2016. január 29.

It's Kind of a Funny Story

Nyomás alatt
Anna Boden, Ryan Fleck (2010)

Van az a viszonylag új keletű filmstílus, ami azzal akarja eladni magát, hogy egyszerű történeteket bújtatnak hipszterköntösbe. Raknak bele menő zenéket eklektikusan összeválogatva, meg innen-onnan összeszedett művészinek vélt dolgokat és popkulturális utalásokat. Ahogy minden felkapott trendet, ezt is lehet jól és rosszul is csinálni. Vagy éppen elfogadhatóan, mint például itt. Ártatlan, jó célú kis történet ez, a legtöbb szempontból jól működik, csak kicsit kilóg alóla a sablon. Arról nem is beszélve, hogy maga az alapszituáció, miszerint egy kicsit rossz passzban levő csávót felvesznek a pszichiátriára és elcukiskodnak szinte tét nélkül, elég messze áll a valóságtól. Persze itt épp az volt a cél, hogy egy modern, jól működő társadalmat próbáljanak bemutatni, amolyan "így is lehet csinálni" propaganda módjára. Felületesen, poénosan közelíti meg a kérdést, de a poénok szintjén egész jól teljesít, könnyű azonosulni a szimpatikus, tényleg egyszerű embereknek tűnő szereplőkkel és tulajdonképpen csak annyit akar sugallni a nézőnek, hogy mindenkiben lássa meg a jót. Ebbe meg minek kötne bele bárki is.   6/10



2016. január 27.

Bridge of Spies

Kémek hídja
Steven Spielberg (2015)

Csak szitkozódni jöttem és végül tényleg sajnálom is az ezzel a filmmel eltöltött időt. Ugyanitt: egyáltalán nem bánnám, ha Spielberg végre befejezné a filmgyártást, mert már jó ideje semmit nem tesz hozzá érdemben az eddigi munkásságához. Amit nem mellesleg jelentősen túl is értékelnek az emberek.


Anyway, eleinte egész jól keveri a lapokat, izgalmasnak mondható, de a vége felé haladva folyamatosan lanyhul és szalad megkérdőjelezhetetlenül a középszerűség, hovatovább a gátlástalan érzelemmanipuláció irányába. Ismét kiderül, hogy Spielberg nem tud és/vagy nem is akar megváltozni. Most is kényszernek érzi, hogy a végére szerencsétlen nézőt pocsolyában való dagonyázásra kell kárhoztatni. Az apró poénoknak és Hanksnek köszönhetően összességében ugyan vállalható marad, de a hosszú játékidő miatt és Thomas Newman félálomban írt zenéjének hatására, a vége egész kellemetlen, gigapátosz-élménnyé válik. Ahhoz képest, hogy az eleje egész pofásan alakulgatott, szinte művészet így elcsúfítani egy filmet.   5/10

Gloria

Sebastián Lelio (2013)

Hatvanas mami megélné az életet, de az nem hagyja.

20-as éveiket taposó fruskák életvitelét megszégyenítve tengeti napjait Gloria, aki felvilágosult, hedonista, liberális és minden egyéb tekintetben modern felfogású. Korának megfelelően igen masszív élettapasztalattal rendelkezik, ennek ellenére mégis a legalapabb hibába esik bele, nős férfival kezd és hisz a hazugságainak.


Kissé talán vontatva sikerül belekezdeni a történetben, túl hosszú a felvezetés, kevés az információ, nehéz befészkelődni a filmbe. Méghozzá azért, mert annyira csak Gloria karakterére koncentrál és az ő különlegességére, hogy a Paulina García által eszméletlenül elvontan és extravagáns módon megformált nő agyonnyomja a néző figyelmét. Nem vitás, hogy nagyon érdekes embert ismerhetünk meg, ritkaságszámba is megy az ennyire szuggesztív alakítás, de filmként épp emiatt elég nehéz néznivaló egyben. Ezen elnyomás ellenére a hitelességét se lehet vitatni, mivel egy pillanatra se esik ki a szerepből és végül is a történet is kellően támogatja ehhez. Igen érdekes élmény, de elég nehéz nézésű film.   6/10

2016. január 26.

Robot & Frank

A robot és Frank
Jake Schreier (2012)

Figyelem! Kizárólag érzelmi alapú véleménynyilvánítás következik.

Nem igazán jártam körül, hogy mibe kezdek bele, csak annyi volt nyilvánvaló, ami a címből is kiderül; valami köze van a sci-fihez. Összességében tényleg csak egy körítés amit a robot jelent, ugyanis a történet tisztán az időskori elhülyülésről szól. Drámai szempontból nem túl mély, de a felületességet azért elég jól elkerüli. Elegánsan lavírozik a stílusok között, és ez arra elég is, hogy mély nyomot ugyan ne hagyjon, de tulajdonképpen semmilyen komoly hibáról ne lehessen beszélni. Szóval kicsit semmilyen, de közben mégis teljesen rendben van. Ritka az ilyen film, ami ennyire középszerű és mégis van benne valami megnyugtató. Pedig az egészet biztonsági játéknak se lehetne mondani, hiszen egy kerek egész és a kidolgozott apróságoknak is helye van benne. Érdekes eset.   6/10



2016. január 25.

The Beguiled

A tizedes háreme
Don Siegel (1971)

Nagy öröm belekóstolgatni a hollywoodi filmgyártás korábbi szakaszainak műveibe. A mai, kiforrott, "ipari" termeléshez képest, melyben tényleg csupán zsánerekben képesek gondolkodni, egész experimentálisnak mondható példányokat lehet kiszemezni.


A történet azon kívül, hogy elég sötét és bizarr véget ér, mondhatni egész egyszerű és közérthető, hiszen nem szól másról, mint egy az ellenség területére tévedt, súlyosan megsebesült katonáról, aki az ottani, kizárólag nők által lakott iskolában húzza meg magát, felbolygatva ezzel a nők egysíkú, szexuális értelemben katasztrofálisan sivár életét. Ám az például halálian szellemes és kifinomult humorról tesz tanúbizonyságot, ahogy vízióként megjelennek a kis bejátszások mr. katona (Clint Eastwood) szóban "enyhén" elferdített történetének valós ténykedéséről. Ez ad egy kis szürreális lökést a hangulatnak, ami egyébként kifejezetten feszült és izgalmas, hiszen egyszerre három nővel kezd ki párhuzamosan. Mindhárom teljesen már személyiség, ezért az egymás közti rivalizálás, a tizedessel való incselkedés is mind gellert kap több irányból, a néző pedig csak kapkodja a fejét. Ez egyrészt azért érdekes, mert egy csomó erkölcsi kérdést tesz fel, amiket természetesen és nagyon helyesen megválaszolatlanul hagy, másrészt pedig az egész sztori háborúban való elhelyezésével egy olyan alapszituációba ágyazza be, ami által életszerűvé válik. Sajnos van egy olyan sejtésem, hogy ez az egész sokkal közelebb áll a valósághoz, mint ahogy azt elsőre gondolnánk (és szeretnénk). A mai filmekhez képest az előadásmód felettébb nyers és a megvalósítás is szinte amatőrnek tűnik, de ez - mindig mondom - vajmi keveset számít, ha egységben van a mondanivaló a stílussal. Márpedig itt minden nagyon egyben van.   7/10

2016. január 22.

De Behandeling

A kezelés
Hans Herbots (2014)

Megközelítőleg olyan problémák vannak vele, mint a True Detective 2. évadjával. Vagyis olyan mértékben tolják túl a komorságot, a nyomorúságot és a gyötrelmet, hogy az már a hihetőség, az átélés rovására megy. Ráadásként kicsit sántít a történetben, hogy egyszerre ennyi torzult lélek talál egymásra viszonylag kis távolságban. A humor legkisebb szikrája sincs jelen, ami azért elég nehezen hihető, az élet szerintem nem így működik. A stílus amúgy szépen ki lett dolgozva, mert beszippantja az embert, de a fenti probléma miatt nehéz eldönteni, hogy ez igazából jó e. Zeneileg semmilyen, a képi világ szegényesen középszerű, a játékidő túl hosszú és a nyomozás se hoz annyi izgalmat, mint amire szükség lenne. Összességében egy vérszegény Hetediknek lehet a legegyszerűbben titulálni. Az érdekes viszont az, hogy tényleg el van rejtve benne egy remek film, csak az arányokkal kellett volna többet játszani.   5/10



2016. január 21.

Inside Out

Agymanók
Pete Docter, Ronnie Del Carmen (2015)

Nem követem annyira a Pixar filmeket, mert szerintem way too much overrated a munkásságuk. Kezdve az agybajosan üvöltő Toy Story szereplőkkel, meg a középszerű történetekkel (mint például az Up!), és folytatva a sort azzal, hogy ők is behódoltak a pénz szagának, vagyis elkezdtek folytatásokat gyártani. Tulajdonképpen egy jó történeten és annak a stílusán múlik, hogy tudják e hozni a színvonalat, mert hogy tehetség híján lennének, azt nem lehet mondani. Ez a konkrét film helyenként sziporkázóan vicces, helyenként kicsit túl giccses, de összességében egész jó élmény, ha azt nem tekintjük, hogy egyáltalán nem emlékezetes. A fő az, hogy tanulságos és szépen van felépítve, tehát meseként remekül működik. Ja és kikapcsol, én is azért néztem meg. Az osztályzat a gyerekeknek szól, felnőtteknek jobb esetben nem annyira való.   7/10



2016. január 20.

Chi-Raq

Spike Lee (2015)

Van amit nem kell erőltetni. Ez a stílus nekem túl művi. Nem akarom elvitatni az érdemeit, biztosan vannak, bár bevallom, túl sokáig nem jutottam el benne. Szóval, lehet, hogy durva amit mondok, de szerintem ennek a filmnek a létrehozása egy könnyű út. Könnyebb kicicomázni a népeket és a képet, könnyebb teletolni rímmel és szóáradattal elönteni a nézőteret, könnyebb egy régi történetre ráhúzni az aktualitásokat és könnyebb teátrálisan túljátszatni a színészeket, mint egy eredeti, modern, aktuális történetet megírni és létrehozni, amely valóban reflektál a valós problémákra. Meglesném, hogy mennyivel nagyobb híre lenne, mint ennek a szörnyszülöttnek. Ez a power of words bullshit nekem amúgy se kenyerem. Az osztályzat tulajdonképpen találomra megy.   3/10



2016. január 19.

Staright Outta Compton

F. Gary Gray (2015)

Azért nem kapja meg a jobbat a vacillált két osztályzat közül, mert úgy vélem, hogy ugyan összességében örvendetes, hogy ez a film elkészült, de sajnos egyáltalán nem használja ki a benne rejlő lehetőségeket. Közérthető, könnyen fogyasztható és a modern kultúra olyan részét mutatja be, amiről ilyen formában még nem nagyon volt produktum. Éppen ezért mélységesen csalódott vagyok, mert ha már egyszer ilyen mainstream előadásmódot választottak maguknak, akkor könyörgöm, miért nem használják ki jobban a zene húzó erejét? Ha valami, hát ez simán elvitte volna a filmet a hátán. Az életeik kulcsmomentumai, körbemozaikolva a fontosabb zenei állomásokkal. Persze ehhez karakteresebb, természetesebben játszó színészek is kellettek volna. Azt meg, hogy miért kellett ráerőltetni a klasszikus hollywoody dramaturgiát, kiemelve a kórházi ágy mellett sírós olcsó húzást, végképp nem értem. Egyszeri nézésre elmegy, de nem egy nagy élmény, mivel túl hosszú és kiszámíthatóan hétköznapi. Elmondja a történetet és kész. Dokumentumfilmes formában sokkal érdekesebb lenne.   5/10



2016. január 18.

Knock Knock

Eli Roth (2015)

Már majdnem felrobbant az agyam, úgyhogy muszáj volt levezetni valamivel a feszültséget. Felindulva ezen primordiális érzés feloldásának kényszerén és azon, hogy az előző Eli Roth filmen milyen remekül kitudtam dühöngni magam, beraktam ezt a kellően egyszerűnek és gagyinak tűnő izét.

Eli Roth úgy gyártja egymás után az újrahasznosított ötleteken alapuló, önálló gondolatokat teljes mértékben nélkülöző, rutinból összerakott filmeket, mintha muszáj lenne. Magam lepődtem meg rajta legjobban, hogy ez a példány valahogy mégsem sorolható egyértelműen a szar kategóriába. Komolyan venni ugyan nem lehet, de néhány pillanatban elkapja az embert az érzés, hogy mi lenne ha tényleg igaz lenne. Ez nagyrészt az öncélú, nihilista életvitelt eltúlozva, de ügyesen hozó lányoknak köszönhető, akik amellett, hogy jól néznek ki, kellően kiismerhetetlennek is tűnnek, rásegítve ezzel arra az érzetre, hogy akár a valóságban is létezhetnének. Aztán némely pillanatban meg egyenesen ostoba hülyeségnek tűnik amit csinálnak... Elég ambivalens. Keanu Reeves játéka meg valahol a komolyság, az önparódia és a nevetségesség hármas határán táncol, ennek megfelelően azt is nehéz meghatározni, hogy ez a filmnek előnyére vagy hátrányára válik. Mindenesetre elég furcsa volt őt ilyen filmben látni, jobb sorsra lenne érdemes.

Ha az ember hasonló cipőben jár mint én, simán bevállalhatja a filmet, van benne mit nézni, ha mást nem legalább az idomokat. Ha viszont egy kicsit intellektuálisan is akarja kényeztetni agytekervényeit, hülyeség lenne erre pazarolni az időt.   5/10


Egyébként nem értem, hogy K.R. miért ilyen filmeket válogat magának, mikor bizonyára sokkal értelmesebb elfoglaltságot is találhatna.

2016. január 14.

The Hateful Eight

Aljas nyolcas
Quentin Tarantino (2015)

Ez a Tarantino tarantinóbb az utóbbi, becstelen, Djangós Tarantinóknál, de nem olyan tarantino, mint a Jackie Brownos, Ponyvaregényes Tarantino.

Körbejárva a hangadó oldalakat, vitathatatlan, hogy Tarantino kezdi elveszteni a súlyát. (Én mondtam!) Már korántsem olyan lelkesek a kritikusok és a pórnép véleményén is látszik, hogy ez bizony már a 8. filmje. Mindig változik kicsit a stílusa, látszik, hogy még mindig tobzódik az ötletekben és úgy isten igazából nem lehet épkézláb kifogást találni egyik munkájával kapcsolatban sem (kivéve a Kill Billeket). Viszont nem bír elszakadni a nyomorult bosszú témától, a túltolt erőszaktól, és ez ennyi idő után már visszaüt. Annyi biztos, hogy nagyot véteni eddig még nem tudott, és ez a sorozat ezzel a filmmel is folytatódik. A harsányabb, pergőbb cselekményű filmjei után kissé visszavett és egy jóval lassabb, kimértebb irányt választott. Így most olyan, mint egy jól beszívott, majd fejbe kólintott Agatha Christie imitátor terjengős, western kamaradarabjának felolvasóestje, vizualizálva. A vizualizálás ebben az esetben fröcsögő agyvelőket és óriási nigger farkakat jelent. Na jó, az utóbbi szerencsére nincs vászonra vetítve, de szinte látod a szemed előtt. A filmen elsősorban nevetni lehet sokat, mert a karakterek természetesen jól lettek megírva és roppant mód élvezetesek a szükségesnél kb 3x hosszabbra hagyott párbeszédeik. Emellett néhol kicsit unalmas, néhol izgalmas, néhol meg indokolatlanul erőszakos (ezt már persze megszoktuk), de úgy általában csak simán jó. A legnagyobb baj, hogy ezt így ki lehet mondani, amolyan megszokott módon Tarantinós. Azért ott még nem tartunk, hogy a rendező úr neve nem elég ahhoz, hogy csilingeljenek a mozipénztárak kasszái, de lehet, hogy már az sincs olyan messze.   7/10


Morricone zenéje nincs eléggé kihasználva, pedig ahol szabadjára lett engedve az öreg, ott elég sokat dob az élvezeti értéken.

2016. január 13.

Song of the Sea

A tenger dala
Tomm Moore (2014)

Ó jaj. Nehéz nem áradozva beszélni egy ilyen végtelenül cuki filmről. Még most is, hogy pár nappal később eszembe ötlik, érzem ahogy elszorul a torkom. Az nem elég kifejező szó, hogy könnyfakasztó. Igazából bömbölni lenne kedve az embernek, annyira melegen megható és jószívű. Csöpögősségről szó sincs, ez egy olyan kerek, sallangmentesen a lényegre koncentráló, az emberi jóságot propagáló mese, amiben hiába keressük a hibát. Zeneileg egységes és a történet ívéhez szorosan tapadva támogatja a közölni kívánt érzelmeket. A rajzok pedig, hát magukért beszélnek. Nemcsak kitalálták ezt az egyedi stílust maguknak, hanem egyből mesteri szintre emelték. Nincs olyan kocka amire ne lenne öröm ránézni. Minden beállítás egyensúlyban van, szemet gyönyörködtetően színes és fantáziadús, szóval egyszerűen csodálatos. Nem tudom megmondani, hogy mikor láttam ilyen egyértelműen tökéletes mesét*. Úgy érzem, sokkal szebb lett a világ attól, hogy ezt láthattam.   9/10


*Az utolsó Miyazakit nem mondanám mesének.

2016. január 12.

Burnt

Az ételművész
John Wells (2015)

Az a fajta film, ami egy érdekes szakterületet mutatna be, de a rettentő odafigyelés által elveszik a részletekben, ahelyett, hogy érdemlegesen beszélni tudna arról, amiről kellene. Sajnos a készítők nem akarják ténylegesen a nézők figyelmet borzolni és egyben ismeretet terjeszteni, hanem megpróbálják beletuszkolni egy szokásos hollywoodi tanulságtörténetbe. Érezni az olcsó húzásokat, a megalkuvást, hogy mennyire csak a biztosra akartak menni. Megvan a szerelmi szál, a visszaesés a függőségbe, a rivalizálás - ami nem mellesleg a szakmától merőben idegen -, a külső segítség és a blablabla. Elmegy egy kis könnyed kikapcsolódásnak, nem borzasztó, de elég lelombozóan középszerű.   5/10



2016. január 11.

Mississippi Grind

Anna Boden, Ryan Fleck (2015)

Ben Mendelsohn for prezident, sokadszorra mondom!

A film működésének megcáfolhatatlan jele, hogy a végén, mikor még kétségek között vergődtem, azon tűnődtem, hogy kicsi szívem milyen nehezen bírná ki, ha végül totális csődbe jutnának szerencsétlen szerencsejáték-függő hőseink. Persze így sem épp egy örömmámor a tanulságos, de legalább annyira kétértelmű befejezés.


Jó mindegy is, ennyi bőven elég a filmről. Egy elég jól körbejárt témáról beszél egész aktuális hangnemben, kerek, okos történettel, jó humorral és egy meglepően jó Ryan Reynolds-szal. De a legfontosabb az egészben az, hogy az általam már korábban is méltatott Ben Mendelsohn, most már sokadjára tesz bele a szokásosan elcseszett karakterébe olyan mélységet, ami mellett nemhogy szó nélkül nem lehet elmenni, hanem egyenesen kiabálni kell a nevét az égbe. Ilyet tényleg csak a legnagyobbaktól látni. Számomra ő ma a top 3 férfi színészben biztosan benne van. Úgy néz ki lassan kezd bekerülni az élvonalba, mert a következő 3 filmje között van Spielberg, Star Wars és egy érdekesség is. Remélem nem lő mellé a választásokkal, mert ő egy született önostorozó, egy született eltévelyedett, egy született szeretni valóan szánalmas alak. Csak miatta javítottam egy osztályzatot az értékelésen. Muszáj nézni ezt a palit, mert varázsol!   7/10

Sienna Miller és Analeigh Tipton (♥) is remek választás volt mellékszereplőnek.

2016. január 8.

Sicario

Sicario - A bérgyilkos
Denis Villeneuve (2015)

Most adom el a lelkem. Vártam a filmet, csalódtam, mégis jónak fogom titulálni.

Sok érdeme van és mindenképpen ajánlhatónak mondanám, de valószínűleg nem jó hangulatban kaptam el. Kicsit túl lassú. Túl sokat időznek unalmas tájakon, mélynek, komolynak látszani akarva. Közben Jóhann Jóhannsson zenéje szól totál félre tolva. Nem rossz amit csinál, de visszafogott, és a képi kiállások, pásztázások közben megy. Lassan hömpölyög, megpróbál feszültséget kelteni, majd elhal és az akció még mindig sehol. Amik egyébként rendkívül profik, jól koreografáltak, főleg Benicio utolsó művelete. Ugyanakkor ezek a jelenetek a film nagyon kis százalékát teszik ki. A java inkább rejtélyeskedés és játék azzal, hogy minimális információból megértesz e utalásokat. Szépen ki van dolgozva, de átlátszó és művi. Például totál feleslegesen mutatja be Silvio karakterét, nélküle legalább kicsit rövidebb lenne a túlnyújtott játékidő. Fő problémám viszont Emily Blunt karakterével van, amit totál nem tudok átérezni. Ilyen nő szerintem nincs. Nem érzem az okait, a miértjét a cselekedeteinek. A legvégső döntéshozása idejére pedig, mikorra már rég tudja, hogy igazából nincs tétje annak, hogy mit lép, még mindig köti az ebet.


Azért annyira nem rossz a véleményem a filmről, mint ami az idáigiakból lejön, csak Villeneuve már elég magasra rakta korábbi műveivel a lécet ahhoz, hogy hiányérzetem legyen. Túlgondolta. Átlendült arra az oldalra, amikor a cselekmény már annyira le van csupaszítva, hogy a szövevényes, sok érdek mentén alakuló hálózat megismerése helyett csak beletekinteni tudunk az egész bizniszbe, és így információhiány miatt inkább hamiskásnak tűnik, mint mélynek és nagy horderejűnek. Hát ez van.   6/10

2016. január 7.

The Visit

M. Night Shyamalan (2015)

Samalaja'z bekk! Nem vicc!

Úgy döntöttem, hogy hosszú kihagyás után - legalább ezen film erejéig - visszacsatlakozom Éjszakai M. Samalaraja filmográfiájának felderítésébe. Anno a Falu környékén hagytam félbe, a hírek szerint helyes döntés volt. Egyébként addig a pontig minden filmje vállalható szerintem. Túl nagyot ezzel a filmmel sem vállalt. Ez is egy egyszerű horror-thriller kombináció, a különbség csupán az, hogy a kiábrándító túlzásokat mellőzi, könnyedre veszi a figurát, nagyon jó érzékkel adagolja a cuki és szerethető humort és egy elég közhelyes, de jól megírt sztorit tár elénk. Nagyon jót tesz neki a két fiatal közti pezsgő poénosság, talán úgy is lehetne mondani, hogy ez viszi el a hátán a filmet, mert jobban belegondolva, nélkülük egy sima tucattermék lenne. A dokufilmes megvalósítás mondjuk teljesen felesleges, ráadásul kötöttséget von magával. Szép kis tanulságot is kapunk a végére, aminek megközelítőleg semmiféle kapcsolata nincs a film velejével. De ezeken felül tényleg annyira áthatja a szórakozottság, hogy minden ijesztgetést és freak out jelenetet hangosan végig lehet röhögni. Én teli vigyorral álltam fel utána, ami elég ritka a mai filmek esetében, szóval valamit Sallalalya most végre eltalált.


Elég szomorúan olvasom a többség negatív hozzáállását, ami nyilván a problémás filmjeinek köszönhető. Elhiszem, hogy a borzalmak után kétkedve áll neki az ember, de azért nem ferdítsünk rossz indulatból a véleményünkön. Ami jó, az jó, és ez a film bizony minden kétségen kívül az. Aki nem hiszi, járjon utána! Nem bánja meg.   7/10

2016. január 6.

45 Years

45 év
Andrew Haigh (2015)

Rém izgalmas, mondatom! Hát ki a tökömet érdekel egy 45. házassági évfordulóra készülő pár emocionális válsága? Miért nem halnak meg csak csöndben? Minek foglalkoznak még egyáltalán bármivel? Olvasgassanak, kössenek, pipázzanak meg zsörtölődjenek, ahogy minden öregnek illik, neme?

Hát persze, hogy nem! Mert ez itt kérem, 2015 egyik legszebb, legelegánsabb, legeredetibb alkotása. Kevés szóval és hibátlan színészi játékkal beszél egy nehezen feldolgozható érzelmi hullámvölgyről. A főszereplők korának megfelelően (~70) komótosan, kimérten alakul ki közös életük vélhetően legnagyobb kihívása. És persze fontos szerepet kap a demencia és/vagy a szenilitás is. Ráadásul mindez éppen akkor, amikor egymást, az együtt töltött idejüket készülnek ünnepelni.


Nem árt néha emlékeztetni az embert - és erre a célra ez talán az egyik legjobb film -, hogy a nyugdíjasok nem csak a boltban sorban álló türelmetlenkedő, önző roncsok. Ők ugyanolyan emberek, mint mi, csak idősebb testben. Az már egy más kérdés, hogy a társadalom különböző rétegeiben hogyan torzulnak el szerencsétlenül. Ritkán szoktam mondani, de szerintem ez egy fontos film. Fontos, mert kiegyensúlyozottságát és hibátlanságát felhasználva, olyan témáról beszél, ami általában elkerüli a nagy vászont. Innen, a 10 millió szerencsétlen országából nézve ráadásul egész más megvilágításba is kerül. Bizony, meg lehet öregedni méltósággal is és vannak olyan helyek a világban, ahol megengedhetik maguknak emberek, hogy még nyugdíjas életük derekán is szerelmi ügyekkel bajlódjanak. Sajnos ez így lealacsonyítóan hangzik, mert a történet egyáltalán nem erről szól, de nem véletlenül mondom, lenne mit tanulni belőle. Én mindenkit arra bíztatok, hogy nézze meg ezt a filmet, mert nagyon megéri.   8/10

2016. január 5.

The Green Inferno

Eli Roth (2013)

Már megint rohadtul át lettem verve. Nem értem, hogy hogyan alakult ki az a visszhang bizonyos körökben, hogy Eli Roth végre a hangjára talált, de nagyon nagy tévedésnek gondolom. Ha legalább egy olyan szintet hozna, amire azt lehet mondani, hogy nem gáz, de erről szó sincs. A borzalmak tálalásán kívül, tehát a valamire való színészi játékot igénylő jelenetekben, végig csak benne vagyok a filmben típusú "alakításokat" látni, Sky Ferreira, fiatalság, lazaság, szépség ide vagy oda, ez nagy probléma. Kizárólag nevetséges beszélgetések játszódnak le, melyekben idealizmus keveredik dilettantizmussal és infantilizmussal. Minden jelenet klisé, a történet szög egyszerű, a karakterek mind úgy cselekszenek, ahogy a valóságban elképzelhetetlen és sorolhatnám tovább. Minek még egy ilyen film?   4/10



Bone Tomahawk

S. Craig Zahler (2015)

Zsánerfilmben nem kicsit szokatlan, de sokoldalú, bőven kidolgozott, nagyon szerethető karaktereket épít. Nem csupán kitalált stíluselem a lassúság, mert az idő ki van töltve szellemességgel és érdekes beszélgetésekkel, amikből ténylegesen megismerhetjük a szereplőket. Emellett remekül fényképezett és nem pufogtat kliséket úgy, mintha muszáj lenne. Magyarul ez egy remekül megírt, mondhatni újraértelmezett példány a sohasem volt western-horror szcénából. A többségnek sajnos talán túl lassú, túl kevés a történés benne. Viszont azt nem értem, hogy a laposüveggel bélelt Kurt Russellből miért nem készült még tengernyi gif. És azt sem értem, hogy miért nem zengnek ódákat róla minden oldalon. Végre itt egy modern, okos, stílusos, könnyen értelmezhető film és a nagy semmi a visszhang. Hát nem érdemeljük meg, olyan jó, emberek!   7/10


Richard Jenkins haláli pofát játszik, eszméletlen találékony humorral. Jobb helyen az ilyen alakításokért járna díj.

2016. január 3.

The Intern

A kezdő
Nancy Meyers (2015)

Ha másban nem, hát egyvalamiben nagyon jól működik a film, totálisan kikapcsol. Ugyanakkor feltétlenül meg kell jegyezni és ki is kell emelni, hogy rettentő manipulatív a dramaturgia és idealizált a cselekmény. Mondhatni vajmi köze van a valósághoz, pedig az aktuális, a közösségi oldalak által átformált társadalmi rétegek problémáiról próbál diskurálni. Amolyan felszínes, hollywoodi módon és amennyire egy ilyen pehelykönnyű vígjáték formája engedi. Iszonyú nagy szerencséje, hogy a karakterei olyan jó szándékúak és ártatlanok, hogy egyenesen ostobaság lenne a hibái és közhelyessége miatt haragudni a filmre. Túl hosszú, a végére túl csöpögőssé válik és kicsit erőltetetten próbál trendi és modern lenni, de egyáltalán nem tolakodó módon. Ilyenkor szoktam azt mondani, hogyha ez lenne az alap szint, akkor nem lenne bajom a vígjátékokkal, de hát sajnos nagyon nem így van.   6/10



2016. január 1.

Everest

Baltasar Kormákur (2015)

Egyáltalán nem húztam a szám szélét a végén, pedig összességében nem egy túl emlékezetes alkotás. Gondolkodtam erőteljesen és voltaképpen nem jut eszembe ennél jobb hegymászós film. Illetve nyilván a Touching the Void jobb bárminél, de az inkább dokumentumfilm. Ez meg talán pont azért nem kellően intenzív élmény, mert igyekeztek elkerülni a hollywoodi eszköztár agyonhasznált kliséit és túl jól sikerült. Nem üt akkorát dramaturgiailag, illetve kicsit ostobaságnak tűnik, hogy fel/le mászkálnak, nincs kellően elmagyarázva, hogy érthető legyen, akár így volt a valóságban, akár nem. Főleg Gilenhülele menőzése sok nekem. A képek gyönyörűek és a hangulatkeltés is igen jól sikerült, alig győztem húzni magamra a takarót, hogy ne fázzak. És igazából elég rossz nézni a szenvedésüket, tehát elég jól átjött, hogy min mennek keresztül. Kormákur hozta a minimum szintet egy jó produkcióhoz.   6/10