2013. április 24.

Jack Reacher

Christopher McQuarrie (2012)

Nem lett volna ez rossz. Helyenként ott táncolt a határon, de végül mégsem sikerült élveznem. Meglepő módon egész sajátos hangulata van; valami amire nem számítottam. Kicsit kilóg a tucattermékek közül. A hanyag módon (vagy épp direkt) érdektelen jelenetekkel megtöltött történetvezetés, a direkt tompán puffanó poénok, a katasztrofális színészi játék, így együtt hajszál híján átlendül egy más értelmezési síkra, ahol más jelentést kaphatott volna. Mégis megmarad ígéretnek, egy amolyan majdnem filmnek, mert semmi nincs ami megadja az utolsó üdvözítő lökést. Tom Cruise lett volna talán aki a legtöbbet tehette volna, de ő egész egyszerűen egy csőd ebben a filmben. Érdemes visszapörgetni pár jelenetét odafigyelve, hogy mennyire mű és hiteltelen a lehetséges színészi játék tárházának bármely szintjén. Aztán ott van például az autós üldözés - amit mára teljesen elfelejtettek Hollywoodban még iparos módon is készíteni -, egy az egyben ki lehetne vágni a filmből és semmit nem veszítenénk vele. Kivéve persze a poént a végén. A produkció egészét nézve azt azért nem mondom, hogy nem érdemes megnézni, de sokra nem kell számítani.   4/10



2013. április 18.

Jagten

A vadászat
Thomas Vinterberg (2012)

Tökéletes arányérzékkel terelt, tipikusan dán dráma. Vintergberg is back. Méghozzá annyira, hogy összevetve a zseniális dogmafilmjével, a Születésnappal, a képi világon kívül nem sok különbség akad. Még a téma is hasonló. Provokatív ez a tehetetlen vergődés, de roppant hatásos módon világít rá a törékeny kérdésre. Borzalmas belegondolni, hogy milyen kevésen múlik egy ember társadalombeli megítélése. Mikkelsen és az apró Klara jelenetei példaértékűek, nem is tudom mikor láttam utoljára ilyen elemi erővel eljátszott, érzékenyen realista alakítást. Ha filmbe bele tudja magát élni a férfiember, hát ez kicsavarja a szívét a helyéről az hétszentség. Még ha kicsit kiszámítható is a vége, lazán felülkerekedik bennem a törés nélküli ívvel meghúzott hangulatgörbe szépségének tisztelete és csodálata.   8/10



2013. április 16.

Carlito's Way

Carlito útja
Brian De Palma (1993)

A stáblistánál egyből az jutott eszembe, hogy szépen maradjon csak meg mindenki annál a műfajnál, amihez igazán ért. (Lásd tavalyi ismerkedés a rendező egyik nem gengszterfilmjével.) Az újfent teljesen felesleges narrátor körüli bosszankodástól eltekintve egy nagyon korrekt maffia-mozi. Persze van nála sokkal jobb - akár De Palma filmográfiájában is -, mégis olyan profin lett összerakva, hogy ha rátör az emberre az azonnali kielégítésre váró, két órányi betyáririgység, simán képes feloldani a feszültséget. Viggo Mortensen kurvajó a jelenetében. Újranézhető, komolyabb érzelmeket viszont nem vált ki belőlem.   7/10



2013. április 13.

Los cronocrímenes

Időbűnök
Nacho Vigalondo (2007)

Az elején kiszámíthatónak tűnik és ez tulajdonképpen gond is, mert addig annyira nem élvezetes. Aztán szerencsére tartogatnak meglepetéseket bőven és egy igazi low budget csodává érik. Izgalmas, drámai, okos, szóval le a kalappal. Amin javítani lehetett volna az mind az anyagiak hiányára vezethető vissza. A színészi játék (jellegtelen, természetesen a gyönyörű Bárbara Goenaga kivételt képez), a helyszínek (semmilyenek) és a fényképezés (szintén semmilyen). A közepére belerázódó rendezés és a lenyűgöző történet viszont kárpótol ezekért. Well done.   7/10



2013. április 12.

Repo Man

Segítő kezek
Alex Cox (1984)

Az áldott 80-as évek, amikor még hajlandóak voltak a stúdiók ilyen agyament filmekre is pénzt áldozni. Annak rendje és módja szerint, egy gyenge, maximum egy órára elég alaptörténetet egészítgettek ki ötletszerű poénokkal, majd megtámogatták egy karakter nélküli tucatrendezővel. Sok az üresjárat, de helyenként nagyon jól összeállnak a őrült poénok és elég élvezetes tud lenni. Köszönhető a sajátos, egyébként elég egységes idióta humornak. Csak az a fránya beleélésre alkalmatlan közeg, és karakterábrázolás ne lenne. Épp a határon táncol, hogy nem tudom azt mondani, tetszett. Viszont bárki megpróbálkozhat vele, kis kult-kedvenc simán válhat belőle.   5/10



2013. április 11.

White Material

Claire Denis (2009)

Ha másért nem, az öntörvényű, lassú előadásmódjáért nagyon lehet szeretni Claire Denist. A filmszerkezet megcsavarásának, egy történet bonyolult, többletjelentést adó bemutatásának a mestere. A háttér megint egy ködös, homályos útvesztő; itt minden csak és kizárólag az emberről szól. Hogy ki hogyan éli meg azt a valamit, amiről nem sokat tudunk. Viszont a miértek még a szokásosnál is hangsúlytalanabbak, és az egyébként alapból nagyon nyomasztó és visszataszító környezettel együtt sajnos egy megnyerőnek közel se mondható massza lett a végeredmény. Magyarul a túlzott minimalizmusa öngóllá érett. Nem értem a ragaszkodásukat a külhonhoz, az anya-fiú, a férj-feleség kapcsolatot és így az egész dráma elvész. Kár érte.   5/10



2013. április 9.

Django Unchained

Django elszabadul
Quentin Tarantino (2012)

Azt nem mondom, hogy épp a legindokoltabb időszakban, de Tarantino istenítése talán lassan a tetőfokára hág. A főnök egyre szemtelenebbül veszi poénra az elhasznált filmes technikákat és az összes létező klisét, a rajongóbázis pedig folyamatosan nő és nő. Annyiból érthető, hogy az idő múlásával egyre több emberhez jut el, így egyre többen tudják megismerni. Annyiból is, hogy a Kill Bill filmekkel elindított explicit előadásmód útkeresése mostanra érett be igazán, és ez a szélesebb rétegnek kedvez. De hol van ez az egész cirkusz a Kutyaszorítóban - számomra kissé túlságosan - lassan haladó szócséplésétől és minimalizmusától? Hol van ez a Jackie Brown ízlésesen visszafogott stílusától?
Nagyon messze és ezt jól érezhetően, nem negatív mellékzönge nélkül mondom. Mert annak ellenére, hogy mennyire jól szórakoztam rajta, nem tudom annyira magaménak érezni. Távolabb áll a valóságtól, mindössze ennyi a bűne. Kevésbé teljesíti a számomra ideális film követelményeit. Illetve az is lehet probléma még, hogy Tarantino nekem a Jackie Brown idején tetszett a legjobban, és érzem, hogy azt a szintet nem fogja még egyszer elérni. Ha ebbe az irányba tart, akkor legalábbis biztosan nem. Most attól tartok inkább, hogy ezek után lassan át fog fordulni önmaga paródiájába, de ne legyen igazam. Az utóbbi két filmjében tapasztalt jó egyensúlyérzék egyelőre szerencsére azért nem erről árulkodik.


Az egyedüli komolyabb problémám a filmmel egyébként Jamie Foxx. Simán el tudom képzelni, hogy Will Smith izgalmasabb lett volna. Ez a csángó egyszerűen egy fapofa. Waltz és DiCaprio brillírozása mellett feltűnően semmilyen. Jut eszembe, Christoph Waltz kétszer kapta meg ugyanazért a szerepért az Oscart, helló! Ez persze nem őt minősíti. És az sem, hogy sikerült a hypemachinenek a #43. helyig feltornászni az imdb-n, megelőzve az Aranypolgárt, az Amerikai szépséget és mondjuk a Ragyogást. Na de befejeztem a nyafogást. Tessék megnézni mindenkinek, mert kurva jó film.   8/10 Szerk.: Nincs ez olyan jó hello!   7/10

2013. április 8.

Silver Linings Playbook

Napos oldal
David O. Russell (2012)

A korábbi ügyetlenkedések ellenére (avagy épp ezekből tanulva), egyre inkább úgy néz ki, hogy David O. Russell beérett. A minden szempontból remek és kiegyensúlyozott Fighter után, sikerült összehoznia még egyszer a tutit. Vagyis egy roppant szimpatikus szereplőgárdát és egy modern, drámai történetet. Igen, ez már alapból hatalmas teljesítmény egy amerikai filmtől. És itt ezen felül még olyan dolgok dobják fel, mint pl. a kifogástalanul összeválogatott soundtrack vagy Robert De Niro színészi visszatérése, ami - erősen gyanítom - minden filmkedvelő szívét megdobogtatja. De a legeslegfontosabb az, hogy végig áthatja egy sajátosan, kissé abszurd módon vicces textúra. Az általam eddig lesajnált Bradley Cooper új oldalát mutatja meg, ahogy hozni tudja az ehhez szükséges komplex karaktert, Jennifer Lawrence pedig bebizonyítja, hogy nem véletlen a nagy hype körülötte. Instant jókedvre derít, megmutatja, hogy mindig van kiút, még ha sokat is kell küzdeni érte. Így jobban belegondolva tényleg ugyanaz, mint egy tetszőleges, hibáktól mentes, 90-es évekbeli, klasszikus hollywoodi dráma, modern köntösbe bújtatva. És ezzel az ég adta világon semmi gond nincs.   8/10



2013. április 4.

Fahrenheit 451

451° Fahrenheit
François Truffaut (1966)

Pipa.

Na jó. Nem mondom, hogy teljesen hidegen hagyott. A zene nagyon tetszett. Viszont a film végi egymás mellet sétálunk és felmondjuk a könyvet, hát... olyannyira kilóg az egyébként realista szemléletű filmből, hogy még ront egy pontot a megítélésen. Érdekes vízió, 1966-hoz képest nagyon jó megvalósítás, blablabla, de ne mondja nekem senki, hogy ez még ma is ugyanúgy működhet.   5/10



2013. április 3.

Damsels in Distress

Whit Stillman (2011)

Sohase volt egyetemista fruskák egy sohase volt idealizált világban és időben, értelmezhetetlen, álomvilágba illő problémákkal, mindezt úgy előadva, hogy mégis teljesen releváns, kortárs mű. Mesterkélten túljátszott és színpadias, de ezzel egyidejűleg kikacsintva, üdén humoros, valamint ironikusan entellektüel.
Azt hiszem nagyjából ezzel sikerült jellemeznem, hogy Whit Stillman megint mennyire egyedit alkotott és hogy mennyire formában van (volt 2011-ben) 13 évvel A diszkó végnapjai után. Egy egyedi remekmű, ami annyira briliánsan megírt párbeszédekkel van előadva, hogy már tényleg semmi mást nem kívánhat az ember, csak egy rendes magyar feliratot, mert ez még egy remek angol tudással rendelkezőt is próbára tesz.
Hát erről beszélek én kérem! Ez kell a magamfajtának. Olyan ambivalens érzéseket keltő, mégis teljesen magába szippantó szerzői alkotás, amiből ha kell, egy mákszemnyit sem lóg ki a hétköznapi ügyetlenséggel megrendezett és eljátszott musical betét a végén. Tanítani kellene.   8/10



2013. április 2.

Forbidden Planet

Tiltott bolygó
Fred M. Wilcox (1956)

Próbálom pótolni a szégyenletes hiányosságokat (ae lista), úgyhogy most lesz még néhány sci-fi, amit meg fogok nézni. Elvileg. Bár ettől a kis cukiságtól, most eléggé elment a kedvem. Hogy mit keres egy 1956-ban készült, minden részletében elavult film, egy mai húszon és harmincon évesek által készített top listán, arról fogalmam sincs, de nagy kérdőjeleket vet fel.


Kezdésnek ott van a zene, a gagyi díszlet és az akkori színházközeli - mára moziidegen - színjátszás. Azt el tudom képzelni, hogy nosztalgikus érzéseket kelt, az első pár percben én is megmosolyogtam, de rövid idő után egyszerűen idegesítő, és ez még hagyján, elidegenítő is. A hatására egyre inkább kirekedek a film befogadására ideális komfortzónámból és csak mintegy eltöprengve, objektíven tudom nézni, a korára való tekintettel próbálom keresni, hogy annak idején miért volt jó, újító, okos stb. Persze nem akarok más nevében beszélni, de szerintem nem állok távol az igazságtól a kijelentéssel, hogy nehéz elképzelni olyasvalakit, aki ezt még ma is átélhetőnek és komolyan vehetőnek mondja. Főleg olyan egyén, aki filmfalónak mondható. Nem üti meg egy mai ember ingerküszöbét.
A történet egyébként tényleg nagyon rendben van, mai szemmel is elgondolkodtató és érdemleges filmtörténet, szóval nem lenne rossz ebből egy remake. Inkább ebből, mint pár éves filmekből vagy nem amerikaiból gyorsan amerikanizálni egyet.   3/10