2014. február 28.

The Big Chill

A nagy borzongás
Lawrence Kasdan (1983)

Ha ez a film alapján kéne bárminemű következtetést levonnom a 80-as évek amerikai középosztályáról, akkor felőlem mehetett volna mindenki a gyogyósok közé. Maradjunk annyiban, hogy igen furcsa, bizarr idők lehettek azok. Nem azért jó film, mert visszaadja a korszellemet (tényleg visszaadja), hanem azért mert elképzelhetetlenül, hovatovább ledöbbentően irreális. Hogy ezt Kasdan hogy gondolhatta komolyan, arra nincs épkézláb ötletem. Neki meg mentsége. A közös barát halála után olyan idilli a hangulat, hogy az erre szolgáló gyenge lábakon álló pityergések közel se tudják feloldani ezt az ellentmondást. Abszurd, nevetséges és valahogy mégis tanulságos egyszerre. Durván ráerősít a hatásra az egyébként remekül összeválogatott, ugyanakkor erősen túlhasznált soundtrack. Minden cselekedetüknek megvan a magja, ami tiszta (és esetleg helyes, erkölcsös), de a végére mindig valahogy sikerül annyira eltúlozni, hogy nevetséges lesz. Majd végig tátott szájjal bámultam hogy mi folyik.   6/10



2014. február 26.

Invasion of the Body Snatchers

Testrablók támadása
Philip Kaufman (1978)

A régi zsánerfilmek - a nyilvánvaló technikai elmaradottság mellett - a legjobban a színészi játékban különböznek a maiaktól. Akkoriban még nem volt ennyire kiforrott és gyufásskatulya méretűre zsugorodott a filmes hősök jellemspektruma. Ugyanitt, Donald Sutherland a szememben sokadszorra bizonyította, hogy igenis komolyan vehető, érdekes figurákat megszemélyesíteni tudó karakterszínész. Szerepe egyszerre kiállhatatlan ÁNTSZ KÖJÁL najó, mittudomén mi a neve ott ellenőrnek; hősszerelmes, odaadó munkatársnak és leleményes, tettre kész hétköznapi heronak lenni. Mondanom sem kell, simán megy neki.
A férfi-női, a férfi-férfi baráti beszélgetések mind arról árulkodnak, hogy akkoriban mennyire mások voltak a nemek közti interaktusok és az ideálok. A befogadás szempontjából ez egyáltalán nem mindegy, mert mindenképpen kap egy rácsodálkozós, nosztalgikus érzést. Ettől függetlenül lehet szeretni (akár nagyon is), de mindig ott lesz a megkülönböztető tudat, hogy ez valahol még a mai valóságtól elrugaszkodott hollywoodi filmes világnál is jóval mesterkéltebbnek hat.


A másik tetten érhető, érdekes vonal még régebbről ered. A tudományos-fantasztikus filmek korai szakaszából, amikor a képzelet elképesztő (értsd: undorító) szüleményeit hosszas szemlegeltetéssel és gondolkodást tettető szemöldökráncolással kellett áltudományosan vizsgálni. Ezen ma csak jókat lehet mosolyogni inkább. Hát még a hozzá tartozó experimentális zenei szerencsétlenkedésen!
A lényegre térve, összességében tetszett. Vicces, egész izgalmas és néhol meglepően átélhető a kora ellenére. Ugyanakkor hibaként róható fel, hogy hosszabb mint kéne és Brooke Adams-nek nem valami jó a melle.   6/10

2014. február 25.

Pontypool

Pontypool - A zombik városa
Bruce McDonald (2008)

Lehet, hogy ez az egész egy rohadt nagy kamu. (Sőt, egész nyugodtan kijelenthetem hogy az, hiszen nyilvánvalóan baromság a kiinduló sztori, de ez ugyanúgy minden zombifilmre igaz.) A hatást azonban sikerül elérnie és ez a lényeg. Csak éppen annyival több az átlagosnál, hogy egy picit elgondolkodtat. Közben helytáll a zsáner alapkövetelményeinek, de ennél több aztán tényleg nincs benne, mert ahogy említettem, ez egy nagy kamu. Ezt arra értem, hogy elgondolkodtat ugyan, de a záró megoldás zavaros és kicsivel több magyarázatot érdemelne. Már ha lenne mit megmagyarázni. Viszont nekem szent meggyőződésem, hogy ezen felül nem lenne mit megtudni és ezért némileg értelmét veszti a hercehurca.


Na kb. akkora sületlenség az egész, mint amit itt megpróbáltam összehadoválni az első bekezdésben. Társadalomkritikát próbál előadni - ha nem tévedek - de annyira messze lő a céltáblától, hogy esélye sincs eltalálni. Most akkor vagy legyen direktben kimondva vagy legyen megalapozva a cselekménnyel előtte, mert így az egész a levegőben lóg. A lényeg a lényeg, van olyan izgalmas és furcsa, hogy nézeti magát, de ennek van egyéb oka is. Én ennél gyatrább alakítást főszereplőként, hát nem tudom mikor láttam. Keresni kéne. Fogalmam sincs milyen érzelmeket próbál sugározni Stephen McHattie, furcsák a gesztikulációi és közben csak dörmög és dörmög a tökéletes whisky+szivar hangján tenyérbemászóan. A többi színész meg még addig se ér fel, hogy idegesítő legyen, szóval tényleg elég nagy bravúr ebből a gárdából ilyen szintű filmet kihozni.   6/10

Értem én azt is, hogy alacsony költségvetés. De mi a jó fenének ez a mű, kékes színvilág? Hát nem természetesebb és megnyugtatóbb volna meghagyni a valósat?

2014. február 24.

Sexy Beast

Szexi dög
Jonathan Glazer (2000)

Kis túlzással elég megnézni a film első öt percét és ha az bejön, jól fogsz szórakozni. Szóval az indítás:
Ray Winstone fürdőgatyában tikkad a napon. Megközelítőleg négy másodperces időközzel jönnek a következő megjegyzések: "Oh, igen. / Istenverte pokol. / Szétizzadok. / Megpirulok. / Megfőlök. / Megsülök. / Tikkadok. / Olyan ez, mint a szauna. / Egy kemence. / Tojást lehetne sütni a hasamon. / Ohh... / Ooh, ez tényleg forró. / Kiakasztó. / Félelmetes. / Fantasztikus. / Kibebaszottul / fantasztikus." De mit jártatom itt a kezem, mikor tessék. A zene se épp mindegy.


A klipek utáni rutinból, debütálásként, ez több mint kielégítő nyitány. Vicces, látványos, felpörget a zene, letaglóz és megalapozza a befogadását az ígért fergetegnek. Az egész estés film azonban jóval összetettebb műfaj a videoklipnél. Különlegesnek különleges, de a fergetegességhez sajnos nem elég kiegyensúlyozott. Glazer nagy erőssége egyértelműen az erős karakterábrázolás, ám a tapasztalatlansága (vagy a megalománia?) miatt mégis épp ez rondít bele a képbe. Ben Kingsley pszichopatája tényleg eszméletlen alakítás, de rátehénkedik a szegényes cselekményre. A rövid játékidő ellenére is sikerült elnagyolni a karaktere által betöltött szerepet. Illetve alternatív megközelítésben, nekem nem volt annyira érdekes, hogy ennyi idő elteljen vele, akármennyire is körülötte forog a fő szál. De ez már legyen az én bajom. Ennek ellenére végig kisgyerekként csüngtem a TV-n, annyira érdekesnek és újnak tűnik még ennyi idő után is.   7/10

Jonathan Glazer eszméletlen nagy tempóban gyártja a filmjeit (13 év alatt 3). Én a Birth-öt is szerettem, de az Under the Skin már látatlanban is kedvenc.

2014. február 20.

The Ninth Configuration

A kilencedik alakzat
William Peter Blatty (1980)

Csodálom, mert érdekes, de egyben látom is az okát, hogy miért merült feledésbe ez az izé. Végigolvasva ezt a (kétrészes) kimerítő cikket, már eleve beleszeret az ember, annyira magáénak érzi a mostoha körülmények ellenére elkészült művet. A jószerencse ugyan elkerülte Blattyt, mégis sikerült különlegeset alkotnia. A végeredmény - mert végül is csak ez számít igazán - olyasmi érzetű, mintha a kapásból jött első gondolatát mindig meg is valósította volna és az első felvételt egyből megtartotta volna. Ami eszébe jutott az képre került, mondván kisül belőle valami, csak legyen már meg. Persze könnyen lehet, hogy nem így volt, de én ezt érzem. Mintha nem tudta volna hogy fogjon hozzá. Mint amikor egy más stílust tökéletesen ismerő profi új területre téved és aztán vagy remekmű, vagy egy kínos tucattermék lesz belőle. De ez minden alól kivétel. Lehet nagyon szeretni, de azt senki nem mondhatja, hogy mestermű. Ez nem azért szép, sőt nem is mondható szépnek, csak megvan a bája. Egy majdnem beváltott ígéret, de annak viszont elég jó.   7/10



2014. február 19.

Una vita tranquilla

Egy csendes élet
Claudio Cupellini (2010)

A sok pozitív élmény után, most hajt a kíváncsiság az olaszok felé. Éppen rátaláltam pár elásott cikkre is, úgyhogy szerencsére lesz mit nézni. Cupellini ebben csak még jobban megerősített eme neo-maffia side story-val. Minden szempontból korrekt, közepes folyású, megfontolt és kifinomult darab. Pohárnok Gergely régi iskolás, abszolút tematikus, hideg színekkel dolgozó, szemet gyönyörködtető fényképezése már önmagában hatalmas tiszteletet érdemel. És ha már a részleteknél tartunk, én a zenét kicsit helyzetidegennek, túl modernnek találtam. Egy ritkábban használt klasszikus stílus, ami szép ívekkel dolgozik és határozottabb érzelmeket közvetít, jobban passzolt volna hozzá.
A német és olasz népek a mentalitásukban különbözőbbek nem is nagyon lehetnének. A lehető legkisebb, személyi szinten való találkozásuk, a két kultúra másfélesége alapból érdekes szituáció. A bűnös múlt fokozatos megismerésével együtt alaposan megfűszerezi az amúgy nem annyira eredeti témát. Kifejezetten nem válik emlékezetessé, de a jó színészi játéknak köszönhetően végig izgalmas marad. Szép munka.   7/10


Toni Servillora, hogy nem csaptak le még egyéb nemzetek rendezői?

2014. február 17.

The Fifth Estate

Bill Condon (2013)

Azért érdekes, mert a téma érdekel. Mint film, közel se jelentős. A képzeletbeli vonalat, ami a művek említésre méltóságát hívatott jelképezni, éppen hogy megugorja. Csupán az unalomig ismert kliséket tolja, élükön a dedós, virtuális világot ábrázolni próbáló metaforával. Sok hasznos információt hordoz, mégis csak fenntartásokkal érdemes kezelni. Ez az érme egyik oldala. Én ugyanilyen (sőt, igazából jobban) kíváncsi lennék Assange verziójára. Akár jelenetről jelenetre, ezt a történetvezetést követve.   5/10


Cumbi nincs olyan jó, mint amekkora felhajtás van körülötte. Daniel Brühl meg pont olyan, mint amilyennek egy halvérűt németet elképzel az ember színészkedni.

2014. február 14.

Afternoon Delight

Jill Soloway (2013)

Hogyan éld túl az unalmas életedet Californiában, ha tehetős vagy, de rohadt magányos. Mondta Nyilvánvaló Kapitány borzalmasan ellenszenves, erőltetett mosollyal. Ám jóval több ez annál, mintsem hogy pár mondattal el lehessen rendezni. Kénytelenül eltöprengek az idegrendszeremet borzoló, kínos jelenetek láttán. Ilyenkor egyre lejjebb csúszok a kanapén eltakarva az arcomat, közben szívom a fogamat és azt mondogatom, hogy ezt nem hiszem el! De talán nem áll ez annyira távol a valóságtól, mint ahogy elsőre tűnik. Bárki kerülhet olyan helyzetbe, amiből nem látja az egyszerű kiutat, illetve nem jól ítéli meg és a rossz megoldásokat választja.
Jó kis női film ez. Sok tekintetben tipikusnak mondható, nem különösebben emlékezetes, de erősek a karakterek, nem zökkent ki semmi ostobaság, szóval érdemleges néznivaló. Nem bántam meg.   6/10


Kathryn Hahn végtelenül természetes és szimpatikus még a lököttsége ellenére is. Juno Temple megy úgy néz ki vadászik az exhibicionista szerepekre. Jól áll neki.

2014. február 13.

American Hustle

Amerikai botrány
David O. Russell (2013)

Ezt a 70-es évek anti-minden (de legfőképpen antipolitikus) hangulatát elég sok filmben kibeszélték már, szóval nem megyek messzire, ha azt mondom, ez egy elég jól feldolgozott időszak a múltból. Volt történelem tanárom nézetei szerint, lassan történelemnek tekinthető. Többnyire objektíven meg lehet ítélni az akkori társadalmi, kulturális és politikai helyzetet, hiszen az internet hangos népe jórészt ezen - részben valós - események után született.


Ennek okán felteszem a roppant találó kérdést, hogy akkor miért éppen ezzel állt elő és miért éppen most David O. Russell? Leszek oly bátor és megválaszolom helyette. Elsősorban azért, mert őt a történet kevésbé érdekli, mint a karakter. Ezt mondjuk épp ő mondta és nem én helyette, de azt is ő mondta még, hogy nagyjából a színészi játék harmada improvizáció. És ilyen színészi gárdával ez még nem is olyan nagy arány! Szóval az én vélemény az, hogy azért választotta ezt, mert megteheti. Van akkora név, hogy azt csináljon amit akar és ő meg is teszi. Imádja a színészeit, a történetet pedig épp annyira helyezi távol időben, hogy remekül reflektáljon a mai politikáról alkotott véleményére. Ugyanis a történet, ebből a nézőpontból nézve, körülbelül annyi, hogy sakkhelyzetbe állított svindlisekkel közreműködő FBI-os próbál ráerőszakolni egy korrupt ügyet az átlagosnál jóval tisztességesebb politikusra. És ez a Jeremy Renner által remekül alakított polgármester, a film legszimpatikusabb, legemberszerűbb, legkönnyebben elfogadható karaktere. Borzalmasan nagy fricska mindez. Egy teljesen kifordított helyzet, ami helyzetidegen a rablóromantikával átitatott filmek világában.


Mindezen túl, mély bölcsességet nem érdemes keresni benne. Innentől átveszi a helyét az erős hangulat. Pazar látványvilág, elképesztő hajkoronák és ruhák, parádézó színészek és tökéletes érzékkel válogatott zenék (I Feel Love discojelenet!). Mint hangulatfilm, pár hibája ellenére a legjobbak között van. Minden jelenet egy kis csoda és pont annyira vicces, amennyire kell. Louis C.K. apró jelenetei nem hivalkodóak, de mindig hatásosak, Bradley Cooper tényleg kezdi megtalálni a hangját, Christian Bale pedig ismét alázatos hardworkerként kifogástalan. Az abszolút kategóriába viszont csak a két Oscar jelölt hölgy fér bele. Jennifer Lawrence ereiben 100%-ig komikus vér folyik, és itt most végre ki is élhette magát egy testhezálló szerepben. Az eredmény - többek közt az olyan jeleneteknek köszönhetően, mint a Live And Let Die-ra takarítás - fergeteges és ellenállhatatlan. Na és akkor ott van Amy Adams. A legszembetűnőbb vele kapcsolatban persze az extravagáns ruháknak köszönhető. 40 évesen még mindig kifogástalan (10-ből 10-szer őt választottam volna 16 évvel fiatalabb kolleginája mellett). Ugyanakkor nem érne semmit a ledér öltözék, ha nem lenne meg hozzá a kisugárzása és a tehetsége. Ha belegondolok, hogy mit alakított a Kételyben és ehhez képest itt most mit látni tőle... Sokan elsiklanak felette, de komolyan kérdem: Hát micsoda karriert épít itt az utóbbi pár évben?


A negatívumokra térve, Russelt azért ostorozni is kell kicsit. Az időrendet megbontani teljesen felesleges volt. Lassan, döcögősen indít ahelyett, hogy belecsapna a lecsóba. A Bale-Adams kettős feltörése simán lett volna olyan erős, hogy az elején behúzzon. Kicsit túlzásnak érzem a dupla narrátort is. A használata sem következetes, teljesen hektikusan kerül elő többször, noha annyira nem borzasztó, mint ezer másik alkotásban. Ezek nélkül ugyan több lehetett volna, de így is felhőtlenül szórakoztató és magával ragadó. Minden tiszteletem az egész alkotógárdáé.   8/10

2014. február 12.

Thor: The Dark World

Thor: Sötét világ
Alan Taylor (2013)

Ami jó volt az első részben az ebből hiányzik. Teljesen súlytalan és jellegtelen. Imdb-n 7.5, Rotten Tomatoes 65% és az élmény siralmas. Remek kilátások a jövőre nézve. De ki is az biztos kezű, legkisebb kockázati tényezővel dolgozó, briliáns referenciákkal érkező rendező, akire rá sikerült bízniuk ezt a filmet? Alan Taylor. Hát persze! De ki a faszom az az Alan Taylor? És mit tud ő felmutatni, hogy Kenneth Branagh helyére rakták? Megmondom: semmit. Csak sorozatokat rendezett idáig. Egy igazi idomított stúdióhuszár. Most nézem, hogy a következő Terminátor filmet is megkapta. Remek választás! Annak a sorozatnak is reszeltek.   4/10


Ezúttal Natalie Portman is idegesítő a szerepében. Jobb lenne, ha visszamenne inkább független filmeket keresgélni.

2014. február 11.

The Running Man

A menekülő ember
Paul Michael Glaser (1987)

Ennyi idővel az elkészülte után megnézni, kész időutazás. Utána szóba hozni a filmek öregedését, mint kitárgyalandó témát, kvázi kötelező. Mert szembetűnő, hogy Hollywood azóta a filmgyártás minden terén, de leginkább összességében, sokkal profibbá vált. Nem volt ez egy olcsó film annak idején, mégis rikítanak az olcsó anyagokból készült díszletek meg a nevetséges ruhák. De ez még hagyján, nincs olyan momentum amiről nem ez a bárgyú, kedvesen ügyetlen igyekezni vágyás rí le. Ehhez még hozzáadódik Schwarzi alapból kibírhatatlanul nevetséges akcentusa és ami ezt hatványra emeli, az idióta beszólásai. Nem lehet komolyan venni, mert helyzetidegen minden megnyilvánulása, de kérdezem én: Miért kéne komolyan venni? Megvan ennek is a bája. Az amatőrség, a benne vagyok a tv-ben típus kikacsintás adja a maroknyi vonzerejét, ami megmenti az egészet.   5/10


Egyébként meg micsoda filmet lehetne csinálni ebből a történetből.

2014. február 10.

Lone Survivor

A túlélő
Peter Berg (2013)

Előre leszögezném, hogy máig nem ismerem Peter Berg korábbi munkáit, tehát fogalmam sem volt, hogy mennyire kell komoly műre számítanom. Első és legnagyobb hibája egyből a legelején kizökkent, mert nem bír elszakadni a katonákkal foglalkozó filmek szokásos kezdő lépéseitől. Az ember-gépek profiságát bemutató kiképzési összeállítás, jófej poénok egymás között, a barátságukat igazoló cimboráskodás, a fiatal szokásos beavatási szertartása és így tovább. Kb ezek után kellene ténylegesen indulnia a filmnek, de így már alapból szkeptikusan állok hozzá. Ezeket szükségesnek érzik bemutatni, a fontosabb dolgokat, minthogy mit keresnek ott az amerikaiak, miért, kinek jó ez, viszont teljesen figyelmen kívül hagyják. Így azt érzem, hogy rám erőltetik a saját nézőpontjukat - amit nagyon nem szeretek - és még alig telt el 10-15 perc. Ráadásul mindez az érdemi cselekmény előtt. Ehh.


A továbbiakban meg olyan furcsaságok zavarnak be, amikről nem tudom eldönteni, hogy kinek a hibája. Mert hogy mennyi ebből a valóság, azt nem tudom, de az alapján amit bemutat, néhány helyzetben bizony dilettánsnak tűnnek ezek a vérprofi fiatalemberek. Több infó alapján jobban el lehetne dönteni, így viszont bosszant a kérdés, hogy miért nem hagyták a pásztorokat egyszerűen megkötözve? Valaki tuti rájuk talál ilyen közel a faluhoz. Vagy miért nem siettek jobban, amikor nyilvánvalóan utánuk küldik a fegyvereseket? Helyette cammogva elindulnak, majd megállnak várakozni még naplemente előtt, hogy biztosan beérjék őket. Remélem nem voltak ilyen hülyék, de a film alapján sajnos azoknak tűnnek. Akkor is, amikor kétszer egymásutánban olyan szikláról ugranak le, ami után szinte biztos a törött gerinc...
Ezek után már túl sokat nem ront az élményen, hogy túl hosszú, na meg megint itt van régi baráton a mélyenszántó és okos narrátor is. Azért ki lehet bírni, meg lehet nézni, nem olyan rossz ez. Csak lehetett volna sokkal jobb, ha elszakad a hagyományos filmes struktúrától és a túlzásoktól.   5/10

2014. február 7.

Prince Avalanche

David Gordon Green (2013)

Hála a jó égnek, David Gordon Green visszatért a túloldalról. Mindig benne volt a fárasztó hangvétel a filmjeiben, a Király! idejére viszont már az elviselhetetlenségi túlpörgette. Szerencsére ő is észrevette, hogy elvetette a sulykot és visszatért az apró, személyes drámákhoz. Problémás családi ügyek enyhe cinikus hangvétellel, jópofa mellékszereplőkkel, eszméletlenül jó drone-os, ambientes zenével, ábrándosan gyönyörű képekkel... Várjunk csak. Ez nem valami szerény személyemre szabott kis indie-csoda? Paul Rudd és Emile Hirsch remekel, mint tévelyedett, egyszerű ember. Beszélgetéseik viccesen bugyuták és zseniálisan célravezetőek, szóval komolyan kérdem: Mit kívánhat még az ember?   7/10



2014. február 6.

About Time

Időről időre
Richard Curtis (2013)

Curtis nagyon tudja mivel lehet ledönteni a gyenge mentális állapotban levő embert. A különbség annyi, hogy az Igazából szerelem jobb napokon is ledönt, ezzel viszont fenntartásaim vannak. Bele tudtam süppedni ebbe is, de csak helyenként, amikor nem vettem tudomást a logikátlan időutazás problémájáról vagy az általános felszínességről. Előbbit még ignorálni lehetett volna, ha legalább a karakterek jobban ki lennének dolgozva. De nincsenek, csak borzalmas közhelyek vannak meg életképek, amik jobb híján azért működgetnek. Ilyenkor lehet illúzionálni egy kis vágyakozást, irigykedést, a vége után azonban egyből ki is zökkent a való életbe. Hamiskás, ezért maradandó élményt nem okoz.    6/10


Szép azt is látni, hogy milyen boldogok amikor katasztrofális időjárási viszonyok közepette esküdnek. Na ez a valóságban, 100 esetből 99x-szer nem így lenne. Erre akár mérget is vennék.


2014. február 5.

Blue Jasmine

Woody Allen (2013)

A késői Woody áradat jobban sikerült darabjai közé tartozik. Hihetetlenül bírja a tempót az öreg. Mondom ezt annak ellenére, hogy szerintem a történet nem olyan nagy szám. (A mérhetetlen profizmuson túl, másról nem is nagyon éri meg értekezni.) Túlságosan egy helyre, konkrétabban egy szereplőre koncentrál. Ez ugyanis Jasmine-ről, vagyis Cate Blanchettről szól. Aki persze kapva a lehetőségen, uralkodik, ahogy azt ilyenkor kell. A koncepciószerűen túljátszott drámához bitang jól illik az összeomlása. Vélhetőleg megkapja a hőn áhított díjat is, de Woody-t aligha fogják kitüntetni a felmelegített pedofil-botrány közepén. Mocskos világ ez bulvárvilág.   7/10



2014. február 4.

Cargo

Ivan Engler, Ralph Etter (2009)

Azt hiszem lenne néhány kérdésem. Először is miért sötétkék az űr? Miért nem fekete? Miért ég folyamatosan a hajtómű az űrben? Miért ilyen gyenge a CGI? (Jó, ez nyilván anyagi kérdés, de hát ha egyszer az...) Aztán, hogy sikerült összeválogatni a lehető legkisebb karizmával megáldott színészeket? És ennek tetejébe miért vág az összes szereplő konstans fapofát, mintha teljesen nélkülözne bármiféle érzelmet? Hogy sikerült annyira középszerű zenét összedobni, hogy egy pillanatra se tűnt fel, hogy milyen is valójában? Miért van két rendezője egy filmnek, ha egyiküknek sincs semmi érzéke a drámához?


Lehet, hogy meglepő, mégis élveztem, mert a történet nagyon tetszett. Még a kötelezően előkerülő környezetvédelmi alaphang ellenére is. De valamit folyamatosan ignorálni kellett, mindig kizökkentettek ezek a bosszantó hülyeségek. Mint egy áthatolhatatlan dzsungel, komolyan mondom, úgy kellett leküzdeni. Ám hiába próbálták minden erejükkel elrontani a filmet, teljesen csak nem sikerült nekik.   5/10

2014. február 3.

Ender's Game

Végjáték
Gavin Hood (2013)

A mainstream filmeket készítő, nagy költségvetéssel dolgozó gyárak nem tudnak szabadulni az elcsépelt eszméiktől. Legyen hős! Hát hősnek csak kell lennie egy filmben! Eleve elrendeltetett sorssal rendelkező, valamit megbosszuló, alulról magát felküzdő, nagy nyomás alatt teljesíteni képes, hatalmas küzdelem után végre magát megtaláló hősnek márpedig lennie kell és kész. Az nem baj ha az éppen tálalni kívánt történet mást kívánna meg. Rá lehet húzni a sémára, aztán a körítés úgyis elviszi. Meg hát sikeres könyvből készült ugye...


Ahogy építgették ezt a majdnem a légvégéig elhúzódó - filmen abszolút nem működő - pszichológiai önvizsgálódásra alapozó, gyenguska akciókkal tarkított cselekményt, nem tudtam nem a hányattatott sorsú Dűne filmre gondolni. Könyvben remekül működhet az ilyesmi, de szűk két órában, alapvetően vizuális ingerekkel operáló moziban visszaadni, egyszerűen képtelenség. Egyéb komoly probléma, hogy teljes mértékben hiányzik belőle a humorérzék. Márpedig - szerény véleményem szerint - az ilyen mesterkélten felnőttes, műdrámázó viselkedést kierőlködő kiskamaszok nem tartoznak a komolyan vehető kategóriába. Cseppet sem.
Nade legyen elég ennyi a negatívumokból, szerencsére bátran kijelenthetem, hogy a film nem szar. Csak nem kell tőle sokat várni.   6/10