2013. augusztus 30.

Pain & Gain

Michael Bay (2013)

Azt olvasni, hogy Michael Bay most végre megemberelte magát. Persze nincs egyértelmű konszenzus ezt illetően és most nekem is meg kell cáfolnom. Ő már nem fog változni. Önreflexiónak, iróniának nyoma sincs. Teljesen ugyanazt csinálja mint idáig, csak itt most érdekes a történet meg a szereplők. Ezt jobb esetben is a forgatókönyvíróknak és az életnek köszönhetjük, bár előbbieket azért annyira nem dicsérném. Már megint feleslegesen hosszú, nem az emberre hanem a cselekményre koncentrál (sikerült ez már jól valakinek?), ív nélkül halad, gyakorlatilag jelenetek soraként értelmezhető. Ezen kívül roppant mód bosszant még a kés-sárga színvilág és a rengeteg unalmas lassított felvétel. Mindezek ellenére nem bántam meg, hogy mégis megnéztem. Ez többnyire az észbontó sztorinak, Marky Mark fapofa komédiájának, valamint néhány emlékezetesen őrült jelenetnek köszönhető.   5/10



2013. augusztus 29.

Kapringen

Emberrablás
Tobias Lindholm (2012)

A dánoknak is jól jön a vérfrissítés. Tobias Lindholmnak sikerült megtalálnia a témát (tengeri kalózkodás a modern korban) és a környezetet (nagyvállalati vezető morális nyomás alatt), ami feldobja a mára megszokottá vált drámáikat. Ultra-realista, szinte dokumentarista megközelítés, hatásvadászat a film utolsó - egyébként abszolút felesleges - fordulatát leszámítva nincsen. Ezen az egy hibán kívül nehezen kiszámítható, izgalmas, szépen felépített, jól játszott. A lezárásért kár, de ez közel se jelenti, hogy nem érdemleges néznivaló. Sőt, utóbbi évek északi filmjei közül, talán ez a leginnovatívabb. A Vadászat (írta) és ez után van egy olyan érzésem, hogy a rendező úrról még sokat fogunk hallani. Megyek is megnézni az első filmjét.   7/10



2013. augusztus 28.

Cedar Rapids

Céges buli
Miguel Arteta (2011)

Némi mondanivalót is csempésztek bele, de ne áltassuk magunkat. Kínos poénokat, fizikailag csetlő-botló és az életben is csak bukdácsoló lúzereket mindig jó nézni. Emellett jópofa szóviccekre, John C. Reilly dilinyósságára épít, amire én csak helyeselni tudok. Minden figura érdekes, némi agy is került bele, szóval rá lehet cuppanni, mert felvidít. Ugyanakkor a biztosítási ügynököket ettől még nem fogom megkedvelni.   6/10


Ui.: Anne Heche arcával vajon mi történt? Stáblistáig lazán nem ismertem fel.


2013. augusztus 26.

Lifeforce

Életerő
Tobe Hooper (1985)

A családi fészekben sose volt videónk. HBO-n, a haveroknál (hosszú éjszakába nyúlóan) néztem filmeket, meg persze moziban, ahova szinte minden héten mentünk. Néhány kivételtől eltekintve, mert azért volt, hogy kölcsönbe kaptunk valamilyen célból egy videomagnót. Na akkor aztán ment a vetítés eszeveszettül. Egy ilyen alkalommal láttam ezt a filmet is és azóta se hallottam róla egy büdös szót se. Bár gondoltam, hogy nem véletlen, de vannak még csodák.


Csak nem ebben az esetben. Emlékeimben egy visszataszító, kétségbeesett világ szerepel, sötét, nyugtalanító vizualitással, egy tényleg ellenállhatatlan nővel és persze sok izgalommal meg félelemmel. És ebből sajnos semmi nem maradt. Sötétnek sötét ugyan, de nem abban a többletjelentésben amire én gondoltam, hanem annyiban, hogy éjszaka játszódik. Arról szitaagyamba egy fél gondolat sem maradt, hogy a történet javarészt egy esetlen, unalmas nyomozással telik. Meg arról sem, hogy előkészítés nélkül, csak úgy megtörténnek a dolgok. Ez a fajta dráma nélküli dramaturgia, amit csak Paul Verhoeven tud élvezhetőre csinálni. Színészileg igen gyenge, az egész amolyan nagyobb költségvetésű TV film érzetét kelti. Hát így múlik el a világ dicsősége.   5/10

2013. augusztus 23.

At any Price

Ramin Bahrani (2012)

Az egyedüli, amit tényleg kérdés nélkül elhiszek ennek a filmnek, az Dennis Quaid karaktere. Utóbbi alakításai közül magasan kiemelkedik. Visszataszító, de mély, érezni az őrlődést benne és látni, hogy mi hajtja. A többi szereplő indítékai, cselekedetei viszont erősen WTF kategóriásak. Érzelmileg az óvodások szintjén mozognak, a bűnügyi rész helyzetidegen, a lecsengése semmitmondó. A szándék értékelendő, de a GMO-s kavarás is erőltetetten akar aktuális lenni. (Mindenesetre az lejön belőle, hogy milyen undorító ahogy a rendszer működik.) Szóval a készítők célja a művel, hogy mit akartak elérni a különböző szinteken vele, nem igazán tiszta. Egységes kép meg főleg nem alakul ki. --> Elszalasztott lehetőség.   5/10



2013. augusztus 22.

Ocean's Thirteen

Ocean's Thirteen - A játszma folytatódik
Steven Soderbergh (2007)

Kicsit túlzónak érzem a végső osztályzatomat, mert amíg néztem, végig tudatában voltam milyen sekélyes is az egész. Másodszorra játsszák el a sok korábbról ismert szereplő egymással poénkodik ütőkártyát, kikérik rá a mindenki mindenhez ért és a negatív következménye semminek nincs címűt is (meg még mennyit hajj, de nem érdemli meg a kifejtést), valamennyire mégis működik. Még a második résznél is sokkal képtelenebb és banálisabb az egész, ugyanakkor be kell látni, hogy semmi rossz nincs ebben. Könnyű kikapcsolódás és teljes agyzárlat ez, nothing else.   6/10



2013. augusztus 21.

Deus Ex Musica #8

Michael Nyman - Water Dances: Stroking/Synchronising

A Fiú szobáját azóta még egyszer megnéztem és tovább érlelődött bennem a 10/10 gondolata. (Hülyeség, simán megérdemli.) Olyan erős érzelmeket vált ki természetességével és jóindulatú kedvességével, hogy bizonyos jelenetek egyenesen beleégtek az emlékezetembe. Ott van például az a rész, amikor fia halála után az apa folyton visszapörgeti a kedvenc szívfájdító részét abból a bizonyos zenéből, lánya és felesége pedig nem szól semmit. Ki akartam keresni, mert már az a pár másodperc is igen meggyőző, de az első megtekintés után Brian Eno hasonló kaliberű örök-érvényűje és a film zseniális zárójelenetei miatt elmaradt. Másodszorra már rákerestem és letöltöttem Michael Nyman - Water Dances for two Piano című lemezét. Hónapokig hánykolódott, majd meghallgattam, a várt hatás viszont elmaradt. Két zongorával se rossz, de valahogy mégsem az igazi. El is ment tőle a kedvem, hónapokig feledésbe merült, aztán a minap véletlen eszembe jutott és utánajártam.


Nagyjából ennyit kívántam szólni róla. Ezzel a videóval megtámogatva ez pont az a mű, amiről végképp nincs értelme értekezni. Álljon itt monolitként, mint zenei kalandozásaim egy fontos mérföldköve.

2013. augusztus 20.

The Silent Partner

A csendestárs
Daryl Duke (1978)

Eddig nem voltam biztos benne, de igen: a filmvilág blog is jó valamire. Az eltűntnek nyilvánítva című hiánypótló és egyben rendkívül hasznos cikksorozatukban leltem rá, erre az elsőre jobb híján bambulni jó lesz típusú remekműre. Aztán amilyen kedvetlenül álltam neki, olyan széles mosollyal álltam fel a kanapéból mikor vége lett.
Kezdésnek ott van a 70-es, 80-as évek jópofa színjátszása, amit mindig nosztalgikusnak és cinkosan játékosnak találok az idős szereplőkkel és a filmfogyasztóra jó barátként tekintő dramaturgiával. A készítők szempontjából ez így néz ki: azt kapod amire vágysz és tudom, hogy tudod, de azt is tudom, hogy nem bánod. Igaz ez középszerűnek és idejét múltnak tűnik, ennek megfelelően ritkán is üt be, de akkor nagyon. Azóta nem készülnek ilyen filmek és ez duplán siker, mivel ha ilyet keresne az ember, tudja hol találja, másrészt meg ez így van rendjén. Majd később úgyis jönnek olyan rendezők akik ezt a fajta stílust is átdolgozzák, de addig itt van nekünk a nosztalgia.


A bűvös nosztalgia amihez ha van egy, a legjobb krimiket megszégyenítő forgatókönyv - aminek a létezéséről kb senki nem tud - az már fél siker. A másik nagy aduász pedig Elliot Gould, a mellékszereplők mellékszereplője, aki könnyen lehet élete alakítását nyújtja az átlagos banki alkalmazottként. Az unalmas banki alkalmazott, akiről többször is elhangzik a filmben: alábecsültelek. Az események alakulásának hatására saját magát is meglepve válik belőle sármos, magabiztos köpönyegforgató és bár nem szeretem ezt a kifejezést, de imádtam nézni. Sziporkázó párbeszédek után perceken belül lehullnak a vékony ruhácskák (párhuzamosan két nőről is), vakmerően belevág mindenbe piszkos játékba, miközben persze jól megégeti magát, de a végén úgyis jól kerül ki belőle. Hát ki ne álmodozna a szürke hétköznapokban olyan karnyújtásnyi közelségű csínyekről, románcokról amiket úgysem csinál meg soha? Ő megteszi, én nézem és közben piszkosul élvezem. Hálás köszönet érte neki, a váratlan fordulatoknak, a leleményes szövegíróknak, a klasszikus szépségeknek és az egész pereputtynak akinek a legkisebb köze volt az elkészüléséhez.   9/10

2013. augusztus 8.

Detachment

Tony Kaye (2011)

Letaglózó. Összeszedték minden elképzelhető formáját a neveletlenség és lecsúszottság legocsmányabb bugyrainak, majd ránk ömlesztették. Külön-külön is hatásosak lettek volna, de a jó ritmusban összevágott, libasorban következő jelenetek együtt ütnek igazán. Pedig nem merném azt mondani, hogy nem demagóg és hatásvadász. Sok a negatívumból, de mégis átérezhető, mitöbb kényszerűen átélhető. Érzem a kórház szagát, érzem a tehetetlenség dühét, a főhős szánalmát és jóindulatát sajátomként élem meg; az atmoszférája szokatlanul erős. Megkapjuk hozzá a létező legszomorúbb szemű főszereplőt és egy rakás neves színészt, akik rendre hozzák is a formájukat. Depressziós, szinte kilátástalanságig nyomasztó valóság, de a lehetetlennel való küzdelem eszméje miatt igaz és hiteles.   7/10



2013. augusztus 7.

Cracks

Merülések
Jordan Scott (2009)

Az ilyen kétes visszhangú filmeknél azért kerekedik felül bennem a mégiscsak meg kell nézni, mert elenyésző arányban, de előfordulnak nagy meglepetések. Hát most se jött be. Pont azt adja, amit hallani lehet róla. Nem rossz ugyan, a pozitívumok főleg a fényképezés, a tájak és természetesen Eva Green jelenléte, de a negatívum azért jóval több. A történet kiszámítható és - nincs túl komolyan véve, ezért nem akkora gond, de - eléggé túljátszott. A rendezés se valami határozott, a mondanivaló rejtély és a végére erőteljesen elfogy a lendület, unalomba fullad. Ez van.   5/10



2013. augusztus 6.

Before Midnight

Mielőtt éjfélt üt az óra
Richard Linklater (2013)

Ha a Mielőtt felkel a nap nem kap folytatást, megmarad egy szűk réteg filmjének. Mai szemmel nézve túl modoros, hogy egymagában időt álló legyen. A beszélgetéseik persze izgalmasak, ám jobb esetben is inkább egy 90-es évekbeli, nosztalgiával élvezhető epizódnak tűnik, mint egy egyetemes szerelmi történetnek... De szerencsére kapott folytatást, és a Mielőtt lemegy a nap egy csapásra megváltoztatta ahogy az elődre tekintünk. Egyedülálló módon, a rendező és a két főszereplő összedugták a kobakjaikat és olyan folytatást írtak Jesse és Celine történetének, ami azzal, hogy ilyen életszerűnek és természetesnek hat, szintekkel emeli feljebb a minisorozat készítőit és magukat a filmeket is. Az egész mit sem ért volna a zseniális befejezés nélkül, és most ugyanezt érzem a harmadik rész után is.


Azzal, hogy ismét pofon egyszerűen kiragadnak egy napot az életükből és hagyják szabadon engedni a fantáziájukat, vajh miként élhetik életüket azok, akik kilenc év nélkülözés után kilenc évet hőn áhított igaz szerelmükkel tölthettek, valóra váltják a filmkedvelők álmát. Hosszú beszélgetéseik intenzívek és csapongóak - ahogy mondják is -, pont olyan, mint akiknek jó ideje nem volt idejük egymással foglalkozni. Az irány amerre tartanak eleinte még csak mosolygásra késztet, később viszont többször hangosan is felnevettem közben, mert tényleg olyan mintha saját magamat (magunkat) láttam volna. Tökéletesen ragadják meg a vita azon pontjait, amiket én is átélek imádott veszekedéseink során. Mulatságos, de közben sikerül eljutniuk arra szintre, amikor már mindketten csak a feladott álmaikat siratják egymás szemére hányva. Leleplező film, mert valamennyire mindenképpen összetöri az ember szívét. Ha bárki egy kicsit is hitt még abban, hogy létezik felhőtlen szerelem, most szembesül a valósággal. Itt van két ember akiket egymásnak teremtettek és kilenc év együtt élés után a szakadék szélén állnak. Azon a vékony ösvényen, ami már soha nem lesz szélesebb. Nem csak számukra, senki számára. És mégis ott az a befejezés. Még a beletörődés keserűsége mellet is annyira szívet melengető. Muszáj annak lennie, mert másba nem lehet kapaszkodni csak egymásba. Ha nekik sikerül, másnak is sikerülhet.   9/10

Ui.: 2022-ben kiderül.

2013. augusztus 2.

The Purge

A bűn éjszakája
James DeManco (2013)

Nem mondom, hogy Lena Headey nem nyomott a latba a megtekintésénél, de legalább ennyit számított Ethan Hawke okos kis feje is. Ezen felül nagy elvárásaim nem voltak, de még így is tudtam csalódni. Minden családtag úgy viselkedik, mint valami elmeháborodott. Egyszerűen képtelen voltam odafigyelni mit beszélnek, mikor természetes reakcióként minden ember az öt méterre álló csöves kinézetű idegent figyelné... Az összes reakciójuk és cselekedetük filmes klisé, de nem is próbálják tagadni, hogy csupán összevagdostak valami filmszerűt. Történet nincs, karakterek nincsenek, helyettük volt egy ötletük (elkúrták) és beletettek statisztákat, hogy csináljanak valamit a kamera előtt. Fogadják a gratulációmat.   3/10