Alpha Dog
Nick Cassavetes (2006)
Ambivalens film. Le lehetne zavarni pár mondatban, de akár rengeteget is lehet írni róla. Jobb pillanataiban megközelíti a Scorese-féle sokszereplős maffiasztorik szintjét, mert nagyon jó meglátással a miliőre, az életstílusra koncentrál. A remekül vezetett színészek munkájának köszönhetően pár mozzanattal képes felfesteni a karakterek fő vonásait. A sok szereplő miatt persze többre nem is igen jutna idő. Ilyenkor tényleg egy Scorsese eposzba oltott Larry Clark agymenésnek tűnik. Nagyszerű ahogy elkapja a hangulatát ezen egyszerű emberek által folytatott csapongó, nemtörődöm, felelőtlen, céltalan életnek. Egyrészt kurva szórakoztató, másrészt hiteles, mivel az egyszerű hétköznapi megnyilvánulásaikat emeli ki, csak az egymással való kapcsolatok vannak fókuszban és ettől emberivé válnak. Az egész sztori csak a partizások közötti időtöltés mellékes velejárója számukra.
Van pár momentum ami ritka jól ragadja meg a helyzetben rejlő lehetőséget:
1. "– What up, buddy, buddy?
– Buddy, buddy, buddy!"
Mint a lazaságuk, a gyerekes életvitelük egy meghatározó képe.
2. A szanaszét szívott agyú, éppen enyelgő haversrác bátorítja a túszként tartott, szűz 15 éves csávót, hogy mondjon igent a két istennőnek álcázott kislány édeshármasra való, tétovának tettetett invitálására. "They don't care anyway, man." Nagyon találó pillanat.
Viszont a másik oldalról ott a tény, hogy nem elég hangsúlyos a vezérszál. Nem kielégítő a történetvezetés, aminek következtében a címszereplő teljesen elveszik a filmben. Vagy akkor nem is az ő szálának a kifejtése lett volna a cél, hanem a gyilkosság? Akkor sincsenek jó helyen a hangsúlyok. A jelenetek elkalandoznak, nincsenek rendesen összerakva, illetve nem jó ritmusban vannak tálalva. Összességében, még ha a nagy ambíciókhoz képest kicsit szedett-vedett is, jelenetek erejéig zseniális tud lenni és a sok jó alakítás, valamint a minőségi poénok miatt mindenképpen érdemes megnézni. A YOLO és a partikutúra térnyerésével, talán a mai embernek még többet is mond tíz évvel ezelőtt. 7/10
† R.I.P. Anton Yelchin. Ebben a filmben is remek volt.
+ Ben Foster egy álat. Sose éreztem még ennyire jónak semmiben. Az egész filmre jellemző az egyfajta szórakozott túljátszás, az ő játékára is. De ahogy vörös fejjel üvölt minden 5. másodpercben, az egyszerre rémisztő és mulatságos.
+ Nem semmi egyébként, hogy mennyi ismert arc szerepel a filmben. Igaz, legtöbbjük később futott csak be igazán. Mindenesetre szinte minden mellékszereplő képes pluszt hozzáadni, talán csak a sok egyforma, szőke csaj nem.
Ambivalens film. Le lehetne zavarni pár mondatban, de akár rengeteget is lehet írni róla. Jobb pillanataiban megközelíti a Scorese-féle sokszereplős maffiasztorik szintjét, mert nagyon jó meglátással a miliőre, az életstílusra koncentrál. A remekül vezetett színészek munkájának köszönhetően pár mozzanattal képes felfesteni a karakterek fő vonásait. A sok szereplő miatt persze többre nem is igen jutna idő. Ilyenkor tényleg egy Scorsese eposzba oltott Larry Clark agymenésnek tűnik. Nagyszerű ahogy elkapja a hangulatát ezen egyszerű emberek által folytatott csapongó, nemtörődöm, felelőtlen, céltalan életnek. Egyrészt kurva szórakoztató, másrészt hiteles, mivel az egyszerű hétköznapi megnyilvánulásaikat emeli ki, csak az egymással való kapcsolatok vannak fókuszban és ettől emberivé válnak. Az egész sztori csak a partizások közötti időtöltés mellékes velejárója számukra.
Van pár momentum ami ritka jól ragadja meg a helyzetben rejlő lehetőséget:
1. "– What up, buddy, buddy?
– Buddy, buddy, buddy!"
Mint a lazaságuk, a gyerekes életvitelük egy meghatározó képe.
2. A szanaszét szívott agyú, éppen enyelgő haversrác bátorítja a túszként tartott, szűz 15 éves csávót, hogy mondjon igent a két istennőnek álcázott kislány édeshármasra való, tétovának tettetett invitálására. "They don't care anyway, man." Nagyon találó pillanat.
3. "But, hey, guys, listen. I would never rat you guys out. You guys and me are like... We're like this. You know that, right? Frankie, you know that, right?"
A körükbe fogadott túsz illuminált áradozása a fogva tartóiról, akik épp azzal vannak elfoglalva, hogy rávegyék magukat szegény meggyilkolására. Timberlake visszanéz és tökéletesen ábrázolt zavartsággal csak annyit válaszol: "Yeah, we know that, man."
Viszont a másik oldalról ott a tény, hogy nem elég hangsúlyos a vezérszál. Nem kielégítő a történetvezetés, aminek következtében a címszereplő teljesen elveszik a filmben. Vagy akkor nem is az ő szálának a kifejtése lett volna a cél, hanem a gyilkosság? Akkor sincsenek jó helyen a hangsúlyok. A jelenetek elkalandoznak, nincsenek rendesen összerakva, illetve nem jó ritmusban vannak tálalva. Összességében, még ha a nagy ambíciókhoz képest kicsit szedett-vedett is, jelenetek erejéig zseniális tud lenni és a sok jó alakítás, valamint a minőségi poénok miatt mindenképpen érdemes megnézni. A YOLO és a partikutúra térnyerésével, talán a mai embernek még többet is mond tíz évvel ezelőtt. 7/10
† R.I.P. Anton Yelchin. Ebben a filmben is remek volt.
+ Ben Foster egy álat. Sose éreztem még ennyire jónak semmiben. Az egész filmre jellemző az egyfajta szórakozott túljátszás, az ő játékára is. De ahogy vörös fejjel üvölt minden 5. másodpercben, az egyszerre rémisztő és mulatságos.
+ Nem semmi egyébként, hogy mennyi ismert arc szerepel a filmben. Igaz, legtöbbjük később futott csak be igazán. Mindenesetre szinte minden mellékszereplő képes pluszt hozzáadni, talán csak a sok egyforma, szőke csaj nem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése