2012. április 27.

The Avengers

Bosszúállók
Joss Whedon (2012)

Soha nem látott méretű felhajtás után, már nincs olyan ember, aki ne tudna mindent a filmről. Ugyanez lesz a helyzet a Prometheus-szal, és gondolom ezek után minden blockbusternek szánt egyéb alkotással. Vírusvideók, előzetesek, az előzetesek előzetesei, poszterek, forgatási képek minden mennyiségben. Úgy látszik ez most az új trend. Biztosra akarnak menni, tehát elköltenek egy vagyont arra, hogy tuti, hogy bejöjjön a filmre áldozott amúgy is elképesztő összeg. Logikus. Persze ki van ez számolva, tudom én, csak nem értek vele egyet.


Az érdekesség kedvéért egy kis összehasonlítás:
The Avengers, mint popcorn mozi: 220M $ készítési költség + 100M $ marketing költség = 320M $ össz. költség.
Young adult, mint jól kivitelezett dráma sztárokkal: 12M $
Like Crazy, mint low-budget dráma: 250e $ (DSLR kamerával filmezve)
Enter the Void, mint látvány-orientált kísérleti film: 13M $ (becsült).
Konklúzió nincs, a számok csak simán érdekesek.

A felfokozott várakozás soha nem segít egy filmnek, amikor a moziba beülve hoznia kell az előzetesen ígért élményt. Ha nem kápráztat el azonnal, nehezebb beilleszkedni a történetbe, úgyhogy igen nagy a nyomás ilyenkor a rendezőn. Joss Whedon előzőleg inkább sorozatokat rendezett. Hogy miért esett rá a választás, azt a Marvel tudja csak igazán, mindenesetre nagy próbatétel ez számára. Nem titok, hogy nem tartoznak a kedvenceim közé a könnyed, látvány-orientált filmek. Ez mégis érdekelt, több okból kifolyólag. Az egyik, hogy a sok pozitív visszajelzés után, végre tényleg látok-e egy minden ízében működő popcorn mozit. A másik pedig, hogy életképes-e a leg-koncepció, amikor összezsúfolják a sztárokat, valamint mindenből többet és jobbat ígérnek.


Abszolút pozitívan álltam hozzá. Vártam a filmet és vidáman, jókedvűen mentem a moziba. Az érzéseim mégis vegyesek. Nem rossz film, ezt leszögezném előre. De... A majd két és fél órás játékidőt már megint nem sikerült üresjárat nélkül kitölteni. A repülő bázison (vagy min) folytatott beszélgetések környékén jutott először eszembe, hogy kicsit unatkozom. Annak ellenére, hogy látszólag folyamatosan történik valami, mégse megy előre, megtorpan. A repülő támadása utáni akció, a gép szerelése stb. egyáltalán nem viszi előre a történetet, ez csupán látvány, a megcélzott játékidő kitöltése. Ehelyett például kifejthették volna jobban, hogy a végén visszatérő Hulk, miért tudja mégis kontrollálni a dühét és gondolkodni, mikor előzőleg látványosan mindenki (beleértve magát dr. Bannert is) tartott az átváltozástól. Mark Ruffalo egyébként kiemelkedik a színészek mezőnyéből, bár róla már lehetett tudni, hogy igen sokrétű a tehetsége. Azért a többiek sem panaszkodhatnak, mindenki hozza amit kell, de jelentős pozitívumot rajta kívül nem tudok megemlíteni. A történetben más zavaró különösebben nincsen, bár a földhözragadtabbaknak (mint pl. én), lehet, hogy nehezére esik, a földön pisztollyal több száz idegenre lövöldöző Scarlett Johanssont vagy a háztetőn rostokoló, mégis mindig, mindenkor jó helyen levő Jeremy Rennert megemészteni. Ami viszont nagyon jól sikerült, az a poénok adagolása. Szerencsére nem vették magukat komolyan a készítők, sokszor váratlanul és hatásosan húznak elő valamit. A karakterek közti különbségek is hangsúlyosak, a beszélgetéseik során remekül kiütköznek a származásbeli, történetükből adódó különbségek. Utána jutott eszembe, hogy egyszer sem figyeltem fel a zenére, ez egyértelmű negatívumként fogható fel. Alan Silvestri ezúttal túlságosan a háttérbe húzódott. Nem úgy a szinkron, ami a mai viszonylatban feltűnően természetesnek hatott (ez nagy szó tőlem, szinkrongyűlölőtől).


Mindent összevetve jó filmnek tartom, de egyáltalán nem jelentős alkotásnak. Látszik, hogy mindenben igyekeztek a jóra törekedni. Nincs is olyan része, ami kimondottan rossz szájízt hagyna maga után. Hogy nem nyűgözött le, tulajdonképpen két okra vezethető vissza, de az egyik közvetlen következménye a másiknak. Végeredményben a rendezőt tudom okolni, mert egy határozottan csak a saját feje után menni akaró, karakteres alkotó, sokkal egyedibbet tudott volna kihozni belőle. A filmstúdiók azonban nagy cégek, a nagy cégeket pedig csak a profit érdekli. Ezzel elérkeztünk a probléma gyökeréhez, miszerint a könnyen irányítható, középszerű, de biztos eredményt hozó rendező, sokkal jobban megfelel ezeknek a céloknak. Esély a változásra? Nem hiszem, hogy lenne. Aki már kellően kiismerte a hollywoodi filmeket, inkább nézzen körül más országok filmjei között. Érdemes.   6/10

2012. április 26.

Carne / Seul Contre tous

Lóhús / Egy mindenki ellen
Gaspar Noé (1991/1998)

Életem egyik legmeghatározóbb filmélménye a Visszafordíthatatlan. Feltörte a gátat, egy csomó konvencionális berögzülésről mutatta meg, hogy lehet másképp is. Hangsúlyozom, mindezt amellett, hogy az egész történetről és a rendezésről csakis pozitívan lehet nyilatkozni. Az Enter the Void leginkább vizuális tripként jellemezhető, egy nagyon nehéz néznivaló. Közel egy órával hosszabb mint kéne lennie, de maga a látvány, a kivitelezés és a koncepció egyedülállóan lenyűgöző. Szóval fejet hajtok Gaspar Noé előtt, minden tiszteletem az övé.
Eddig kimaradt az első egészestés filmje és annak előzmény rövidfilmje, a (már címe alapján remeknek ítélt) Lóhús. Őszintén bevallom, nem bírtam végignézni egyiket se. Nem a brutalitása miatt (bár az vicces, hogy a Lóhúsban a sokkoló képek miatt óvatosságra intő felirat után fél másodperccel, már ömlik is a vére szegény lónak), hanem mert értelmetlennek találom őket. Érdekes benne, hogy a rendezés elég különböző (eltelt 7 év a kettő között), de mégis mindkettőt átpörgetve néztem meg. Pedig nem gyakran csinálok ilyet. Talán Roy Andersson filmjeivel tudok párhuzamot vonni. Nála éreztem még azt, hogy én ezt nem akarom látni. Visszataszító az egész. Nem látom, hogy ember miért cselekedne úgy ahogy a hentes ezekben a filmekben. Nincs egy átfogó szürreális kép ami magyarázná, enélkül meg valahogy undorodom a gondolatától is, hogy még egyszer belenézzek valamelyibe is.   2/10



2012. április 25.

Raiders of the Lost Ark

Az elveszett frigyláda fosztogatói
Steven Spielberg (1981)

Olyan régen láttam már, hogy tényleg csak foszlányok maradtak meg belőle. Néhány kép és jelentet, a zene... Nade az érzés! Az erősen megmaradt bennem. A kalandra vágyás, a misztikus kutatás, fejtörők leleményes megoldása, a poénok együttesen jelentik az Indiana Jones érzést. Kedvem támadt újranézni a sorozatot, a sok súlyos dráma közé néha be kell iktatni könnyebb szórakozást is. Hogy mi maradt meg az egészből? Sajnos nem sok. Nosztalgia érzésem ugyan támadt, de igazán nem tudtam már beleélni magam. Nem megyek bele jobban, mert nincs kedvem szegény Indit gyalázni, de annyit azért megemlítek, hogy a Harmadik típusú találkozások után ezt is nagy csalódás újranézni Spielbergtől. Nincs is kedvem a többit megnézni. :(   6/10



2012. április 24.

50/50

Fifti-fifti
Jonathan Levine (2011)

Elég nehéz megfogalmazni, hogy mi is a baj ezzel a filmmel. Valamiért nem hiteles. Megható és pozitív, de nem hiszem el ami történik. Mintha egymás mellé passzították volna a karaktereket és szituációkat. Összerakták a kirakóst, de némelyik elem kopott, némelyik vadonatúj, valamelyik pedig fekete-fehér. Nem egy szívből jövő alkotás, sokkal inkább fércmunka. Anna Kendrick azért szállít néhány visítva röhögős részt.   5/10



2012. április 23.

Tyrannosaur

Tirannoszaurusz
Paddy Considine (2011)

Mindig is tudtam, hogy a szigetországiak különös népek. A szó jó és rossz értelmében egyaránt. Legtöbbször irigykedünk rájuk, amikor az olyan jólszituált, művészetkedvelő, arisztokratikus népeket látjuk, mint amilyeneket például a Match Pointban találunk. Az élet azonban náluk sem csupán rózsaszín, nekik is van sötétebb oldaluk. A lakótelepi, kisvárosi övezetekben a túlélésért küzdő, egymással rivalizáló rétegben jócskán akadnak önző és kötekedő emberek. Érdemes megnézni például a Fish Tankben a helyüket kereső kamaszokat vagy Shane Meadows filmjeit (a zseniális This is Englandet például).


Amikor a régimódi, arrogáns és vörös (!) szigetlakó férfiemberek ebben a légkörben nehezen találják a helyüket, az egész egy igen robbanékony vegyületté válik. Peter Mullan, mint a rekedtesen dörmögő sebzett vad, tökéletes választás a címszerepre. Vagy saját magát adja, vagy teljesen kifogástalan az alakítása, mert egyből ráismerni a fent leírt körülményekre. A felesége nélkül teljesen egyedül maradt, nem tud magával mit kezdeni. Ordít róla, hogy segítségre van szüksége. Tör, zúz, ki tudja, hogy egyáltalán életképes e az ilyen ember, ha nincsen aki féken tartsa. A megoldás - kézenfekvően - a bemutatott férfikarakter női megfelelőjétől jön. Olivia Colman egy igazi nőt alakít, aki hasonlóan rossz helyzetben van. Esetlenül egymásra találnak, és végül ráéreznek arra, ami a néző számára már nyilvánvaló. A férfinak a nő, a nőnek a férfi kell. Kiegészítik egymást. Még ha nem is a klasszikus értelemben vett kapcsolat lesz az övék. Sajnos a női-férfi szerepek manapság annyira összemosódtak, hogy már egymagában az is üdítő, hogy ennyire férfias és ennyire nőies főszereplőket látni a vásznon. Hiánypótló alkotás, magabiztos rendezés az elsőfilmes Paddy Considine-től. Nemcsak jó színész, de jó rendező is.   7/10



2012. április 19.

Mission: Impossible - Ghost Protocol

Mission: Impossible - Fantom protokoll
Brad Bird (2011)

Végre egy akcióval teli, pörgős film, ami működik. A legtöbb helyen valami hasonló, pozitív szummázást olvasni. Ezen febuzdulva bátorkodtam megtekinteni, hátha kapok egy jó kis Bourne-ultimátum utánérzést. Én tényleg reménykedtem, de hiába. Ez sajnos csak összedobált túlzások halmaza. Néhány képtelen jelenet elfér egy akciófilmben, öniróniával, kikacsintással, hatásos történettel és megfelelő fokozással valódi feszültésget keltve, de ezek közül itt mind hiányzik. Csak jönnek az egymást túllicitáló blődségek és nem érnek véget. Nincs idő felfogni mit csinálnak. Amit valahogy mégis sikerül, arról meg egyből ordít a lehetetlensége. Benne van a címében is, tudom, de öt percben öt hülyeség kicsit soknak tűnik ebből. A rövidke kis párbeszédek, amik az előkészítést szolgálnák a sok akció szünetében, elég unalmasra és jelentéktelenre sikerültek. A történet amúgy is több sebből vérzik, de ezt mondjuk nincs értelme elemezni, mert eleve másodlagos szerepet szántak neki. Ami el tudná vinni a vállán a filmet azok a színészek, a poénok és a látvány. Tom Cruise és Jeremy Renner enervált, Paula Patton képtelen a színészi játék legalacsonyabb szintjét is produkálni, úgyhogy Simon Pegg az egyedüli aki hoz egy elfogadható szintet. Szállítja a poénokat, de láttunk már máshol sokkal többet tőle... 


Pénzcsináló ez na. Igazából ez böki a csőrömet. Az egész egy rohadt nagy BMW reklám. De mivel reklámra még (!) nem ülnek be emberek a moziba, kellet némi körítést is verbuválni neki. Nyúlunk kicsit innen, lopunk kicsit onnan, összegyúrjuk és kapunk egy lelketlen maszlagot. Ne áltassuk magunkat. Azon kívül, hogy pénzt akartak belőle csinálni, semmi más indítékuk nem volt. Én ennek tudatában nem vagyok képes komolyan venni. Szégyentelenek. Ráadásul fél világ benyelte. Csináljátok csak tovább! Még több ilyen igénytelen szennyet! Annyira felhúztam magam, hogy így már csak 3/10. :D

2012. április 18.

Shame

A szégyentelen
Steve McQueen (2011)

McQueen bácsi elsőre úgy néz ki, mint egy csokiba mártott, barátságos és gyámoltalan papamackó. Eszébe se jutna az embernek, hogy foglalkoztathatják komoly dolgok is ezt a jótétlelket. Első filmje egyből eloszlatott minden kétséget, de ahogy nézem az imdb-n, a következő filmje se lesz habkönnyű, úgyhogy inkább az a kérdés, hogy számíthatunk e egyáltalán egyszerűbbre tőle. Szerelme, Michael Fassbender (aki állandósulni látszik, mint filmjei főszereplője), nagyon sokat köszönhet neki. Az Éhségben lehengerlő volt, amire egyből felfigyelt a világ filmértőinek hada, majd megnyílt az út a független rendezők krémjéhez és többek között Tarantinohoz is.


A reménytelenül érzelmes húg betoppan az ismeretlen múltból és felforgatja a szeretni képtelen, agglegényéletre berendezkedett, szexfüggő báty életét. Frappánsan ennyivel lehetne jellemezni. Hát nem egyszerű történet. Borzasztóan erős nyitás ahogy lenézi a ruhát az ismeretlen nőről és zavarba hozza. Annyi mindent elárul a karakterről, amennyit sok film egésze alatt se tudunk meg. A nézőnek egyébként egyszerű dolga van, csak Fassbender arcát kell bámulni, mert minden leolvasható róla. Maximálisan magáévá tette a karaktert. Az ártatlanságát ezzel az alkotással elvesztő, szándékosan elcsúnyított Carrey Mulligan szintén zseniális. Jellemeik közötti szakadéknyi különbség kiemeli, kontrasztossá teszi hibáikat. Rákényszerítik egymást a bűntudatra. Nem derül ki, hogy hogy jutottak el idáig, de lényegtelen a történet mondandóját tekintve. Én férfiembert ennyire hitelesen még nem láttam sírni filmen. Ahogy a végén összeroskad az történelmi pillanat, minden idők legjobb alakításai között a helye.
"Ha másképp nem, majd sokkolással menni fog." Gondolta magában Steve McQueen, mikor eldöntötte, hogy egy igazán családcentrikus drámát fog készíteni. Bejött neki. Persze közel se gondolt ilyet, de még csak hasonlót se. Száguldhatnak a gondolatok a mai materialista, erkölcstelen világ kegyetlenségéről. A kor egyik fontos problémáját kiválóan jellemző, hatásos, összetett dráma. Felcsillan a remény, hogy képesek megváltozni. Muszáj hinni benne, különben menthetetlen a világ.   8/10



2012. április 17.

Youth in Revolt

Lázongó ifjúság
Miguel Arteta (2009)

Na ez aztán jó nagy baromság. Néha már fájdalmas, de azért még mindig lehet hahotázni ezeken a geek képtelenségeken, legalábbis ameddig Micheal Cera játsza el őket. Félreértés ne essék, ez az egész produkció róla szól, és viszi is a hátán ahogy kell. Megnézném végre, hogy egy drámában mit tud, bár nem hiszem hogy erre sok esély van. Ebben a történetben most ennyi volt. Egy kis könnyed, felhőtlen szórakozáshoz remek, sokat viszont nem érdemes várni tőle.   6/10



The Awakening

Nick Murphy (2011)

Mit is lehet írni egy ilyen tucatfilmről. Sok szót biztos, hogy nem érdemes fecsérelni rá. Minden ízében tipikus, egy hangyányi eredetiség sincs benne. Csalódás az idáig remekül válogató Rebecca Hallt, egy ilyen gyenge szerepben látni. Aki még nem látta se a Hatodik érzék, se a Más világ, se az ezek után készült 9678 darab, ugyanerre a receptre épülő filmek egyikét sem, annak lehet, hogy elfogadható élményt nyújt. Én megbántam, hogy megnéztem. Megpróbálom rávenni magam, hogy több hasonlót most már tényleg ne nézzek meg.   4/10



2012. április 16.

Driving Miss Daisy

Miss Daisy sofőrje
Bruce Beresford (1989)

Egy igazi feel-good élményt ígér a film. Annak idején nagyon nagy felhajtás volt körülötte. Nyert négy oscart, közte a legjobb filmnek és Jessica Tandy, legjobb női főszereplőnek járó díjakat is. Az HBO is folyamatosan tolta. Nyilván akkor se ítélkeztek jobban az akadémia tagjai mint most... Ez egy nagyon giccses, minden ízében ismerős történet. Jópofa és tanulságos szeretne lenni, de kevés az amit bemutatnak a kettejük kapcsolatáról, hogy tényleg átérezzük miért is olyan nagy dolog ez a barátság. Hiányzik belőle a pláne! Morgan Freeman durván túljátssza a karaktert (bár ez az egész filmre jellemző) és igen idegesítő ahogy beszél. Dan Aykroydnak viszont jól áll a jófej fiú szerep. Túlértékelt.   5/10



Who's afraid of Virginia Woolf?

Nem félünk a farkastól
Mike Nichols (1966)

…és vannak olyan filmek, amelyek abszolút kiállják az idő próbáját. Ma is minden tekintetben átérezhető, pedig 1966 nem éppen tegnap volt. Az akkori viselkedési formák jellegezetesek, de teljesen elkülöníthető és nem zavaró. Az érzések, az indítékok, a konfliktusok most is ugyanúgy érvényesek. Elizabeth Taylor és Richard Burton tökéletes mint a borzalmasan szenvedő pár, eszébe se juthat senkinek, hogy nem valódi a dráma. Visszataszítóak (főleg Liz) ahogy egyre közönségesebbek és részegebbek lesznek, de egyszerűen muszáj végignézni és kideríteni, hogy mi az amitől ennyire elkorcsosult a szerelmük. Mi a titok? Lehengerlő a csavar és azonnali kijózanodással jár. Hirtelen minden értelmet nyer, bent is marad az ember fejében. Kíváncsi lettem volna az eredeti darabra, vajon működik e a színpadon is. Mindenesetre ez egy tökéletes rendezői debütálás Mike Nicholstól, soha rosszabbat egy elsőfilmesnek.   9/10



2012. április 13.

Melinda and Melinda

Melinda és Melinda
Woody Allen (2004)

Woody Allen nem tud rossz filmet csinálni. Annyira nem átütő, mint sok régebbi műve, de remekül szórakoztam. Jó visszatérni utána a valóságba és megállapítani, hogy "Jajj ezek a jómódú művészlelkek!". Radha Mitchell istennő, de ugyanúgy kiemelhetném Will Ferrellt, Chloë Sevigny-t vagy bárkit. Mindenki jó. A legtöbb rendező összetenné a két kezét, ha úgy a középpontba tudná állítani a karaktereit mint Woody. Zseniálisan bánik a színészekkel és a történet hangsúlyaival. Mindig minden a helyén.   7/10



2012. április 12.

Les petit mouchoirs

Apró kis hazugságok
Guillaume Canet (2010)

Ez az írás már megjelent egyszer a filmkocka.hu című blogon. Ezúton is köszönet érte lippije úrnak. :) Viszont mivel ezt is idén néztem meg, úgy helyes, ha beteszem ide is (most már nemsokára beérem magam).
Guillaume Canet. Ismerősen hangzik? Ugye, hogy nem? Még az se biztos, hogy jól ki tudom ejteni. Pedig, ha ez az úriember az Amerikai Egyesült Államokban született volna, sokan az egyik legígéretesebb „fiatal” (39 éves) rendezőnek tartanák, és ismerősen csengne filmes berkekben a név. Nem ismert, pedig rendezőként - ha legígéretesebbnek nem is -, de titkos favoritnak biztos elmegy néhány filmértőnél. 2006-os rendezése, a Senkinek egy szót se!, egy méltatlanul gyorsan elfeledett, okosan felépített, nyomozós film. Az utóbbi évek amerikai felhozatalának szintjét legalábbis helyből magasan átugorja. Színészként a 2010-es Last night egyik főszerepében emlékezhetünk rá, Keira Knightleyt próbálta elcsábítani nagyon hitelesen. A szép nőket a magánéletben sem veti meg. Legjobb barátai között van Monica Bellucci és Diane Krüger. Utóbbinak öt évig a férje is volt. Jelenleg pedig Marion Cotillard jegyese, ami már önmagában a világ egyik legirigyeltebb férfijává teszi.

A rendező és párja a film forgatásán

Minden további nélkül kijelenthetjük, hogy az Apró kis hazugságok, a jól bevált amerikai recept szerint készült. Klisékre épül, melyeket már ezerszer láttunk, de mégis nagyon jól működik. Egy hamisítatlanul francia baráti társaságról szól, akik hanyag eleganciával élik a kissé bohém, de irigylésre méltó életüket. Szépek, jómódúak, okosak, magabiztosak és dolgosak. Dolgosak, mert érezni lehet, hogy számukra fontos, amit csinálnak, hisznek a munkájukban és a jól működő rendszerben. Élvezik az életet, mert ott van a levegőben a kultúra, ott van a poharakban a jó bor; szerelem, házasság, gyerekek... Minden, amire a civilizált európai ember vágyhat.


Kiemelném, hogy európai, mert lehet, hogy maga a film az amerikai iskola követője, de részleteiben inkább francia, és ez az, ami a legnagyobb különbséget adja. Itt nincsenek elnagyolt szerepek, pedig a változatos karakterek adnák rá a lehetőséget. Ahogy halad előre a történet, megismerjük őket és teljesen átélhetővé válnak játékuk mélysége által. Sok kis történet folydogál egymás mellett. Együtt nevetünk velük, a beszélgetéseik aktuálisak és érdekfeszítőek. Közben szól a hatásvadász zene, ami már a giccs határán táncol, de egyáltalán nem ront az összképen.


Az első felhőtlen szakasz vége felé már teljesen feledésbe merül az alapszituáció, de a két és fél órában bőven van mit elmesélni. Rengeteg apró sérelem és hazugság, amit - belefeledkezve az eseményekbe - mi is könnyedén a szőnyeg alá söprünk. Szinte meglepetésként éri a nézőt a dráma, de utólag visszagondolva elkerülhetetlennek tűnik az össznépi konfrontáció. Komoly gyereknevelési kérdések, homoszexualitás, a legkülönbözőbb párkapcsolati gondok. Akad mindegyikből. Az esendőségük annyira személyes, hogy szinte biztosra vehető, hogy valós személyek és események szolgálják az alapot.


Azért is a hosszabb bevezető a rendezőről, mert egy ilyen terjedelmes, összetett drámát egyben tartani, egyértelműen az ő érdeme. A színészek kifogástalanok, de ahogy mondani szokták, félig ez is a direktoron múlik. Guillaume Canet megtanulta vezetni a színészeit, és a történetet is szép ívvel egyengeti a hangsúlyos végkifejletig. Egyetlen negatívumként a végére kicsit elhatalmasodó giccset tudom említeni. A hosszú játékidő végére azonban nem hagy rossz szájízt maga után, mert teljesen átszellemülve várhatjuk a katarzist. Aki szereti a részleteiben kidolgozott, tanulságos drámákat, bátran próbálkozzon vele, én csak ajánlani tudom.   9/10

Kari-gurashi no Arietti

Arrietty - Elvitte a manó
Hiromasa Yonebayashi (2010)

Ismét egy csodálatos Ghibli történet. Mondanom se kell, hogy kár lenne kihagyni egyet is ezek közül. Úgy látszik Miyazakinak sikerül kinevelnie az utódait is. Ezt a kimondhatatan és leírhatatlan nevű Hiromasa Yonebayashi rendezte, aki már régóta a Ghiblinél tevékenykedik ugyan, de ez az első rendezése. 37 évesen ő lett a legfiatalabb direktor a stúdiónál. Azért ez is elég sokat elárul.


Meglehetősen látványosra sikerült. Bölcsen és átgondoltan haladnak a korral, a korábbiaknál megint egy kicsit több számítógépes segítséggel, de csak épp amennyivel szükséges, amennyit a történet is elbír. A képek elképesztő részletességgel vannak kidolgozva, feltétlen ajánlott a nagy felbontású változat beszerzése.
Ezúttal egy jópofa kis emberkékről szóló történetet kapunk. A mélység, a hangsúlyos tanító célzat itt is simán az elvárt szint felett. Kalandos, könnyed, szórakoztató. Kicsiknek, nyagyoknak, fiúknak, lányoknak, mindenkinek ajánlott. Az osztályzat lehetne több is mert simán benne van a potenciál, de a történet most nekem ennyit ér.   8/10


2012. április 11.

Election

Gimiboszi
Alexander Payne (1999)

Felejthetetlen. Még ha nem is ez a legjobb filmje, de talán ez a cinikus, viccesen túljátszott előadásmód állt a legjobban Alexander Payne-nek. Hát még Reese Witherspoonnak és Matthew Brodericknek! Ki ne szánná meg ezt az unalmas, szerencsétlenkedő tanárembert és kinek ne nyílna ki a bicska a zsebében egy ilyen kikezdhetetlenül tudálékoskodó barbieboszorkány láttán? Sikerült eltalálni a leginkább kifigurázható amerikai kisvárosi karaktereket és meg is kapja mindenki a magáét. Teljesen kifordítja és megalázza az amerikai álom tökéletes mintapéldányait. Ragyogó, karikatúraszerű korkép. Szórakoztató és okos egyszerre. Hát ilyennek kell lennie egy vígjátéknak.   9/10



Lourdes

Jessica Hausner (2009)

Visszafogott és elgondolkodtató film. A mozgássérültek témája nem gyakori, de érdemes foglalkozni vele. Főleg ilyen mély, átgondolt formában. Teljesen más hozzáállást igényel mint a legtöbb film. Minden kis rezdülésnek helye van, a tekintetek mindig árulkodnak az érzésekről. A meglehetősen lassú folyása ellenére is realisztikus marad. Ugyanakkor visszataszító az egész cirkusz ami kiépült Lourdes köré. Nagyon örülök, hogy láttam.   7/10



2012. április 10.

Tinker Tailor Soldier Spy

Suszter, szabó, baka, kém
Tomas Alfredson (2011)

Jó film, de valamiért nekem nem ütött be annyira. Jó a történet, jó a zene, jók a színészek, hangulatos, szépen fényképezett, de valahogy mégse. Miért nézném meg még egyszer? Ezen gondolkodtam. Valahogy nem áll össze az egész egy vonzó jelenséggé, egy olyan egésszé amibe bele lehet szeretni. Pedig itt is minden adott volt. A gond a cselekménnyel is lehet. A kevesebb néha több, ezt sokan nem látják be. Ilyenkor visszasírom a klasszikus, karakteres történeteket.   6/10



2012. április 9.

The Guard

A guardista
John Michael McDonagh (2011)

Furcsa humorú ír történet. Brendan Gleeson imádnivaló, de a történet nem olyan nagy szám és nincs benne annyi poén. Mondhatni, kicsit többre számítottam. Azért megbánni senki nem fogja ha megnézi, de rábeszélni se fogok senkit.   6/10



Attack the block

Idegen arcok
Joe Cornish (2011)

Tulajdonképpen egy kliséhalmaz, de jópofán van tálalva és ezért elég szórakoztató. Ezek az angol gettós történetek mindig mutatnak valami újat. Az "űr-gorilla-farkas-baszások" is elég egyediek. Szimpatikus produkció az hétszentség, de azért többször nem hinném, hogy megtekinteném. Ja és végre egy találó magyar cím!   6/10



2012. április 8.

Contagion

Fertőzés
Steven Soderbergh (2011)

Nem egy szokványos vírusos film, de nincs sok újítás se benne. Sok jó színész egy helyen koncepció. Ebbe már sok rendező belebukott. Hát Mr. Soderberg is egy elég felejthetőt alkotott. Nem tudott mit kezdeni a sok szereppel. Távolságtartó a karakterekkel és ez nem fekszik a történetnek, mert az (nem mellesleg) elég szegényes. A sok közül Jennifer Ehle nevét tudnám kiemelni. Neki jól állt a szerep és a helyzet.   6/10



All the President's Men

Az elnök emberei
Alan J. Pakula (1976)

Terjengős ugyan, de végig izgalmas a nyomozás. Kiérdemli a kultstátuszt. Bármikor elő lehet venni, mert tuti hogy minden újranézéssel észre lehet venni valamit amit addig nem. Szépen kidolgozott na. A hosszabb, szép ívvel rendelkező, lassan bemutatott történetek kedvelőinek kiváló időtöltés. Redford haja feltétlen említést érdemel, mint etalon.   7/10



2012. április 7.

The Ides of March

A hatalom árnyékában
George Clooney (2011)

Tetszett, de tuti nem nézném meg még egyszer. George Clooney jó rendező lesz, csak nem látom a pluszt, hogy igazán Nagy legyen. Színésznek azért mégiscsak jobb. Meg azért elég nagy hiányosság a hatalom tényleges birtokosainak teljes mellőzése. Jó, jó, tudom. Pedig még a nagy kedvencek közül Marisa Tomei és Philip Seymour Hoffman is itt van.   6/10



2012. április 6.

Akira

Katsuhiro Ohtomo (1988)

Az első pár perc belerázódás után gyorsan kiderül, hogy ez egy kivételes alkotás. Apró részletek mindenhol, pont ahogy a legjobb sci-fikben. Egy igazi vízió! Változatos helyszínek, háttérinformációk, minden jelenetben találni valami finom megmozdulást, rejtett szituációt, történet-morzsát. Ez a sok kis hozzáadott plusz ami igazán hihetővé teszi ezt a mocskos, erőszakos világot. Szépen kidolgozott grafikájával még a mai animék közül is kitűnik. A fantázia szárnyalásának elképesztő szintje. Nekünk csak figyelnünk kell.


Szó szerint, mert a feszes tempó nem enged elkalandozni. Itt nagyon gyorsan halad minden. Maga a cselekmény elég rövid időszakot foglal magában, de rengeteg a történés. Játékos, poénos, az egész kicsit komolytalanul hat eleinte, de ez sem véletlen. Ha egy realisztikusabb megvalósítást választottak volna, talán túl lehangoló lett volna. Így viszont egyedi megközelítése egy nagyon is valószínű jövőképnek. A politika és a média amit ábrázoltak, ragyogó karikatúrája a ma létező és nálunk is egyre inkább nevetségessé váló közigazgatási légkörnek.


Tetsuo felemelkedése és bukása egy eltúlzott, szimbolikus megjelenítése az emberi hatalomvágynak. A könnyen megszerzett hatalom birtoklása mindenki számára lehetetlen feladat, és egyenes következménye az elkerülhetetlen összeomlás. Erre ma mindenki tudna ragyogó példával szolgálni, nem kell messze menni érte. A kísérletező zene nagyon hatásosan fokozza a végkifejlet izgalmait. Hatalmas, hosszúra nyúló látványorgia. A megsemmisülés elhozza a lehetőségét egy új korszak kezdetének. Ezúttal már tapasztaltabban, okosabban.   10/10

2012. április 5.

Midnight in Paris

Éjfélkor Párizsban
Woody Allen (2011)

Egy könnyű kis Woody. Most sem kell csalódnom benne. Tele remek színészekkel és mindenki jópofa. Nincs különösebb mélység, ez csak egy jó ötlet, szép tálalással. Ahogy megszoktuk, mondhatnám. 77 éves és még mindig dől belőle. Az egyik legnagyobb ever. Kezdem megkedvelni Rachel McAdamst, pedig nagyon nem volt szimpatikus.   7/10



The Thing

A dolog
John Carpenter (1982)

Vannak olyan filmek, melyek nem állják ki az idő próbáját. A dolog ragyogó példa erre. Rossz kifejezés a film témája miatt, de az egész olyan valószerűtlen. A beszólások nem menők, a karakterek idejét múltak, az egész inkább nosztalgikus mint izgalmas. A lény undorító és sokat van képben, ami elég furcsa. Nem ijesztő hanem visszataszító és ez elgondolkodtatott azon, hogy vajon annak idején miért készült olyan sok lényes film. Kicsit olyan érzésem van, hogy az egésznek ma nincs létjogosultsága. Csúnya szörnyek ellen egy klasszikus akcióhős szerepben levő Kurt Russellel én legalábbis nem tudok mit kezdeni.   5/10



2012. április 4.

Papírrepülők

Szabó Simon (2009)

"Én hajtogatok,
Te hajtogatsz,
Ő hajtogat,
Mindenki hajtogatja a magáét."

Szabó Ervin - Papírrepülők

Jó próbálkozás. Szabó Simon egyáltalán nem tehetségtelen, még lehet belőle valaki. Egész jól elkapja a kis hangulatokat, mindenki ráismerhet a környezetében élőkre, haverjaira, saját magára. Sajnos az egyszerűbb utat választotta, és egyik történetet se bontotta ki jobban. Kérdéses, hogy egy összetett történettel mit tud kezdeni.   6/10



2012. április 3.

The Help

A segítség
Tate Taylor (2011)

Emma Stone csodálatos és magával ragadó mint mindig, Jessica Chastain zseniális, Bryce Dallas Howard is meglepően jó. Érthetetlen, hogy ezek mellett Viola Davist emelték ki mindenhol, amikor már másodszorra játsza el ugyanazt a szerepet (Doubt) ugyanúgy. Nincs gond az alakítással, de miért? Jut eszembe! Octavia Spencer oscart kapott ripacskodásért. Gratulálok neki! Egyébként korrektül összehozott film, minden a helyén van, nincs semmi komolyabb hiba, de simán csak egy tucattermék. A történet nagyon szájbarágós, ez húzza le leginkább. A jó alakítások miatt azért megérdemel 6/10-et.



2012. április 2.

The Hunger Games

Az éhezők viadala
Gary Ross (2012)

Mi az oka annak, hogy felkapnak (fiataloknak: hypeolnak) valakit? Az elvitathatatlan tehetség? A háttér, ahonnan jött? A személyisége? Protekció? Dívány? Pénz? Esetleg ezek tetszőleges kombinációja? Vagy mindenkinél más? Jennifer Lawrence megérdemelten kapott az átlagosnál nagyobb figyelmet a Winter's bone után. A Like Crazyben is meggyőző volt, úgyhogy nincs kétség afelől, hogy jutott neki tehetségből. Nem lehet véletlen az sem, hogy Saoirse Ronan, Shailene Woodley, Emily Browning, Chloë Grace Moretz és még egy rakás tehetséges színésznő közül, őt választották ki a címszerepre, ami pár évre bebiztosítja (a bevételekből egyből látszik, hogy a két folytatás megfilmesítése elkönyvelhető), hogy kortársai közül, miatta legyen leginkább hangos a média.


A film alapját képező könyvért rengetegen rajonganak és az írónő közreműködött a forgatókönyv írásánál is.  Pénz van dögivel, ha kerítenek hozzá egy jó rendezőt, minden adott egy jó nagy kaszálásra a mozipénztáraknál. Gary Ross nem egy Soderbergh, legalábbis, ha a munkatempót nézzük. A Pleasantvile (1998) és a Seabiscuit (Vágta - 2003) után ez az első rendezése. A filmek viszont jók, úgyhogy ez is pipálva. Ez egy sikerre ítélt vállalkozás.
A gyakorlatban azért nem ilyen egyszerű a helyzet. Az első pár jelenet egyből megnehezíti a néző dolgát. Úgy rángatózik a beragadt zoom in gombos kamera, hogy a környezetre és a díszletre költött pénz helyét egyáltalán nem tudjuk ellenőrizni. Ez később is visszaköszön, de nyitásként bosszantó, és ez hatalmas hiba. Egy izgalmas jövőkép, és gyakorlatilag fél lábon áll az első fél órában, mert nem adják meg a lehetőséget a beilleszkedésre. Az operatőr (Tom Stern) Clint Eastwood egyik állandó munkatársa. Az ő munkáira se és Gary Rosséra se jellemző, úgyhogy értetlenül állok a kérdés előtt.


Később megnyugszik a helyzet, és könnyedén el lehet merülni a történetben. Ebben a sok ismert színész is segít. A vagdosás viszont meglátszik a filmen. Biztos nehéz készítőként elvonatkoztatni a könyvtől, de egy határozottabb vízióval megáldott rendezővel hatásosabb és látványvilágban is tetszetősebb lehetett volna. Csalódás még maga a főszereplő is. Tehetség ide vagy oda, nagyrészt csak tátott szájjal bámul. Nyilván egy mozgalmas, akciódús filmben nincs is annyi lehetőség a villogásra, de ezúttal a drámai részekben se volt annyira meggyőző. Nem biztos, hogy az ő hibája, ugyanannyira lehet a rendezőé is, de ezt már úgyse tudjuk meg.
A hibák ellenére is egy igazán felvillanyozó élmény. Erősen ajánlott moziban fogyasztani. Jöhet a folytatás.    6/10

Snowtown

Justin Kurzel (2011)

Határozott, karakteres rendezés. Elkeserítő ahogy kendőzetlenül az arcunkba tolja ezeknek a szerencsétleneknek az életét. Plusz pont a nagyon hatásos zene. Nem szívesen nézném meg még egyszer, de nem azért mert nem jó film, csak rossz volt nézni. Ez ebben az esetben nagy dícséret a készítőknek.   7/10



2012. április 1.

Crazy, stupid, love.

Őrült, dilis, szerelem.
Glenn Ficcara, John Requa (2011)

Na végre itt van egy modern családi film. Éppen felkapott sztárok (akik ráadásul tehetséges színészek), aktuális és jó történet, szóval garantált a szórakozás. Nevetünk, meghatódunk, pont ahogy kell és akkor amikor kell. Hol a hiba? Mondjuk ott, hogy egy jópofa családi vígjátékban nem feltétlen kéne apukának egy csomó nővel lefeküdni és aztán simán "megúszni" a dolgot egy kis ejnyebejnyével. Miféle példa ez? Rendben van, hogy én elnevetgélek rajta, de én el tudom helyezni az egészet oda ahová való. Az USA-ban PG-13, azaz 13 év alatt szülői felügyelettel megtekinthető (nálunk 12 alatt ua.). Egy 15-16 éves jól táplált, a média által már amúgy is totál besötétített amerikai fiatal mit fog ebből leszűrni? Ez is egy apró lépcsőfok amire nem kellett volna rálépni. Lehet hessegetni, hogy vészmadár vagyok, de látom a kortársaimon, hogy megbotránkoznak a mai tiniken. Pedig épp tegnap volt, hogy mi is annyik voltunk. Én szóltam. I feel so old :D   6/10