2014. augusztus 27.

La ragazza del lago

A tó leánya
Andrea Molaioli (2007)

A legjobb dolog teljesen ismeretlen filmeket nézni. Főleg ha filmművészet szempontjából - számomra - viszonylag ismeretlen országból jön. Utóbbi időben azért láttam jó pár olaszt és egyértelműen megállapíthatom, hogy jók, jól alkotnak. Ez a film elsősorban azért érdekes, mert valahol félúton van a TV film és a mozifilm között. Toni Servillo és a klasszikus fényképezés hozza a mozi színvonalat, a kellően csavaros, ám egyértelműen TV-re termett krimi pedig húzza vissza a délutáni szórakozás sávjába. A legszebb pedig az, hogy ez egyáltalán nem baj. Izgalmas és érdekes a történet, van mélysége és nincs komoly hibája. A zene pár helyen még egész újító jelleggel hat, de többnyire inkább stílusidegen. Néznék még ilyesmit.   6/10



2014. augusztus 26.

Godzilla

Gareth Edwards (2014)

Nem nagyon értem azokat akik beleláttak ebbe a filmbe valami újító szándékot. Ez egy sima, szolgai kliségyűjtemény, egy szemernyi eredeti ötlet nélkül. Még hogy a japán ősöktől merít tisztelettel, na nehogy már. Elindul az egyik legborzalmasabb nyitánnyal, a korai, dráma alapozó halállal. Dramaturgiai paradoxon, amit még egy filmben sem sikerült hatásossá tenni, mégis ezren másolják. Üzenem minden filmkészítőnek: nem segít a dráma átélésében, hanem egyenest megöli azt. Röviddel utána hallunk egy fél poént az éppen hazatérő férjtől, a felesége pedig hálásan nevetgél rajta. A poénnak így nincs értelme, a karakterekről semmit nem tudunk meg. Ez a klisé mára annyira egyszerűsítve szerepel a filmekben, hogy tanítani kellene negatív példaként. Épp arra elég, hogy az agyunkban elraktározott, már jól ismert szituációt lereagáljuk... Így szépen végig lehetne menni a film hibáin, aminek persze semmi értelme nem lenne, mert nem érdemli meg.


Egyébként fantasztikus, hogy mire képes a cgi munka manapság. Ezt jó cél érdekében felhasználva, elképesztő műveket lehetne alkotni. Talán megérünk még pár ilyen filmet, de addig csak a vágyakozás marad. Borzalmasan unalmasak az akciók. Ráadásul teljesen külön lehetne választani a szörnyes részeket az emberi drámától, mert szinte semmi köze nincs a kettőnek egymáshoz. Színészileg nulla (Aaron Taylor-Johnson néz, Watanabe szájat tát), bár sok esélyt szegények nem is kaptak a játékra. Elizabeth Olsen pár pillanatra még így is bele tudott csempészni egy kis érzelmet, úgyhogy neki és az animációs részleg sok munkaórájának köszönhetően megkapja a 4/10-et.

2014. augusztus 25.

Wolfen

A farkas
Michael Wadleigh (1981)

Tehát ha jól értem, akkor az idők során a farkasok olyan elképesztő evolúciós utazáson vettek részt, hogy 1981-re már képesek belelátni az emberek politikai ügyeibe és a következtetéseket levonva stratégia gyilkosságokat elkövetni. Ja, és olyan fizikai sérüléseket okoznak, amikről nem lehet megállapítani, hogy hogyan készültek. Nincs több kérdésem. Lehet, hogy ez kissé illúzióromboló ábrázolása a történetnek, de amit leírtam, sajnos mind igaz. Egyébként nem ilyen rossz film. Mennek a klasszikus zsarupoénok (egész jól működnek), tetszetős a kialakított környezet és ragasztja a szemet Albert Finney uralkodó hajstílusa. Vannak benne nagyon felesleges belsőnézetes jelenetek, felesleges női karakter meg egy jó adag utánozhatatlan 80-as évek. Ez utóbbi inkább pozitívum. Meglepetésre. Ezt is láttam érzés.   5/10



2014. augusztus 22.

Neighbors

Rossz szomszédság
Nicholas Stoller (2014)

Nem mondom, hogy nem nevettem vagy szórakoztam rajta. A szám ízé mégiscsak keserű, mert megint eljutottunk odáig, hogy valami vicceset annyira túljátszottak, túlpörgettek, hogy mára - szerintem idő előtt - unalmassá vált. Seth Rogen és cimborái nem játszhatják hosszú évekig ugyanezt a figurát. Kíváncsi vagyok hogy ebből a crewból ki az aki meg tud újulni. Annyi már látszik, hogy a tágabb körből Michael Cera és Jonah Hill megmarad. Persze nem véletlen. A többiek meg úgy nézem hozzák továbbra is az obszcén, olcsó poénokat, ahogy azt előírják nekik. Kár. Sajnos rendesen megírt történet, értelmezhető karakterek nélkül ezek sose fognak érni semmit.   5/10



2014. augusztus 21.

Calvary

Kálvária
John Michael McDonagh (2014)

Nehéz megfogni, hogy mi miatt jó. Valami mégis azt súgja, hogy ez így jó, hogy ez így helyes. Talán az egyensúly amivel az abszurd és túl abszurd humor élén táncol vagy ahogy a kilátástalanság és kétségbeesés összejátszik ezzel a kényes humor aránnyal. Ami egyébként nélkülözhetetlen, mert borzasztó súllyal telepszik az emberre az egyházzal, a mai életvitelünkkel kapcsolatos merész állásfoglalások feldolgozatlansága. Mindenképpen többször meg kell nézni, mert amiről itt beszél nekünk (papok és a pedofília esete, öngyilkosság, elidegenedés), bőven sok ahhoz, hogy elsőre fel lehessen fogni. Címéhez méltóan, minden előkerülő karakter kibontható, továbbgondolható és kényszerűen erkölcsi/vallási tanítás példájává tehető. McDonagh ezzel nyitott egy saját ligát. Mély, gyönyörűen kivitelezett, művészi reflektálás világunkra. A maga nemében egyedülálló, máshoz csak távolról hasonlítható tanítás.   8/10



2014. augusztus 19.

Klass

Az osztály
Ilmar Raag (2007)

A nem túl kiforrott filmes múlttal rendelkező országokból érkező filmek alapvető befogadási problémája, hogy másolni próbálják az amerikaiakat. Versenyezni nem tudnak velük, úgyhogy az jár jobban, aki a saját útját járja. Ilmar Raag és az észt crew sajnos nem így tett. Elég csak a nagyon olcsó képminőséget és a béna bevilágítás nézni. Ez maximum a kézi-kamerával felvett jelenetekhez elfogadható. A hagyományos, totálokban gondolkozó filmezéshez öngyilkosság. Nem azért mert nem olyan szép, hanem mert amatőr hatást kelt és egyszerűen nem jól látható. Nem véletlenül operálnak a hiperrealisták extra-közeli képekkel. Egyéb technikai (és természetesen koncepcióbeli, tehár művészi) hiba a középszerű, következetlen zene. Átlagos elektronikus, keménykedésre játszó zene, majd megható zongorák "ahol kellenek". Nem valami fantáziadús.
A lényegi részre térve viszont meglepően jól működik. Nyilván kiszámítható, mert minden ilyen film kiszámítható. Mint mindig, most is ordítanak a kiugrási lehetőségek, nehéz elképzelni, hogy szegények így belesüppedjenek a tehetetlenségbe. De mit áltatom magam? Én is voltam fiatal és tudom, hogy milyen más minden, amikor veled történik meg. Főleg ha kamasz vagy. Szóval meg kell hagyni, hatásos. Csak ne lenne ott végig az az érzés, hogy ezt már láttam valahol. Tizenéveseknek, nálamnál kevésbé filmbuziknak azért működőképes lehet.   6/10



2014. augusztus 13.

Tropa de Elite

Elit halálosztók
José Padilha (2007)

Narrátor! Általános iskolás színvonal, ráadásul néha az időben is elég furcsán vezeti fel az eseményeket. Nagyon sokat ront az élményen. Technikailag és zenében jó. A vágás ritmusos, pörgős és ez remekül együttműködik a poénokkal. Tetszenek a szereplők, mert nem a szokásos karakterek, de maga a miliő is bőven tudott újat mutatni távoli, kelet-európai lényemnek. Ami azt illeti, nem kicsit esik nehezemre beleképzelni az ottani életbe magamat. Ilyen szempontból kifejezetten örvendetes, hogy lehetőségünk jutott belekukkantani a világ másik felének mocskos hétköznapjaiba.


De mit akartak a készítők mondani róla? Talányok keringnek a fejemben, mert nem érzem, hogy bárkit is elítéltek volna. Indokolatlanul durva és morálisan erősen megkérdőjelezhető. Kicsit ilyen férfias büszkeség süt le a vászonról, hogy milyen keményen küzdenek az életükért és az igazukért. Közben mindent szétrombolnak maguk körül, a tanulság meg sehol. Minden megy tovább ahogy eddig, csak cserélődnek a szereplők. Nem is arra gondoltam, hogy majd egy filmben megoldják egy metropolisz drogháborújának problematikáját, de a City of God esetében meg sem fordult ilyesfajta értelmezés. A kulturális különbségek, az egzotikussága miatt egyszer érdemes megnézni.   6/10

2014. augusztus 12.

Coherence

James Ward Byrkit (2013)

Mindig mondom, hogy csak ötlet kell. Kreativitás! Hollywood mindig jól megszívja, mert pont ez az, amit nem lehet pénzzel megvenni. Persze csak képletesen értem, nagyon jól tudom, hogy a pénz az dől. James Ward Byrkit a semmiből, saját története alapján és minimális költségvetéssel megcsinálta az utóbbi idők egyik legjobb sci-fijét. Ha a nagyok csődöt mondanak, akkor majd jönnek a kicsik. Nincs CGI, nincsenek űrhajók vagy alienek, csak egy körvonalakban felvázolt zavaros elmélet meg gondban levő emberek. Bőven elég! Adott a zárt közösség, a baráti társaság lezüllesztése, az adagolt misztikum, ezek töltik ki az idő nagy részét, szóval jobban belegondolva, ez is csak újrahasznosítás. Remek arányérzékkel, naturalista színjátszással (jobban leköti a figyelmet) viszont mindent el lehet adni (nekem legalábbis). Okos fejtörő és nagyon jó filmélmény. Még több olcsó sci-fit!   8/10



2014. augusztus 11.

The Double

A hasonmás
Richard Ayoade (2013)

Ayoade humorérzékét talán már nem kell bemutatni. Róla én eddig azt szűrtem le (mint emberről), hogy folyamatosan fókuszban van. Mindent nagyon gyorsan felfog és bármikor képes azonnal reagálni. Ironikus poénnal és roppant találóan. Egyelőre úgy néz ki, hogy egész estés filmjeiben, elsősorban nem a humorra koncentrál. Mégis, a nyilvánvalón kívül is, nagyon fontos szerepe van a humorérzéknek.


Mert itt kegyetlen nyomasztás van. Sötétség, szomorúság és kilátástalanság. Ugyanakkor végig ott motoszkál a szatirikus, cinikus humor, ami egy csapásra feloldoz a nehéz teher alól és közben megengedi, hogy komolyan lehessen venni. Roppant labilis egyensúly, de működik, a feszültség megmarad. Az ismeretlenbe való belecsöppenés (nincs semmilyen tájékoztatás, alapfelvetés) első momentumától a legeslegvégéig követ a suspense. Tökéletes ritmusban kapjuk a történetfoszlányokat, mindezt a komolykodó, a hangulathoz mégis maximálisan illeszkedő zene és az erős vizualitás teszi kikezdhetetlenné. Egyre csökken a mozgástér és egyre nő a bezártságérzés. Talán nincs is más a világon csak ez a pár helyszín. Jesse Eisenberg (eddigi legtesthezállóbb szerepe) figurájáért szimpatikusság híján is csak szorítani lehet. Főleg úgy, hogy a küzdelem méltó jutalmaként a királylány Mia Wasikowska ártatlansága lebeg a vásznon.


A film olyan, mint Ayoade emberként. Bármelyik pillanatban lehet számítani valami szellemes, agyafúrt finomságra. Mindfuck ide vagy oda, ezt én szőröstül-bőröstül befogtam. A történet egyben van, a script hibátlan és még a Braziltól eredeztethető díszlethez is mély tisztelettel fordulnak. Ayoade egy zseni. Két ilyen film után ez már egyértelmű. Az utóbbi idők egyik legjobb filmje. Nem csak a csiszoltságának köszönhetően, hanem az eredetiségének is.   9/10

2014. augusztus 7.

Elizabethtown

Cameron Crowe (2005)

A Majdnem híres-ből az érdemi ment a kukába (értsd: amitől komolyan lehet venni, gyakorlatilag ez maga a történet), viszont megmaradt a fantasztikus soundtrack és a nagyon erősen deklarált élethelyzetek. Utóbbiak sajnos olyan erősen túl vannak dimenzionálva, hogy súlyuk alatt majdnem összeroppan a film. Alig bírom magamra erőltetni a közvetíteni próbált érzéseket. A tetőpont a totál szétcsúszott, értelmezhetetlen temetés előtti rendezvény. Susan Sarandon karakteréről kiderül, hogy teljesen szét van esve a férje halála után, mégis az egész film ideje alatt úgy viselkedik mint aki be van szívva. Ami meg a két főszereplő között történik, az végig hamiskás és idegen. A túra egy nagyon jó ötlet, kivitelezésében mondjuk elég gyengécske (köszönhető Orlando Bloom halovány tehetségének), még nagyobb kár, hogy a film vége utánra sikerült csak beilleszteni. Ennek köszönhetően persze túl hosszú is.
Hát én ezt nem értem. Hogy tud valaki ennyire irányt téveszteni, ha egyszer már sikerült egy minden szempontból tökéletes filmet csinálnia?   4/10



2014. augusztus 5.

Locke

Steven Knight (2013)

Nagyon nagy ötlet, közepes kivitelezésben. Egy szereplővel is lehet végig izgalmas filmet csinálni, csak legyen elég jó a sztori. Azzal mondjuk nincs is baj, és Tom Hardy-val se. Rá szerintem most bármit rá lehetne bízni, annyira toppon hoz minden szerepet. Szóval a történet jó, az apával való beszélgetés túlzásától eltekintve egész realista hozzáállású. Ha ettől tartózkodnak és bevállalják a Hardy arcára fókuszáló egyediséget, akkor az egész kritikusvilág leborult volna előtte. Így is lebilincselő, de sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle. Unalmas a látványvilág, felesleges a sok ismételgetett bejátszás és bármiféle zene. Csak Hardy-ra kellett volna koncentrálni és akkor elkerülhető lett volna rádiójáték érzés. Egyébként kötelező, csak sajnálom az elszalasztott lehetőséget, azért károgok.   7/10


Nem nagyon emlékszem olyan filmre, ami visszaadja azt az egyedülálló férfias érzést, amikor tűzön-vízen keresztül akar vinni az ember valami iszonyú nehéz, nővel kapcsolatos ügyet, csak és kizárólag a jó szándék vezérli, lehet érezni, hogy igaza van, a hibáját annak idején csak pillanatnyi gyarlósága okozta és mégis rákényszerül a beletörődésre.


2014. augusztus 4.

Captain America: The Winter Soldier

Amerika Kapitány: A tél katonája
Anthony Russo, Joe Russo (2014)

Talán ezzel a filmmel ért fel a csúcsra a Marvel. Nem biztos, csak sejteni vélem. Lehet még pár hasonlóan izgalmas, végletekig kidolgozott agyzsibbasztás a tarsolyukban, de utána szinte biztosan elindulnak a lejtőn. Van egy határozott elképzelésük a szórakoztatás mikéntjéről, ha más nem, legalább ez tisztelendő. Maga a koncepció viszont nem enged meg semmilyen rendezői egyéniséget. Megerőszakolják a történeteket, ráerőltetik az egyendramaturgiájukat, amit persze rengeteg statisztikával és véleménykutatással sikerült végre valahára tökélyre fejleszteniük. Ennek persze ugyanolyan fontos része a marketing is. A túlpörgetett reklámhadjárat, az olcsó és üres utalgatások a többi film szereplőire/cselekményére egy darabig érdekes, most engem is egészen megvett. Viszont lassan minden filmjük teljesen ugyanolyan lesz. Szerkezetileg az utolsó pár között nem hinném, hogy bármi különbség lenne...


Mégis, idővel ez az ál-geek, popcornzabáló generáció is fel fog nőni (fizikailag biztosan), a végtelenségig csak nem tudják letolni ezt a torkunkon. A következő meg vagy okosabb lesz és túllát ennek a hiányosságain, vagy még bénább film is bőven megfelel majd nekik. Csak remélni merem, hogy melyik lesz a kettő közül. Az ilyen tucattermékeknél mindig ki fog lógni a lóláb és ha ilyen antipatikus műveleteket végeznek a háttérben, mint az Edgar Wright - Peyton Reed (Peyton motherfucking Reed!) csere, azzal az olyan távolságtartó nézők (mint én) pénzcsengetési kedvét már alapból lelohasztják.


Maga a film meg olyan amilyen. Ahhoz képest, hogy az előző rész milyen vacak volt, kész csoda, hogy ez az újkori Marvel eddigi legjobb filmje. Már-már a 7-es osztályzaton is elgondolkodtam, mikor eszembe jutott a jelenet amiben ScarJo próbálja borzalmas erőket megmozgatva eljátszani Natasha Romanoff nagy bánatát a S.H.I.E.L.D.-ben való csalódása után. Na ilyen gyenge színészi munka, ilyen üres, semmitmondó jelenet viszont sajnos nem csak egy van a filmben. Az akciók most kivételesen nincsenek kétszeresére agyonnyújtva (csak 1,5x), a történet pedig meglepő módon egész lebilincselő, úgyhogy tényleg úgy tűnik, hogy ezzel a művel felértek a csúcsra. Ha továbbra is marad ez az üzletpolitika (mégis mi a fenéért változtatnának?), akkor ennél többre nem lehet számítani a Marveltől.   6/10