2017. május 31.

Something Wild

Valami vadság
Jonathan Demme (1986)

Ahogy néztem besüppedve, a kényelmes megszokottság nyugodtáságban, a végén hirtelen arra eszméltem, hogy valahogyan, szinte észrevétlen módon, annyira erőszakossá vált és olyan nehéz, kilátástalan és elkeserítő helyzetbe kerültek ezek a nagy érzelmi utat bejáró főszereplők, hogy egészen gondolkodóba ejtett. Az eleinte a bolondossággal parádéző, könnyedkés, ám már akkor is bújtatottan komolyabb személyes problémákat sejtető roadmovie, voltaképpen váratlan mélységet kap és ezáltal átértelmezést követel magának. Egészen biztos vagyok benne, hogy másodjára más szemmel tudnám nézni és beérne az egyszerűnek tűnő, de finom megoldásokkal operáló Demme munkája. Az alapvetően elég ismerős, szinte agyonhasznált karakterek, ilyen hosszan és alaposan bemutatva, értelmet nyernek és átvedlenek hús-vér emberekké. Magyarul úgy táncolunk, ahogy a rendező úr fütyül. Egy nem kis bökkenő azért akad. A hosszú játékidőben sajnos el lehet veszni. Nekem eléggé sikerült. Voltak jelentek, melyeket felesleges köröknek éreztem. Ray Liotta brillírozik ebben a kiállhatatlan ficsúr eljátszásában, de kicsit egyben soknak is érzem és némileg túlságosan elrugaszkodottnak. Legalábbis Melanie Griffith (♥) és Jeff Daniels figurái mellett. Újrázás nélkül csak óvatosan idedobok neki egy 7/10-et, de ez ne vegye el senki kedvét. Kifejezetten érdekes film!


+ A végén a Wild Thing feldolgozás, huhh. Nem egyszerű. Nem tudom, hogy de mégis működik.


2017. május 30.

Phenomena

Jelenség
Dario Argento (1985)

Valami - utólag már teljesen meggyarazáthatatlan - okból kifolyólag, úgy éreztem, hogy eljött az idő bőviteni az ismereteimet Argento egy további művével. Azt azért nem mondom, hogy nem kellett volna, de sajnos újfent azt kell megállapítanom, hogy ezt a fajta előadásmódot nem nekem találták ki.

Ami a körítést illeti, a technikai megvalósítás összességében jó, de pár kocka kifejezetten gagyi (üvegtörés az elején pl.) és/vagy nem odavalónak tűnik (más kamera, rossz képminőség). A Goblin zenéjéről, illetve a bejátszott zenékről nagyjából ugyanez mondható el. Remek dinamizmust tud adni a filmnek (ráfér), de azért a heavy metal két jelenetben is kicsit sok és inkább már elvonja a figyelmet, minthogy segítené az élményt. Az olasz utószinkron meg rettenetesen zavaró, sőt, egyenesen fülsértő és méltatlan.


Eddig még meg is lennék vele, mert ezeken lazán felül lehetne kerekedni, ha amúgy érdemes lenne rá. A legnagyobb probléma sajnos az, hogy rettentő lassan és unalmasan építkezik. Gyárt egy mondvacsinált, végül semmi érdekesre kilyukadni nem tudó misztériumot, de olyan vontatott beszélgetésekkel (és nem valami izgalmas képi világgal), hogy az csírájában nyírja ki azt a kevés lelkesedésemet, ami eleinte némi táptalajt tudott fogni. Kár érte, mert alapvetően nem rossz a kialakított atmoszféra, csak mire elkezdenék ráérezni az ízére, folyton kidobál az élményből valami korábban említett bénasággal vagy csak simán az érdektelenség miatt nem bírom. A színészi játék sem segít sokat ezen. A szürke, szürkeruhás, szemüveges nő (akiről természetesen senki sem gondolta már a legelején, hogy ő lesz a hunyó) a legelejétől fogva ripacs, Donald Pleasence az ihlet teljes hiányában nézelődik végig, Jennifer Connelly meg a szokásához híven egyszerre csapnivaló és mégis csodálatos. Sajnos itt főleg az előbbi. Maga a történet sem tartogat semmilyen meglepetést vagy említésre méltó momentumot. (Megölik a nőt, ja de még ott a gyerek, megölik a gyereket, ja de a nő nem halt meg...) Mondjuk 1985 óta ezeket a történeteket már bőven fullra járatták, de ettől a ténytől ez még nem lesz jobb. Lehetne akár izgalmas és érdekes is, csak sajnos az unalom mellett még egy fontos tényező gátolja meg, hogy sikerüljön átélni: nevetségesen gyenge lábakon állnak a karakterek pszichológia oldalról. A gyilkosék teljesen a homályba vesznek, életszerűtlenek, de a többi figura is nehezen képzelhető el valóságos emberként. Hogy kit mi vezérel, az abszolút nyitott kérdés. Nagyon-nagyon gyenge ez így.   3/10


– Megérkezik a gazdag sztárcsemete az elit iskolába és hogy kezelik? Csesztetik. Az egy dolog, hogy a diáktársak szivatják, de hogy a nevelők/tanárok így álljanak hozzá, az teljesen nonsense elképzelés szerintem. Azért ez már nem az 50-es években játszódik, heló!


2017. május 25.

Raw

Nyers
Julia Ducournau (2016)

Mindig kardinális kérdés egy film befogadása esetén a meztelenség ábrázolásának mikéntje. 99%-ban öncélúan használják, hiszen minek is játszanak a vásznon elsősorban szép és kívánatos emberek, ha nem azért, hogy őket és domborulataikat lehessen nézegetni. (Tisztelet a ritka kivételeknek, akik maximálisan és minden tekintetben a közjó érdekében gyártják filmjeiket.) Ebből kifolyólag, elég nehéz úgy előadni, hogy természetesnek tűnjön és mégis ott legyen benne az a bizonyos élvezeti faktor. Ebben a filmben, egészen kivételes módon, úgy sikerül folyamatosan a képen tartani valamilyen formában és módon az intim testrészeket, hogy egyrészt teljsen természetesnek tűnik a történet alakulását és az adott jeleneteket illetően, és közben maximálisan elfedik vele a szándékot is, hiszen sosem látunk semmit fullban, célzottan, hanem csak úgy mellékesen és véletlennek tűnően. Ilyen módon sokkal kevésbé élvezetes (mint bűnös élvezet), de mégis elég merész és kendőzetlen hatást kelt, magyarul a realitásérzetet erősíti.


Ami egyébként elég fontos tényező a film egészét illetően. A történet jól bejáratott zsáner-elemekből építkezik, a karakterfejlődés is a szokásos sémák szerint működik, tehát lényegében a provokatív, kitárulkozó mivoltán felül, ami hírnevet is hozta neki, nem sok újat tud felmutatni. De ez csak egy szigorú nézőpont és önmagában nem sokat jelent, mivel ezen tények ellenére, meglepően jól működik. Sőt, fantasztikusan! Akár egy felnövéstörténetbe oltott szexuális ébredés szimbólumaként értelmezem, akár egy egyszerű, misztériummal átitatott véres horrortörténetként élvezem, ugyanolyan kerek. Ugyanazokat az ütőkártyákat használja, mint az utóbbi idők legjobb, konvencionális jellegű horrorjai, név szerint a Babadook és a Get Out (A It follows is ide sorolható, de azt idővel annyira megszerettem, hogy nem vagyok képes sehova besorolni.). Ezek a filmek nem magyaráznak agyon semmit, csupán egy erős misztériumra építenek, jump scare-ek és hagyományosan képi és hanghatásokra alapozó ócska eszközök helyett szépen megírt, modern történetbe oltott, átérezhető, emberszerű karakterek (fejlődés-/megváltás-)történetét mutatják be, melyben a kihívások nem mondvacsináltak és erőltetettek, hanem végül egy egyszerűen, univerzálisan értelmezhető szimbólumban kapcsolódnak össze. Magyarul egységesek és nem lóg ki belőlük semmi. Tökéletesen beleillik a sorba ez a film is. Külön öröm, hogy francia közegben, tipikusan francia emberekkel és problémákkal foglalkozik. Egyedi hang, intenzív audiovizuális élmény, kiegyensúlyozott írás és rendezés, kiváló színjátszás. Mégis mi a fene kellene még ezen kívül?   8/10


+ Azért jó pár jelenetnél szívtam a fogam és húztam össze a nyakam.
+ Most jöttem rá, hogy ezen film szereplői azok a mocskos, hedonista, öntörvényű franciák, akikkel a sziget fesztiválon találkozott mindenki a 2000-es évek elején, akikről aztán szétkürtölték mindenfele, hogy hát ezek meg milyen igénytelen egy népek.
+ Király, modern zenék jól használva.
+ A szerzett zene is nagyon hatásos.

2017. május 22.

Under sandet

A homok alatt
Martin Zandvliet (2015)

Könyörtelen leszek. Az a helyzet, hogy ebből a történetből kiindulva kb. tényleg csak elrontani lehetett volna egy filmadaptációt. Könyörtelenség ez részemről, mert a rendező/író úr, Martin Zandvliet, és csapatának teljesítményét aránytalanul lealacsonyítja. De azért megvan az okom rá.

Szóval maga a történet kiváló ötlet, jól látja meg, hogy ezekre a háború utáni, feldolgozást elősegítő témákra nagy igény van, hiszen ez valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag még bőven kiaknázatlan (höhö) terület az európai filmes világban. (Üdítő kivételek az utóbbi időkből: LorePhoenix bár.) Pozitívumok ezen kívül, hogy a tipikus háborús-filmes kliséket elkerüli, igyekszik végig a realitás talaján maradni (jól sikerül) és a kivitelezés is kifogástalan munka a helyszínektől, a fényképezésen át az összes rájuk aggatott ruhadarabig. (Volt zene? Biztos volt valami. Na ezen speciel lehetett volna javítani azért.)


Ugyanakkor, bár Zandvliet nem éppen zöldfülű már, és az átélhetőség korrektül biztosított a sok szereplő ellenére is, számomra túl átlátszóak a készítői szándékok. Például az, hogy szinte már összehaverkodnak a felügyelőjükkel a kutyás incidens előtt, túl egyértelmű és nyilvánvaló ahhoz, hogy meg tudjon érinteni. Kissé szenvtelen ez az előadásmód, és azzal, hogy nincs senki kiemelve a főbb szereplők közül (csak időszakonként egyik-másik emberrel töltünk több időt), nem tudja maximálisan kifacsarni a drámában rejlő lehetőségeket. De a nagyobb baj, hogy a lezáró 5-10 perc dramaturgiailag teljesen hatástalan. Nincs előkészítve, nem tudjuk miért döntött így a felügyelő, az eltelt idő nincs megfelelően érzékeltetve, a megmaradt aknások pedig szinte már kikerültek a képből mire hirtelen felszabadulnak és vége is az egésznek. Megtörténnek ezek a dolgok, de csak úgy kapkodva, odabiggyesztve a végére, hogy a hagyományos háborús filmeken edződötteknek is legyen egy kis viszonyítási pontjuk.

Azzal kezdtem, hogy ezt a történetet csak elrontani lehetett volna. Hát nem sikerült, mert bár a vége tényleg elhibázott, de összességében igencsak örvendetes, hogy film készült belőle és láthattuk. Nameg azért van jó pár igen erős momentum, amiért mindenképpen érdemes nekiállni.   7/10


Kegyetlen világban élünk.

2017. május 18.

Kopps

Zsernyákok
Josef Fares (2003)

Ha szigorúan azt vizsgálnám amit itt láttam és azt osztályoznám, hogy filmes szempontból mennyire működik jól, akkor elég rosszul járna. Egy ilyen laza, kizárólag szórakoztatni akaró, könnyed hülyeség esetében azonban belép egy új tényező, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mégpedig az, hogy ez egy tejességgel komolyan vehetetlen, ártatlan, jólelkű filmecske. Mindazonáltal ez a tény sem javíthat sokat a tényleges értékén, ha minden ízében ismerős történetelemek összepasszításával próbál rávenni minket, légbőlkapott karakterek nehezen hihető cselekedetein való szórakozásra. Az alap szituáció, a tényleges bűnözés hiánya miatt unatkozó rendőrök laza életének kiforgatásából azonban semmilyen érdemi reflekció nem születik, hovatovább a humora is rettentően fárasztó és nyilvánvaló, mindemellett pedig a kelleténél jóval erőteljesebben játszik rá a cukiságra is. Aranyos, de nem valami jó élmény. Kevés benne az agy, túl sok a újrahasznosított klisé és a legfájóbb, hogy nagyon béna és egyszerű a humora.   5/10



2017. május 17.

Get Out

Tűnj el!
Jordan Peele (2017)

Itt a horror új megmentője, ami lényegében inkább egy agyasan vicces, de elsősorban inkább freaky szatíra, trancsírozásba eszkalálódó végkifejlettel. (A horror mindig attól működik, ha nem annak indul.) Veszettül élvezetes néznivaló, mert az elején a misztérium megalapozása és a feketékkel szemben való viselkedés nevetségességének kiforgatásából felépített, könnyen átérezhető elszigetelődés viszi el a hátán, aztán meg a szökésbe ágyazott bosszúhadjárat nyújt roppant kielégítő elégtételt a lelkünknek. A nagy ütőkártyája az, hogy elkerüli a gáz kliséket és nem vállal olyat, amit ne tudna teljesíteni. Messzire mer menni, de cseppet sem érezzünk indokolatlannak. A kulcsjelenetek mind ütnek és olyan remek alakításokkal ajándékoz meg minket, mint a Georginát játszó Betty Gabriel hátborzongató (ki tudja ezt elfelejteni?) és Lakeith Stanfield kétségbeejtően elveszett figurája. (Hálás szerepek voltak, de akkor is.) Csúnya lenne azt mondani, hogy jól sikerült iparos munka, pedig valójában tényleg nem több ennél. Utólag bele lehetne kötni pár jelenet szükségességébe illetve a történetben való illeszkedésébe, de egy ilyen rövid idő alatt ekkora utat bejáró cselekménynél ez elkerülhetetlen probléma. Arányos, kerek film, amiről messziről világlik, hogy készítésénél végre nem a sablonokhoz igazítás volt a fő vezérlő erő, hanem egy okosan kifundált történetből faragott Jordan Peele egy könnyen fogyasztható, humoros zsánerdarabot. Üdítő!   8/10



2017. május 15.

Stille Hjerte

Csendes szív
Bille August (2014)

Kertelés nélkül, nagyjából úgy tudnám indokolatlanul durván, csak úgy felsorolva ideömleszteni a legordítóbb jellemzőit ennek a kis remekműnek, hogy ez egy elemi erővel ható, nagyon valós érzetű, tökéletességig kiforrott dramaturgiájú, csupa élő karakterrel eljátszott, fontos kérdést érett hozzáállással és jó humorérzékkel feszegető, katartikus dráma.

Az eutanázia rettentő megosztó kérdés (ahogy azt a család tagjainak örlődéséből is láthatjuk), és nagyon sokat kell még beszélnie róla az emberiségnek, hogy érdemben tovább tudjon lépni. Bille Augustnak és írójának Christian Torpe-nak sikerült olyan előadás módot választani és olyan részletekig átgondolt történetet megkomponálnia hozzá, hogy minden a lehető legtermészetesebbnek tűnik benne. Nem lóg ki semmilyen készítői szándék, nincs semmilyen indokolatlan feltűnési viszketegség, mert mindent a mű tökéletességének rendeltek alá. Mintha a valóságot látnánk. Ez az a fajta gondolkodó film, ami előrébb hajtja az emberiséget. Válaszokat nem ad, csak jól elhelyezett kérdéseket tesz fel. Egyben ez az én filmes vallásom is, mert ez hat egyszerre a szívemre és az eszemre is. A fene gondolta volna, hogy ennyire szomjazom már egy okos skandináv filmre. Soha jobb választást ennél.   8/10


+ A füvezős jelenet. Hát valahogy így kell egy drámát okosan feloldani. Közben egyszerre minden karaktert két lépéssel közelebb engednek a nézőhöz, árnyalják a kapcsolataikat és előkészítik a drámát is. Mesteri.

2017. május 12.

Hellbound: Hellraiser II

Hellraiser 2.
Tony Randel (1988)

Ami elromolhat, az el is romlik. Szól az ostoba mondás. Persze nem filmekre találták ki, de óhatatlanul ez jutott eszembe, ahogy a végére érve kényszerűen összevetettem az elődjével. Pedig már az is igen ambivalens alkotás volt, főleg ha modern filmes szemmel nézzük és nem az érzelmek és a horror iránti rajongó szellem vezérel minket. Ami ott pár vonással fel lett festve, az épp elég is volt ahhoz, hogy értsük a világot amiben játszódik; a java így szépen homályban maradt és igen nagy hatásfokkal működött, hála az erős képeknek, a maszkoknak és szörnyeknek, a bűnös gondolatoknak és Clare Higgins-nek. Hiába volt low-budget és szenvedett rendezési hibáktól, szívvel készült és ez ragyogott róla. Barker nem egy jó rendező, de az amatőr lelkesedése egyben tartotta a projektet.


Mindeközben, az első rész még nem is volt teljesen kész, de már nekiugrottak ennek a folytatásnak is. Sok fantáziát (értsd: pénzt) láttak benne, ezért annak rendje és módja szerint, kevés hozzáadott anyagi eszközzel, hozzáértéssel, türelemmel, átgondoltsággal, magyarul klasszikus mohósággal, összedobtak valamit Barker sztorija alapján. Kész csoda, hogy még így sem teljesen elveszett. A nyomasztás, az undort keltés és az alvilág mocska tartja össze. Már amennyire ezt lehet. Pl. a jelenet ahogy a "feltámadt" Julia bőr nélkül, csurom véresen vergődik hosszasan a matrac körül, az egy teljesen eszement és közben mégis lenyűgöző kép, ami csak egy briliáns elméből pattanhatott ki.

– Eleinte úgy néz ki, hogy Julia lesz a főgenya, aztán hirtelen, bármiféle dramaturgiai elő vagy utóhatás nélkül kinyírják (kiírják) és átveszi a helyét az agyament doktorból átvedlett csápos karú izé.
– Arról nem is beszélve, hogy a kenobiták szintén tök bénán és esetlenül lettek hatástalanítva, pedig hát ők a reklámfigurái az egész frencsájznak.
– Lívájeten, a tényleges fő-főgenya meg csak elhintett információmorzsa és semmilyen veszélyérzetet nem tud jelenteni, hiszen semmit nem tudunk róla.


Szóval tényleg csak a látvány és a fantázia jelent valami izgalmat, mindezen túl egy kusza katyvasz az egész. Nincs semmilyen szabályrendszer, csak információmorzsák, melyek egyre jobban összezavarják az eleinte igen izgalmasnak és érdekesnek tűnő alvilágot. Mindemellett feltűnően ingadozó az effektek minősége, néhol a tér is rosszul érzékeltetett, vágásproblémák everywhere, úgyhogy talán hagyjuk is a további kivesézését. Egynek elmegy, de a szememben csak az első rész miatti lelkesedés menti meg a csúfosságtól.   5/10

– Ahogy az a valami szívja be Juliát a labirintus folyosóján (vagy nem tudom minek lehetne nevezni) és a két kezével támaszkodva próbál úgy csinálni minta tényleg valami erősen vonzaná magához, na az tényleg igazi trash módon nevetséges és béna.
+ Ahogy az alvilágban kínzott szerencsétlen nyitányként felnyögi, "Jesus Wept", eredetileg az lett volna, hogy, "Fuck You!". Lehet, hogy jobb lett volna megtartani a Barker eredeti ötlete szerinti szöveget. Találóbb lett volna ehhez a filmhez.

2017. május 10.

Office Christmas Party

Hivatali karácsony
Josh Gordon, Will Speck (2016)

+ A megvalósítás terén vérprofi iparosmunka.
– Modern, aktuális téma, de rém egyszerű, klisés, megalkuvó, felszínes történettel felfestve, ahogy azt szokás ugye.
± Alpári, gyermeteg humor. Párszor nevettem rajta, de az idő nagy részében inkább csak simán fájt az agyam.
– Úgy tűnik, hogy 2016-ban még mindig úgy kell tekinteni a potenciális vígjátéknézőre, mint egy agyilag zokni felmosórongyra, nem pedig úgy, mint egy értelmes emberre, aki filmet akar nézni és nem csak önmagában nevetséges gegek sorozatát. A készítők 2016-ban még mindig úgy tekintenek a vígjátékra, mint tömegtermelésre szánt termékre, amiben időnként nevetségesnek szánt dolgoknak kell megtörténniük, nem pedig úgy, mint egy rendesen felépített filmre, amiben a történettel összhangban és abból természtszerűleg következve, nevetséges dolgok esnek meg.   4/10


– Mi történt Jennifer Aniston szájával? Miért beszél ilyen furán?

2017. május 9.

The Void

Jeremy Gillespie, Steven Kostanski (2016)

Szimpatikus film, méghozzá azért, mert ugyan valóban letűnt korok trendjeinek megidézéséből építkezik, de már az sem véletlen, hogy ezt nem lopásnak nevezem. Könnyű megszeretni, mert látszik rajta, hogy az iró/rendező páros lelkesedése a filmek szeretetéből táplálkozik. És ráadásul érdekes projekt is egyben, mert ha jobban belegondolunk, ez egy törvényszerű leképeződése a horror stílusirányzatok vegyítődésének, csak sajnos egy olyan világban, ahol előbb gyártanak le 25 démonos horrorfilmet, minthogy visszanyúlnának a gyökerekhez, hogy átdolgozzák vagy modernizálják azt.


Tényleg minden fontosabb stílusirányzatból kapunk valamit (a Geekzen megjelent cikk jó meglátással emeli ki őket: Carpenter, Cronenberg, Barker, Fulci), mégis egy egységes képet, egy önállóan is működőképes stílust kapunk. A leggyengébb pont szerintem a Carpentert idéző misztikum, illetve az, hogy inkább a mai modern horrorba átemelt béna oldala kerül beépítésre. De ez a "szekta" pl. egy olyan elem, amit amúgy Carpenter filmjeiben sem szerettem. Kik ezek az emberek és miért viselkednek így? Ki tanította meg nekik, hogy formációban álljanak fel az épület előtt, ráadásul egy olyan gúnyában, amiből nem látnak ki és hogyhogy éppen egyszerre sikerül felemelniük a késüket egymással való kommunikáció nélkül? Az a fajta misztikum ez, ami lerombolja a realitásérzetet és a maga valójában tényleg csak egyfajta leküzdendő akadály szintjére alacsonyul le. Az egyébként éppen a realitásérzet miatt feszült és borzongató horror, erősen kizökken ezáltal. Pedig az elején még volt egy pont, amikor Altered States szerű bejátszásokkal hintik el a túlvilág létezését és egyben erősítik meg a nagybetűs misztikum fenyegetését. Na akkor tényleg úgy éreztem, hogy itt még bármi lehetséges.

Aztán így utólag persze már látni, hogy túl sokat akartak felvállalni. Nem bírnak a karakterekkel, mert következetlenek és érdektelenek, a történet egyszerű, de lényegében értelmetlen, színészileg jellegtelen, mivel nincs egy szál karizmatikus szereplő se, a legnagyobb gond pedig az, hogy a gyatra vágással saját magukat gáncsolják el. Miért kell felszabdalni a jeleneteket? Egy csomószor feleslegesen vált másik helyszínre, megtörve a lendületet és lerombolva a feszültséget.


Szóval itt van egy összelopkodott, szarul megrendezett film, én meg mégis lelkes vagyok. Nem paradoxon ez, hanem egy filmkedvelő mosolya, amikor végre olyasmivel találkozik egy agyonjáratott műfajban, amit jó iránynak tart. Lesz ez még jobb is. Nem biztos, hogy megérdemli, de én azért meglepem egy 7/10-el.

+ Ha valamire, hát az FX-re nem lehet panaszkodni.
± A zene is egész jó, de kicsit ebben is visszafogottak.

2017. május 4.

Black Dynamite

Scott Sanders (2009)

Ha direkt hagyják belógni a mikrofont és direkt nézetik félre a színészt többször egymás után, akkor az maximum megmosolyogtató gesztus, de nem igazi múltidézés. Ráadásul egy jeleneten belül csinálják ezt, fullban az arcodba van tolva. Nem jön ez vissza később, csak más hasonló dolgokat lőnek el ugyanilyen módon:
"Látod?! Mi bírjuk ám ezeket a régi béna B filmeket. Vágod, hogy milyen kezdetleges módszerekkel filmeztek? Nesze itt van egy félrezoomolt kép, meg a történetet is csak úgy összehánytuk ám."


Mondjuk rohadtul nem, mert szinte érezni az izzadságuk szagát, hogy megpróbálnak valami kellően összefüggéstelen maszlagot hegeszteni. Intellektuális, filmekhez értő embereknek nem áll jól, ha hülyének akarnak látszani. Illetve sokkal nehezebb ésszel összehozni olyat, ami bénának látszik, reflektál a bénaságára és még új értelmet is nyer. Ebből a szentháromságból pár pillanatra sikerül kettőt összehozni. Valamelyest szórakoztató, de a poénjai egy kaptafára készültek és sajnos még ilyen rövid játékidőben is fárasztóvá és önismétlővé tud válni. Kevés ez így.   5/10

2017. május 3.

Ladyhawke

Sólyomasszony
Richard Donner (1985)

1985-ben lehetséges volt az, hogy elkészüljön egy nehezen körvonalazható koncepció alapján, valami középkorban játszódó, esetlen 3. szemszögből bemutatott, szerelmes-kaland történet, két igencsak széthúzott órában. Magyarán, itt még nyoma sem volt a mai túlgondolt, túlbiztosított filmezésnek. Itt ötletek vannak, meg a készítőknek egyedi elképzeléseik. Mármint mindenkinek a maga szakterületén. Például a fényképezésben, Vittorio Storaro teljesen szabadjára lett engedve. Egyáltalán nem rossz amit csinál, van saját stílusa és végig hű is marad hozzá. Szép a látvány és egész egyedinek mondható, de a kép felső részének színezését azért eléggé túlhasználja. Ez egyébként a film legkohézívabb oldala. A zene jellegtelen és észrevétlen, a casting igen furcsa, a történet nyögvenyelős, szájbarágós és bár romantikus ugyan, de hát elég bénácska, dramatugiailag meg leginkább semmilyennek mondható. Mindezek tudatában és emlékezetes jelenetek híján, ajánlani nehezen tudnám, de ennél jellemzőbb 80-as évek filmet nehéz lenne találni, szóval élményszámba megy, csak hát nem feltétlen pozitív értelemben.   5/10


+ Michelle Pfeiffer karaktere semmilyen, de ő még így is teljesen szerethetővé teszi.
+ Rutger Hauer ua. mint Michelle Pfeiffer, csak férfiban. Hiába, karizmatikus a pali. Mindegy, hogy mit csinál, elhisszük neki.
– Matthew Broderick, szegényem. Valami főszereplő-szerűség ő, de mintha csak improvizálna végig. Van hogy ez jól sül el (pl. csók az atya fejére a végén), de többnyire inkább ront az élményen az esetlensége.
– John Wood bishopja vérszegény. Csak néz, de nincs jelen.