több hozzáadott érték kellene, de egyáltalán nem vagyok elégedetlen. Ez a film a kivitelezését és az univerzumba való illeszkedését illetően nagyon összetett és finoman kidolgozott. Ezzel együtt vagy ezt leszámítva akár, botorság lenne azt állítani, hogy rossz film. Akárhogyan nézzük, nem rossz film, a fanyalgóknak vagy sérelmük van vagy feltűnési viszketegségben szenvednek és így adják a világ tudtára. Tény, hogy ha leszámítjuk az univerzumépítés adta plusz értékeket, akkor csak egy közepes történetet kapunk túl sok mozgással és dinamikával, ismerős, jól bejáratott dramaturgiával, nem túl karizmatikus karakterekkel (melyeken a színészi játékk sem sokat segít) és rémesen leegyszerűsített szimbolikus gyakorlatisággal (meg kell nyomni a gombot, át kell repülni másik bolygóra, a megszerzendő adat nyilván fizikailag is nehezen megszerehető helyen van...). Az állandó kényes pont, a karakter motivációk viszont javarészt jól működnek, csak több játékidőt igényeltek volna (Jyn például villámgyorsan válik határozott vezéregyéniséggé...). Mondjuk az akciók kárára, mert nekem abból viszont a végére már sok volt, mivel nem kellően változatos. Voltaképpen a karakterek és a dramaturgia szintjén döcögős ugyan, de a látványban elég jól kárpótol, poénokat is elég jó ritmusban kapunk és a végére a fénykardig bezárólag minden a helyére kerül ahhoz, hogy egy habzó szájú Star Wars-geek elélvezzen.


A szomorú az, hogy egyedülálló filmként nem sok keresnivalója lenne. Nincsenek kellően kidolgozott, karizmatikus egyéniségek (megjegyzés: ha a Star Wars-nak anno nem készült volna egyetlen folytatása sem, mindenki leszarná Luke-ot meg Leia-t.), kapkodóan ugrálunk a galaxisban és a hangsúlyosságban és a dramaturgiában is bőven lehetne kivetni valót találni. Immáron sokadjára látva ugyanazokat a túlzóan szimbolikus eseményeket (dugd be a vezetéket és húz már meg azt a kart) és helyszíneket (Véder a lávás bolygón, komor épületben), egyértelmű, hogy ebből hamarosan be fogunk sokallni. Én biztos. Addig azonban élvezhetjük. Amennyiben akarjuk. Ha nem, akkor meg pukkadjunk meg, de attól még jönni fognak ezek a filmek.   7/10


– Rendben, kitalálták, hogy nem lesz Star Wars logó és futó felirat. Helyette kapunk egy béna ritmusban beillesztett pár másodperces címet, egy semmilyen hatású zenével. Rettenetesen gyenge megoldás.
– Giacchinót nagyon gyorsan el kéne takarítani a fősodorból.
– Felicity Jones az elején nagyon gyenge, aztán egész jól összeszedi magát, de Daisy Ridley közelébe se ér. Pedig azért tőle se voltam éppen elájulva.
– Igazából, Mads-tól kezdve Mendelsohnig egyetlen figura se fogott meg, pedig őket kifejezetten nagyra tartom és kedvelem.
+ Viszont: Darth Vader!!!!!! AAAAaaAaaaaAAaaaaaaahhh!!!!!!!
– Leia fiatalítása még hagyján, de szegény Peter Cushing. Nem hiszem el, hogy egy maszkmester nem lett volna jobb megoldás. Vagy kicsit átgondolni a történetet. Valahogy el kellett volna kerülni ezt a CGI szörnyet, mert nagyon gáz.

2016. december 12.

Cool Hand Luke

Bilincs és mosoly
Stuart Rosenberg (1967)

A film ártatlan hozzáállása és a végtelen jóindulatom miatt középre célzom az osztályzatomat, de külön kiemelném, hogy nem sok örömöm volt a nézésében. Hogy miért? A régi filmek befogadásával kapcsolatos állandó jellegű problémáimba már nem is kezdek bele (mostantól igyekszem mindenkit megkímélni ettől, de egyébként jelen esetben nem annyira zavaró a dolog), csupán egyetlen aspektusra szeretnék kitérni. A film célja ugyebár egy öntörvényű, kissé együgyű, különc ember bemutatása lenne. Ennek rendeltek alá tulajdonképpen minden mellékszereplőt és minden történetelemet. Ezt úgy értem, hogy tényleg mindent ennek rendeltek alá. Ennek köszönhetően rettentő hamisak a férfi-férfi kapcsolatok. Meseszerűen elnagyolt és gyermeteg elképzelés ez az emberekről, hogy ilyesfajta feltétel nélküli, bajtársiasságnak álcázott dimenziótlanságot erőltetnek rá emberek nagy csoportjára. Ilyesmi a való világban egyszerűen nem is létezhet. Érdekes ellenpont, hogy amikor az anyjával beszél, egyből élni kezd a film és lassan kezd felsejleni Luke karakterének valódi mivolta is. Aztán mivel ez kizárólag egy jelenetre koncentrálódik, utána újra csak az áhítat marad feléje a többi férfiember által. Tetszelgés, sokatmondó poénok (nem), haverság, ilyesmi. Átlátszó és üres; a film valódi értéke számomra nem került napvilágra. Kultstátusz? Nem értem miért. Jó film? Mai szemmel ez sem egyértelmű.   5/10



2016. december 9.

Containment

Neil Mcenery-West (2016)

Kis költségvetésű zsánerfilmként, sajnos jó szokás szerint, megpróbálja elfedni az anyagiak miatti hátrányokat, de meglepő módon majdnem jól jön ki belőle. Ha rendesen meg lett volna írva és nem csak beledobálnak agyonhasznált karaktereket az egyébként okosan kifundált alapszituációba, akkor könnyen beláthatjuk, hogy remek lehetőségek lettek volna egy izgalmas, klausztrofób történetre. Merthogy tényleg jó az alapötlet. De sajnos nem ezt az utat választották. Túl konvencionális, túl megalkuvó, gyakorlatilag mindent téren, pedig egyáltalán nem indokolt. Megvannak a tipikus karakterek, amelyeknek minden egyes kibaszott túlélőfilmben kötelező érvénnyel szerepelniük kell. Az idegesítő izomagy aki a hősködése miatt meghal, az empatikus szerencsétlenül elhalálozó nő, a különc túlélőgyerek és így tovább. Felteszek még egy zavarba ejtő kérdést, aztán hagyom a fenébe. Miért viselkednek vadállatok módjára a másik tömbből érkezők? Miért nincs személyiségük? Elvonszolják a kimerészkedő embert, mint egy zombifilmben. Miért? Mi okuk van rá, ha semmiben nem viszi őket előre? Na ez nem egy lett, de mindegy.   5/10



2016. december 8.

Miele

Valeria Golino (2013)

Eme film egy öntörvényű, ténylegesen és teljesen szabad, egyenjogúként élő nő (mik vannak!) életének egy rövid, számára nagyon meghatározó szakaszán keresztül boncolgatja az eutanázia kérdését. Nem igazán szánt mélyre, mivel nem történik olyan szimbolikus esemény amiből általánosítani lehetne. Minden ember más, minden eset más, a téma pedig van olyan kényes, hogy minden egyes embernek mást jelentsen és másképp lássa a lehetőségeket. Ez így van a filmben szereplő karakterekkel és a filmet befogadó nézőkkel is. Jasmine Trinca nem igazán a színészi játékával ragasztja a szemet a képre, hanem inkább a rá osztott visszafogottság és az ehhez nagyszerűen passzoló letisztult, természetes szépsége miatt. Hozza a legszükségesebbet, érteni a motivációit, de nem egy emlékezetes alakítás. Valahogy így vagyok az egész filmmel kapcsolatban is. Valeria Golinonak (a társíróival együtt) ezzel az elég egysíkú dramaturgiával nem sikerült kiváltania elemi erővel ható érzelmi reakciókat. A magánéleti szál nem igen fut ki sehova és a mellékszereplők is elsikkadnak, pedig érdekes töltet lehetne. A papi öngyilkossága meg ugyan választ ad a kettejük furcsa kapcsolatára, és mindkettejük nézetét megerősíti valamelyest, de valahogy mégsem érzem úgy, hogy ezzel olyat mondtak volna nekem, ami valóban jó szolgálatot tesz az okulásomat illetően. Hol van ez egy Amour-hoz vagy egy Barbárok a kapuk előtt-höz képest.   6/10



2016. december 7.

Alpha Dog

Nick Cassavetes (2006)

Ambivalens film. Le lehetne zavarni pár mondatban, de akár rengeteget is lehet írni róla. Jobb pillanataiban megközelíti a Scorese-féle sokszereplős maffiasztorik szintjét, mert nagyon jó meglátással a miliőre, az életstílusra koncentrál. A remekül vezetett színészek munkájának köszönhetően pár mozzanattal képes felfesteni a karakterek fő vonásait. A sok szereplő miatt persze többre nem is igen jutna idő. Ilyenkor tényleg egy Scorsese eposzba oltott Larry Clark agymenésnek tűnik. Nagyszerű ahogy elkapja a hangulatát ezen egyszerű emberek által folytatott csapongó, nemtörődöm, felelőtlen, céltalan életnek. Egyrészt kurva szórakoztató, másrészt hiteles, mivel az egyszerű hétköznapi megnyilvánulásaikat emeli ki, csak az egymással való kapcsolatok vannak fókuszban és ettől emberivé válnak. Az egész sztori csak a partizások közötti időtöltés mellékes velejárója számukra.


Van pár momentum ami ritka jól ragadja meg a helyzetben rejlő lehetőséget:
1. "– What up, buddy, buddy?
– Buddy, buddy, buddy!"
Mint a lazaságuk, a gyerekes életvitelük egy meghatározó képe.
2. A szanaszét szívott agyú, éppen enyelgő haversrác bátorítja a túszként tartott, szűz 15 éves csávót, hogy mondjon igent a két istennőnek álcázott kislány édeshármasra való, tétovának tettetett invitálására. "They don't care anyway, man." Nagyon találó pillanat.
3. "But, hey, guys, listen. I would never rat you guys out. You guys and me are like... We're like this. You know that, right? Frankie, you know that, right?"
A körükbe fogadott túsz illuminált áradozása a fogva tartóiról, akik épp azzal vannak elfoglalva, hogy rávegyék magukat szegény meggyilkolására. Timberlake visszanéz és tökéletesen ábrázolt zavartsággal csak annyit válaszol: "Yeah, we know that, man."


Viszont a másik oldalról ott a tény, hogy nem elég hangsúlyos a vezérszál. Nem kielégítő a történetvezetés, aminek következtében a címszereplő teljesen elveszik a filmben. Vagy akkor nem is az ő szálának a kifejtése lett volna a cél, hanem a gyilkosság? Akkor sincsenek jó helyen a hangsúlyok. A jelenetek elkalandoznak, nincsenek rendesen összerakva, illetve nem jó ritmusban vannak tálalva. Összességében, még ha a nagy ambíciókhoz képest kicsit szedett-vedett is, jelenetek erejéig zseniális tud lenni és a sok jó alakítás, valamint a minőségi poénok miatt mindenképpen érdemes megnézni. A YOLO és a partikutúra térnyerésével, talán a mai embernek még többet is mond tíz évvel ezelőtt.   7/10


† R.I.P. Anton Yelchin. Ebben a filmben is remek volt.
+ Ben Foster egy álat. Sose éreztem még ennyire jónak semmiben. Az egész filmre jellemző az egyfajta szórakozott túljátszás, az ő játékára is. De ahogy vörös fejjel üvölt minden 5. másodpercben, az egyszerre rémisztő és mulatságos.
+ Nem semmi egyébként, hogy mennyi ismert arc szerepel a filmben. Igaz, legtöbbjük később futott csak be igazán. Mindenesetre szinte minden mellékszereplő képes pluszt hozzáadni, talán csak a sok egyforma, szőke csaj nem.

2016. december 6.

Sing Street

John Carney (2016)

Cukiság, kínos cukiság, szocializálódási konfrontálódások, meghatódás, még több cukiság, küzdelemnek tűnő eleve elrendelt felemelkedés, majd a pozitív szemlélet, a bátorság, a kiállás diadala. As usual. Részenként jól is működik, csak minden túl könnyen történik meg. Pontosabban minden pont úgy történik meg, ahogy mindig meg szokott történni a filmeken. Nincs valódi, érezhető súlya a cselekedeteknek, mert előre érezni, hogy nem lesz komoly dráma és konfliktus, illetve csupán olyan nehézségek gyötrik a főszereplő előrehaladását, amikről előre tudni lehet, hogy milyen irányba vezetnek. Nehéz élet a filmkedvelő élete.


A számok most már szokványosnak mondhatóan, John Carney-san egyhangúak és közepesek. Én azt mondom, inkább írtak volna két jó számot mint nyolc ugyanolyat, de mindegy. A Once-hoz képest persze ez már így is egy vérprofi munka, csak a lelkét keresem épp emiatt hiábavalóan. Megfelelési kényszerből írták ilyen simulékonyra és ismerősre, ezt sajnos nagyon lehet érezni. Minden egyes jelenetből a szándék sugárzik és nem az, amire tulajdonképpen szolgált volna. Nade, félre a károgással. Végtére is ez egy könnyed, pozitív hangvételű, jó szándékú, cuki kis film, tele rokonszenves fiatallal és bizony bőven megéri az idejét kikapcsolódásnak a hétköznapokból. Újrázni azért nem fogom. Tuti.   7/10

2016. december 5.

Ah-ga-ssi

A szobalány (The Handmaiden)
Chan-wook Park (2016)

Ez az év elég jó év a koreai filmezésnek. Rengetegen felfigyeltek rájuk az új sikereknek köszönhetően, és ez szerencsére szakmai szemmel sem nevezhető érdemtelennek. Chan-wook Park persze öreg motoros már, tapasztalt rendező. Én nem vagyok rajongója, de ahogy ebben a filmben is bizonyítja, el kell ismerni a munkásságát. A történet pazar, a forgatókönyvre való adaptálása pedig egyenesen briliáns. Szerkezete indokolttá teszi a hosszú játékidőt és magában hordozza, hogy végig érdekes legyen. Hovatovább, a következetessége is tanítani való. Mindemellett a kidolgozottsága is igen impozáns. Csodálatosak a helyszínek, a kosztümök, a beállítások, bár a fényképezésnél azért kicsit szúrja a szememet a hullámzó fekete-szint. (Ejnyebejnye!)


Hogy mégsem tetszik jobban, az teljes mértékben szubjektív okra vezethető vissza. Hiszen más ok egyébként sem lehetne; a megvalósítás és a történet hibátlan. Szóval a bökkenő az, hogy nem igazán tetszik a hangvétel. (Szegény én.) Állítom, hogy ez a film csak 100%-ig komolyan véve lehetne lehengerlő. A használt humor gyerekes, kövezzenek a népek, de szerintem alacsony színvonalú is, és sajnos abszolút nem passzol a témához (pl. a film végi szexgolyós kikacsintás milyen már). Egyébként ilyesfajta okból kifolyólag nem szeretem az Oldboyt sem. Hát ez van, nincs ezen mit cifrítani. Ugyanakkor ennek tudatában is bátorítanék mindenkit a megtekintésre, mert akárhogy is nézzük, kötelező darab.   7/10

+ A sokadik példa, úgyhogy lassan általánosan ki lehet jelenteni: a koreaiak, a hollywoodiakkal szemben, indokoltan forgatnak hosszú játékidőt felölelő filmeket.

2016. december 2.

Into the Forest

Patricia Rozema (2015)

Van ugye ez a Max Richter nevű fazon, akinél ha megnyomják a bekapcsoló gombot, akkor vég nélkül okádja magából a szomorkás, vonósokkal és némi elektronikával operáló zenéjét. Csodálatos albumokkal örvendeztette meg a zenekedvelőket és igen hatásos filmzenéket szokott írni, de azt azért szem előtt kell tartani, hogy nagyon könnyen be lehet sokallni belőle. Remek ellenpélda az Arrival, ahol tökéletesen elegyedik a használt száma, Jóhann Jóhannsson szokatlanul visszafogott szerzett zenéjével.


Szóval az Into the Forestben éppen az óva intett módon, túlságosan szabadon engedik. Viszont úgy néz ki, hogy ez a rendezői koncepció részeként alakult így, méghozzá azért, mert a film egyébként is hajlamos a merengésre, a képeket beszélni hagyva elidőzni. Nincs is ezzel nagyobb baj, csupán az, hogy az én ízlésemnek túl romantikusan, a realitás talajától eléggé elrugaszkodva teszi ezt. Alapvetően szépen felvázolja a karaktereket, szerencsésen inkább homályba veszni hagyja az apokalipszis mikéntjét, a lányok közötti viaskodás/bajtársiasság és a mellékszereplőkkel való konfliktusok is érthetőek/átérezhetőek, és bár semmi sincs bőven kifejtve, a hatásvadászat marginális pontján innen, zökkenőmentesen evickél végig a történeten. A fő gond az, hogy annyira az érzelmi oldalról közelíti meg a túlélés kérdését, hogy a gyakorlati oldal mellőzése már eléri azt a szintet, hogy kibillenjen a hihetőség keskeny medréből. Sajnos túl naiv és banálisan ignoráns ezen a téren. Szexista módon, mondatnám, hogy látszik, hogy nő rendezte, és ezzel tulajdonképpen nem is mondanék semmi rosszat, mivel egyértelműen női látásmódot közvetít. Kb. a Survivalist ellenpéldája is lehetne. Mindkettőnek megvan a helye a filmezésben.   6/10

2016. december 1.

Café Society

Woody Allen (2016)

Idén egy jó formában tüsténkedő Woody Allent fogtunk ki. Természetesen simán beilleszthető a mostani filmjeinek sorába, nem lóg ki semmilyen szempontból a filmográfiájából. Se minőségben, stílusban, se megvalósításban, sem pedig a történetben. Egyfajta naiv, enyhén álomszerűen elmélkedős megközelítésben tálalja a történetet, elragadott fantáziával görgeti, mintha minden ami csak eszébe(-ünkbe) jut megtörténhetne. Jó szokásához híven főleg párbeszédekben alakítja a cselekményt, és ezek egyben magyarázzák is a cselekedeteket, kötelező érvényűnek állítják be őket, magyarázkodnak maguknak, a másik félnek és meglepő módon vég nélkül megértőek saját magukkal és mindenkivel szemben. Egy érdekes elméleti, elvonatkoztatott élmény ez tehát, nem különösebben érdekes, de szépen kidolgozott, okosan felépített és tanulságos történettel, jó színészekkel, finom humorral, kiforrott stílussal és professzionálisan működő, hibátlan narratívával. Mély nyomot nem hagy, de mindenképpen érdemleges néznivaló.   7/10