2016. július 30.

Thanks for Sharing

Vágyak szerelmesei
Stuart Blumberg (2012)

Sokadik ilyen film. Mély konfliktusoktól mentes, vígjáték elemekkel tűzdelt, középosztálybeli értelmiségieknek célzott, okos-dráma. Az okost mondjuk ki lehetne húzni, mivel egyszerű sémákra épül, minden azonnal felismerhető benne, teljesen kiszámítható és mondhatni középszerű is. Viszont, legalább nem basztak el benne semmit. Ha nem is túl bonyolultak, de végeredményben átélhetőek a karakterek, jó szándékú és körültekintően, bármilyen társadalmi csoportot érő atrocitás nélkül tálalt a történet, meg minden.


A zene viszont érdekes. Ez a játékos, "nem lesz itt komoly dráma, ne aggódj kedves néző" típus, amit először az Amerikai szépségben hallottunk. Csakhogy ott még volt egy geller a hangnemben. Ahogy szélesebb körben kezdték el alkalmazni, ez kiveszett belőle. A cinikusság egyébként sem kenyere ezen film készítőinek. Némely izgalmas, innovatív, ám kevésbé jól sikerült film osztályzatához képest meglepő lehet, de ha egyszer képtelenség rásütni, hogy nem jó, akkor ez csak jó lehet. Nagy okosság ez.   6/10

2016. július 27.

Possession

Megszállottság (a.k.a Birtoklás)
Andrzej Żuławski (1981)

In media res, hátha kilyukadok valahova. Nem garantálom.

A filmbe való beilleszkedést egy valag tényező nehezíti, jobban mondva Żuławski alakítja koncepciója szerint úgy, hogy a nézőnek kényelmetlen legyen. Direkt kerüli a hagyományos filmes eszköztárat, nincsenek olyan jelenetek, melyek segítenék a nézőt a tájékozódásban, ráadásul igen durván vágott, a kapcsolódási pontok teljes mértékben hiányoznak az illesztéseknél. Időben ugyan lineárisan vezetett, de a mentális állapotok extrém módon ingadoznak és az őrület különböző szintjei az öltözékre és sminkelésre is erősen kivetítésre kerülnek. Egyik pillanatban úgy viselkednek mint a normális emberek, aztán hirtelen talajt vesztenek és elmebetegek módjára cselekednek, illetve olyanokat mondanak, amik maximum gondolatfoszlányok lehetnek egy valós ember fejében. Aztán továbbmegyek. Mindig és mindenhol csak a két főszereplővel foglalkozik a film. Az, hogy épp a következő szobában van a gyerekük és ők meg üvöltenek, ütik-verik egymást vagy hogy egy tömegközlekedésre használt közterületen tébolyul meg Isabelle Adjani, annak semmilyen hatása nincs a környezetre. A legjobb példa erre mégis az, mikor összeverekedésük után az utcára rohanva Adjani egy teherautó elé veti magát, amiről autók borulnak le. Ahogy a kamera elfordul ettől az eseménytől, olyan mintha az egész eltűnne és megszűnne, mint meg se történt volna, mintha ez csak egy ábrázolás lenne annak, hogy mi történik belül.


Isabelle Adjanit általában dicsérik, nekem viszont nagyon sok volt és túl teátrális amit csinál. Ezzel szemben Sam Neill érdekes eset, mivel benne éreztem egyfajta egységességet, mintha egy ember agyában történő dolgok töredékeit ábrázolta volna, melyekkel részben azért lehet azonosulni. Adjani esetében viszont tényleg csak a kiszámíthatatlan tébolyt tudtam felfogni, semmiféle emberség-maradvány nem maradt benne. Segítség lett volna, ha legalább a többiek adnak egyfajta támpontot "főhőseink" értelmi állapotát, mentális egészségét, a való világban betöltött szerepüket és úgy egyáltalán bármiféle körbehatárolásukat illetően, de pont a két kiemelt mellékszereplő, Margit és Heinrich azok, akik még szürreálisabbá teszik amit látunk. Ők ketten amúgy tényleg teljes mértékben értelmezhetetlenek számomra.

Erős rendezői darabnak megfelelően, nagyon fontos eleme a filmnek a vizualitás. Rideg, nedves, hideg, kihalt és szemet szúróan hétköznapi környezet ad furcsán természetellenes érzetet. A kamera izgága, szinte folyamatosan mozog és gyakran kikerül a képből a lényeg. Ez érdekesnek érdekes és úgy gondolom Żuławski el is éri vele a kívánt hatást, a hangoknál viszont már nem ilyen egyértelmű a helyzet. A borzalmasan zajos környezeti hangok és a túl erős és rossz minőségű beszédhangok egy elég erős amatőr-filmes hatást adnak, ami egy ilyen öntörvényű, minden részletre kidolgozott művészfilmnél elég furcsa. A zene használata is szinte véletlenszerűnek tűnik, ezen a területen még szerintem bőven lett volna mit dolgozni.


Vajon elfajulhat ennyire egy kapcsolat? Csak beteg elméket látunk vagy van realitása hétköznapi emberek ilyesfajta elkorcsosulásának? Żuławski nem ad viszonyítási pontokat, csak kiragadott momentumokat. Nem feltétlen kapcsolódnak erősen a látott jelenetek, mintha egy-egy a való életben megélt veszekedés lenne extrém módon eszkalálva, majd egy újabb eset és így tovább. A környezeti reakciók, a mindennapiság hiánya enyhén levegőben lógónak érezteti a látottakat és közben a 143. bennem felmerülő kérdés után megfogalmazódik valami: nincs értelme kérdéseket feltenni. Vannak szimbólumok amiket fel lehet ismerni, vannak momentumokat amivel lehet azonosulni, nagyjából ennyi. De basszus, mégis. Fel kell tudni ismerni ezeket? Ha nem sikerül akkor a látottaknak van egyáltalán értelme? Kaptunk elég fogódzkodót ahhoz, hogy felismerjük őket?


Szóval összességében elég ellentmondásos és furcsa a kép, de legalább a fő motívum egyértelműen a helyér kerül. A két kivetített, idealizált lény (ideális Mark, aki a szörnyből lett, valamint a szende tanárnő, akit szintén Adjani alakít) (esetleg ők a megismerkedésük-kori megfelelőik?) mikor találkozik, a gyerekük reakciójából és a háború szimbólumából egyaránt kiderül, hogy ők egyáltalán nem kompatibilisek egymással és eleve kárhozásra ítélt az egész kapcsolat. Valami ilyesmit akart Żuławski mondani nekünk. Hosszú (2 órás), de a valós hosszánál még többnek tűnik, mivel kíméletlen élmény. Nehéz nézni, már csak azért is, mert amit látunk az durva, de azért is, mert meg kell dolgoznunk az élményekért.

Ha nem lenne ennyire szabadjára engedve, ennyire lazán felfűzött hatású és ennél egy jóval egyszerűbben szerkesztett, lineárisan eszkalálódó, egymásból következő cselekményt kaphattunk volna, talán egy igazi mesterművet tudnék most kiáltani. Így minden olyan esetleges és zárójeles, hogy nem tudom az érdemeinek megfelelően osztályozni. Fogalmam sincs, hogy tetszett e amit láttam, de hogy roppant érdekes, ahhoz nem fér kétség. Rá kéne írni: Lila köd, veszedelmes művészet, meneküljön ki merre lát! Egyedisége miatt felfelé kerekítek, mert ha csak az élményt osztályoznám 3-10-ig bármi lehetne. Viszont minél többet gondolkodok rajta, annál jobban tetszik és közben bizonyos szempontból egyre jobban bosszankodok is, amiért ennyire összezavar. Végül csak annyit tudok mondani: ez a film olyan amilyen, hasonlítani nem érdemes semmihez, így kell elfogadni. Mint egy párkapcsolatot.   7/10.

2016. július 22.

Star Trek: The Motion Picture

Star Trek: A mozifilm
Robert Wise (1979)

Jajj nekem, megint öreg sci-fit nézek szűz szemmel. Avagy, vajon sikerült e anno a kultikus sorozat után átültetni a mozivászonra a varázslatot, illetve időtálló művet nézhet e meg egy filmkedvelő, ha elő akarja venni eme produktumot, megnézés szándékának vétségével.

A válasz persze sose egyértelmű és nem is kifejthető röviden. De én szerencsére azért vagyok itt, hogy megmondjam a frankót. Nos, a helyzet az, hogy ez lényegében egy izgalmas és elgondolkodtató, de legelsősorban a klasszikus jelzővel illethető sci-fi történet, korrekt filmre való adaptálása. Amiben sajnos rengeteg idő elmegy a fan service-re, indokolatlanul. Ki gondolta volna, hogy már 1979-ben képesek voltak ennyire franchise-aggyal gondolkozni és sokáig unalmasan bömböltetni a fanfárokat, körbeutazni az űrhajót és sokatmondóan mosolyogtatni a kulcsszereplőket. Ez csak és kizárólag a rajongók érdekeit szolgálja, így egy a franchise felé közömbös néző (mint pl. én), szinte biztosan visszatetszőnek fogja találni ezt. Gond még, hogy rettenetesen hosszú, 132 perces, a cselekmény tartalmához képest. A látvány még ma is elfogadható ugyan, de azért a sokperces, többször visszatérő wow-effektnek szánt szemlegeltetéshez már bőven nem elég egy mai nézőnek. Szerencsére fantázia az bőven van benne és elegáns a Voyagerrel való kapcsolódás a való világhoz is. Összefoglalva tehát, érdekes és szép történet, de a felesleges külső megfelelési kényszerek miatt jelentősen csorbul az élvezeti értéke.   5/10


– Külön feljegyeztem, hogy ne felejtsem el megjegyezni, William Shatner borzalmas színész, de jobban belegondolva tulajdonképpen az egész stáb fapofa.
+ "Korai" sci-fihez képest tetszetős a hangeffektek használata és kortalansága.

2016. július 21.

Everybody Wants Some!!

Richard Linklater (2016)

Egy dolog még ma is biztos. Linklater az egyik legnagyobb élő filmes koponya, aki a fontosnak szánt filmjeibe (mert neki nem csak ilyenjei vannak) aktuális, az életre általánosságában reflektív, ébresztő jellegű gondolatokat visz bele. Így ha vannak is hagyományos sémák ezen műveiben, ő nem kizárólag ezek összepasszítását végzi el szolgai módon, hanem minden történethez alapjaitól gondolja újra a filmkészítés mikéntjét és konstruktívan építi fel az általa vélt legcélszerűbb módszerrel. Volt már többféle korszaka és nyilván ő is folyamatosan változik, de az EWS!! egyértelműen kapcsolható a Sráckorhoz, mert ahhoz hasonlóan ez a film is sokaknak szenvtelen, távolságtartó lehet. Nem engedi közel a karaktereit, csupán egy külső szemlélőként vehet részt a néző az életükben. Roppant érdekes összehasonlítani a kvázi előd Tökéletlen időkkel, mivel ugyanazt a koncepciót viszi végig, csak most időben később és idősebb szereplőkkel. És mégis, abban a filmben minden egyes figurát legszívesebben megölelgetett volna az ember és egy kurvajót dumált volna vele, itt viszont minden szereplő, minden egyes mozzanata mintha a boncasztalról került volna elénk, darabjaira lett lebontva és mintegy tanulmányként bemutatva nekünk. Mindezt csupán a stílusbeli eltérésekkel éri el, ami csodálatos eredmény és megmutatja, hogy Linklatert merre kell elhelyezni a filmtörténet palettáján.


Az hogy ilyen mérsékelt érzelmeket kiváltó ábrázolásmódot választott, több szempontból is érdekes. Ezzel egyrészt jól elemezhetővé és egyben mintegy kötelezően elemezendővé teszi a karaktereit és instant kölcsönöz egyfajta intellektuálisnak ható élményt a néző számára. Másrészt viszont egy kelepcébe is zárja a befogadót, mivel nem képes erős amplitúdójú érzelmeket kiváltani, tehát nehéz kötődni hozzá. Ez a kombináció abban az esetben lenne rossz, ha középszerű lenne a tálalt téma és nem lenne intellektuálisan szórakoztató. Szerencsére erről szó sincs, mivel rettentő részletességgel kidolgozott minden jelenet és minden társalgás. Apró mozdulatok utalgatnak szerteszét, rengeteg finomságra lehet felfigyelni, úgyhogy egy nézés egész biztosan nem elég ennek a filmnek. Ügyesen fogja össze az egyetemi hangulatot, a felnövés ezen szakaszát, szépen építi fel karaktereik párkapcsolatát és a kifogyhatatlan, megunhatatlan poénforrást, a buddy-kapcsolatokat.


Összességében talán nem olyan univerzális és transzcendentális mint az "elődje" és valószínűleg nem is lesz akkora kultusz körülötte. De azt, hogy milyen elképesztő munka van benne és milyen agyasan van megszerkesztve, azt nem lehet elvitatni. Számos fontos, az ember életét jószerivel végérvényesen meghatározó momentumot láthatunk. A záró képsor pedig, ahogy a főszereplőnk élete első egyetemi előadásán rögtön a legelső percekben álomra hajtja fejét, az utóbbi idők egyik legmegnyugtatóbb és legkielégítőbb lezárása egy filmnek.   8/10

+ Nagyszerű zenék és tehetséges, ám teljesen ismeretlen színészek lelhetők fel a filmben.

2016. július 19.

Eye in the Sky

Az élet ára
Gavin Hood (2015)

Két fő szempontot érdemes szemrevételezni ezzel a filmmel kapcsolatban. Az első az, hogy mennyire középszerű, simulékony és kiszámítható a dramaturgiája. Hogy mennyire semmilyen az egész előadás a zenétől a fényképezésen keresztül az összes színész játékáig. De igazából mindegy, hogy milyen területére térnék ki a megvalósításnak, mindig az unalmas átlagosságra lyukadnék ki. Ezzel szemben maga a történet nem is lehetne aktuálisabb és izgalmasabb. Feszes, folyamatosan növekvő feszültség jellemzi, tele csodálatos morális, politikai és technológiai kérdéssel. Olyan kérdések ezek, melyeket eddig a mozivásznon nem igen láthattunk, köszönhetően friss, történelmi felbukkanásuknak (drón-hadviselés). Ez természetesen előrevetíti, hogy amint lesz bevett gyakorlat az ilyen távolsági hadviselés különböző területeire és ez a köztudatban is egyre inkább feldolgozott terület lesz, a film veszteni fog érdekességéből és jelentőségéből. Ám addig, akárki is nézi meg, gondolatébresztően fog hatni rá és igen könnyen bele fog feledkezni, mivel akármilyen középszerű is maga a film, a történet jóval tovább mutat ezen.   7/10



2016. július 18.

Poltergeist

Poltergeist - Kopogó szellem
Tobe Hooper (1982)

Rettentő bosszantó egy film ez. Bosszantó, mert nem csak a lehetőség volt meg benne, hogy csodálatos legyen, hanem ténylegesen csodálatos az utolsó felvonásig, mikorra viszont annyira elveszti az arányokat, hogy darabokra esik. Méghozzá úgy, hogy az a produktum egészét húzza le, de elképesztően. (Ilyen nagy visszaesésre csak az Interstellarnál emlékszem.)


Pedig Spielberg (író-producer, nem kreditált társ-rendező) és Hooper kettőse olyan szépen építi fel az alapot - amit azóta egyfajta etalonnak lehet tekinteni -, hogy abban hibát nem nagyon érdemes keresni. Az én ízlésemnek mondjuk túlságosan amerikai, túl nyilvánvaló és túláradó minden érzelem; az életszerűségtől elég messze van. De a karakterek közti kapcsolat rendben, van egy csomó finom poén, sok-sok feszültség, izgalom és szép rendezett ívvel halad a végkifejletig. Mármint az elsőig, mert a másodiknak semmi értelme. Vicces belegondolni, hogy az utolsó tíz perc lehetett kb. a film költségvetésének a fele és én meg közben már azon gondolkodtam, hogy kikapcsolom, annyira kiakasztóan túltoltak benne mindent. Sikonyálás, hullaröpködés, teljesen más dimenzióba lépnek azzal, hogy ilyen grandiózussá akarják felnagyítani. Ebben a történetben egyszerűen ez nem volt benne. Dorgáló 5/10.


Mindenképpen szót érdemelnek a csodálatos effektek, amik még mai szemmel is igen mutatósak, de maga a fényképezés is megér egy pár misét.

2016. július 16.

Batman v Superman: Dawn of Justice

Batman Superman ellen - Az igazság hajnala
Ultimate Edition
Zack Snyder (2016)

Abszolút érthetőek a fikázók, hiszen ha ilyen mérhetetlenül öntik a pénzt egy projektbe és ilyen összpályás marketing offenzívával teszik elkerülhetetlenné az agymosást, lennének bizonyos elvárások is a film felé. Persze az olyan tulajdonságok, amik egy stúdió döntéshozó rendszerén átkerülhetnek, azok jelen is vannak. Gigantikus játékidő, korábban már behízelegtetett szereplők, sokat ígérő alapfelállás, cgi bunyó-kánaán meg ilyesmi. Snyderről ugyanakkor már mindenki tudja, hogy nem jó történetmesélő. Őt azért fizetik meg, mert úgy tudja elkábítani a népet, hogy az nem veszi észre, mekkora átverésnek az elszenvedője.


Drámailag minimálisan hatásos, hiszen annyira keszekuszán és esetlenül tálalja a történetet, hogy a cselekedetek ok-okozati viszonya tulajdonképpen nem is igazán kerül bemutatásra. Nagyjából érthető, hogy ki mit miért csinál, de egy tágabb kép már nehezen lenne felfesthető. Félkésznek se lehetne mondani, mivel a lényeg teljesen hiányzik belőle, annak csupán a körítése, a látvány-orientált része, a karakterfejlődés szempontjából fontos cselekedetek előzménye vagy következménye kerül bemutatásra, nem pedig az ami megmagyarázná, megértetné, hogy mi is történik éppen.

Nevezhetjük bravúrnak is akár, hogy Snyder ezzel a tudással sokadjára képes profitot termelni és a filmgyár élvonalában evickélni. De jobban belegondolva, a mai filmes világban elhelyezve őt, egyáltalán nem kirívó az esete. Mára már rég divatos a Marvel/DC világ összehasonlításában az utóbbit előre elkönyvelni lemaradottnak és copy-paste-előnek, aminek persze bőven van igazságalapja. A Marvel úttörő szerepe és alapvető hozzáállása szimpatikussá teszi őket, de ha utólag visszanézzük, hogy milyen filmeket hoztak össze, nem érzem, hogy annyira megérdemelnék a dicsőítést. Ez az irány nem jó, ez nem vitatható, de szerintem pl. az Ant-man féle ugyanilyen rossz. A nagy lejárató kampány ellenére, összességében kis meglepetésként, vállalhatónak ítélem.   5/10


+ Az egyetlen értékelhető alakítás Amy Adamsé. Mondjuk elfogult vagyok az irányában, de akkor is.
+ A zene azért helyenként elég sokat segít az élvezeti érték feltornászásán.

2016. július 12.

Scanners

Agyfürkészők
David Cronenberg (1981)

Muszáj azzal kezdenem, hogy mindfuckot kaptam a film nézése közben. Agyturkászós izéről lévén szó, mondhatnánk: nem csoda! De szerencsére nem erről van szó. Abban a pillanatban, amikor meghallottam, hogy “I can hear myself... I think I’m a bit afraid... They were drowning me...”, kiugrott a szívem a helyéről, mivel annak idején kismilliószor hallgattam meg a vonatkozó Future Sound of London lemezt, konkrétan a Lifeforms c. albumon a skizofrének kedvenc indulóját, az Among Myselves-t. Persze ez csak egy kis extra örömforrás, egy áthallás, egy utólagos reflexió, ami azt sejteti, hogy egy általam nagyra tartott előadó valószínűleg fontosnak tartja ezt a művet. Az ilyesmi rettenetesen meg tudja dobni a film renoméját, nyilván abban az esetben ha egyéb tekintetben is jó.


Cronenberg agymenésről lévén szó, fantáziában nem szenved hiányt, bizonyos tekintetben perverz gyönyöröket nyújt, emellett szürrealitásával kikészít és elképeszt. A másik oldalról viszont a számítógépek világának ábrázolása például megmosolyogtatóan naiv és a rendezés tekintetében is akadnak problémák, úgy mint az akciójelenetek béna vágása, a főszereplő értékelhetetlen színészi munkája és az akkoriban vastagon elfogadott, de mára veszedelmesen fülsértő, effektszerű hanghatások zeneként való használata. Nem lehet másképp tekinteni rá, csak ambivalens módon. Ugyanitt kényszerűen meg kell jegyeznem, egy ilyen film remakejének ténylegesen lenne létjogosultsága. Annak ellenére is, hogy néha csakugyan hosszú percekig néznek benne az emberek merengve, szemet gúvasztva; egy csomószor meg egymást nézik mintha muszáj lenne és közben grimaszolnak veszettül. Van benne egy perverz élvezeti faktor, de javarészt inkább mulatságos, nem pedig komolyan vehető. Az már magában egy csoda, hogy a végső agyfürkészőpárbaj nem a film legnevetségesebb, hanem a legfeszültebb és egyben természetesen a - jó értelemben vett - legszürreálisabb pillanata is. Sajnos azt nem tudom mondani, hogy jó film. Érdekes, egyedi, de jónak nem jó. Szimpatikussága miatt felfele kerekítve 6/10.


 Jennifer O'Neill gyönyörű. (Ő nem az alsó képen található.)

2016. július 11.

Green Room

Jeremy Saulnier (2015)

Nehéz ügy bármivel előállni egy olyan mestermű után, mint amilyen a Blue Ruin volt. Felfokozott elvárások, blablabla, ha valami itt nem jön össze, akkor Saulniernek kétszeresen kell vezekelnie. A kék azért volt kivételesen jó, mert a legelső pillanattól kezdve rántja be a nézőt egy rémálommá vált élet közepébe. Kizökkenthetetlenül tol végig a kíméletlen lelki szenvedésen és mindeközben újszerű, hiperrealista megközelítésű vérengzést és akciót mutat fel, amire addig a filmtörténetben nem igen volt példa.


A zöld viszont azért - viszonylagos - csalódás számomra, mert az elődhöz képest egy jóval személytelenebb megközelítés. Nehéz kötődni a főszereplőkhöz, nem találok kapcsokat és fogózkodót feléjük, nem tudom átérezni a helyzetüket. Olyan mintha egy tetszőleges vérengzős történetet látnék, nem pedig a valóságot. Egy variációt, egy zsánersztorit, ahogy például a 80-as évek akciófilmek esetében is láttuk kismilliószor. Röviden megragadva a lényeget, hiányzik belőle a plusz. A zavar olyasmiknek köszönhetően nyilallt belém, hogy
– kicsit furcsának tűnik a két főszereplő Imogen Poots és Anton Yelchin figurája. A veszettül kemény akciók között valami furcsa álomszerű lassított felvételként működnek és ez totál erőltetetten hat és nyirbálja a valóságérzetet. Szerintem ilyen helyzetben izgágán pörögnének, akármilyen sérülésük is van.
– nehéz átlátni, hogy a "fogva tartók" mit is akarnak velük csinálni és mit miért tesznek az adott pillanatban. Az, hogy később érthetővé válik, nem könnyíti meg a helyzetet, a narratíva akkorra már csorbát szenvedett.


Mindezektől függetlenül egy vérprofin megvalósított, modern film, ami a megvalósítás terén aligha szenved bármilyen negatívumtól. Nyilván sokkal jobban tetszett volna, ha nem egy új arcon csapást vártam volna. Az ütős, velős akcióknak köszönhetően részben megkaptam, de távolabbról nézve azért mégis egyfajta tucattermék érzésem van somehow.   7/10

2016. július 5.

Cousins

Unokatestvérek
Joel Schumacher (1989)

A film legfontosabb és legvonzóbb tulajdonsága, hogy belevágyódást ébreszt a nézőben, elringatja a kiszínezett, életszerű drámától megfosztott illúzióban, ezáltal a gondtalanság érzetét kelti és nagyszerűen kikapcsol. Mindezt úgy, hogy az alany végig tudatában marad annak, hogy épp hipnotizálják. Joel Schumacher újfent mindent megtesz azért, hogy ezt a kiruccanást semmi se zavarja meg és a végére kizárólag egy pozitívan átélt, felhőtlen élményre emlékezzünk, semmi egyébre. Egyre jobban bírom őt emiatt.


Isabella Rossellini egy olyan személyt visz a vászonra, akibe pár pillantás alatt bele lehet szeretni. Az ártatlan, visszahúzódó, de szenvedélyes nő, aki szomjazza a romantikát és feltétlen odaadással kínálja teljes lényét. Egy picit kapunk ebből a csodálatos, sohase volt teremtésből, átélhetjük vele a szerelem csodálatos, semmihez sem hasonlíthatóan szenvedélyes oldalát, miközben olyan konfliktusokat élünk át, amikről már az elején tudjuk, hogy végeredményben pozitív kicsengésűek lesznek.
Számomra ez a film legfontosabb aspektusa, emiatt vált roppant élvezetessé és emiatt vett ki olyan ellenállhatatlanul a hétköznapokból. Ugyanakkor mindez egyben felveti a szubjektív megítélés problémáját is. Teszem azt, hogy ítéli meg egy olyan ember ezt a filmet, akit taszítanak az ilyen nők, hogyan ítéli meg az, aki irtózik az ilyen hamis illúziókat keltő, romanticizált karakterábrázolástól, vagy ne adj isten, hogyan ítéli meg egy nő? Mert ez a történet egyértelműen a női karakterekben brillírozik. Az Isabella Rossellini által megformált Maria köré lett írva minden, Sean Young pedig csodálatosan egészíti ki és tarkítja a filmet a(z ismét) zseniálisan vicces gesztikulációjával ás mimikájával. Ehhez képest a férfiak oldalán ott van az örök ígéret William Petersen és Ted Danson, aki, hát, hogy is fejezzem ki magam, nem egy színészóriás. Mindenesetre a kötelező szintet azért megugorják és végül is a karaktereik sincsenek annyira elnagyolva, hogy az zavaró lenne.


+ 100 rendezőből 99 csöpögős giccsáradattá szerkesztette volna ezt a történetet, de a Schumacher faktor ezúttal is él és abszolút jól áll neki a lazaság, a semmihez sem hasonlíthatóan félkomoly hangulat.
+ Badalamenti a végére teljesen átveszi az életérzést és szinte grandiózussá dagasztja a túláradóan romantikus költeményeit.
+ Eszméletlenül vicces és meglepően súlyos dumák röpködnek a párok között.

Előbbire példa az örök agglegényként szexuálisan kielégített nagyfater beszélgetése a szexuálisan kielégített mamival:
- You made an old man very happy.
- You are not so old.
- Yeah. I know. And I'm not so happy.

Utóbbira példa egy csendes, beletörődő lezárása a hűtlenség kvázi leleplezésének:
- Are you in love with him?
- If I am. I'll get over it.
- We were in love once upon a time. We got over it.

Mindent egybevéve azonban sajnos nem túl valószínű, hogy az átlagos filmnézőnek közel annyira tetsszen, mint nekem. Nagyon korszakos a karakterábrázolás és Schumacher többi munkájához hasonlatosan, igen jelentős a rendezői hangulaterőszak is. Ha a néző az ilyesmit nem tolerálja, akkor ez a film bukta. Az alkalmazkodó típusú nézőnek viszont potenciálisan maga a kánaán, egy felhőtlen 110 percnyi kikapcsolódás, helyenként örömkönnyek záporozásával megtűzdelve.   7/10