2016. október 28.

Il racconto dei racconti

(Tale of Tales)
Matteo Garrone (2015)

Matteo Garrone rettentően tehetséges. Ahogy arcon csapott a hiperrealista Gomorrával, most úgy varázsolt el ezekkel a merész, fantáziadús mesékkel. Ügyesen kezeli a színészeket, hangsúlyos a mondanivaló, hatásosan teremt hangulatot, kiválóan terelgeti a látványért felelős gárdát, meg minden. Tehát nemcsak hogy rettenetesen profi a filmek világában, de még univerzális tehetség is, mivel ennyire különböző stílusokban is otthonosan mozog.


Szóval minden szép és csodálatos, csak ez egész koncepciónak nincs igazán érvénye. Külön-külön mindegyik remek történet, de egy filmként sajnos nem állnak össze. A végén van egy halvány összepasszintásra irányuló törekvés, de ez nagyjából annyi, mintha nem is lenne. Ettől függetlenül, nézni, abszolút pozitív élmény. Én legalább is nagyon élveztem és ajánlom is mindenkinek. Provokatív, de közérthető, látványos, de nem öncélú és mindezek felett végig élvezetes. A szívem szakad meg, hogy nem adhatok több pontot rá.   6/10

2016. október 27.

Rolling Thunder

Mennydörgés
John Flynn (1977)

Jó kis film ez. Érdekes. Elsősorban azért, mert ma ilyen B-filmek már nem készülnek. Középpontban a rejtélyes hős áll, egy sokat megélt, szótlan ember. Senki sem tudja milyen borzalmakat kellett átélnie, de az sokat elmond, hogy látszólag nem érinti meg, hogy a fiát nem látja felnőni és hogy a feleségét időközben elszerették. Cselekedetei nincsenek magyarázva, pedig morálisan erősen megkérdőjelezhetőek. Egy félig antihősről van tehát szó, akire azért lehet felnézni, mert sokat megélt és nagyon kemény lett. A kisfiúk kedvence. Egy kifejtetlen rejtély, akiről ha egy picivel többet megtudnánk, már nem is lenne olyan érdekes. (Bár, bizonyára mindenki ilyenné válna, ha a helyében lenne.)

Ám ameddig itt van velünk, addig minden más mellékes. A nők csak csatlósok és a szexualitás megtestesítői. Nem is szimbolizálhatná ezt jobban más, mint az a tény, hogy a melltartó a film által közvetített világban megszűnt létezni. A film egészében építgetik a szépségkirálynővel való kapcsolatát, aztán végül sehova se fut ki, arra már nincs idő kitérni. Meg másra se. Leszámolás van, megtörtént az akció, vége a filmnek. Összességében mégse tűnik összecsapottnak, csak kevésbé kidolgozottnak. Egy amolyan Rambo előfutárnak, alacsony költségvetéssel. Vagy lehet akár egy törpe Apokalipszis most után is, ha úgy tetszik. Mert ez is ugyanarról szól, mint minden vietnami háború után készült film. A zsigeri, érzelmektől megfosztott, kíméletlenül üres életről. És ez azért elég jól átjön.   6/10


+ William Devane arca elképesztő.
± Bájosan flawed a színjátszás (nem bírok kitalálni erre értelmes magyar szót), karakteresek az arcok és egyből magukért beszélnek, de játszani, na azt nem tudnak.
+ A filmben minden, a jó értelemben vetten hétköznapi. Ez ered a B-filmes alacsony költségvetésből, de sajnos nem minden tekintetben előny ez:
– A fényképezés nem csak ötlettelen, de gyatra a bevilágítás is.
– A helyszínek semmiféle hangulatot nem kölcsönöznek, csak úgy vannak.

2016. október 21.

The Conversation

Magánbeszélgetés
Francis Ford Coppola (1974)

Coppola a Keresztapa első két része között ezzel a filmmel töltötte el drága idejét, és láthatjuk, nem hiába (mint pl. a borzalmas Outsiders esetében). Már egyből az elején paranoid és feszült hangulattal töri le a nézőt, amit aztán kíméletlen módon a legvégéig fenn is tart. Tenyérbemászó módon önfejű, magának való zsenit játszik a főszerepben Gene Hackman, ez nagyban segít, hogy végig mi is gyanúval figyeljünk minden mozzanatot és elidegenítve tudjunk véleményt alkotni a történtekről. Persze Coppolának éppen ez volt a célja és ezáltal annyira hatásos az antiszociálissá válás veszélyeire való felhívás.


– Egy technikai szakember ne üsse bele az orrát a világ dolgaiba.
– A nagyok játszmájába nem szabad belekérdezni.
– Ahol sok pénz van, ott mindig lesznek mocskos dolgok.
– Ha nincs melletted senki, aki könnyít a terheden, a lelked el fog kárhozni.
– Barátok nélkül, bármit is csinálsz az életben, elveszett ember vagy.

Bármennyi ilyen okosságot össze lehetne írni erről a filmről. Szótlanságával, a maga egyszerű, de határozott és ütős történetével, látszólag érzelemmentes és inkább politikai fennhangot sugall. Közben igazából nagyon is érzelmes, mert épp az érzelmi sivárság kegyetlenségét kapjuk meg kíméletlenül. Kriminek kiváló, túlzásoktól mentes, összeesküvés-kedvelőknek pedig külön finom csemege. Másodszorra érik be igazán, ezt szinte biztosan érzem.   7/10

2016. október 20.

Phantasm

Fantazma
Don Coscarelli (1979)

Szidjuk a mai horrorokat, mert ötlettelenek, agyonhasznált történeteket dogoznak fel újra és újra, ugyanazokat a mechanizmusokat erőltetik, mintha muszáj lenne. De legalább a javában már zavaró, gyakorlati jellegű, filmes hibák nincsenek. Tetszik vagy nem tetszik, de profibbak, mint elődeik. Roppant zavaró mikor elkezdek nézni egy régebbi filmet, és nem bírok koncentrálni a lényegre, mert felidegesítenek a bénaságok:

– Egymással szemben cipelik a koporsót, egy nappal később az egyik megkérdezi a másiktól, hogy mit keres a városban.
– A csendes kisváros kocsmájában a bárpultnál felszed egy ismeretlen, tökéletes nőt (max. 15 másodperc társalgás) és elsétálnak dugni.
– A very romantikus, temetőben létesített, vízszintes pozícióban realizált szexuális kapcsolat közben, megszabadítván a nőt a mellét fedő ruhadarabjától, tőlük 25 méterre, a nőn fekvő férfi és a távolság biztos takarásának nyugalmában, a leskelődő kissrác elismerően suttogja az éjszaka csendjébe: Wow! Én is csak ezt tudom mondani: Wow!
– Feszülten kiabálnak egymással, a képek extra-közeliben mutatják felváltva a két fél szemből felvett arcát. A következő beállításban látjuk, hogy egymás képében, kb. 30 centire vannak egymástól. WTF? Ki beszél így a másikkal? (Arról nem is beszélve, hogy a kamera elhelyezésének lehetetlensége mindig rossz beleélési esélyt ad.)
– A "Don't fear" ismételgetése adja meg az erőt főhősünknek ahhoz, hogy ne féljen. Ha ez így menne!


Lehet, hogy akkoriban ez elfogadott szint volt (nem lehet, hanem biztos), és az is lehet, hogy pár jobb pillanat még tudott akár újat is mutatni a nézőknek. Ma erről már szó se lehet, de igazából ha ezek felett elnézek (ami igencsak nehezemre esik), se találok bármi olyasmit, ami elismerésre méltó lenne. A történet pofon egyszerűségű és semmi mögöttes tartalmat, vagy érdekfeszítő misztériumot nem rejt magában, illetve nem dolgozza ki annyira, hogy felkeltse az érdeklődésemet. Ezt a filmet is bepótoltam, ezt azért elmondhatom.   4/10

+ A zene viszont egész megkapó, inspiráló és változatos, pedig egyszerű szinti-alapú.

Captain Fantastic

Matt Ross (2016)

Ez az a film, aminél kötelező megjegyezni, hogy ha ez lenne az alap hollywoodi színvonal, akkor nem lenne annyi panasz. Részemről legalább is. Megnyerő, mert szórakoztatóan, jó szívvel és közérthető tanulsággal beszél a mai világ viselt dolgairól. Gördülékeny a rendezés, kerek a történet, szimpatikusak és jók a színészek, nincsenek megvalósítási hibák és mindemellett ott van a tény, hogy kényszerűen csak pozitívan tud hozzáállni a néző, mivel erkölcsileg és értelemmel sem lehetséges nem szimpatizálni az elmondottakkal.


Viszont a másik oldalról ott van az enyhe túlzás, hogy az anyjuk nélkül, irreálisan szilárd egységbe kovácsolva élnek, érdemi konfliktusok nélkül, kemény munkára sarkallva stb. Meg az, hogy ennyire könnyedén túllendülnek minden problémán, hogy ilyen nagyon happy az az end, még ha tényleg csak így tudott kerek egész lenni a történet. Jó látni, hogy kicsit visszafogottabban mennyivel jobban működik a filmes gépezet, sokan tanulhatnának belőle. Néhány pillanatban egész elragadtató tud lenni, de elsősorban azért fogok emlékezni rá, mert szépen, elegánsan világít rá a természettől való totális eltávolodásunkra. Nem fejt meg semmit, mégis jó érzéssel tölt el, hogy velük együtt konstatálhatom egy szép, élhető élet lehetőségét. Csak rajtunk múlna.   6/10

+ Viggo Mortensen irtó érdekes figura. Főleg ezen cikk után.
± A fenti képet nézve nem tudok nem arra gondolni, hogy milyen gondos, kitartó, elhivatott munkával hozták össze ezt a tökéletesen változatos, ízléses, direkt hippis hatású szerelést a családnak. Ez a tény éppen az ábrázolni kívánt hozzáállással rendelkező életforma ellenkezőjét testesíti meg, na de ne feledkezzünk meg arról, hogy ez egy tömegeknek szánt, könnyed, kalandos dráma. Többek között ezért sem érdemel magasabb osztályzatot.

2016. október 18.

Swiss Army Man

Dan Kwan, Daniel Scheinert (2016)

Én naiv, azt gondoltam, hogy Paul Dano nem tévedhet nagyot, hiszen szinte csak remek filmekben szokott játszani. Aztán elém került ez a szörnyszülött. Agyament állatságnak álcázza magát, de közben csak egy rettentő fárasztó poénokkal telerakott, kiszámítható tucatsztori. A bitang módon letaglózó, bénító hatású humorra nem lehet eléggé felkészülni, arra meg számítani nem lehet, hogy ennyire vonalas a sztorit illetően. Korrekt a kivitelezés, jól is játszott, de kiégeti az agyat, és ezt nem jó értelemben mondom. Számomra cseppet sem szimpatikus ez a stílus. Egyértelműen az utóbbi idők legrosszabb filmválasztása.   3/10



2016. október 17.

Maggie's Plan

Rebecca Miller (2015)

A Woody Allen által lefektetett alapokra épül, tehát ma már bátran azzal a kifejezéssel lehet illetni, hogy klasszikus dramedy. El lehet nevetgélni a neurotikus, diszfunkcionális értelmiségi osztály csetlésén-botlásán, ahogy megpróbálnak kezdeni valamit a szerelem meg a gyerekvállalás névre hallgató, számukra teljesen idegenül ható fogalmakkal. Woody Allen azért volt ebben annyira jó, mert a legtöbb filmjében megtalálta azt a keskeny mezsgyét, amin végigjárva nem azon gondolkodott a néző, hogy hogyan lehetnek ennyire agyatlanok és hogy ez mekkora túlzás, hanem viccesen kifordított, nagyon is valóságos problémákat dolgozott fel, jó meglátásokkal. Greta Gerwig ráállt ezekre a típusú filmekre, és mint ahogy minden utóbbi produkcióban, ebben is ugyanazt a figurát játssza. A Frances Ha (way too overrated) főszereplőjével például bármiféle gond nélkül fel lehetne cserélni az ittenit. Átütő mondanivaló nélkül, sokadjára, nekem már nem kielégítő, hogy elnevetgélek egy ilyen se füle, se farka történeten másfél órát. Olyan érzés, mintha alacsony érzelmi intelligenciával megáldott, profi filmes szakemberek csináltak volna, számukra teljesen érthetetlen történetből valamit. Mintha maguk sem értenék, hogy miről szól.   5/10


+ A film a megvalósítás minden tekintetében teljesen professzionális.


2016. október 14.

The Lobster

A homár
Yorgos Lanthimos (2015)

Analizál és interpretál. Analizál és interpretál. Analizál és interpretál.

Analizálom míg értelmét látom, interpretálni meg értelmét nem látom. Tök poén ez a szenvtelen, teljesen érzelemmentes színjátszás. Ha úgy vesszük, egy kifordított világot látunk, mert az emberek valójában túlnyomórészt az érzelmeik nyomására cselekszenek, a tudatos átgondolt cselekvés kevesebb teret nyer. Ezzel szemben itt minimum fordítottak az arányok és úgy érzem ezzel mondtak nekem valamit, tehát látom értelmét a film elkészültének. Hogy mi az amit mondtak? Fogalmam sincs. Valahol a 2/3-a környékén elvesztettem a fonalat. Főleg azért, mert nem feltétlen tetszik, hogy merre halad a történet, pedig az elején a felvetés elég izgalmas. A szerelemnek, a párkapcsolatban való önfeláldozásnak vannak határai. Meg hogy a társadalmi elvárásokat nem ártana minél jobban leszarni. Talán valami ilyesmi.   6/10


+ Nagyon jó a zene, ami egyben egy hatalmas pluszt ad ahhoz az érzethez, hogy még véletlenül se vegye az ember túl komolyan a filmet.
+ Tetszenek a képek is.
– A mitológiája kicsit lehetett volna kidolgozottabb.

2016. október 12.

El Club

(The Club)
Pablo Larraín (2015)

Szóval valahova Chile tengerpartjára, egy elhagyatott faluba száműzik és zárják össze a szexuálisan abuzív, katolikus papokat. Van velük egy szintén nem enyhén problémás majdnem-apáca, de lényegében megfelelő ellátást kapva, egy csendes, szabad börtönben éldegélnek. Meg se próbálnak szökni vagy bármilyen módon lázadni. Ez az egyetlen jele annak, hogy tudatában vannak legalább annak, hogy a társadalom számára nem kívánatosak. Telnek az évek, és a már eleve teljesen korcs gondolataik tovább torzulnak. Elég bajuk van csupán magukkal megküzdeni, nemhogy egy komoly változással. Az új egyház által a kezelésükre igyekvő, felvilágosult kollégájuk megpróbálja rábírni őket bűnbánásuk mibenlétének feltárására, ezáltal újra szembesülnek az emberekkel való összeegyeztethetetlenségükről. Robban a bomba.


Sok év távlatában, a problémáik megoldására irányuló cselekedetek leghalványabb reménye nélkül, gyakorlatilag semmi esélyük "meggyógyulni" és újra beilleszkedni. Cserben lettek hagyva. Már az sem biztos, hogy tudatában vannak, hogy éppen a büntetésüket töltik. Márpedig akiket molesztáltak, egész életükre magukkal viszik a kapottakat és rettentő nehézzé teszik egy normális élet kilátását.

Pablo Larraín súlyos témát boncolgatva nyitja fel a szemünket. A Spotlighttal párhuzamosan, mégis teljesen más megközelítésben; talán egyre többen ébrednek rá, hogy a szőnyeg alá söprés nem old meg semmit. Hosszú út lesz még, mire az évszázadok alatt kialakult rendszert meg lehet változtatni, de a remény él.   7/10

± A zene eleinte egyhangú és komor, de a végére felélénkül és hatásossá válik.
± A fényképezés túl hangsúlyos. A torzító lencse érdekes, de a nagyon erősen manipulált színek elég ambivalens érzéseket keltettek bennem. Naturalista megoldás kellett volna.

2016. október 7.

Star Trek Beyond

Star Trek: Mindenen túl
Justin Lin (2016)

+ OK, rendben van, korrekt.
– Érdektelen, rettentő középszerű, kiszámítható és ismerős.
– Tele van kapkodó, irracionális akcióval. Pl. fél perc alatt szétszakítják a hajót, majd még negyed óráig támadják. Vagy szétlyuggatják a törzset, de még csak a levegő se szökik ki. Stb.
– Egy kurva nagy, romokban heverő űrhajón nyilván mindig mindenki gyorsan ott terem ahol épp szükség van rá.
– Minden egyes főszereplőnek van közelharci jelenete és mindenki, még Uhura is übersoldatként küzd.
– Scotty egy roncs űrhajóban összedug két kábelt és már megy is a gép, nice job!
± Nem basztak el benne nagyon semmit és a látvány is kielégítő.   5/10


– Simon Peggnek nem jut egy rendes poén se, mert nem írt magának. Miféle dolog ez?

2016. október 5.

Goksung

(The Wailing)
Hong-jin Na (2016)

Busanhaengnél (-nál?) a hype-hoz képesti csalódottságomnak adtam hangot. Sőt, szinte sérelmezve éreztem magam. Gondoltam, akkor egy lendülettel gyorsan túllépek az idei kötelező, dél-koreai új-hullámon és megnézem a másik példányt, amit oly' előszeretettel nyomatnak az elmúlt hetekben (and finally lezárom ezt a szakaszocskát a francba). Meg ahogy én azt gondoltam.


A legtöbben a játékidőt hozták fel negatívumnak (gyorsan essünk túl rajt, úgysincs sok), amivel én éppen nem értek egyet. Úgy szegezett oda két és fél órára, mint már régóta semmi. Nem túl hosszú, mert az elejét nyújtja meg, később pedig elég mozgalmas és nincs is benne felesleges anyag. Az első egy óra egy szépen felépített bevezetés, bizsergető, várakozással teli hangulatú, ráadásul bővelkedik a finom humorban. Szóval a negatívum számomra nagyjából annyi (nem akaródzik rátérni), hogy ezt az erőteljesen túljátszott távol-keleti sírás-rívást nem tudom a magaménak érezni. Nem tudom azt mondani, hogy ne lenne indokolt, elvégre elég borzalmas dolgok történnek, de valahogy számomra mégis távoli. Korlátolt vagyok, valamint rejtett rasszista, tudom. (Nem.)


Aztán ebből a helyenként egész jópofa, ütemesen adagolt, egyre növekvő feszültségű nyomozás-történetből szépen lassan kiveszik a humor és kialakul belőle egy rejtélyes thriller. Eleinte csak a főhősünk csetlését-botlását nézzük, ahogy nem akaródzik neki kihozni semmit a falucskát lassan felemésztő misztériumból. Aztán ahogy az ő családja is érintett lesz, felpörögnek az események és jön a varázslat, az üldözés, a zombiidézés, az ördögűzés, a megtévesztések, a gyilkosságok, a szellem(ek?), a démon(ok?), a néző meg csak kapkodja a fejét. Hong-jin Na történeti és filmtechnikai kliséktől mentesen, vérprofin tálalja a történetét, melyben minél tovább haladunk, egyre érdekesebbé válik, egyre kíváncsibbak leszünk és egyre jobban összezavar. A végére is képtelenség egyértelműen eldönteni, hogy kivel, mivel állunk szemben és legalább olyan tanácstalanok állunk, mint szerencsétlen Jong-Goo. Rengeteg értelmezés elképzelhető spirituális, vallási, fantázia vagy egy földhözragadtabb vonalon elindulva akár. A morális kérdés, az erkölcsi tanulság fájdalmas és rettentően találó.

Ha belegondolok, hogy egy egyszerű műfaji alapból mit sikerül itt kihozni és hogy mennyire valóságossá válik ez a kiismerhetetlen, velőtrázóan félelmetes természetfeletti; hát nem tudom mikor volt misztikum ilyen összetetten és bűnös élvezetben gazdagon jó. Az orrunknál fogva vezet, tornáztatja az agyunkat, közben veszettül élvezetes és a végére anélkül, hogy bármit is meg tudnánk fejteni (persze azért mindenkiben leülepszik egyfajta értelmezés), maximális át tudjuk élni. Na ezt adja össze valaki.   9/10

Szerk. 2016.11.20.: Másodszorra még jobban odaver, még jobb élmény. Hihetetlenül jól ki van dolgozva, hibának semmi nyoma. Nem látom okát, hogy ne kapjon maximumot.   10/10


+ Nincs CGI! És rohadtul nem hiányzik.
+ A gereblyés akciónál nagyon hangosan felnevettem.
+ Az olyan érdekes jelenetektől, mint például a hangos, zajos, hadonászó ördögűzés lesz igazán hatásos és stílusos film. Nem csak úgy odabiggyesztenek valamit, amiről tudjuk, hogy ördögűzés, hanem hosszú percekig nézetik és rettentő jó nézni. Érdekes, szokatlan amit csinálnak, sűrűn, ügyesen vágott, szépen fényképezett és közben is alakul a történet.

2016. október 4.

Stripes

Bombázók a seregnek
Ivan Reitman (1981)

Murray se rossz, de neki a pályája csúcsa igazából öregkorára jött csak el, mikorra az egész életére reflektálva tudja végre eljátszani saját magát minden egyes filmben. Ez 1981-ben még nagyon messze volt, ez még nem a legenda típusú Bill Murray, csak egy különlegesen jó humorérzékű színész. Harold Ramis a furcsa hangjával és a levetkőzetlen hétköznapiságával sokkal érdekesebb és eredetibb színt visz a produkcióba. Sajnos egy alapvetően földhözragadt közegben játszódó film számára nálam nemigen teremhet babér, abban az esetben, ha hirtelen dobálnak bele olyan történetelemeket, melyek teljesen elrugaszkodnak a valóságtól. Ehhez hozzáadódik, hogy ez nem egy fullra járatott vígjáték, hanem vicces történet, ezekkel a képtelenségekkel megtoldva. Pedig amikor csak helyzetekben realizálódik a komikum (pl. az egyébként erősen tárgyiasított nőkkel) akkor nagyon jó tud lenni, csak amikor tágabb értelemben próbál meg szórakoztató lenni, kiderül hogy kevés a spiritusz. Kihasználatlan a vasfüggöny témája, feleslegesek az akciók és minden nagyszabású indíttatás, illetve a túl sok játékidőt felemésztő, nem sok érdekességet szolgáltató iszapbirkózásos szál is. Összességében annyival összefoglalható, hogy kicsiben jobb lett volna. Szorosan a karakterekkel kellett volna maradni, mert abban volt az igazi energia.   5/10


– Bántotta a fülemet a "More worthless money for you." A jó kis német márkára mondja, ami nekünk akkor egy álom volt! De nem is ezért, hanem mert tényleg sértő és lenéző a pór európaiakra nézve. Mi szükség volt erre?

2016. október 3.

Mike and Dave Need Wedding Dates

Mike és Dave esküvőhöz csajt keres
Jake Szymanski (2016)

Eljött az ideje, hogy újra rápillantsak a vígjátékok aktuális állására, nehogy ne legyek képben és hülyeségeket beszéljek, amikor szapulom az erkölcstelen ocsmányságukat. Így utólag könnyen beszélek, de nem lett volna muszáj, mert már előre megfogalmaztam magamban, hogy durván erőszakos, a valóságtól elrugaszkodott, gyenge lábakon álló történettel megáldott, minden megvalósítási szinten középszerű lesz, és hát az is lett. Way over the top és egyszerűen nem érthető, hogy miért. Egyszer elkezdtek egymásra licitálni a vígjáték-gyártók, és most nem tudják abbahagyni. Új trendet, talán annyit vettem észre, hogy most már úgy szórják a filmes utalásokat, mintha kötelező lenne, de természetesen előkészítés és érdemi hatás nélkül, szóval whatever. Ezt is helyből-távol túllőtték.


Tulajdonképpen Aubrey Plaza és Anna Kendrick szimpatikussága volt az ami rávett, hogy megnézzem. Ők ketten most is aggasztóan tökéletesek, de közben szerepeiknek megfelelően rettenetesen visszataszítóak is egyben. Ez a tehetségüket igazolja, hiszen más produkciókból korábban már kiderült, hogy tudnak ők normálisan is színészkedni. A kérdés inkább az, hogy mivel ők felkapottak és keresettek, vajon miért álltak le egy ilyen semmiféle kihívást nem jelentő, eredetiséget nyomokban sem tartalmazó, alacsony értelmi ás szakmai színvonalat igénylő produkciónál? Biztos jó buli volt a forgatás, ennél jobb érvet nem igen tudok kiötölni.   4/10