The Secret Life of Bees
A méhek titkos élete
Gina Prince-Bythewood (2008)
Hercegazerdőnél Dzsina és a hozzá hasonló, tisztességes, történetmesélő rendezőnők - gondolok itt első sorban még Lynn Sheltonra és Nicole Holofcenerre - egy igen ritka, kihalófélben levő (helyesebben mondva folyamatosan haldokló) stílust éltetnek tovább műveikkel, ezért nagy becsben kell tartani őket. Mindegyikőjüknek megvan a sajátos hangvétele, a fő szempontok amiket kihangsúlyoznak a filmjeikben, a szokásos témák amiket boncolgatnak, de annyi közös megvan bennük, hogy nem állnak be megalázkodva a stúdiófilmek szégyenteljes futószalagjai mögé és hangsúlyozottan feminin hozzáállással dolgoznak.
Sosem állnak messze a sablonos, klisékkel operáló, könnyebb, elsősorban szerelmi ügyekkel foglalkozó drámáktól, hiszen maguk a történeteik is ugyanabból a repertoárból merítenek, amik máskor annyira unalmasnak tűnnek. Mégis nagyon más az összkép a végére érve, és ez lényegében egyetlen fontos tényezőnek köszönhető. Ott áll egy olyan ember a projekt mögött, aki, noha azt egyáltalán nem lehet mondani, hogy egyediségre törekedne, de legalább annyit mindenek előtt megtesz, hogy a történet egységes hangnemben való tálalására koncentrál, a gagyiság, az ostobaság, a bosszantó hülyeségek és a túlzások amplitúdóját a lehető legjobban az egyenes felé igyekszik terelni, miközben rúd nélkül táncol a nézők kiszolgálását és a filmet pénzelők igényét reprezentáló két torony között kifeszített kötélen. Nem olyan nagy dolog ez, egy filmkedvelőnél általában egy minimum elvárás amit hangoztatni szokott, mikor igényt támaszt a készítők felé. De abból kiindulva, hogy milyen kevés film felel meg ennek az egyszerűnek tűnő szempontrendszernek, nem tudok mást leszűrni, csak azt, hogy nagyon nehéz helyzetben lehetnek a rendezők, amikor saját víziójukat próbálják átverekedni a forgatókönyv elkészülte után. Szóval oda kell figyelni ezekre filmekre, mert sose lehet tudni, hogy mikor tűnnek el végleg a vászonról. 7/10
És még a méhészkedésről sincsenek benne eget verő hülyeségek.
Gina Prince-Bythewood (2008)
Hercegazerdőnél Dzsina és a hozzá hasonló, tisztességes, történetmesélő rendezőnők - gondolok itt első sorban még Lynn Sheltonra és Nicole Holofcenerre - egy igen ritka, kihalófélben levő (helyesebben mondva folyamatosan haldokló) stílust éltetnek tovább műveikkel, ezért nagy becsben kell tartani őket. Mindegyikőjüknek megvan a sajátos hangvétele, a fő szempontok amiket kihangsúlyoznak a filmjeikben, a szokásos témák amiket boncolgatnak, de annyi közös megvan bennük, hogy nem állnak be megalázkodva a stúdiófilmek szégyenteljes futószalagjai mögé és hangsúlyozottan feminin hozzáállással dolgoznak.
Sosem állnak messze a sablonos, klisékkel operáló, könnyebb, elsősorban szerelmi ügyekkel foglalkozó drámáktól, hiszen maguk a történeteik is ugyanabból a repertoárból merítenek, amik máskor annyira unalmasnak tűnnek. Mégis nagyon más az összkép a végére érve, és ez lényegében egyetlen fontos tényezőnek köszönhető. Ott áll egy olyan ember a projekt mögött, aki, noha azt egyáltalán nem lehet mondani, hogy egyediségre törekedne, de legalább annyit mindenek előtt megtesz, hogy a történet egységes hangnemben való tálalására koncentrál, a gagyiság, az ostobaság, a bosszantó hülyeségek és a túlzások amplitúdóját a lehető legjobban az egyenes felé igyekszik terelni, miközben rúd nélkül táncol a nézők kiszolgálását és a filmet pénzelők igényét reprezentáló két torony között kifeszített kötélen. Nem olyan nagy dolog ez, egy filmkedvelőnél általában egy minimum elvárás amit hangoztatni szokott, mikor igényt támaszt a készítők felé. De abból kiindulva, hogy milyen kevés film felel meg ennek az egyszerűnek tűnő szempontrendszernek, nem tudok mást leszűrni, csak azt, hogy nagyon nehéz helyzetben lehetnek a rendezők, amikor saját víziójukat próbálják átverekedni a forgatókönyv elkészülte után. Szóval oda kell figyelni ezekre filmekre, mert sose lehet tudni, hogy mikor tűnnek el végleg a vászonról. 7/10
És még a méhészkedésről sincsenek benne eget verő hülyeségek.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése