2012. december 30.

Starship Troopers

Csillagközi invázió
Paul Verhoeven (1997)

Verhoeven valami olyat tud, amit nagyon kevesen. Szart el(ő)adni úgy, hogy ínycsiklandó falatnak tűnjön. Mert mi az amit itt kapunk? Faarcú színészeket, Denise Richardsot (nem pozitívumként említem), fröcsögést, agykiszívást, robbanást, csöcsöket, visszaszámlálást (nagyon sokat) meg mindenféle akcióklisét. És mégis működik, mert olyan lendülettel, olyan intenzitással jönnek az impulzusok, hogy nincs idő megunni semmit vagy felróni neki bármiféle banalitást. Nagyon tipikus, nagyon kiszámítható, mégis tökéletes példája a bűnös élvezet típusú B-movienak, mert olyan tempót diktál és olyan jó ritmusban, hogy nem lehet neki ellenállni.   7/10


Ui.: Vajon van olyan ember akinek jobban tetszik a hülyefejű Denise Richards, mint Dina Meyer?

2012. december 29.

Looper

Looper - A jövő gyilkosa
Rian Johnson (2012)

A nyilatkozatokból jól látni, mindenki a messiást várja. A sci-fi nagy rajongóbázisa mintegy felnagyított, felerősített változata a filmkedvelőknek általánosságban. Különösen azért, mert klasszikus értelemben vett sci-fi, igen ritkán készül manapság. Amúgy is mindenből minimum a harmadik bőrt húzzák le éppen, ráadásul ez a stílus, mint pénzcsináló, nincs éppen a marketingesek látóterében. Tudja fene miért, de pár éven belül úgyis megunják a képregényesdit. Remélem.


Szóval éhezi a nép az eredeti ötleteket, az átélhető, kidolgozott, misztikus sci-fit, de a rossz hír az, hogy ebből sem lesz áttörés. Kultstátuszt még érhet el, rajongóbázist azonban nem igen fog kiépíteni. Kicsit középszerű zenével, felesleges és idegesítő narrátorral (hmm hogy is volt az a Szárnyas fejvadász első moziverziójával?) indít, de azért a lassan beinduló pörgéssel sikerül ellensúlyozni. Roppant idegesítő a "brúszosított" Joseph-G-L. arc, az isteni Emily Blunt megjelenése egy igazi felüdülés. Na rá tényleg senkinek egy fél rossz szava se lehet (egyik filmjében sem). Kicsit jutalomjáték-szerűnek éreztem, mert Levittet és Willist is simán lejátszotta; ő már csak ilyen. Ami rossz pontnak említhető még, hogy eléggé sikerült eltávolodni a sci-fi témától és kissé leül a pszichológiai problémákkal a közepe fele (kicsit érdekesebb témára számítottam). Nade mit problémázok, tulajdonképpen jól szórakoztam. Ahogy Plastik Józsi mondaná: nem baszták el. Absolutely worth watching, még ha olyannyira nem is csodálatos, mint lehetett volna.   7/10

2012. december 28.

Bernie

Börni, az eszelős temetős
Richard Linklater (2011)

Sokkal többet vártam tőle. Jack Black hozza a kötelezőjét, McConaughey végre tényleg játszik, de rajtuk nem sok múlott. Ahogy a rengeteg bevágás eluralkodik a filmen, egy teljesen elbaltázott koncepció. Alig halad valahogy, ezer részre irdalva pedig nincs olyan erős a történet, hogy ne unjam el magam. Ha jobban rámentek volna az ironikus poénkodásra, az igaz történet hangsúlyára vagy simán pörgősebbre véve is nagyobbat ütött volna. Néhány bejegyzésnyit nőtt a színészi teljesítmény könyvtáramban a két említett színész plusz Shirley Maclaine mellett sorakozó pozitív strigulák száma, de ez igazából elszomorít. Linklatertől ez nagyon gyenge. Inkább betudom annak, hogy már itt is egész végig a Before midnighton járt az esze és ezzel meg is van bocsájtva.   5/10



2012. december 23.

christmas'12

A karácsonyi lemezeket kifejezetten kerülöm, bár van pár album ami általában ilyenkor kerül elő. Ezek közül egyik se karácsonyi, csak valamiért ahhoz kapcsolom a hangulatát. Ilyen például a Person Pitch, hogy egyből egy nagyágyút mondjak... Régebben elég sok válogatást csináltam, aztán egy jó ideje kettő-három ha összejön egy évben. Esemény, hangulat és sok jó, egymással valamilyen kapcsolatban álló zene kell hozzá, úgyhogy nem mindig jön össze.
Most egy amolyan laza, kötetlen, karácsonyra hangoló, vidám, meghitt (!) és végül, de elsősorban egyszerű, könnyen befogadható menüt tákoltam össze. Javarészt egy délután pattintottam egybe őket, ötletszerűen, ahogy jöttek. A végén azért kicsit morfondíroztam, mégis mi passzolna még bele, de a végeredmény szerintem a nagy kor- és az ordító stílusbeli különbségek ellenére is eléggé egységes. Azért mindenképpen megjegyezném, hogy az összes szám nagy kedvencem, tehát meg se próbáltam egy másoknak megfelelő összeállítást csinálni, abszolút az én szám íze szerint készült. Nekem sok örömöt okozott, remélem másnak is fog legalább egy keveset. Boldog karácsonyt!      Letöltés


1. Fleet Foxes - White Winter Hymnal
2. The Clientele - Bookshop Casanova
3. Beach House - Silver Soul
4. Low - Somethings Turning Over
5. Super Furry Animals - Run-Away
6. My Morning Jacket - Off The Record
7. J. Mascis - Is It Done
8. Jeff Buckley - Last Goodbye
9. Toro Y Moi - New Beat
10. The Clash - Train In Vain
11. Joanna Newsom - On A Good Day
12. Brian Eno - By This River

2012. december 18.

Polisse

Maïwenn (2011)

Nagyon bírom a francia filmeket. Elsősorban a realista látásmódjuk miatt (ezt előszeretettel hangoztatom) és hogy annyira jól rá tudnak érezni a társadalmi problémákra. Ó azok a csodálatos liberális eszmék! Mindig az élen jártak, borzasztó érzékenyek szociálisan és maga a társadalmuk is az egyik követendő példának tekinthető.
Ha valóban olyan csodálatosan élnek, mint ahogy itt is bemutatásra kerül, akkor köszönöm szépen, én ebből nem kérek. Mert mit is lehet itt látni? Az összes szereplő (kivétel nélkül) egy torz vagy csonka család tagja (ha egyáltalán tagja valami családszerűnek) és potenciálisan bármelyik pillanatban robbannak, mitöbb ők maguk a két lábon járó, túlontúl öntudatos együttérzés. 150 fokon égnek, rombolják a környezetüket és saját magukat. Olyan vehemenciával élik meg életük minden momentumát, hogy teljesen elfelejtenek közben gondolkodni. A végére még megfejelik egy totál értelmetlen öngyilkossággal (-1 pont), hogy végleg sikerüljön kiábrándulni, de ez már a hiteltelenségen mit sem változtat. Fals képet ad és ezt csak néhány villanás tudja némileg ellensúlyozni, mint pl. a szülés vagy pár alakítás. Esélyes volt a pálmára, hálisten nem kapta meg.   4/10



Hellboy

Pokolfajzat
Guillermo del Toro (2004)

Guillermo del Toro miatt néztem meg. Legalább egy Pacific Rimet most már meg tudok spórolni. Nekem túl gyerekes és komolytalan, bár az utóbbi akár pozitívum is lehetne. De nem az. Még bűnös élvezetnek se jó, mert olyan baromságok zaklatnak fel, mint a hadonászó náci meg az addideatakarót és már ott is van az orra alatt, mielőtt kimondta volna. Gyenge szereplők mondvacsinált háttérrel (Selma Blair legalább olyan rossz színész, mint amilyen egzotikusan szép), az egész valami olcsó tákolmánynak tűnik. Nem lepődnék meg, ha húsz év múlva kiderülne, hogy a Faun labirintusát valami segédrendező csinálta volna. Na jól van, nem tehetek róla, a jó filmeket szeretem. :D   4/10



2012. december 17.

The Hobbit: An Unexpected Journey

A hobbit: Váratlan utazás
Peter Jackson (2012)

Engem lepett meg a legjobban, mert ha valaki, akkor én biztos gyorsan ráunok az önismétlésre. És bizony az előzetes információk alapján egy csomót kellett volna unatkoznom elnyújtott, eseménytelen félórákon, meg idétlen Jar-Jar szerű figuráknak kellett volna kivinnie a hajamat és még sorolhatnám, hogy mikkel ijesztgettek. Ezzel szemben a szokásosnál nagyobb alkoholmennyiség elfogyasztása majd kevesebb mint négy óra alvás után, este hét órai kezdéssel, egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy fáradt lennék vagy unom magam. Sőt:


- Martin Freeman Bilbója sokkal színesebb és szerethetőbb, mint Frodo volt és...
- ...hatalmas plusz, hogy nincs benne annyi pátosz és a homokos Samu.
- A törpök közel sem idegesítőek, inkább viccesek és kissé tényleg ordenárék néha, de nincsenek túlerőltetve. Legtöbbjük éppen hogy csak szerepel valamit, részletes bemutatásuk teljesen felesleges lett volna és idő se lett volna rá.
- Gollam megjelenése és a hosszú jelenetei érdekesebbek és mélyebbek, mint valaha.
- A könnyedebb hangvétel jót tett a tálalásnak, a Gyűrűk Ura komolykodása mindig zavart egy kicsit.
- A trollos vacsorán szétröhögtem magam, de a többi poén is ült és éppen elegendőnek tűnt, szerencsére nem estek át a ló túlsó oldalára sem.
- A hozzáírt részek, a helykitöltések és változtatások (itt remekül összeszedte Kovács Bálint, egyébként nem olvastam a könyvet) nem lógnak ki, a film zökkenésmentesen halad mind a 169 percében.
- A folytatásokra való utalások felcsigázóak és kíváncsivá tesznek. (Sárkány!)
- Howard Shore zenéje ismét azt hozza amit kell, A Gyűrűk Ura dallamai is kellemesen csengnek ennyi idő után.
- Új-Zéland megunhatatlan.


Szóval az a furcsa helyzet állt elő, hogy a hangvételbeli változások, a misztikus, megfoghatatlan küldetés egyszerűbbre való cserélése és a fentebb sorolt (hiányos) észrevételek mind azt a célt szolgálják, hogy (idáig) a legkedvesebb Tolkien epizódom legyen. A gyengécske Komfortos mennyország és az egyenesen béna King Kong után, most már nincs kétség: Peter Jackson arra született, hogy megcsinálja ezeket a filmeket. Viszont én még olyan elragadtatott kijelentést is teszek, hogy az egyébként nemrég újranézett trilógiára már kissé megkopottan gondolok vissza. Ez jobban tetszik, mert egy tíz perces szünet után simán visszaültem volna nézni a következő részt. Profi munka, az év egyik legnagyobb meglepetése. Egyelőre az újranézésig kap egy óvatos 8/10-et és két mély sóhajt: nehéz lesz kivárni azt a BR megjelenést meg a következő decembert.

szerk. '13.09.03.: Jut eszembe, azóta egyszer újranéztem és stimmel a 8/10.

2012. december 13.

Deus Ex Musica #5

Aphex Twin - Windowlicker

Történt az, hogy minek után sikeresen túlléptem zenei útkeresésem első, legintenzívebb és egyben legvállalhatatlanabb szakaszán, kikötöttem az experimentális elektronikánál és az idm stílusnál. Mint a színtér megkerülhetetlen alakja, rendre Aphex Twin kopogtatott elsőként az ajtómon, amikor egyik éjszaka, lefekvéshez készülődvén, felcsendültek a Ventolin kezdő taktusai (vagyis az eszeveszett sípolás) az MTV2-n úgy 1998 táján. Persze köpni-nyelni se tudtam, de máig él bennem az a döbbenettel párosuló bizsergő érzés, amit kizárólag akkor érez az ember, amikor tudja, hogy valami igazán jelentős élmény éri.
Aztán nagyjából tíz évvel később, történt az, hogy a haverokkal szerveztünk egy szilveszteri bulit úgy kb harminc fővel. Kis kitérőként megjegyzendő, hogy az ismeretségi körömben zeneértő vagy még csak hasonló zenét ismerő emberről sem tudok. Úgyhogy amikor a felhőtlen éjféli pezsgőbontás (részegen fröcskölés, ááá nem ám) után közvetlenül, a milliónyi újévi jókívánság közepette, megszólalt a Windowlicker.


És újra hatalmába kerített az az érzés. Egy szám, amit ha megnyúznak se jut eszembe egy ilyen pillanathoz párosítani, pedig annyira adná magát. Földöntúli, utópisztikus (még most is) és felhőtlen. A maga módján. Egy olyan különlegesség, amit évek óta nem hallgattam és roppant váratlanul ért. A nagy forgatagban próbáltam megtalálni a tettest aki berakta, de esélytelennek tűnt. Tulajdonképpen mindegy is, az élmény ami számít. Egy olyan élmény, amit nagyon ritkán tapasztal az ember és tényleg csak a zene képes rá.

2012. december 12.

X-Men: First Class

X-Men: Az elsők
Matthew Vaughn (2011)

Tudom, hogy nem kéne ilyeneket néznem, de muszáj volt valami egyszerűt beraknom. Épp most megy a katasztrofális képregénylista az aeonfluxon (Ghost in the Shell #20?) és mivel a bénábbakat még nem láttam róla, volt honnan ihletet szerezni.


A legfőbb gondom vele, hogy ez gyerekeknek készült. Egyszerűek a szereplők, mint a bot, a történet ócska, a világ mintha egy tizenéves szemével látnánk, a színészek gyengék, a látvány átlagos, a kikacsintások meg erőltetettek. Mondhatnám, hogy jó, ezek egy gyerek számára úgysem lényegesek, csak dobáljanak plazmagyűrűt meg legyenek piros, teleportáló ördögök. De mégis hová tartunk, ha megelégszünk valami silánnyal?   4/10

2012. december 11.

Klute

Alan J. Pakula (1971)

Néha jól esik pár mondattal elrendezni egy filmet, leplezve, hogy mennyire nem tudtam megfejteni. Rosszkor néztem meg, nincs kétség. Nem állt össze, pedig helyenként igen erős a kontent:


- Donald Sutherland egy szimpatikus figura, egy gyarló antihős, hovatovább egy antisármőr, akit majdnem kiírtak a főszerepből, pedig róla kapta a címét is a film.
- Jane Fonda nem létező melltartója tökéletes reprezentációja a korai hetvenes évek szellemének.
- Apró jelenetek, mint például a modellválogatás, iszonyú erős hangulatot kölcsönöznek egy filmnek. Ráadásul érdekes plusz információt rejthetnek egy-egy szereplőről. Én mindig mondtam, hogy az ilyen kis részletek teszik különlegessé, szerethetővé a produkciót.
- Michael Small zenéje néhány jelenetben a frászt hozza az emberre, mindig öröm amikor ilyen meglepetések érik az embert.
- A befejezést nem tudom nem a Blade Runneréhez hasonlítani. Megmagyarázni nem tudom, de valamilyen módon kapcsolatban állnak. Talán ahogy a szobát elhagyják és fennmarad a kétség. Mindenesetre egy ragyogó befejezés.


Szóval tetszett, de csak fenntartásokkal. Jó lenne még egyszer megnézni, megérdemli. Egy olyan barrikolt borhoz tudnám hasonlítani, melyen tisztán érezni, hogy feleslegesen sok hordót kapott és így nem alakult ki igazi egyénisége. Or something like that.   6/10

2012. december 10.

La stanza del figlio

A fiú szobája
Nanni Moretti (2001)


Azt hiszem két kezemen meg tudnám számolni hány olasz filmet láttam. Van is egy kis fenntartásom velük kapcsolatban, így mondhatni elég szkeptikusan álltam neki. Ez kb tizenöt perc után vált teljesen köddé. Hogy Nanni Moretti már annak idején is arra gondolt, hogy nekem majd ennyi idő kell a belerázódáshoz, igen megtisztelő érzés. Az előkészítés másodpercre annyi, amennyi az érdeklődés felkeltéséhez kell, a furcsa ritmus épp annyira áll távol tőlem, hogy újszerűen hasson, a szereplők pedig pont annyira olaszok, hogy egzotikusak legyenek, ne ripacsok. Szeretni-valóak, emberiek, a kis dolgaik életszerűek, az ideális család víziója maradéktalanul működik. Hogy nem sablonos, vázlatos jellemek, hanem komplex, élő szereplők, azt a film minden percében bizonyítja valami. Zavartan viselkednek és kiszámíthatatlanok, ahogy a történet is az. Ilyen tragédia után nincs két hasonlóan reagáló ember, de itt egyből három verzió is hitelesen tálalásra kerül. Szívszorítóak a képzelgések, ahogy az apa visszajátsza gondolatban a napot, mennyire egyszerű lett volna elkerülni az esetet... Passzentos a játékos zene, a tárgyilagos fényképezés és a kétdimenziós mellékszereplők is. Utóbbit érdemes megfigyelni, hogy milyen jól működik és kontrasztosan elkülönül ahogy a főszereplők építésére szolgálnak.A végére még egy plusz nagy löketet ad minden idők egyik legcsodálatosabb száma, pedig amúgy is csak dicsérni akartam. Megérdemelte a pálmát ez nem kérdés, idővel nálam is érhet még egy pontot, de jelenleg 8/10. Muszáj lesz a közeljövőben még egyszer megnéznem.

szerk '13 eleje: Megnéztem. 9/10

szerk '13 vége: Micsoda ostobaság. 10/10

2012. december 7.

Take the money and run

Fogd a pénzt és fuss
Woody Allen (1969)

Borzalmasan fárasztó és bugyuta humora van. Nyolc évvel az Annie Hall előtt Woody még teljesen más kategória. Nagy csalódás, bár azt meg kell hagyni, hogy később is voltak melléfogásai. Ez viszont nem egyszerű melléfogás, ez egy katasztrófa. A később tökélyre fejlesztett, ám itt még idegesítően ügyetlen poénbevágások tarkítják a már amúgy is inkonzisztens történetvezetést. Nehéz kihámozni merre is akar tartani, a narrátor és a bejátszások mellett amúgy is túl későn lép be a klasszikus, párbeszédeken alapuló cselekmény. Szót érdemel még Janet Margolin nem mindennapi szépsége és a tény, hogy mindenkinek az alapoktól kell kezdeni. Ha belegondolok, hogy ezek után hányszor újult meg és hány stílusban alkotott később maradandót... És még mindig. Azért jó látni, hogy ő is ember.   3/10



2012. december 5.

Leap year

Szökőhév
Anand Tucker (2010)

Amit tudnia kell egy ilyen romantikus vígjátéknak, azt bőven tudja. Természetesen a két főszereplőn és a kettejük kapcsolatán áll vagy bukik a dolog. Jelen esetben áll, ugyanis Amy Adams - ahogy mindig - úgy most is elbűvölő, Matthew Goode pedig továbbra is hozza a szimpatikus szigetországi karaktert, ahogy például a Match Pointban tette. Még a hülye is látja, hogy oda vannak egymásért, egymásnak lettek teremtve és így tovább. Kicsit a végére sok lesz ugyan a monológokból (ezért egy pont levonás jár), de amúgy minden szempontból megfelel a követelményeknek. Egy a sok közül, de szimpatikus, ártatlan alkotás, aki senkinek nem fog megártani, ha egyszer elfogyasztja.   5/10


De azért most már jó lenne egy 5-ösnél jobb filmet látni.