2015. augusztus 31.

Stormy Monday

Viharos hétfő
Mike Figgis (1988)

A Hosszú nagypéntek kistestvéreként, a Viharos hétfő egy ahhoz a témájában erősen hasonlatos, de annál jóval kisebb kaliberű, személyesebb maffiatörténet. Egy mellékszál, vagy ha úgy tetszik, a hétköznapi ember krimije. Számomra instant különlegessé vált ez a kis gyöngyszem, mivel szinte csak arra készült, hogy a magamfajta filmkedvelőt kielégítse. Lényegében semmi jelentős szempontból nem tér el a klasszikus alapvetésektől, csupán annyiban, hogy mindent a lehető legegyszerűbben és legtermészetesebben old meg, mer kicsi lenni és mer egyedi hangulatot kialakítani.

Ez olyasmiben mutatkozik meg, mint ahogy végigtekereg a történetbe is mélyen beleivódó jazz koncepció. Amit mellesleg nem kedvelek, de itt mégis nagyon stílusosan adja a körítést. Vagy hogy hamisítatlanul angol benne minden. Főleg a helyszínek jók, az öreg utcák, az eső áztatta épületek és a pubok. Nem próbálják meg színezni, idealizálni mint manapság minden filmben ami az öreg szigeten játszódik, hanem olyan mintha ott sétálna a néző a koszos, nyirkos és ódon Newcastle belvárosában. Az égen nem a nap süt, hanem olyan szürke, mintha évtizedek óta változatlan lenne. Ez a valósághoz is közelebb áll és a mai kötelezően kék-sárga vizuális csömör után kifejezetten üdítő jelleggel hat.


Fontos szempont, hogy Sean Bean nem hal meg, de ráadásként még veszettül jól is játszik. Az általa megformált figura olyan messze van a hagyományos hős típustól, mint Amy Adams az Oscar díjtól. Egy egyszerű ember, aki tipródik, küzd a nőért, de végig egy apró pont marad a gépezetben. Nincs felemelkedés, csak kis léptékű emberi kapcsolatok és valódi érzelmek. Nem sablonszerű, néha szinte teljesen ki is kerül a képből, hogy átadja a helyét a többi szereplőnek. Például Stingnek, aki talán még sose volt ilyen természetes filmen, vagy inkább a gyönyörű Melanie Griffith-nek. Az ő tökéletlen tökéletességét látva, ugyan ki mondta volna meg, hogy később egy elhasznált roncsnak fog csak tűnni? Igaz, legalább olyan távol van a mára ideálisnak tartott, egészséges, sportos nőtől, mint Leonardo Dicaprio az Oscar díjtól, de neki még az ultragáz 80-as évek haj és a rettenetes ruhák is jól állnak, a huncut ártatlansága pedig egyenesen ellenállhatatlan.

Sokkal, de sokkal jobb film, mint amire egy rövid leírás után számítani lehet. Sajátos hangulatú, kerek történet, amiben hús-vér szereplőkkel lehet azonosulni. Csak egy hajszálon múlik, hogy zseniális legyen és erős a gyanúm, hogy másodszorra még jobban élvezném.   7/10


Az egyik legszebb jelenet a filmben (amit magamban félre is teszek a nem létező, minden idők legcukibb jelentei listámra), amikor a pultost megkérdezve, mégis miféle malt whiskyjük van, az elsorolja az összeset, de egy olyan végtelen jóindulatú, jópofa arckifejezéssel, amit mással nem, csak egy fültől fülig vigyorral és szívet melengető jóérzéssel lehet nyugtázni.

2015. augusztus 28.

Slither

Slither - Féltél már nevetve?
James Gunn (2006)

Valószínűleg bármit csinálnak egy ilyen komolytalan stíluskeresztezéssel, ha a poénok nem ütnek be 100%-osan, akkor nálam el fog vérezni. Bele kell menni a készítők által felállított játékrendszerbe, enélkül semmiképpen nem működik, de ez egy könnyed szórakozásra vágyakozva, nem feltétlen olyan egyszerű. Összességében viccesnek mondható, de az arányokkal nálam nem találtak be. Undorító, ezt most jó értelemben mondom, mert jólesően lehet rajta szörnyülködni, ugyanakkor nem értem, hogy miért fektetnek annyi energiát a megfélemlítésbe, amikor úgyis teljesen súlytalan és hatástalan a komolytalanság miatt. Érdekességnek elmegy, de semmi több.   5/10



2015. augusztus 27.

Cop Car

Rendőrautó
Jon Watts (2015)

Sajnos mindenképpen a megosztó filmek közé fog tartozni ez az érdekes próbálkozás, pedig sokkal több, mint aminek elsőre kinéz. Megosztó, mert majd minden elkülöníthető értelmezési síkon olyan utat választ, ami nem kedvez a szélesebb rétegek igényeinek. Például minden szereplő egy hanyagul felfestett vázlat. A szokatlanul kevés információ ellenére, mégis azonnal bele lehet képzelni magunkat a helyükbe. A srácok - akik, noha jól játszanak, sajnos nem elég karizmatikus színészek által lettek megformálva - tényleg gyereknek tűnnek, nemcsak kisméretű embernek. Gyerekként beszélnek, cselekednek és szinte látom magam előtt a cuki kis gyerekes gondolataikat is. Nehéz elmondani és nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ez mennyire ritka egy film esetében. Egyébként már maga az, hogy csak úgy csatangolva világot látnak, bármiféle előzmény vagy a hagyományos filmezés szerinti következmény (család, ilyesmi) nélkül, az is elképzelhetetlen a filmek 95%-ban.


Mind Bacon rendőre, mind Shea Whigham szerencsétlen figurája erősen hajaz a Fargo és más Coen filmek cinikusan, szatirikusan vicces rossz embereire. De Jon Watts nem áll meg a szolgai másolnál, hanem ügyesen integrálja őket a történetbe. A szellős, egyesek szerint rettentő unalmas történetbe. Szerintem inkább mondható letisztultnak a cselekmény mint üresnek, mivel bennem fel sem merült az unatkozás gondolata. Ritkán látott ügyességgel sikerül kihasználni az idő múlását. Mivel rövid időtartamot ölel át ez a kevesebb mint másfél óra, a sötétedés egy természetszerűleg adódó látványelem, de nem csupán az egyébként is elég hangsúlyos, naturalista fényképezésben fordítják a javukra, hanem a történetbe is beleépítik. Hovatovább, a készítők olyan finoman csempészik bele a humort a játékidő agresszivitást nélkülöző részeibe, hogy azt lehet, sokan fel sem tudják fogni humorként. Pedig ahogy Kevin Bacon sprintel a mezőben a táskával a hátán, az egyik legjóízűbb nevetést váltotta ki belőlem az utóbbi időben, és csak remélni tudom, hogy ezzel nem voltam egyedül. A zene mondjuk elég jellegtelen, ezen a téren bőven lett volna még mit dolgozni, de emiatt kárpótol az utóbbi idők egyik legnagyszerűbb záró képsora.


Mindenképpen meg kellene néznem még egyszer, mert minél többet agyalok rajta, annál jobban tetszik az egész elképzelés és főleg a megvalósítás letisztultsága. Remélem azon kevés filmek közé tartozik, melyek minden megtekintéssel egyre jobbá és jobbá érnek.   7/10

2015. augusztus 25.

Avengers: Age of Ultron

Bosszúállók: Ultron kora
Joss Whedon (2015)

Pénzt nem voltam hajlandó áldozni érte, úgyhogy nálam most volt gyereknap.

Jól bevált recept szerint készült, úgyhogy nem nagyon tudták elrontani. A legfontosabb geek-elélvezési szempontokban mindenhol a biztonságra törekedtek, váratlan dolgok nincsenek, minden kicsit is kockázatosat végleg kiirtottak belőle, blábláblá, blábláblá, tovább nincs értelme folytatni a sort.

Úúú mennyi!

És mégis! Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem. Annak ellenére, hogy soha nem éreztem még ennyire Marvel filmmel kapcsolatban, hogy kisgyerekeknek készült. Sajnos intellektuális szórakozásról szó sincs. A poénok, de lényegében minden csak ebben a kis zárt közegben értelmezhető. Egy csöppnyi objektivitással, akár tíz perccel a megtekintése utána rápillantva is nevetségesen egyszerűnek és alantas bolondozásnak tűnik az egész. Ennyi szereplővel érdemleges karakterfejlődésről szó se lehet. Minden szereplő adott. Kapunk belőlük egy-egy szeletet, egy morzsányi plusz infót a következő jelenetben és másra már nincs is idő. Ez a készítőknek pont megfelel, mert amihez értenek, abból grammra kimért pontossággal zsúfoltak bele annyit, hogy a fontos dolgokra már ne kelljen koncentrálniuk. Nekünk meg azért jó ez, mert tét nélkül bambulhatunk, úgyse lesz szó semmi komolyról és kizárólag azt kapjuk amit előre el is várhatunk az egész cirkusztól.

Drámaveszély!!!

Elhintik, hogy közeledés van ScarJo és Raffaelló közt, aztán már együtt vannak. Ja nem, mégse. Talán lehet. Újra nem... Össze kéne számolni, hogy mennyi idő telik el ezzel, de ha 10 percet mondok, az biztos sok. A majd két és fél órás filmből. Tudom, hogy nem kell komoly drámát várni, de azért na. Az idősíkok direkt nehezen értelmezhetőek. Ennyi szereplővel olyan rengeteg dolog történik egymással párhuzamosan, hogy eltelik vagy 10 perc mire a végére érünk a sornak és folytatódhat az első karakter idősíkja. Így még a cselekmény koherenciájára se kell annyira figyelniük, de minek mondom. Ki van ez találva, na.

Megint megkajáltam, de közben minden eddiginél jobban undorodom az egész kiszámíthatóságától és a kockázatkerülő meghunyászkodásától. Kinyírja a fantáziát, csírájában elfolytja minden mélyebb érzelem lehetőségét, szóval maga a Sátán műve az egész. Égetnivaló szenny, de legalább vicces és kikapcsolja az agyat. Többet ebből azért már nem hiszem, hogy be tudnék fogadni, de biztos meg fogom nézni a következő 67 részt. Talán azokat majd rendesen le lehet szidni végre a francba.   6/10

Tetszőleges akció pillanatkép. Itt legalább látni valamit, mozgóképen nemigen.

CGI, CGI, CGI, CGI CGI CGICGICGICGICGI és mégtöbb CGI. Gecisok CGI!!! Ami még súlytalanabbá teszi az egészet és annak ellenére fantáziátlanabbá, hogy lényegében 0-ról, csupán számítógéppel készítik el a film nagy részét. Hogy hogy nézhet ki a forgatás...

Az egész produktum esszenciáját azt hiszem ez a gif jelképezi legjobban:



2015. augusztus 24.

Men, Women & Children

Férfiak, nők és gyerekek
Jason Reitman (2014)

Annak ellenére, hogy Reitman filmjeit eléggé szemmel szokták tartani, ez kikerült a fősodorból, de természetesen ennek a jelenségnek megvannak az okai. A kritika nem igen komálta - és akkor még finoman fejeztem ki magam - ilyenkor pedig azonnal felüti a fejét a fránya kategorizálás szokása, no meg az előítéletek. A sokszereplős, aktuális társadalmi problémákat boncolgató dráma már alapból eléggé korlátozza a befogadóréteget. Az ilyen történeteket ugyanis a filmek iránt komolyan érdeklődők szokták nézni, és ez innentől egy ördögi kör. Ennek a megátalkodott társadalmi rétegnek az elsődleges filmfogyasztás-szokásbeli ismérve, hogy előre tájékozódnak mielőtt nekiállnak valaminek, és mivel ezt már az elején jól lehordta mindenki, gyakorlatilag az első pár bemutató után befellegzett a műnek. Pedig szerintem több az érdeme, mint az érvek ellene.


Meg kell hagyni, valóban elég erőszakosan próbálja belénk verni a tanulságnak szánt véleményt, lévén szó többek között az online élet, a közösségi oldalak és úgy általánosságban az internet korának veszélyeiről. Például az amit az egyébként is ellenszenves Jennifer Garner csinál a lánya védelmében, az már nem csak szimplán bicskanyitogató. De számomra inkább mégis szórakoztatóan idegesítő, mivel átlátok felette és csak azért bosszankodok rajta jólesően, mert ténylegesen jól is esik kicsit szidalmazni (magamban) egy ilyen korlátozott embert. Akármennyire is torzul a szándék a készítők manipulatív eszközeinek hatására, attól még helyeslendő amit mondani próbálnak. Sokszínűek a szereplők, minden szál kijut valahova, össze is függnek, szóval nem látom, hogy miért van ekkora ellenszenv ezzel a filmmel kapcsolatban. Én simán ajánlanám egyszeri megtekintésre, de mivel kevésbé kiforrott világnézettel rendelkező egyéneknek, fiataloknak nem feltétlen válik hasznára, csak azzal a feltétellel, hogy nem oktató jelleggel, hanem bűnös élvezetként működik inkább.   6/10

2015. augusztus 18.

The Secret Life of Bees

A méhek titkos élete
Gina Prince-Bythewood (2008)

Hercegazerdőnél Dzsina és a hozzá hasonló, tisztességes, történetmesélő rendezőnők - gondolok itt első sorban még Lynn Sheltonra és Nicole Holofcenerre - egy igen ritka, kihalófélben levő (helyesebben mondva folyamatosan haldokló) stílust éltetnek tovább műveikkel, ezért nagy becsben kell tartani őket. Mindegyikőjüknek megvan a sajátos hangvétele, a fő szempontok amiket kihangsúlyoznak a filmjeikben, a szokásos témák amiket boncolgatnak, de annyi közös megvan bennük, hogy nem állnak be megalázkodva a stúdiófilmek szégyenteljes futószalagjai mögé és hangsúlyozottan feminin hozzáállással dolgoznak.


Sosem állnak messze a sablonos, klisékkel operáló, könnyebb, elsősorban szerelmi ügyekkel foglalkozó drámáktól, hiszen maguk a történeteik is ugyanabból a repertoárból merítenek, amik máskor annyira unalmasnak tűnnek. Mégis nagyon más az összkép a végére érve, és ez lényegében egyetlen fontos tényezőnek köszönhető. Ott áll egy olyan ember a projekt mögött, aki, noha azt egyáltalán nem lehet mondani, hogy egyediségre törekedne, de legalább annyit mindenek előtt megtesz, hogy a történet egységes hangnemben való tálalására koncentrál, a gagyiság, az ostobaság, a bosszantó hülyeségek és a túlzások amplitúdóját a lehető legjobban az egyenes felé igyekszik terelni, miközben rúd nélkül táncol a nézők kiszolgálását és a filmet pénzelők igényét reprezentáló két torony között kifeszített kötélen. Nem olyan nagy dolog ez, egy filmkedvelőnél általában egy minimum elvárás amit hangoztatni szokott, mikor igényt támaszt a készítők felé. De abból kiindulva, hogy milyen kevés film felel meg ennek az egyszerűnek tűnő szempontrendszernek, nem tudok mást leszűrni, csak azt, hogy nagyon nehéz helyzetben lehetnek a rendezők, amikor saját víziójukat próbálják átverekedni a forgatókönyv elkészülte után. Szóval oda kell figyelni ezekre filmekre, mert sose lehet tudni, hogy mikor tűnnek el végleg a vászonról.   7/10


És még a méhészkedésről sincsenek benne eget verő hülyeségek.

2015. augusztus 11.

Child 44

A 44. gyermek
Daniel Espinosa (2015)

A mesterséges színekkel teremtett hangulat, az orosz sajátosságok hiánya, igazából már a legelejétől kezdve teljesen hiteltelenné teszi, mint Szovjetunióról szóló filmet. A sajátosságok alatt magát az orosz nyelvet, a hanglejtést, az emberek gesztikulációját és viselkedését nagy általánosságban értem. Az amerikaiak képtelenek úgy tekinteni a világra mint az oroszok, de még azt se lehet mondani, hogy annyira megpróbálták volna. Persze ezzel semmi baj nincs, ezért vagyunk különbözőek. Csak akkor ennyiből most meg kéne nézni egy orosz képregény alapú Ivándzsörszt (bocs, tényleg). Hogy minek néztem mégis végig? Rendkívül jó kérdés. Amúgy nagyjából minden tekintetben rendben van, de semmiben sem emelkedik ki. Mondhatni ez a nagybetűs korrektség és középszer, természetesen a profi megvalósítástól eltekintve. Kihagyhattam volna.   5/10



Les maîtres du temps

Az idő urai
René Laloux (1982)

Érdekességnek elmegy, de filmnek rettenetes. Közepesen fantáziadús ötletekre alapozott a történet, illetve az annak csúfolt összefűzött cselekménydarabok csoportja. Tele van üresjáratokkal, dramaturgiailag nulla (egy kisfiú szép szóra otthagyja meghalni az apját), amit ráadásul a 60-as 70-es évekből ismert kötelezően hülye hangokkal is megdobtak, véglegesen meggyilkolandó az élvezeti faktort. Egyébként elég furcsa más rajztechnikát nézni a sok anime után. Igen régen láttam már komolyan vehető animációs filmet ami nem a japóktól jött. Oh, wait! Ez se az. Amúgy elég kevés benne a szép rajz is, szó' erről ennyit. Megmagyarázhatatlan okokból csak 4/10-el büntetem.



2015. augusztus 10.

Psycho

Alfred Hitchcock (1960)

Köztiszteletben álló filmet nem ildomos, nem kifizetődő bántani, de a legnagyobb meglepetésemre, most nem kell nagyon visszafognom magam, még akkor se, hogyha teljesen el akarok számolni a lelkiismeretemmel. Ja, igen, eddig nem láttam! Szóval meg lehet nyugodni, a Vertigoval ellentétben, a film java jól működik most is. Ez főleg a megfelelő ritmusban tálalt, még mai szemmel sem ingerszegény történetnek köszönhető. Nem véletlen, hogy ennyien imádják ezt a filmet. Bár a mechanikája elavult, vizuálisan teljesen vállalható és érthető, hogy miért vált ikonikussá annyi kocka belőle.


Nade! A híres zuhanyzós jelenet, akárhogy is próbálom árnyalni a képet, nagyon gáz. Egyébként kifejezetten jó beállításokat használnak a filmben, itt azonban amit lehet, elrontottak. A kép kényszeredetten rossz látószögben áll, ennek megfelelően Janet Leigh mozgása idegen és teljesen természetellenesnek tűnik, a vágás pedig hirtelen és kapkodó, pont a lényegről maradunk le miatta. Ez utóbbi ugyanúgy igaz a többi "akciójelenetre" is. Nem feltétlen apró probléma az sem, én legalábbis nem érzem jogosnak, hogy Norman az anyja hangján szólal meg, mikor még nem ismeretes a valós tényállás. Továbbá nem vagyok biztos benne, hogy konzekvensen viselkedik a későbbiek ismeretében, amikor gonoszan mosolyog és mögöttes tartalmat sejtet a magánnyomozó láb alól való eltétele környékén. A kornak betudható probléma még - bár manapság is szeretik egyszerűsíteni a filmet, de szerencsére nem ennyire -, hogy a végén a pszichiáter végigmagyarázza filmet. Hátazértnamár.


Bár egyébként a teátrális színjátszás most is zavart, összességében jól játszanak a színészek, külön kiemelendő a lelkiismerettel való küzdelem az elején és az első beszélgetés Normannel. Meg persze a zene, az tényleg hatásos. Tiszteletadás mellett én 6/10-re taksálom így 2015-ben.

2015. augusztus 7.

Dark Places

Sötét helyek
Gilles Paquet-Brenner (2015)

Még soha nem volt ennyire erős deja vu érzésem olyan filmmel, amit biztos, hogy nem láttam még. A trailerre emlékszem, de ebből azért még nem kellene egyenesen következnie, hogy az agyam magától ki tudja pótolni az üres foltokat. Helyenként akad egy kis izgalom, de az idő jó részét a céltalan (természetesen teljesen felesleges) narrátor és a kimértnek szánt, lagymatagon bukdácsoló cselekmény teszi ki. Charlize Theron és Christina Hendricks jó, de ezt még ők sem tudják megmenteni, a többiek meg egyáltalán nem érdekesek. Olyan középszerű és magától értetődő, általános megoldásokkal van tele, hogy egy sokat látott filmkedvelőnek egyszerűen nincs miért megnéznie. Tanuljatok a hibámból! A történet jobb sorsra lett volna érdemes.   5/10



2015. augusztus 4.

Far from the Madding Crowd

Távol a világ zajától
Thomas Vinterberg (2015)

Crowd-pleasing céllal, klasszikus stílusban elkövetett romantikus, kosztümös könyvadaptáció

Szívesen belelátnék Vinterberg fejébe. A technikai megvalósítás nehézségei miatt azonban marad az elmélkedés ebben a pár sorban. Eddigi pályafutásában volt dogmafilm, közepes vígjáték, amerikai stílusú, de mégis hamisítatlanul dán fantázia-izé, ütős modern dráma, meg még ki tudja mi. Kosztümös, romantikus dráma még nem volt. Nagyra tartott rendezők könyvadaptációit mindig érdekes figyelemmel követni, mert sose lehet tudni mire számítson az ember. Pl. Andrea Arnold Üvöltő szelek verziója egyedi hangot ütött meg, és bár megosztó volt, elég emlékezetes is egyben.


Meglepetésre, ez jószerivel se nem több, se nem kevesebb, mint egy erősen a vizualitásra épülő, manipulatívan leegyszerűsített, egyoldalú értelmezés. Nincs helye semmiféle kételynek, más megvilágításnak vagy mellékvágányra futó, csapongó gondolatoknak. Vinterberg és David Nicholls forgatókönyvíró így látták a könyvet és nem voltak restek megmutatni nekünk. Beleadtak a szánkba mindent amit nem szégyelltek, és arra kell buzdítanom mindenkit, hogy örüljünk ennek, mert én látám, hogy ez jó. Nincs azzal semmi baj, hogy nem formabontó és kicsattanóan eredeti. Éppen elég az, hogy öröm ránézni az összes képkockára, kényelmesen, de üresjárat és hibák nélkül halad végig a történeten és minden színész top formában hozza a tőlük elvárt magas színvonalú alakítását. A gárda tökéletes, élükön az igai nővé érett Carey Mulligannel, akinek meg se kottyan a komoly, vezető szerep.


Ezek után, egyre inkább érdeklődve figyelem, hogy vajon most merre tart Vinterberg? Hol próbálja ki magát legközelebb? Egyre szimpatikusabb, hogy ilyen sokoldalú és ügyes, szóval kíváncsi vagyok és excited. Jó, hogy ő is itt van nekünk.   7/10

Fun fact: Juno Temple nem meztelen!