Scanners
Agyfürkészők
David Cronenberg (1981)
Muszáj azzal kezdenem, hogy mindfuckot kaptam a film nézése közben. Agyturkászós izéről lévén szó, mondhatnánk: nem csoda! De szerencsére nem erről van szó. Abban a pillanatban, amikor meghallottam, hogy “I can hear myself... I think I’m a bit afraid... They were drowning me...”, kiugrott a szívem a helyéről, mivel annak idején kismilliószor hallgattam meg a vonatkozó Future Sound of London lemezt, konkrétan a Lifeforms c. albumon a skizofrének kedvenc indulóját, az Among Myselves-t. Persze ez csak egy kis extra örömforrás, egy áthallás, egy utólagos reflexió, ami azt sejteti, hogy egy általam nagyra tartott előadó valószínűleg fontosnak tartja ezt a művet. Az ilyesmi rettenetesen meg tudja dobni a film renoméját, nyilván abban az esetben ha egyéb tekintetben is jó.
Cronenberg agymenésről lévén szó, fantáziában nem szenved hiányt, bizonyos tekintetben perverz gyönyöröket nyújt, emellett szürrealitásával kikészít és elképeszt. A másik oldalról viszont a számítógépek világának ábrázolása például megmosolyogtatóan naiv és a rendezés tekintetében is akadnak problémák, úgy mint az akciójelenetek béna vágása, a főszereplő értékelhetetlen színészi munkája és az akkoriban vastagon elfogadott, de mára veszedelmesen fülsértő, effektszerű hanghatások zeneként való használata. Nem lehet másképp tekinteni rá, csak ambivalens módon. Ugyanitt kényszerűen meg kell jegyeznem, egy ilyen film remakejének ténylegesen lenne létjogosultsága. Annak ellenére is, hogy néha csakugyan hosszú percekig néznek benne az emberek merengve, szemet gúvasztva; egy csomószor meg egymást nézik mintha muszáj lenne és közben grimaszolnak veszettül. Van benne egy perverz élvezeti faktor, de javarészt inkább mulatságos, nem pedig komolyan vehető. Az már magában egy csoda, hogy a végső agyfürkészőpárbaj nem a film legnevetségesebb, hanem a legfeszültebb és egyben természetesen a - jó értelemben vett - legszürreálisabb pillanata is. Sajnos azt nem tudom mondani, hogy jó film. Érdekes, egyedi, de jónak nem jó. Szimpatikussága miatt felfele kerekítve 6/10.
Jennifer O'Neill gyönyörű. (Ő nem az alsó képen található.)
David Cronenberg (1981)
Muszáj azzal kezdenem, hogy mindfuckot kaptam a film nézése közben. Agyturkászós izéről lévén szó, mondhatnánk: nem csoda! De szerencsére nem erről van szó. Abban a pillanatban, amikor meghallottam, hogy “I can hear myself... I think I’m a bit afraid... They were drowning me...”, kiugrott a szívem a helyéről, mivel annak idején kismilliószor hallgattam meg a vonatkozó Future Sound of London lemezt, konkrétan a Lifeforms c. albumon a skizofrének kedvenc indulóját, az Among Myselves-t. Persze ez csak egy kis extra örömforrás, egy áthallás, egy utólagos reflexió, ami azt sejteti, hogy egy általam nagyra tartott előadó valószínűleg fontosnak tartja ezt a művet. Az ilyesmi rettenetesen meg tudja dobni a film renoméját, nyilván abban az esetben ha egyéb tekintetben is jó.
Cronenberg agymenésről lévén szó, fantáziában nem szenved hiányt, bizonyos tekintetben perverz gyönyöröket nyújt, emellett szürrealitásával kikészít és elképeszt. A másik oldalról viszont a számítógépek világának ábrázolása például megmosolyogtatóan naiv és a rendezés tekintetében is akadnak problémák, úgy mint az akciójelenetek béna vágása, a főszereplő értékelhetetlen színészi munkája és az akkoriban vastagon elfogadott, de mára veszedelmesen fülsértő, effektszerű hanghatások zeneként való használata. Nem lehet másképp tekinteni rá, csak ambivalens módon. Ugyanitt kényszerűen meg kell jegyeznem, egy ilyen film remakejének ténylegesen lenne létjogosultsága. Annak ellenére is, hogy néha csakugyan hosszú percekig néznek benne az emberek merengve, szemet gúvasztva; egy csomószor meg egymást nézik mintha muszáj lenne és közben grimaszolnak veszettül. Van benne egy perverz élvezeti faktor, de javarészt inkább mulatságos, nem pedig komolyan vehető. Az már magában egy csoda, hogy a végső agyfürkészőpárbaj nem a film legnevetségesebb, hanem a legfeszültebb és egyben természetesen a - jó értelemben vett - legszürreálisabb pillanata is. Sajnos azt nem tudom mondani, hogy jó film. Érdekes, egyedi, de jónak nem jó. Szimpatikussága miatt felfele kerekítve 6/10.
Jennifer O'Neill gyönyörű. (Ő nem az alsó képen található.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése