2016. február 29.

Red Hill

Patrick Hughes (2010)

Egyre több helyen és egyre gyakrabban csapódik le a 80-as évek b-movie imádata a filmes univerzumban. Vannak akik pózolnak (Expen...), vannak akik egészen újraértelmezik és vannak akik csak stílusában idézik meg. A Red Hill, akármelyikkel vetjük is össze, a leghűbb "másolat" az utóbbi pár évből. Azzal a finom csavarral együtt, hogy a világ másik felének szemszögéből készült (made in aus).


A kort visszahozni nem, csak megidézni lehet. Tiszteletteljesen úgy lehet legjobban megközelíteni az akkori filmek élményét, ha egy ugyanazokra az elemekre épülő történetet írnak (egyszerű megközelítés, férfias elvek, üldöző-üldözött játék, stb.), ha nem tolják az arcunkba az önmagukban értéktelen stíluselemeket, ha nem veszik komolyan magukat (egy pillanatra sem), és mindeközben nem hagyják figyelmen kívül a tényt, hogy mennyit fejlődött maga a filmgyártás. Ha nem ehhez tartva végzik a dolgukat, elgáncsolják a saját filmjüket, mert pont a lényeg, a múltidézés fog dugába dőlni. Ebből a rövid, ám velős (értsd: nehezen teljesíthető) checklistből itt minden ki van pipálva, magával stílussal nincs is semmi baj, a tartalom viszont sajnos kicsit sovány ahhoz, hogy kielégítő legyen. Túl sablonos és kiszámítható. Vállaltan b-filmes a történet, ezáltal erősen korlátozott a mélységet illetően, de ez egyben a báját is megadja, mivel felszabadultan használják az ötleteiket a poénok terén és az egész produktum hangulatát belengi a híresen laza ausztrál szellem. Az viszont, hogy ilyen magától értetődően, erőlködés nélkül görgetik a cselekményt, kiemeli az egyre bővülő mezőnyből. Emlékezni azonban sajnos csak annyira fogok, hogy eleddig ez a leghűbb 80-as évek film a 21. században.   6/10


Szerettem volna még pár zárójelet beletuszakolni, de elfogyott az erőm. (Na jó, igazból csak meguntam.)

2016. február 28.

The Fog

A köd
John Carpenter (1980)

A stílus mindenek felett. Eme korai Carpenter esetében, olybá tűnk, minta a rendező úr el lenne ájulva a saját, rettenetesen elnyújtott nyitányától. Hosszasan ugrálnak be a feliratok, a rádiós újra és újra bejelentkezik, ráadásul egyre tenyérbemászóbban túltolva a behízelgést. Mikor lesz vége a feliratoknak? Hányszor fog még bejelentkezni? Miért a világ legunalmasabb zenéjét játssza? Megannyi kérdés megválaszolatlanul, egyből a legelején, hát nem éppen felhőtlen kezdés.


A film kellemesebb oldala az oldschool effektek és a fényképezés egyszerű, klasszikus bájossága. Imádni való és erős nosztalgiafaktort gerjeszt, ami nélkülözhetetlen a film élvezhetőségét tekintve, mivel enélkül sajnos bizton' megbukna. Kicsit kifogásolható logikai oldalról is, például a rádiós néni következtetései a dolgok történéseit illetően elég ingatag lábakon állnak, pedig fontos eleme a cselekménynek. A sztori meg erősen mehh kategória, inkább egy gyerekmese szintjén mozog, minthogy ténylegesen horror lenne. Valós izgalom, rejtély nem igen várakozik a nézőre, csak ilyen átlagos filmes hangulatelemek nyújtanak örömforrást helyenként. A régi horror-szerűségek kedvelőinek elmehet, de akik elveszettnek hitt gyöngyszemet akarnának bepótolni ezzel, csalódni fognak.   5/10

2016. február 25.

Suburra

Stefano Sollima (2015)

Abban egyértelműen jobb a legtöbb mai bűnügyi, maffiás filmek nagy részénél, hogy amellett, hogy sok karaktert mozgat, ezek mind jól lettek megírva és ügyesen lettek egymáshoz kapcsolva. Izgalmasak, mögéjük lehet látni, külön sztorira is kíváncsi lennék róluk, szóval tényleg sikerült kialakítani egy egyedi közeget, érteni a motivációkat és így tovább. Ez sokkal komolyabb fegyvertény, mint elsőre hangzik. Sokat tesz az élményhez, hogy a fényképezés modern, stílusos, szép képekkel operál és hangsúlyos szerepet is kap a vizualitás, de ezzel együtt a hangulatot szerencsére nem befolyásolja túlzottan, nem nyom el semmit a maga javára. A játékidő elég hosszú, ám esemény az van bőven, kihagyni se nagyon lett volna érdemes belőle semmit, szóval nehéz belekötni bármibe is. Az elejétől a végéig élvezetes, úgyhogy ki lehet nyilvánítani, hogy klasszikus esete azoknak a zsánerfilmeknek, melyekből csupán az a bizonyos plusz hiányzik, amiért rajongani lehetne. Tárgyilagos Zoltán az érzelemmentes véleménynyilvánítás végén meg kívánja jegyezni, hogy menjen mindenki megnézni, mert kurvajó!   7/10



2016. február 24.

Bande de filles

Csajkor
Céline Sciamma (2014)

A felépített kontextus persze nem nélkülözhető, de a filmből egyértelműen egy konkrét jelenetet lehet, méghozzá nagyon magasan kiemelni. Ez felfogható egy alternatív klipnek is akár, Rihanna Diamonds című számához, vagy ha messzebb merészkedek, a filmet is ki lehet terjeszteni egy e köré a szám köré felépített történetnek. Ritka az ilyesmi. Már magában az is, hogy egy zeneszámot elejétől a végéig lejátszanak egy filmben, de az még inkább, hogy egyetlen jelenet ilyen hibátlanul és találóan összefoglalja a film lényegét. Ritka példa arra, hogy egy másik művészeti ág beágyazásával, jelenes esetben a zenével, vagy még konkrétabban kifejezve, a film és a zene mély egybefonódásával, több érzékszervet egyszerre letámadva, egészen egyedi, sokat mondó és emlékezeteset élményt lehet összehozni. Persze ehhez elengedhetetlen, hogy a zene is kimagasló legyen. Eddig annyira nem is ragadta meg a figyelmemet ez a szám, de így kapásból új értelmet nyert. A filmmel együtt olyan egységbe kovácsolódik a keserédes dallam, a szöveg és a túláradó érzelmek, hogy ezt tovább részleteznem tényleg felesleges, tapasztalni kell. Ebben a pár percben minden benne van, amit a film egyébként 113-ban mond el. A felnövés nehézségei, fókuszban a kényszerű önzetlenségből való kitörés problémájával; a tudat, hogy a mának élés hirtelen elhatározása előbb vagy utóbb vissza fog ütni; maga élet szeretete, ami a döntés meghozatalát elősegítette és végül a családtól való elszakítás, mint a társadalmi osztály, a közösség egy meghatározó vonásának ábrázolása.


Egyébiránt a film nem olyan egységes, talán ez okozza, hogy egészében nem nyújt annyira maradandó élményt, de ezért a jelentért többször is hajlandó lennék megnézni. Kivételes.   7/10

2016. február 22.

Kinatay

Brillante Mendoza (2009)

Telnek a napok az apró, 12 milliós városban, Manilában. Ébrednek a nyomornegyednél épp csak egy fokkal jobb körülmények között élő kis család tagjai. Nagy nap ez az életükben, hiszen aznap fognak összeházasodni és a 20 éves vőlegény, akarom mondani addigra már férj, rendőrtanonc létére, aznap fog először segédkezni egy gyilkosságban. Hát ilyen az élet, sok dolog belefér egy napba. Nappal gyerekpesztrálás, tömegesküvő és rendőriskola, este védelmi pénz beszedés és egy kis bűnrészesség a tartozásaiban fuldokló, drogos kurva kiiktatásában. Valahogy mindenkinek túl kell élni. Ja, mármint azoknak, akik hajlandóak "építő jellegű" szerepet vállalni ebben a társadalomban. A prosti nyilván többet szeretett volna kivenni, mint amennyit beletett, ez a környezet pedig nem az, ami csak úgy garázdálkodni hagy.


A film indulása, mintegy előre vetíti az egész koncepció lényegét. Csak a nyomornegyed tülekedő, lüktető életét látjuk. Sokáig. Mindenki teszi a dolgát, van aki éppen főz, van aki füsttel fújkodja a kakasát (?!?!), a legtöbben viszont közlekednek, hogy a boldogulásukat intézzék. El lehetne nézni bármeddig és a rendezés is erre játszik rá. Egyszer csak megragad a kamera valakin, aki kvázi a főszereplő lesz. Na nem úgy főszereplő, mint ahogy általában értjük, csak ő kicsit többet van a képernyőn, mint mások. Roppant jó érzékkel adagolja a történést Mendoza. Ahhoz, hogy ez ne váljon rém unalmassá, megfelelő arányban kell tartani a történetfoszlányok mennyiségét és azért az emberi oldalt is sikerült szépen beleszőni. A srác szenvedése, a vívódása, hogy csupán a pénz kimondatlan ígéretéért, hajlandó e még tovább belemenni, ügyesen lett ábrázolva. A hatásvadászattól messze, pár sötét kép az arcról, pár árulkodó cselekedet és máris értünk mindent. (Ez az amit Hollywoodban sose fognak megérteni.)


Végül ez a szenvtelen előadásmód egy olyan érzetet képez a nézőben, hogy itt ebben a metropoliszban, minden csak úgy megtörténik. Az esküvők, a lenyúlások, a gyilkosság. Mindennapos dolgok. Bármikor, bármelyikük lehetne éppen az áldozat is. A viszonylagos eseménytelenség miatt, sajnos mégsem tud olyan mély nyomot hagyni, mint amit a durva képi anyag indokolna. Mert itt csakugyan akad levágott fej, csonkított torzó és ezeknek velejárójaként vér is, elég szép mennyiségben. Viszont ha úgy tetszik, ez épp a tökélyre csiszolt rendezői koncepció egyik manifesztációja. Holnapra úgyse lesz nyoma a testrészeknek és úgyse emlékszik rá senki, hogy eltűnt valaki. Viszont holnapután megint lesz egy hír, hogy találtak valakiből egy darabot.   7/10

Érdekes a világ. A fülöp-szigeteki emberek az egyik leggondtalanabb, legvidámabb népek a földön. Talán épp azért, mert tudják, hogy bármit hozhat a következő nap.

2016. február 19.

Creed

Creed: Apollo fia
Ryan Coogler (2015)

A Rocky szériát nem igazán ismerve, de a sportfilmeket kedvelve, számomra abszolút nem jelent semmit, hogy ez a film bukik e vagy sem, hozzá tud e tenni a mitológiához, meg tudja e reformálni azt, avagy egyszerűen csak élvezetes. Hacsaknem, hogy hogy nem, valami véletlen folytán, netalántán, a határozottan pozitív visszhang ellenére is (ne adj Isten), rosszul sikerült. Ezt ugyebár senki nem szeretné. Én sem, hiszen lelkesen vártam, hogy végre kapjak egy felemelő, izgalmas küzdelmekkel tarkított, az élet nehézségeivel való megbírkózásra buzdító történetet (Warrior, Fighter). Amit tulajdonképpen meg is kaptam. Vannak benne felemelő pillanatok, nagy meccsek és dráma a köbön. Főhősünknek Michael B. Jordannek, meg kell küzdenie saját magával, apja hagyatékával, a nőért is szenvednie kell (jóhogy!) és az eleve nehezen kiharcolt mentor szerepben tetszelgő kvázi-apapótlékot is rá kell vennie, hogy küzdjön már meg a rákkal. Ez a rengeteg feladat mind a nyakába zúdul, ám, ahogy azt előre sejteni lehet, mindennel sikerül megbirkóznia. A végső nagy harcot azért megadták az ellenfélnek, nehogy túl sok legyen a jóból, de kellően éreztetik, hogy igazából még ezzel is ő nyert.


– Problémás gyerekkor. Intézetben nevelkedett, ami komoly frusztrációt jelent, főleg hogy egyből gazdagságba került utána.
– Az apját nem ismerte, de a hagyatéka agyonnyomja.
– Feladja a sikeresen induló karrierjét. Ismeretlen helyre költözik. Találkozik egy titokzatos lánnyal. (Mással nem találkozik.)
– Irreálisan keménykedik nálánál sokkal tapasztaltabb emberekkel, hogy azok lecsaphassák.
– Rá kell beszélnie az apja ismerősét, hogy kinevelje. Az nem hagyja magát, de később ő válik csak igazán lelkessé a nevelését illetően.
– ...

Most nincs kedvem tovább folytatni, de annyi azt hiszem ebből is kiderül, hogy ezek bizony mind olyan történet-elemek, melyeket már elég sokszor láttunk ahhoz, hogy unalmasak legyenek. Annak ellenére, hogy egy hajszálnyi eredeti ötlet sincs egy filmben, márpedig ebben nincsen, még lehetne jó. Sőt, nem egy példát láttunk már arra, hogy kiváló alkotás kerekedett belőle. Abban az esetben működik az ilyen szemérmetlen újrahasznosítás, ha hitelesek a karakterek, gördülékeny a történet és sikerül elfedni az ollózás okozta rombolást. A Creed az utóbbiban teljesít a leggyatrábban, mivel gyakorlatilag minden jelenet legelején meg lehet mondani, hogy mi fog történni. Legalább logikai bukfenc nincs benne, de ez így is elég gyér, ezen nincs mit szépíteni. A karakterek mind a sztereotip, kizárólag a filmekben szereplő, nagybetűs érzelmek alapján lettek felépítve. Fő vezérlő motivációik a becsvágy, a büszkeség, a makacsság stb. Valós, összetett, emberi tulajdonságok gyakorlatilag nem is szerepelnek, csupán tiszta, elemi érzelmek. Nincs se vívódás, se kétely, mindig mindenki tudja mit akar. Kizárólag konfrontáció útján változnak és akkor persze mindig egyből 180 fokkal. Látom, hogy mit akarnak mondani vele, de ilyen steril módon, mégis hogy tudnék velük azonosulni?


Kíváncsi leszek, hogy Stallone megkapja e az Oscarját. Nem csinálja rosszul azt amit csinál, szándékosan nem hívom színészkedésnek, de elég nehéz elvonatkoztatni a merev arcától és attól, hogy ő az utóbbi években mindig ugyanazt adja. Sok hülyeségért adtak már díjat, majd meglátjuk. Emellett meg kell említeni még Michael B. Jordan tökéletes izomzatát, mivel egyszerűen képtelenség nem észrevenni, meg azt, hogy a fényképezés, a zene meg minden díszlet és egyéb filmes összetevő profi, ám stílustalan és jellegtelen. Ha jobb pillanatomban kap el, talán kaphatna egyel kedvezőbb osztályzatot, de belegondolva, nem tudnám nyugodt szívvel azt mondani, hogy érdemes megnézni. Közvetlenül utána elég bosszús voltam és csalódott, mivel ilyen szintű megalkuvást és beszariságot nem vártam és persze soha nem is várok. Ugyanitt, értetlenül állok a pozitív fogadtatás előtt.   4/10

2016. február 18.

Det sjunde inseglet

A hetedik pecsét
Ingmar Bergman (1957)

A híre nem kevesebbre aposztrofálja e művet, minthogy - minden idők egyik legjobb filmjeként* - mélyen szántó gondolatokba fonva, az élet és a halál kérdését feszegesse, valamint Isten létezését, értelmét keresse. Lépten-nyomon belebotlik az ember ikonikus képeibe, folyton sulykolja valami háttérben húzódó erő: "Nem vagy igazi filmkedvelő, ha ezt nem láttad".

Végre valahára - ahogy rövidke életem során már annyiszor - újra kijelenthetem, hogy igazi filmkedvelő vagyok, mert végignéztem. Láttam az elejétől a végéig, bár ha csupán a hasznát nézem ennek a másfél órás műveletnek, inkább azt mondom: bár ne tettem volna. A legérdekesebb viszont az, hogy épp ma, egy nappal a megnézése után jön szembe velem ez a cikk, amiben példaként említi, mint más befogadói állapotot igénylő, régi film. Semmi kétség nem fér hozzá, hogy teljesen más egy ilyen régi film a nézőhöz támasztott elvárása. De én, Isten látja lelkem, ennek is ugyanúgy megadtam, híresen objektív szemszögemből vizsgálva, a lehetőséget.


De nagyon nem adta ki! Mi több, zavarba ejtően bugyutának, egészen banálisnak tűnnek a benne megfogalmazott gondolatok. Mit mond egy mai embernek a pestis spirituális megközelítésben taglalt problémája? Mit mondanak egy mai embernek a következő mondatok?

"Tudást akarok. Nem hitet. Nem puszta vélekedést. Merő tudást! Azt akarom, hogy jelt adjon. Fogjon kézen, mutassa meg arcát, beszéljen hozzám. De ő néma. Szólok hozzá a sötétben, de úgy tűnik, senki nincs ott. Lehet, hogy tényleg nincs ott senki. De akkor az élet értelmetlen rettegés. Senki sem tud élni a halál tudatával, tudva, hogy minden csak látszat. A legtöbb ember nem gondol szívesen sem a halálra, sem a nemlétezésre. Egészen addig, míg a lét peremére nem érnek, és meg nem pillantják a sötétséget... Ó... azon a napon... Most már értem. Félelmeinkből bálványt építünk, és Istennek nevezzük."

Azt hiszem nem kell túl merésznek lennem ahhoz, hogy kijelenthessem, a mai emberek teljesen más helyen kezelik a halál és a vallás kérdését, mint 1957-ben. Értem amit mond, képes vagyok magaménak érezni a mondanivalót, de egyáltalán nem látom létjogosultságát annak, hogy ezeket a gondolatokat 2016-ban, filmen, fontosnak kelljen tartani. Sőt, idejétmúltnak tartom, akár eretnekségnek tartja valaki, akár nem. Nem segít a befogadáson egyébként az sem, hogy a film korának megfelelően sok üresjárat és ódivatú (nyilván), burleszkszerű jelenet tarkítja a szűkre vett mondanivalót. Hosszúnak érződik (pedig csak 96 perc), mert a mű tulajdonképpeni lényege, a halállal való párbeszéd, a játékidő kis részét teszi ki, és a fennmaradó részek vagy nem vagy csak lazán kapcsolódnak hozzá. Amennyire lenyűgözött annak idején a Fanny és Alexander, ez legalább annyira hidegen hagy. Nagyon nagy csalódás.   2/10


* A szebb napokat látott értékelési rendszerű imdb szerint #135 jelenleg.

2016. február 16.

The Diary of a Teenage Girl

A tinilány naplója
Marielle Heller (2015)

Először is mindenki nyugodjon meg, üljön le és nézze meg a filmet. Ha megtörtént, akkor együtt hangoztathatjuk bőszen, hogy most itt tart a modern popkultúra filmkészítéssel foglalkozó ága. Ez egy olyan film, amit nyugodtan ki lehet rakni a vitrinbe, mintegy prezentálva a mainstream mozi aktuális teljesítőképességét 2015-ben.


+ Agyonhasznált alapszituációt dolgoz fel, modern stílusban.
+ Személyes, bőven kidolgozott és kerek a történet, komoly mondanivalóval.
+ Hiteles, jól megragadott momentumokkal felépített karakterek.
+ Komoly karakterfejlődés, jelentős pozitív energiával, melyből sok erőt lehet meríteni.
+ Gördülékeny, üresjárat nélküli forgatókönyv.
+ A legváratlanabb helyeken is felbukkan az okos humor, amivel könnyebben emészthetővé válik az  egyébként elég meredek sztori.
+ Beágyazott, a határozott vizuális koncepcióhoz mérhető pozitívumot adó animációk egészítik ki. (És nincs túltolva!)
+ A történettel a 70-es évek és a mai világ között von párhuzamot, ügyes meglátással.
+ Tehetséges színészgárda, erős kézzel vezényelve.
+ Provokatív, merészen kitárulkozó de közel se öncélú.


Örök hála az ilyen nagyszerű, személyes történeteknek, mint például ez vagy a The Perks of Being a Wallflower. Időről időre ezek adják vissza az életbe vetett hitemet. Adnak egy lökést, és ilyenkor érzem, hogy menni fog minden, maximum egy kicsit szenvedni kell. Az élet szép! Kár lenne kihagyni az ilyen filmeket, amik megerősítenek benne.   8/10

2016. február 15.

Saturn 3

Hármas számú űrbázis
Stanley Donen, John Barry (1980)

Minek nézek szar filmeket? Ez a nagy kérdés. Merthogy egy csomószor direkt csak gyorsan leszedek valamit - így ugye nem a gépen eleve jó ideje fent heverő, megközelítőleg harminc társából kell választani - és mint egy gyors, megalapozatlan döntés általában, elég nagy eséllyel nem válik be. Viszont ezeknek könnyen nekiállok. Valószínűleg leginkább azért van ez, mert az ilyen filmeknél nincs nagy esély arra, hogy tovább terhelje az estére amúgy is eléggé leszedált agyamat. Na meg azért, mert ezeknél nincsenek elvárások, amikhez fel kell érni.

Erre a filmre speciel úgy emlékszem, mint gyerekkorom egyik félelmetes élményére. Ez összességében pár emlékfoszlányt jelent, amiben egy robot megbújik a dzsindzsában. Azt hiszem a bevezetés után már mondanom sem kell, elég rossz döntés volt csupán erre az egy dologra alapozni rövidke életem egy estéjéből (bármely estéjéből!) másfél órát. Szépen sorjában készíti ki az agyamat a sok hülyeség, ezek közül a poén kedvéért párat megosztok. A kedvenceim ezek a régifilmes berögződések!


– Ha jó és rossz találkozik, de még nem tartunk ott, hogy felfedjék egymást, nem köszönnek egymásnak. Logikus!
– Az idős férfi - tökéletes nő páros mindig nagyon életszerű és mindig nagyon jól működik. Főleg ha arra is fittyet hánynak közben, hogy az együtt töltött éveik ellenére a beszélgetéseik ne úgy nézzenek ki, mintha akkor találkoznának először. Banális.
– A szereplőknek semmi közük nincs egy valós, elképzelhető személyhez, a motivációik érthetetlenek. Keitel figurája például mit akart a robottal? Miért ölt meg valakit, hogy lejuthasson a bolygóra? És miért olyan mint fasz?
– Mindenkinél értékelhetetlen a színészi munka, nade amit Farah Fawcett csinál, arra szavak sincsenek. Tanítani kéne!
– Az űrállomáson ott virít egy nagy piros gomb, bármiféle biztosíték nélkül, amit megnyomva azonnal felrobban az űrhajó, aminek előtte semmi köze nem volt még csak a bolygóhoz se! Micsoda fordulat!
– A vágás is remekül sikerült. Érzetre teljesen belátható helyen eltűnik, majd megjelenik a robot. Izgiiiiii!

Ez a hanyag, régimódi hozzáállás már a 80-as évek legelején is gáz volt. Főleg annak a tudatában, hogy egy évvel korábban már az Alien is a moziban volt. Szerencséje, hogy legalább trash-ként szórakoztató tudott lenni.   3/10

2016. február 12.

Youth

Ifjúság
Paolo Sorrentino (2015)

Jöjjön ide minden celluloidbuzi, digitális kamerát égető szószóló (az élükön Nemes Jeles Lászlóval), mert ezt látni kell! Na nem azért, mert egy eget rengetően egységes, feltűnősködő, beállítás-vezérelt fényképezés lenne, ami előtt feltétel nélkül kényszerűség leborulni. Sőt, a színeken valószínűleg elég sokat módosítottak, de ez például a digitális fényképezés egyik legnagyobb előnye, a gyors manipuláció lehetősége. Szóval a lényeg az, hogy ennek a fényképezési koncepciónak a célja a maga pompájában megmutatni a természetet, még ha valamennyire szépítenek is rajta közben. (A filmmel zokszó nélkül ugyanúgy megteszik.) Ez nagyjából olyan szintre sikerült, hogy az embert odaszögzi a képernyőre és az állát keresi végig. A kamera alig mozog valamit, maximum lassan kúszik. Gyenge, de határozott elképzelés szerinti megvilágítás játszik csak szerepet, ezen felül viszont tényleg nincs más, mint a tűéles, eszméletlen részletgazdag kép. Ahogy néztem, azon tűnődtem, hogy tulajdonképpen egy ilyen jó szemmel fényképezett, természetközeli film, szebb mint maga a valóság. Most mondja valaki, hogy ennek nincs létjogosultsága.


És még a film is jó! Sorrentinot elismerem és tisztelem, de eddig minden filmjével bajosan küzdöttem. Itt most végre a megfelelő tartalommal tudja kitölteni az általa annyira kedvelt, felső tízezer problémáival foglalkozó, sznob beszélgetésekkel tarkított, mégis humánus megközelítésű, okosan kifundált előadásformát. Direkten nyomatja az elbűvölésre szánt zenei betéteket, lehetne ezt akár tolakodásnak is venni, de a válogatás túl jó ahhoz, hogy ilyet tegyek. Ugyanilyen szinten játszik az ismerős figurákkal, hírességekkel is, ők meg túl jópofák és/vagy szépek ahhoz, hogy haragudni lehessen rájuk. Se komolyan nem kell venni, se túl nagy mélységet nem kell keresni benne, csak egyszerűen nézni kell. A képek, a zene, a szépség és a felszínes, de könnyedén, elegánsan tálalt történet most van olyan egységben, hogy csak úgy, minden további nélkül élvezni lehessen.   7/10



2016. február 11.

Spotlight

Spotlight: Egy nyomozás részletei
Thomas McCarthy (2015)

Mindenki megnyugodhat, Thomas McCarthy nem felejtett el rendezni. Nagyon nem.


A bénácska, de legalább nem vérciki cipészes mellékvágány után, vagy valószínűleg inkább mellette, összehozott egy a korábbi személyes drámáihoz képest nagyban eltérő, de a filmiparban sem éppen gyakran felbukkanó, tárgyilagos, tényszerű, bemutató-jellegű forgatókönyvet. A magyar cím, bár felesleges kiegészítés, találó, ugyanis bármennyire borzasztó dolgokról van benne szó (papi molesztálások, ha valaki burokban élne), egyáltalán nem ezeknek az érzelmi átéléséről, a téma által tálcán kínált olcsó dramaturgiai húzások kihasználásáról van szó. Hanem tényleg a nyomozási folyamat szétcincálásáról, az újságírók felőrlődéséról és minden egyéb részletről, ami szükséges volt ahhoz, hogy egy ilyen horderejű anyag megszülethessen. Tulajdonképpen az amerikai társadalom egy apró diadaláról szól, amiért mindig érdemes csodálni őket és amiből a jó szokással ellentétben, szerencsés módon a hamiskás megdicsőülést teljes mértékben hiányzik. Cserébe felelősséget ruház a nézőre és rávezetéssel oktatja a demokrácia helyes működésére. Minden egyes embernek ugyanakkora felelőssége van, és azzal, hogy passzív vagy elnéző a körülötte történő dolgokkal kapcsolatban, tulajdonképpen nem csak a saját környezetét rombolja, hanem az egész világot teszi kicsit rosszabb hellyé, beszéljünk itt most bármilyen horderejű kérdésről.


Jó választás volt az 1,85-ös képarány. Ilyen témánál, ilyen egyszerű fényképezési stílusnál teljesen felesleges a széleset erőltetni. Bár a keménymagos realizmust nem vállalta be, de ezzel a húzással nyitott egyet a hétköznapiság felé és közben mégsem távolodott el annyira a szokásos mozis képi világtól, hogy az a tömegeknek szokatlan legyen. Bölcs döntés. Aztán ha már a technikai résznél tartok, fontos megjegyezni a háttérbe húzódó, de folyamatosan élő zenét. A történettel együtt lüktet, de sose tolakodik, ez szintén egy nagyon ügyes húzás és erősíti a film egységességét. A színészeket tekintve, tulajdonképpen mindenki jól játszik, kilátszik a személyiségük, legalább is annyira, amennyire a feszes, sokszereplős történet engedi. Nem teljesen tipikus filmkarakterek, ez ugyan kiderül, de azt nem lehet elvitatni, hogy csupán egy oldalról vannak megvilágítva. Az ügy oldaláról, ami persze nem baj, csak egy megállapítás. A történet ennek is köszönhetően tud a kellő sebességgel pörögni.

Azt hiszem azt egyértelműen ki lehet jelenteni, hogy ez az utóbbi idők legkikezdhetetlenebb amerikai filmje. Emellett a legklisémentesebb, a legtárgyilagosabb és a leginkább komolyan vehető, akár elég messzire visszatekintve is. Ennek megfelelően kötelező a megtekintése minden filmkedvelőnek és erősen javasolt az alkalmi mozizóknak is.   8/10

2016. február 9.

Tekkon kinkurîto

Tekkon Kinkreet
Michael Arias (2006)

Van a filmben két rövid mondat, ami megragadta a figyelmemet. A nehéz befogadás következtében egyre lankadó érdeklődésem miatt nem hagyott nyugodni a gondolat, és igen, a végére érve már teljesen meggyőződtem arról, hogy a legjobban tényleg ezzel a két mondattal lehet jellemezni a film velejét: "Nem értheted meg. Senki nem értheti meg."


De miért? Teszem fel a híresen éles meglátásom által villámgyorsan megfogalmazott kérdést. Mert a blog csekély olvasószámának derekas tagjai biztosan tudják, hogy ha valaki, hát én a modern filmgyártás egyik legfontosabb problémájának épp a misztikum kiirtását tartom. Ebben a filmben viszont nincs más, csak misztikum. Annak a bizonyos lónak a túlsó oldala. Kincsváros működése, a társadalmi felépítése, a macskák képességei stb. semennyire nincsenek elmagyarázva, a néző csak úgy belecsöppen és el kell fogadnia. De ez még mindig nem lenne gond, hiszen rengeteg példát láttunk már arra, hogy éppen egy ilyen felütés miatt él leginkább egy film. Csakhogy amit ebben a majd két órában látunk, az nem más mint vizuális orgazmus + mozgalmas akció sok gore-ral + deprimáló szenvedés. Az első kettő remekül működik, de a harmadik összetevő adná meg a miértjét, az értelmét az egésznek. Mi azonban csupán üres frázisokat, sírást és rengeteg indokolatlan szomorúságot kapunk. Nincs kifejtve semmi arról, hogy mi végre alakul így Fekete és Fehér különleges kapcsolata, vagy hogy miért olyan különleges ez a kapcsolat egyáltalán, és ezáltal a történet egész alapja kérdőjeleződik meg, de rettenetesen. Ráadásul, amerikai rendező ide vagy oda, animés jó szokás szerint, itt is minden érzelmet hatványozottan élnek meg, úgyhogy ez a sok-sok gyötrelem ilyen hosszú játékidőben, elképesztően leterheli a nézőt. Szimbolizmusról pedig ilyetén módon nincs értelme beszélni, hiszen ha az amit látunk, nem áll össze egy egésszé, eleve romból próbálnánk összetákolni a vélt mondanivalót.


Szóval itt van az egyik legcsodálatosabban animált és legegyedibben rajzolt animációs film ami valaha készült, ragyogó fantáziával felhúztak hozzá egy egész világot, telepakolták észvesztő akciókkal és végül annyi marad meg belőle, hogy sírnak benne és bosszantóan, indokolatlanul szomorú. Nem örülök.   5/10

2016. február 8.

The Happening

Az esemény
M. Night Shyamalan (2008)

Az A.V.Club cikke nyomán és a The Visit meglepetésszerűen magas élvezeti értéke okán, jött az ötlet, hogy még tovább bátorkodjak haladni M. Night Shyamalan munkásságában.


Most frappánsan mondhatnám, hogy bár ne tettem volna, de szerencsére nem ilyen egyértelmű a helyzet. Ambivalens érzések kavarognak bennem ezzel a filmmel kapcsolatban, mivel a főszereplők szintjén teljesen félre lett castingolva. Se Zooey Deschanel (imádon leírni a nevét!), se Marky Mark nem tudja hitelessé avanzsálni a szájukból kijövő mondatokat. Ehhez képest a tömeg, a kis szereplők viselkedése egész érdekesen alakul, és noha valóságszerűnek közel se lehetne mondani ahogy cselekednek, morális kérdéseket vetnek fel és szépen illeszkedik a film konstans furcsa hangulatába. Tényleg van benne valami érdekes, de hogy miért, azt nagyon nehezen lehetne körülírni (ahogy az a linkelt cikkből is látszik). A megfoghatatlan ismeretlen, a nem szokványos helyszínek, az adott szituációban nem egészen relevánsnak tűnő beszélgetések, a jobb híján spiritualitásmentes spiritualitásnak nevezhető közeg, az elsőre egyszerűnek tűnő, de később izgalmassá váló fényképezés és így tovább. Ezek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy... a film ne legyen egy csődtömeg. De sajnos ez mind apró csavar csak egy átgondolatlanul kidolgozott, tipikusnak mondható katasztrófafilmben. Egyáltalán nem áll össze semmilyen értelmezési szinten és bizton állíthatom, hogy nem is volt Samalarya-nak olyan mély mondanivalója, amit keresnünk kellene benne.   5/10

2016. február 5.

De ce eu?

Miért én?
Tudor Giurgiu (2015)

Tök ismeretlenül beülni egy két órás román filmre nálam egyet jelentett azzal, hogy felkészüljek egy újabb hiperrealista fejbeverésre. Sajnos erről szó sincs. A téma ugyan hasonló az utóbbi évek nagy sikereihez, itt is a posztszocialista rendszer demokratizálódásának rögös útjait ismerhetjük meg. Ám a precízen megszerkesztett, elemi erővel letaglózó valóság helyett egy a klasszikus európai film hagyományait követő (értsd lassú), lineáris felépítésű drámát kaptam. Érezni rajta, hogy csak a legszükségesebb pontokban nyitnak a modern, könnyed, amerikaias irány felé. És érezni azt is, hogy csupán a tényszerűség helyes megvalósítása lebegett a szemük előtt. Ennek köszönhetően javarészt elég stílustalan és semmilyen, de ráadásul dramaturgiailag is elég sík. Maga a történet megismerése viszont rejt magában annyi izgalmat és érdekességet, hogy ez a szenvtelen előadásmód ne tudja elrontani.   6/10


Úristen, hogy hogy fogunk kikeveredni ebből a kelepcéből, mikor mi még ott se tartunk ahol a románok.

2016. február 4.

Steve Jobs

Danny Boyle (2015)

Minden tiszteletem a munkásságáé, de Fassbender nem volt jó választás Jobsnak. Nem nagyon tudnék belekötni abba amit csinál, és tulajdonképpen nem is rajta múlik, hogy a várakozásokhoz nem ér fel a film, csak valahogy a fizimiskája mégsem engedi, hogy tényleg Steve Jobs-ként tudjam látni. A nagyobb baj viszont az, hogy Sorkin forgatókönyve akadozik. A beszélgetések egész jók és stimmelnek a karakterek is (a könyv szerint), de a szerkezete kelepcébe zárja. Jó ötletnek tűnt elsőre ez a három felvonás, de megvalósítva inkább zavaró a kötöttsége. Elég erőltetetten hatnak egymás után a nagyon hasonló epizódok. A könyv egy nagyon erős anyag és tényleg megfilmesítésért kiáltanak a benne leírt jelenetek, leírások. Az, amit itt látunk, az viszont jóval szegényebb, egyszerűbb kidolgozottságú és szerintem nem képes kellő mélységgel ábrázolni ezt a rendkívül bonyolult és megosztó személyiséget. Szóval részemről csalódás a film, de az alapvető célját azért el tudja érni, vagyis tömegeknek képes fogyasztható formában megmutatni, hogy milyen különleges ember volt. Akit meg részleteiben is érdekel, remélhetőleg elolvassa a könyvet.   6/10


Kate Winslet túljátssza a szerepét. Hogy képzeli?

2016. február 3.

Regression

Alejandro Amenábar (2015)

Adja magát, hogy az anyagból inkább dokumentumfilmet lett volna érdemes készíteni, mert ez a visszafogottan hatásvadász, dramaturgiai szempontból félholt thrillerkezdemény ebben a formában annyira semmilyen, hogy azt elmondani is nehéz. Szóval nem sok vizet zavar, de valami haszna azért lehet az elkészültének. Értem ez alatt, hogy ha valakinek felkelti az érdeklődését, akkor ebből kiindulva kedvére okosodhat a regressziós hipnózist illetően. Sokkal izgalmasabb téma ez annál, mint amit itt összetákoltak nekünk. Ethan Hawke játéka elmegy, de Emma Watson katasztrofálisan rossz. Védelmükben szólva, nem tudom egyértelműen az ő kontójukra írni a gyenge teljesítményt, mert az határozottan látszik, hogy Amenábar nem állt a helyzet magaslatán, mikor kigondolta, miféle hatást akar elérni a filmmel egyáltalán.   5/10



2016. február 2.

Spectre

007 Spectre: A Fantom visszatér
Sam Mendes (2015)

Nem értem a nagy fikaáradatot. Ízlések és pofonok, de ahogy nézem, ugyanazok akik a nagy visszatérésről, feltámadásról meg miegymásról kiabáltak a Skyfall idején, most sírnak, hogy ez milyen unalmas és vérszegény. Engem ez roppant mód felbosszant. Remélem az idő majd segít nekik és belátják, hogy mekkora lúzerség ilyen trendkövető kánonistának lenni és képesek lesznek objektíven megítélni egy nyomorék filmet. Persze tudom, hogy ők nem olyanok, senki sem olyan. Mindent meg lehet magyarázni.


Merthogy akárki akármit mond, ez megközelítőleg semmivel sem rosszabb a Skyfallnál. Nekem egy picit talán jobban is tetszik, de ez csupán a történetnek, a hangulattal való szimpatizálásnak tudható be. Meg picit talán annak, hogy ott másról se lehetett hallani, minthogy milyen szuper, ezáltal a felfokozott várakozáshoz persze nem tudott felérni. Mert ahogy az is, ez a folytatás is túl hosszúra lett nyújtva. Nem elég izgalmas, túlságosan a háttérben húzódó szálak kissé erőltetett összeérésére koncentráltak. Kevesebb aggyal és kevésbé komolyra vett hangulattal hatásosabb lehetett volna, de ez ugye a jelenlegi, Craig által vezetett Bond-érába nem fér bele. Gyanítom maximum 1-2 film után (ha nem már most, ezt egy lezárásként tekintve) kénytelenek lesznek lecserélni és egy újabb stílusváltással visszatáncolni valamelyest a klasszikus Bond filmek elegáns, könnyed hangulatához. Legalább is, ha nem akarnak túl későn reagálni a világ változásaira, akkor nem erőltetik ezt már tovább sokáig. Mindenesetre szerintem ezek a filmek (és itt a Mendes által rendezettekre gondolok) ebben a formában még mindig simán jobbak a legtöbb mai akciófilmnél, csak kicsit mindkét esetben túl nagyot akartak álmodni, túl sokat akartak markolni.

A filmre való visszatérés remek ötlet volt, Hoyte Van Hoytema varázslatos képekkel örvendezteti meg a házimozi-kedvelőket és kétség sem férhet hozzá, hogy ismét egy referenciaanyag válik ebből a Bond filmből is. Léa Seydoux az eddigi legjobb Bond lány, Eva Green után végre egy másik női egyed létezésének is adtak némi értelmet. Bátran ajánlható MOZI, minden téren profi film, a csillagokat ugyan nem hozza le az égről, de elég ha annyit mondok, egy akciófilm ennél soha ne legyen rosszabb.   6/10


Ezt a magyar címet így vajon hogy? Még kicsit egyértelműbbé lehetett volna tenni mondjuk így:
Ian Flemming - James Bond a 007-es ügynök, Spectre: A Fantom visszatér.

Minden egyes filmmel jobban bebizonyosodik, hogy Christoph Waltz tulajdonképpen egyetlen karaktert képes csak eljátszani. Az amplitúdón állít pár fokozatot és annyi. Az akadémia ezt kettő darab Oscarral jutalmazta. Gratulációmat ezúttal is fogadják szeretettel.

2016. február 1.

Hardware

Mark 13
Richard Stanley (1990)

Lehet, hogy ilyet még sose mondtam, de ebből a filmből rohadtul hiányzik halivúd. Nagyszerűen építették fel a környezetet és a 80-as évek stílusában tündöklő, poszt-apokaliptikus hangulatot. Még ma is teljesen jól működnek a zenék, az aláfestéssel megtoldott "szexjelenet" egyenesen példaértékű. Az öltözékek, a berendezés, mind az elmúlt évtized gagyiságát tükrözik, de ahogy sokszor láttuk már, mivel kellő odafigyeléssel dolgozták ki a részleteket és látszik az igyekezet, automatikusan bekapcsol az ezt a fajta bájosságot érzékelő agyfunkció és egyből elolvad az ember. Maga a gyönyör az a sok kis kütyümütyü, a Predator-hoz hasonlatos kameraképek, a számítógépek és minden egyéb kellékként használt bizbasz. Az alapok ahhoz, tehát, hogy egy érdekes, különleges filmmé válhasson, simán megvannak.


De itt jön a bibi. A színészek a környezethez hasonlatosan próbálják hozni a kor filmekhez támasztott igényeit, a nemtörődöm játékot, amit természetesen a kelleténél sokkal jobban túltolnak. Ezt a poénkodó, lazaságot imitáló, sohasem volt menőséget már akkor is nagyon keveseknek sikerült eladhatóra, helyesebben mondva, időtállóra ügyeskedniük. Itt meg egyenesen borzalmas és illúzióromboló szinte minden beszélgetés. Ami gagyi az sajnos gagyi is marad. Hiába építették fel remek munkával a körítést, ha egyszer képtelenek egy épkézláb szöveget adni a színészeknek. Azt csak említés szintjén mondom, hogy a történet annyira kurta, hogy gyakorlatilag nem is létezik. Ez nem feltétlen lenne probléma; a film egészen a Mark 13 ámokfutásáig vállalható az említett ostobaságok ellenére is. Ám az, hogy a félelemkeltés és izgalomfaktor gyilkos forgatókönyv mellett még a vágás is esetlen és ritmustalan, na az már tényleg megbocsáthatatlan, akármennyire szimpatikus is maga a produkció. Én mindent megtettem, hogy szeretni tudjam, de ennyi bénázást már nem tudok elnézni. A géppel kapcsolatosan tulajdonképpen semmi nem működik benne. A mű veleje, a film értelme veszik el azáltal, hogy képtelenség izgulni rajta.   5/10

Mondok egy példát azért a probléma súlyának érzékeltetése végett: A csaj első találkozása a gyilkos robottal, mikor az szétcincálja az ágyat, amiből ő éppen kiugrott, észrevételezvén a közeledtét nekije. Ezután "kedélyes" csevegésbe bonyolódik a segítségére érkező kukkolóval, miközben a nézőben folyamatosan annak az ellentmondásnak a gondolata kavarog, hogy egy ilyen kicsi lakásban nincs hova elbújni, tehát konstans pár méteres közelségben a veszély, hovatovább miért nem zavarja kellőképpen a nőt, hogy épp majdnem megmurdált egy hogyazistenbekerültodaegyekkoragép-től.