2015. december 23.

Star Wars: The Force Awakens

Star Wars - Az ébredő Erő
J.J. Abrams (2015)

Hát beleszívják a bolygóba a napot, nem érted?

Most valami olyan nagyszabásút kéne írni, amiben a lehető legtöbb aspektust figyelembe véve számolok le a várva várt művel, és a végén annyira frappánsan zárom le, hogy akármi is a véleményem, az olvasó elismerően csettint: "Milyen igaza van!". De nem veszem én ezt ilyen komolyan, csak azért sem szedem össze a gondolataimat, nem nézem meg újra, hogy jobban megragadjon, csak leírom ami jön.

Elöljáróban még annyit - mert lehet, hogy Star Wars témában nem esett még elég túl sok szó ezen a blogon - hogy az eredeti trilógián nőttem fel, tehát kötelező jelleggel szeretem. Pár éve újranéztem mind az eddigi hat részt és összességében nagyjából annyi a véleményem, hogy 5,6,7,8,10,8. (Ha jól emlékszem.) Az előzmények nagyon kuszák és noha burjánzik bennük a fantázia, valamint jelenetek erejéig akár zseniálisak is tudnak lenni, Lucas nem tudja erős kézben tartani őket, nem egységesek. Az Új remény objektíven, filmként, egyáltalán nem olyan nagy szám, a Birodalom visszavág egy mestermű, a Jedi visszatér meg enyhe csalódás az előzmény nagyságához képest, de még így is méltó lezárása a trilógiának.

Miután Lucas eladta a lelkét jogokat a Disneynek, minden jóérzésű filmkedvelő vegyes érzelmekkel konstatálta, hogy össztűz alá leszünk véve. Én most azt mondom, hogy a stratégiájukat ismerve, már csak a nagy számok törvénye alapján is ki kell termelődni egy-egy valóban jó filmnek. Idővel. Mondjuk sztárvárszos kenőmájasra és tejre nem számítottam, de örülök, hogy még meg tudnak lepni.


Lassan tényleg nagyszabású lesz a cikk, úgyhogy térjünk a lényegre. Kezdem a közepén. Őszintén szólva, én szégyellném magam J.J. és a társírók helyében, hogy ennyire a fan service fullra járatását tűzték ki céljuknak és emiatt gyakorlatilag semennyire nem mertek hozzányúlni az alapokhoz. De leginkább azért, mert ennyire nyíltan nyúlják az Új remény alapsztoriját. Ugyanazokat az elemeket hozzák vissza újra és újra, és ez nyilván csak azért van így, mert egyből nagyot akartak kaszálni, be akarták hízelegni magukat a gigantikus rajongótábor minden rétegébe. Szóval valódi nyúlbélák.

Az eredeti trilógiában nem tűnt fel ennyire a cselekmény leegyszerűsítése. Pedig tényleg teljesen ugyanazok az elemek ismétlődnek folyamatosan. Itt viszont szinte mást se csinálnak mint lopakodnak, lőnek kettőt, odajutnak, improvizálnak, bejön nekik, ja nem mégis félremegy, menekülnek, külső emberek megmentik őket, elhajóznak. Ja és persze soha senki nem követ senkit és nem találják meg egymást csak valami csel vagy árulás folytán. És ha már itt tartunk, nem értem, hogy minek bele ugyanolyan rejtélyes fő gonosz, minek bele maszkos gonosz, minek kell erőltetni a családi szálakat, minek gyilkolják a gyerekek folyton az apjukat, minek bele halálcsillagbolygó, minek bele alagutas repülés, minek bele hülyelényes szórakozóhely, minek bele hülyelényes zenekar, minek bele ez a sok hülyelény egyáltalán, amikor 5 másodpercnél tovább mozog a kamera. És még sorolhatnám sokáig, de nincs értelme. (Nincs bajom a hülyelényekkel amúgy. Sőt!)


Az a helyzet, hogy ezeket a filmeket sose a realitásérzet és a logikusság miatt szerettük, ám most valahogy mégis kicsit túl egysíkúan jönnek egymás után ezek a jelenetek. Sajnos kizárólag az eredeti filmek élményeinek az újragyártása volt a cél, és mivel a történet is újrahasznosított, egészként tekintve, sima másolatnak tűnik csupán, amiben történetesen szerepelnek a korábbiakban is játszó szereplők. Lukácsot inkább szidni szoktam mint méltatni, de ebből a filmből igazából ő hiányzik. Lehet, hogy a filmjeit nem tudta egyben tartani, de sztorit tudott írni és a fantáziájának hiányát nagyon lehet érezni. Nem véletlen, hogy olyan semmitmondóan nyilatkozott a filmről. Tudja ő, hogy ez igazából nem méltó folytatásnak, de mit jártassa a száját, neki már nincs köze hozzá. Ő biztos nem engedte volna meg, hogy egy két órás nosztalgiavonattal szúrják ki a rajongók szemét.

Azért nem akarom elvetni a sulykot, igazából tetszett a film, csak hát nagyon bánt, hogy egy jól sikerült tucattermékkel folytatják gyerekkorom egyik legnagyszerűbb filmélményét. Egyébként meg, másodszorra, elvárások nélkül, lehet, hogy már sokkal jobban fog tetszeni. Arra azért nem gondoltam, hogy ennyire nem mernek semmit hozzákölteni a Lucas féle történethez, de talán majd a következő részben. Ott már több minden el fog dőlni. Most még inkább kérdéseket teszek fel, mert nagyon vegyesek az érzelmeim. Kellett ez nekünk? Jobb lett ezzel a Star Wars világ? Bírni fogjuk idegekkel a filmáradatot? Hát nem tudom, de annyi biztos, hogy a varázslat már elveszett. Így erőlködve nincs értelme megidézni, de legalább az esély megvan, hogy valamikor egy arra méltó kezébe kerüljön a történet folytatásának lehetősége.   6,5/10

szerk. '16.03.24.: Másodszorra, elvárások nélkül csakugyan sokkal élvezetesebb. Méltó arra, hogy a kedvencek közé kerüljön.   7/10


+ Ha valamire, hát a látványra nem lehet panasz. Meg úgy egyáltalán a megvalósításra sem. A film gyakorlatilag kifogástalan minden téren, de ezen a szinten ez természetes elvárás.
– John Williams egyetlen emlékezetes dallamot sem tett hozzá az eddigi munkásságához.
– Carrie Fisher színészi játéka minősíthetetlen. Han Soloval való életösszegző társalgásuk során a meghittség helyett mintha épp tőrbe akarná csalni, úgy néz. Nem értem ezt a jelenetet hogy sikerült így hagyni.
+ A Han solo vs. Kylo Ren "ütközet" jól sikerült. Köszönhető Adam Drivernek, aki egyértelműen a film legjobb alakítását nyújtja. Rajta kívül még Daisy Ridley jó, de Driver igazi mélységet tud vinni a karakterébe.
+ A poénok a film legnagyobb erőssége. Van belőlük bőven és hála a jó égnek, nem kizárólag visszautalásra építenek.

2015. december 19.

TRON: Legacy

Tron: Örökség
Joseph Kosinski (2010)

Hát kijön a program a számítógépből, nem érted?

Azt mondanám, hogy a látvány rendben van, de igazából nem valami fantáziadús, azon felül, hogy ezeket a világító csíkokat kitalálták. Persze azért látszik, hogy rengeteg munka van a díszletben és a cgi-ben. Totál értelmezhetetlenül próbálják beültetni a kitalált univerzumukat a digitális világba. Jó, nem lehet bináris fantáziasztorit felépíteni, de ez az összevisszaság akkor is nonszensz. Semmit nem lehet belőle komolyan venni, minden másodpercben bele lehetne kötni valamibe, súlya semmilyen történésnek nincsen. A sztori sablonos és unalmas, a színészi játék semmilyen, a Daft Punk zenéje csalódás, pedig valójában miattuk néztem csak meg. Nem volt szüksége a világnak erre a filmre, főleg nekem nem, de most már mindegy.   4/10


Mondjuk amíg ilyen Olivia Wilde típusú program varázslódik ki a binárisból, addig nincs nagy baj.

2015. december 15.

The Quiet Earth

A néptelen Föld
Geoff Murphy (1985)

A legszimpatikusabb dolog a filmben, hogy egyedi hangulata van, mert érezni, hogy direkt nem az amerikai irányvonalat követik, hanem a saját útjukat járják. És akkor ennyi. Több ténylegesen pozitív dolgot nem tudok megemlíteni. Volt egy ötletük, amihez tákoltak egy kis történetet, majd esetlenül filmre vették. Nem hinném, hogy aki megírta, annak a fejében az állt volna össze, hogy furcsán semerre se tartó beszélgetések után hirtelen nagy ölelkezések következzenek meg egy teljesen valószínűtlen kapcsolat jöjjön létre a szűkös számú szereplők közt. Nyilván volt egy terv ezeknek a felépítésére, csak valahol félrement. Nem a megfelelő momentumokat látjuk ahhoz, hogy ezek a viszonyok ne tűnjenek furcsának. A "tudományos" oldal csak egy katyvasz, és mindennek tetejébe a rövidsége ellenére is unalmas. Egyedisége miatt talán megkaphatná az egyel jobb osztályzatot, de akkor az már sajnos nem tükrözné a szenvedést, amit végigéltem.   4/10



2015. december 14.

Crimson Peak

Bíborhegy
Guillermo del Toro (2015)

A legjobb dolog amit megemlíthetek erről a filmről, hogy nem rossz. Legalább nem rossz, mindössze ennyit tud felmutatni G.d.Toro. Sokadszorra. Az a rendező, aki ilyen vagy olyan oknál fogva, de valahogy mindenki szívébe belopta magát. Szerintem az indokoltnál jóval nagyobb kultusz övezi (akármennyire is szeretem a Faun labirintusát), és ez szerintem ennyi középszerű film után, előbb vagy utóbb vissza fog ütni.


Mindenesetre most ott tartunk, hogy egy vérszegény, sokadjára átértelmezett történetet tálal szép lassú felvezetéssel és csalódást keltő középszerűséggel. Tényleg kitettek magukért a látványtervezők, tényleg minden a helyén van a cgi munkákat illetően is, de mindez csupán feleslegesen elfecsérelt energiának tűnik, attól a sok embertől aki dolgozott rajta. Az igazság az, hogy a világ egy cseppet sem lenne rosszabb hely, ha ez a film nem létezne. Maximum annyit tud felmutatni, hogy a rengeteg elődnél stílusosabban adja elő ugyanazt.   5/10

Pozitívum Jessica Chastain jelenléte, aki még így is tud érdekes színt vinni a karakterébe, pedig nincs éppen túlírva.

2015. december 10.

Ich seh, ich seh

(Goodnight Mommy)
Severin Fiala, Veronika Franz (2014)

A plakát vagy a trailer alapján senki nem mondja meg, hogy nem egy tucathorrorról van szó. Totál félretájolt a marketingstratégia, persze nyilván tudatosan ilyen. A film valós célközönsége, vagyis az érdemi filmélményre ácsingózók szűk rétege, jelentősen kisebb, mint a horrorfanatikusok tábora. Ez van. Gondolom a készítők azzal a tudattal mentek bele ebbe a lealacsonyító játékba, hogy ha tényleg jó a filmjük, akkor úgyis utat talál az értő közönség felé.


Jelentem, sikerült. Annyiból azért rendben valónak érzem a hatásvadász trailert, hogy tényleg bele van szőve a filmbe a horrorfilmekben használatos feszültségkeltés. Csak ez általában az üres eszközhasználat szintjére süllyed, mivel nincs mögöttes tartalma. Itt viszont pont arra célra használják, amire eredetileg is kitaláltatott. A hétköznapi élet, borzalmakba való eszkalálódásának kifordított reflektálódására. Nem lehet nem úgy gondolni rá, mint a jóléti, nyugati világ elszigetelt életvitelének veszélyeire való felhívás. Ennek prezentálására szerencsére a kényelmes életnek a leghűbb képviselői vállalkoztak, az osztrákok, akik korábban számos filmben bizonyították már Ulrich Seidltől a Revansig, hogyha rideg, letisztult előadásmódról, beteg elmék szétcincálásáról van szó, akkor rájuk számítani lehet.


Eleinte csak annyi fogalmazódott meg bennem, hogy "nem tehet róla az ember, ha hülyék a szülei". Aztán ahogy elértem a végére, jöttem rá, mennyivel többről van itt szó. Nem más ez, mint egy felhívás a társadalmi interakció és az emberi közösségek népszerűsítésére, de elsősorban a kommunikáció fontosságára. Nyugtalanító nézni. Méghozzá azért, mert szinte mértani pontossággal, lineárisan nő a feszültség és frusztráció egészen a végéig. És ezzel párhuzamosan döbben rá az ember, hogy mennyire hibátlanul van felépítve. Ami ebben az esetben ugyebár azt jelenti, hogy amit látunk, simán elképzelhető az életben is. Félnék megnézni másodjára, pedig lehet, hogy rányomnék még egyel nívósabb plecsnit. Letaglózó élmény, rideg, kíméletlen részletességgel megszerkesztett őrület, ami sajnos sokkal jobban hasonlít a valóságra, mint szeretnénk.   8/10

2015. december 9.

Cashback

Visszajáró pénz
Sean Ellis (2006)

Sean Ellistől ez csalódás. Meglehet, csak én vagyok most kevésbé fogékony az ilyen melankolikus történetekre, de azért ez tényleg indokolatlanul sok szenvedés. Az idő nagy részében az járt a fejemben, hogy legszívesebben felráznám ezt az alapjáraton is "rúgj belém" fizimiskájú, önmagát marcangoló fiatalembert. Szerencsére jutott humor is a sok érfelvágó dallam és kesergő lassítás közé, mert különben tényleg elviselhetetlenül lelombozó lenne. Egyébként nem lehet Ellist bántani a rendezésért és a megvalósításért, de mivel a történet is az övé, muszáj megrónom. Ébresztő Sean, there is so much to do in the world! Mondhatnám, de tudom, hogy milyen remek filmeket csinált eztuán, úgyhogy pssszt nekem.   5/10


Azért elég sok merész kép van benne és a látványra se lehet panasz!

2015. december 8.

Faults

Riley Stearns (2014)

Az ilyen filmre szokták mondani, hogy el van rejtve benne egy igazán jó élmény. Elkezdődik a szerencsétlen, szánni való, ember kifigurázásával. Ez egyszerre elkeserítő és mulatságos. Majd valahol a közép tájékon átkúszik egy feszült thriller szerűségbe. Leírva jól hangzik, de a hangvétel nincs tisztázva. Nehezen alakul ki, hogy mire megy ki a játék, mindazonáltal a végjáték mégis kiszámítható. Leland Orser és Mary Elizabeth Winstead is jól hozza a karakterét, de a dramaturgián és a sztorin még kellett volna gyúrni ahhoz, hogy üssön.   5/10



2015. december 7.

The Natural

Őstehetség
Barry Levinson (1984)

Amikor klasszikusnak meg örök érvényűnek neveznek egy filmet, remél mindenki jól magába száll előtte, mert nincs annál bosszantóbb, mint amikor nagy csalódás éri az embert, nosztalgiára, pl. egy jó öreg hollywoodi stílusú sportfilmre várva. A nagy kedvencek lista összeállításánál én is mindig újra és újra átgondolom minek szabad felkerülnie, úgyhogy ezt a filmet látva, jóhiszeműen azt kell gondolnom, hogy aki ezt ajánlja, az szereti a pátoszt, az unalmat és kizárólag nagy pillanatokban képzeli el az életet. Nekem meg a fájdalomtól a kanapén fetrengve, ki kell várnom, hogy végre el bírja ütni azt a kurva labdát, mert feszt csak harmadjára sikerül neki. Micsoda őstehetség, hogy a legutolsó pillanatban, amikor már mindenki leírja, akkor nagy nehezen, sikerül végre összeszednie magát. Az unalmon, az abból kitörő klisék puffogtatásán kívül nem sok látnivaló van ebben a két órában. Illetve de. Az idős színészek az elején eljátsszák a fiatalabb énjüket és ezzel jól megzavarnak. Robert Duvall konkrétan idősebbnek néz ki fiatalabban... Követelem, hogy mindenki értékelje át a régen látott filmjeit, mert ez a lelombozó élmény nagyon nem hiányzott. Később se fog.   4/10


Most vagy én kalandoztam el közben, vagy rohadtul nem derült ki, hogy miért lőtték le fiatalon.

2015. december 1.

The Man from Earth

Az őslakó
Richard Schenkman (2007)

Ez az érdekes ötlet, hogy létezik egy 14 ezer éves ember a földön és a tanár kollégáinak, barátainak csak úgy bejelenti ezt, úgy ütött volna igazán, ha a lehető legtermészetesebben hatnak a beszélgetések és semmiféle manír vagy tipikus karaktervonások nem jelentkeznek. Magyarul a lehető legrealistább hozzáállással kellett volna megközelíteni (jó, mondjuk én mindenre ezt mondom). Ám a gond nem csupán az, hogy ez nem valósult meg, hanem az, hogy semmilyen konkrét koncepció nem érződik a filmen. Totál amatőr a megvalósítás és a szerkezeti felépítés is arról árulkodik, hogy nem hozzáértők készítették. Volt egy jó ötletük aztán annyi. Jó irányba halad a beszélgetés, de nincs túl érdekesen megírva. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból bele kellett keverni Jézust, a kötelető szerelmi szálat és még egy családi fordulatot is, holott a sztori alapból kellően érdekes lett volna, ezek az erőltetett elemek csak rontani tudnak rajta. Ezen kívül a zene teljesen wtf szintű, akkor dübörög amikor csendnek kéne lennie, amikor szólnia kéne, akkor meg kussol. Lényegében egy közepes szintű TV film szintjén áll, de annyira azért semmivel nem sikerül elrontani, hogy ne tudnám jó élménynek nyilvánítani.   6/10



2015. november 30.

Ant-Man

A Hangya
Peyton Reed (2015)

Az utóbbi években a Marvel egy kötelező szintet azért mindig hozott. Mostanra viszont úgy néz ki, hogy túl sokat vállalnak a sorozatokkal és az évenkénti 2-3 fimmel. Összetett, átgondolt univerzumépítés ide vagy oda, sajnos (vagy rosszakaróknak nem sajnos) komolyabb hibáknak is be kell csúsznia. Az Edgar Wrightos vesszőfutás és a rém unalmas utód kiválasztása előrevetítette, hogy nem lesz egy eredeti alkotás, de ennél azért szerintem még így is többet érdemeltünk volna.


– Paul Rudd élete legrosszabb formáját hozza. Gyakorlatilag játék nélkül, az arcát adva, csupán testileg van jelen. Bármely tetszőlegesen kiválasztott filmjében szimpatikusabb, mint ebben a szerepben. Nem hiszem, hogy bármilyen instrukciót kapott volna a forgatás során. Ahogy a többiek se, mert Michael Douglas-szel egyetemben egy rettentő enervált társaságot alkotnak.
– A képregény ismerete nélkül, csupán erre a majd két óra játékidőre alapozva, minden akció logikailag kifogásolható, feleslegesnek és erőltetettnek tűnik, így a történetnek tulajdonképpen nincs értelme, mivel simán megoldható lett volna minden akció folyamatos rohangálás és túlbonyolított csiricsáré látványosság nélkül.
– Ebből következik, hogy az indítékok üresek, tele van klisé dumával és akad olyan beszélgetés is benne, ami úgy vált irányt, hogy nincs igazi kapcsolódási pont a két rész között. Kizárólag drámai nagyotmondás megy, miközben közepes poénokkal próbálják elütni a hiányosságokat.
– Mondja valaki, hogy Evangeline Lilly haja nem olyan mintha paróka lenne.
– A történetben található alapvető hiányosság, hogy direkt kiemelik a biztonsági ellenőrzés megerősítését, mivel a film cselekménye abba az irányba fog haladni. Nincs okuk rá, hogy ezt tegyék, és arra sincs oka Jelódzsekinek, hogy abban a szituációban ezt közölje. Úgyhogy tolják le másnak a torkán az ilyen toldozott-foldozott forgatókönyveket.
– A Hydra és a Vasemberes kapcsolódási pont is erőltetett és főleg túl direkt ahhoz, hogy üssön. Ez simán geekségnek álcázott marketingfogás. Olcsó húzás, átlátszó.
+ A Disintegration poén csak azért tetszik, mert a Disintegration a tárgya. Amúgy ez is kicsit erőltetett a szövegkörnyezet miatt.


Nem tudom elképzelni, hogy a következő pár év túltermelésében ne hulljon szét a Marvel univerzum. A kasszák csilingelni fognak, ez nem kérdés. De a kritikusok körében a hallgatólagos megállapodás eddig az volt, hogy a filmek ingadozó színvonala ellenére azért a tisztelet megjárt nekik, mert olyasmit csináltak, amit eddig senki nem tudott a George Lucas vezette Star Wars világ kivételével. Szerintem ennél ma már több kell. Jó filmeket akarunk látni, nem pedig mondvacsinált mitológiát és eszkábált pénztermelő beruházásokat.   4/10

Abba meg főleg rossz belegondolni, hogy öt év múlva a Star Wars világ hol fog tartani. Adja Isten, hogy legalább pár film jó kezekbe kerüljön.

2015. november 25.

Victoria

Sebastian Schipper (2015)

Ez az a film, ami arról lett híres, hogy 138 percben, vágás és vágatlanságot imitáló trükkök nélkül vették fel. Ez a legfontosabb ismérve, mert ezzel, pár hasonló próbálkozás mellett, egyedülálló a filmtörténelemben. Amúgy egy realista megközelítésű, szerelmi szállal átszőtt akció-drámaként lehetne legjobban jellemezni. Azt nem mondanám, hogy nagy elvárásokkal ültem le elé, de hajtott a kíváncsiság, hogy mennyire sikerül beépíteni ezt a meredek vállalkozást magába a filmbe, vagyis hogy mennyire eszi meg ez az ötlet az élményt, mennyire kell sokat feláldozni miatta egyéb területeken.


Nos, a helyzet az, hogy annyira gördülékeny és egységes, hogy ilyen kérdések fel sem merülnek. Az, hogy real-time haladnak az események, egyrészt egy egyszerűen megírt, sok szabadságot hagyó, de a sarkalatos pontokban kompromisszummentes forgatókönyvet igényelt és mellette egy emberfeletti koncentrációt igénylő, találékony fényképezést. Nehéz felfogni, hogyan sikerült a harmadik nekifutásra felvenniük, úgyhogy nem véletlen az sem, hogy a zárás után egyből a kamerát használó Sturla Brandth Grøvlen neve jelenik meg. Lényegében ő egyben a rendezője is a filmnek, ha a rendezésnek a gyakorlati oldalát nézzük. Nem hiszem, hogy lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire kirívóan újszerű és előremutató amit véghez vittek, de emellett szükségét érzem ugyanilyen nyomatékosan hangoztatni azt is, hogy micsoda egységbe kovácsolódik a történettel és a dramaturgiával ez az előadásmód. Rengetegszer láttunk már remek ötleteket a film egyéb területeinek elhanyagolása miatt elbukni, úgyhogy meg kell becsülni az ilyen ritkaságot.

Hibaszerűség c. megjegyzés rovatban feljegyzendő, hogy mozgalmassága mellett csak a város viszonylag szűk részében forgatták, hajnalban, de ezek a történetbe is integrálva vannak. Illetve a főszereplők butasága szúrhatja egyesek szemét, mivel simán elkerülhették volna a rendőrökkel való összetűzést. De én ezt sem érzem igazán jogosnak felróni, mert egyszerű, csóró népek, ahogy ezt az alapos felvezetésben megtudhattuk. Szóval nincs igazi hiba, üresjárat, kényszeredettségérzés vagy kompromisszumok. Lehetett volna feszesebb ugyan, két és negyed óra sok idő, de nem tudom biztosan mondani, hogy ezzel jobbá lehetne varázsolni. Úgy jó ahogy van, na.


Érdekes, hogy a semmiből, szcéna és stílusbeli előfutárok nélkül tört elő egy ilyen fajsúlyos, hibamentes film. Remélem nem próbálják meg utánozni, mert kötve hiszem, hogy ehhez mérhető lenne, akárhogy is próbálkoznak. Fiatalok, buli, romantika, akció, izgalom, dráma, ahogy még sohasem láthattuk. Kötelező, instant-kult remekmű, el nem eresztő flow-érzéssel, zsánerek összemosásával, természetes játékkal, szíven csapó realizmussal. Valami ilyesminek kell lennie egy filmnek 2015-ben.   9/10

Nils Frahm remek zenei betétei hangsúlyt adnak az eseményeknek és egyben részekre bontják a filmet.

2015. november 20.

Pride

Büszkeség és bányászélet
Matthew Warchus (2014)

Ha nem láttam volna már korábban egy csomó ilyen megható, felszabadító érzést keltő, jó cél érdekében készült, valós eseményeken alapuló, behízelgően poénkodó, túlontúl klappoló sztorival megáldott, a kelleténél kiszámíthatóbb, ám mindezek ellenére mégis jól működő filmet, akkor biztos lelkesebb lennék, de hát de. Azon kívül, hogy a számomra eleddig nem ismeretes történetet ismerteti, csupán összelopkodott momentumok ízlésesen tálalt gyűjteményeként tudom jellemezni. De azért jó volt megnézni.   6/10



2015. november 17.

Eden

Mia Hansen-Løve (2014)

Mia Hansen-Løve egy méltatlanul kevés figyelmet kapott, intellektuális filmkészítő. A mellőzésének egy nagyon egyszerű és könnyen kiszúrható oka van. Nem kifejezetten élvezetesek a filmjei. Ez kellően hülyén hangzik így, úgyhogy fordítsuk meg annyiban a dolgot, hogy a filmjei elsősorban nem a nézés közbeni élmény miatt nagyon jók. Hanem azért, mert hosszan az emberrel maradnak. Tálcán, érzelemmentesen tálalja felénk a felboncolt lelket, a háttér és a sok mellékszereplő mind részletekbe menően megmunkált. Olyan sok információt tol az arcunkba hirtelen, hogy első nézésre szinte biztosan nem sikerül mindent befogadni. Mindegyik filmjét szívesen újranézném, mert érzem, hogy másodjára jobban megérteném és hogy van még annyi réteg és mélység benne, amit érdemes felderíteni.


Amellett, hogy kielemzi a rocksztár életvitel legszürkébb egerének sorsfordító lépéseit, feltérképezi a modern, nyugati élet utolsó húsz évének alakulását az elektronikus zenei színtér változásának vonatkozásában. Attól kezdve, hogy a 90-es évek vége fele még mindenki kisebb klubokban nyomult nevenincs DJ-kel cimborázva, egészen addig, amíg a végére totál személytelenné, zilálttá és üzletközpontúvá vált minden. És ezt állítja párhuzamba azzal, hogy hogyan kopnak ki az ember életéből a barátok és hogyan lesz úrrá rajta a drog, ha nincs mersze továbblépni. Közben az egésznek keretet ad a Daft Punk mítosza, amit persze szépen megtámogattak zenei betétekkel is. Ez egyébként elég üdítő az elég bénácska garage számok áradata mellett.

Szóval összességében egy remekül kidolgozott, okosan felépített film. A történet egy az egyben elképzelhető a való életben, a hatásvadászat nagyon távol áll tőle. Elgondolkodtató és tanulságos, csak talán kicsit túl hosszú és steril ahhoz, hogy igazán meg lehessen szeretni. De hogy kifejezetten ajánlott, az ne legyen kérdés.   7/10

Vajon mire jó ez a mosott, pasztell színvilág? Miért kellett ez?

2015. november 16.

American Ultra

BeSZERvezve
Nima Nourizadeh (2015)

Tipikus példája annak, hogy hogyan baszódik el egy alapvetően jó filmötlet. Illetve, hogy hogyan formálja át a gépezet a maga képére az eredeti forgatókönyvet. Eme kijelentésem persze csupán feltételezés. Mégpedig annak a feltételezése, hogy ez egy félresikerült próbálkozás, nem pedig egy eredetileg is tucatterméknek szánt blődség.


Egész érdekesen indul, viszonylag hosszasan, alaposan próbálják felépíteni a karaktereket, melyeket Stewart és Eisenberg is teljesen jól hoz, de mellettük a karakterszínészek is abszolút jók. Tehát lényegében az alap rendben van, adott a modern, őrült humor, a könnyedség, a történet és a profi megvalósítás. Aztán beindulnak az akciók, az egész elveszti az egyéniségét, unalmassá válik és utána már maximum csak pár beteg poén erejéig tud újra fellángolni. Az értelmetlen piff-puff, a csinnadratta és a töltelékanyag hatására az idő elmegy vele, de ennek megfelelően a film második fele totál jellegtelen és érdektelen. Mikor tanulják már meg, hogy dráma kell az akcióhoz is.    5/10

2015. november 13.

Sukai kurora

Égenjárók
Mamoru Oshii (2008)

Lehet általánosságban beszélni a jelenségről, úgyhogy minden további nélkül, nyugodtan kijelenthetem, hogy ez az a típusú anime, amiben sokatmondónak szántan néznek rezzenéstelenül és végig olyan érzése van az embernek, hogy nagyon figyelnie kell, mert minden apróságnak jelentősége van és végül valami komoly dolognak, valami nagyszerűnek a részese lesz. Aztán közben kiderül, hogy az egész csak látszat és rettenetesen unalmas vánszorgást kell átélni egy közepesen érdekes, alternatív valóság világában. Attól hogy mindenki keveset beszél és azt is felettébb lassan mondja, sajnos még nem lesz mélyebb, még nem nyer értelmet benne semmi. Pedig ennél több aligha van ebben a filmben. Olyan mint egy üres váz, nem töltötték meg valós, átélhető tartalommal, csak pózokkal. Egyébként a képi világ sem tetszik annyira, de a CGI a korához mérten is impozáns. Ugyanakkor elég mulatságos a remek látvány nyújtó nyitány után megpillantani a klasszikus anime egyszerűségét. Ebben a kombinációban elég silány az összkép. Sehol nincs ez a Ghibli féle okosan implementált, egyensúlyban tartott kézi rajz + CGI arányú műveihez képest. Egy szó, mint száz, csalódás ez attól, aki a zseniális Ghost in the Shellt rendezte.   4/10



2015. november 12.

Trainwreck

Kész katasztrófa
Judd Apatow (2015)

Úgy éreztem, hogy ideje nekem is felderítenem, mi fán terem ez az Amy Schumer jelenség. Kicsit furcsállom, hogy épp erre a stílusra gerjedt rá az utóbbi időben a fiatalság és az internet népe, bár a szabadossága miatt persze érthető. De mégis, annyiféle irányból jött már elismerő jelzés irányában, hogy azt hittem ennél azért többre számíthatok. Mert aktualitása, humorérzéke ugyan van, de az ordenáré, léha, könnyűvérű, nihilista, hedonista oldal és ezzel együtt az ötletelős, egymás mellé passzított jelenetekből álló cselekménysor olyan jelentős túlsúlyban van az idő nagy részében, hogy a mellette felállított gyengécske karakterfejlődés és sztori, teljesen elveszti a jelentőségét. Nem mellesleg egy hajszál, nem sok, de annyival se mer továbbmenni egy középszerű romantikus film dramaturgiájánál. És persze az sem utolsó szempont, hogy számomra sántít egy kötelezően magassarkúban flangáló, részegeskedő, egyéjszakás kalandokat kereső, középkorú nő ilyen szintű pálfordulása is. A legnagyobb baj viszont az, hogy még Apatow rendezése is teljesen hozzáidomul a Schumer féle, sablonos forgatókönyvhöz. Nem érezni semmit korábbi rendezéseinek (legalábbis amiket saját anyagból csinált) következetességéből, gördülékenységéből, és hát lássuk be, ebben az anyagban azért jelentősen kevesebb agy van. Szituációkban helyenként nagyon jó, de Amy Schumer egyelőre egy egész filmmel nem bír el. A hiányosságok elfedésére teletömték híres sportolókkal, egy valag ismert színésszel, de ez se tévesszen meg senkit. Ez egy átlagos, maximum egyszer nézhető vígjáték, semmi több.   5/10


Amy Schumernek jó érzéke van a humorhoz, de színésznőnek teljesen középszerű. Ellenben Bill Hader minden jelenetben végtelenül cuki és jópofa.

2015. november 10.

Phoenix

Phoenix bár
Christian Petzold (2014)

Érdekes és roppant izgalmas az egész alapszituáció. Nem jut eszembe egyetlen olyan film se, ami konkrétan a háború utáni első pillanatokban játszódna, úgyhogy remélem mondanom sem kell, hogy mennyire kiaknázatlan területe ez a filmezésnek. Persze ez itt csak a háttér, de annak nem hiszem, hogy jobbat ki tudtak volna találni. Azért csak háttér, mert sajnos az Izraelbe utazós mellékszál az öngyilokkal együtt elsatnyad és súlyát veszti a végére, pedig elég sokáig építgették az elején ahhoz, hogy így elbánjanak vele. (És vele együtt az egészen furcsa módon szép Nina Kunzendorffal.) A kurfinyaság, amire a most is remek Nina Hoss - Ronald Zehrfeld páros készül, logikailag szintén kicsit kidolgozatlannak tűnik, de ez mondjuk csak szőrszálhasogatás, mert simán elképzelhető, hogy efféle különleges helyzetbe került emberek, a szenvedély és az élni akarás hevében ilyesmibe lovalják bele egymást...


Együtt voltak régen, közös céllal, egy egyszerű életben. Jött a háború, ami mindig mindent megváltoztat. És a sors fintoraként újra együtt lehetnek utána is, de teljesen más célokkal, mint két idegen. Furcsa csavarja ez az életnek, és bár a történetbe, a jelenetek felépítésébe sok helyen bele lehetne kötni (miért engedi a végén énekelni, mikor fogalma sincs arról, hogy tud e egyáltalán?), már maga a felvetés zseniális, gondolatébresztő mivolta miatt megéri megnézni. Kicsit rezgett a léc, de azért megkapja a jobbat.   7/10

Megjegyzés: A Barbara jelentősen egységesebb és jobb film.

2015. november 9.

Laurence Anyways

Így is, úgy is Laurence
Xavier Dolan (2012)

Még mindig nem értem, hogy hogyan tud egy - ennél a filmnél éppen - 23 éves ficsúr, ilyen érdekes történetet és ilyen bonyolult karaktereket írni. Egyszerűen nem tudok én se mást mondani rá, minthogy őstehetség. Pont. Ezt azért jelentem ki így, kihívóan, mert egyrészt ez a szokásos eseteknél is nyilvánvalóbb, de még inkább azért, mert pont ilyen emberekre van (lenne) szüksége a mindenkori, nemzetközi filmkészítésnek. Olyanokra, akik mernek szembe menni a konvenciókkal, akik ontják magukból az aktuális társadalmi problémákkal foglalkozó, személyes drámákat és akik folyamatosan változva, fejlődve haladnak előre. De elsősorban olyanokra, akik csak és kizárólag a saját fejük után mennek.


Xavier Dolan úgy csinál filmet, ahogy nagyon kevesen a szakmában. Ebből is látszik, hogy milyen kivételezett helyzetben van, hiszen gyakorlatilag megkötések nélkül csinálhatja azt, amit akar. És csinálhat bármit, abból siker lesz. Bár megítélése általában vegyes, de az alapokat illetően nem nagyon mondja senki, hogy rossz irányba tartana. Ha nem is egyöntetűen, de mindegyik filmjét istenítik valamilyen okból.

Rátérve a Laurence-re; mint egy értékelendő filmet, ellentétben a filmkészítéshez való hozzáállással, már nem tudom olyan lelkesen magasztalni. Nyilvánvaló, hogy túl hosszú, de ez egyébként egyáltalán nem jelenti azt, hogy unalmas lenne vagy szenvedős. Végig érdekes így is, csak mivel Dolan annyira telítve van közlési vággyal, szabályosan úgy robban ki belőle minden. Ehhez párosul a fékezhetetlen ötlettobzódás, valamint a filmes technikákkal való - enyhén önző - játék. Ezek így együtt, akárhogy is nézzük, egy elég izgalmas és élvezetes kombinációt alkotnak. Részemről el lehetne nézni ezt akármeddig, de ebben a formában azért persze nem lehet szuperlatívuszokban beszélni róla. Nem úgy, mint a zenei betétek kifogástalan válogatásáról és leleményes elhelyezéséről, illetve a most is szinte újszerűen jól kihasznált 4:3-as képarány makacs erőltetéséről.


A hossza miatt nagyon nehezen álltam neki, de most már teljes bizonyossággal tudom, hogy Dolantől sosem kell tartani. Csak remélni tudom, hogy minél tovább megmarad ilyen tiszta lelkűnek és továbbra is ontja magából a filmeket. Hiába tolja túl olykor-olykor egy ötletét, vagy tolja el a hangsúlyt öncélúan valami apróság felé, maga az amit csinál, a hibákkal együtt is sokkal többet ér, mint a folyamatosan áradó filmek java. Ellentétben azokkal (szitokszó!), ő tart valamerre és a célja is jó. Én csak bátorítani tudok mindenkit, tartsunk vele!   7/10

2015. november 5.

The Serpent and the Rainbow

A kígyó és a szivárvány
Wes Craven (1988)

Noha egyáltalán nem reménytelen eset ez a film, nekem elég sok problémám volt vele. Komolytalan hangvétele miatt nem más, mint egy izgága ötlettobzódás. Semminek nincs súlya, csak gyorsan megtörténnek a dolgok és pörgünk tovább magyarázat, értelem vagy bármilyen jelentőség nélkül. Se nem vicces, se nem félelmetes, se nem izgalmas, se nem rejtélyes. Mondjuk helyette mozgalmas, kalandos, laza és kompromisszummentes módon árad belőle gyakorlatilag minden, ami csak a készítők eszébe jutott. Biztos van akinek efféle érdekességszámba menő mivolta okán érdemleges lehet, szerintem elég a létezéséről tudni, nem érdemes végignézni.   4/10



2015. november 4.

Mr. Holmes

Bill Condon (2015)

Nagyszerű ahogy a szívére öleli a nézőközönség ezt a klasszikus felütésű, hűen klasszikus megvalósítású, klasszikus történetet, de én nem azért vagyok itt, hogy ettől elájuljak. Érezni rajta, hogy ezt klasszikusnak szánták és azon kívül, hogy ez a nevezett szándék messziről kiabál róla, tulajdonképpen nincs is vele semmi komolyabb baj. Csakhogy ettől nekem termékszaga lesz és már látom is magam előtt a roppant méretű kutatáshegyek között töprengő, számoló marketingrészleget meg a statisztikákat meg mindent. Lehet, hogy már a regényben is ez lapult, de lehet, hogy csak én vagyok erre túl érzékeny. Annyi viszont biztos, hogy ez így túl kerek, túl művi. Örömteli, hogy visszafogott és nincs agyonbonyolítva, illetve külön szót érdemel az is, ahogy a hétköznapi dráma vágányára terelik az eredendően detektív-sztorinak induló cselekményt. Azért inkább ennek örüljön a nép, mint egy Szpílbergnek vagy valamelyik tanítványának, de ez azért még elég messze van attól, hogy saját jogán klasszikussá váljon.   6/10



2015. november 2.

Slow West

John Maclean (2015)

Torz, alternatív vadnyugatkép akar lenni, de ahogy egy héttel a megtekintése után töprengek rajta, egyre inkább afelé húz a véleményem, hogy az igazi, vad vadnyugat valójában tényleg valami ilyesmi lehetett. Amikor az az ezernyi helyről odatévedt, különc figura hajkurássza teljesen elhagyatottan, konvenciók, erkölcs és a legcsekélyebb kontroll nélkül az életének hovatovábbját, nem kell csodálkozni rajta, ha elvetemült agyamenteknek néznek ki, amikor valamilyen okból kereszteződnek az útjaik.


Rengeteg oldalról megközelítve láthattunk már vadnyugati témákat, de szerencsére manapság előtérbe kerülnek az egyedibb, személyesebb történetek is (lásd és lesd). Ez a film, maga a filmkedvelők paradicsoma, hiszen finoman árnyalt, okos és szerethető humorral, valamint tetemes mennyiségű iróniával tárja elénk a fenséges, szájtátva bambulós képekkel festett, meglepetésekkel teli történetét. Tele van az érthetetlenség határát súroló, furcsa figurákkal, akik nem átallanak lenyűgözni minket sajátosságukkal. Legszebben mondva, az egész egy rohadt kúl, felforgatott road movie, amiben szinte minden percre jut valami izgalmas vagy érdekes kis finomság. Egy nagy csemege, amit egyszerűen habzsolni kell!   7/10

Ben Mendelsohn for president!

2015. október 30.

First Blood

Rambo
Ted Kotcheff (1982)

A fejekben a későbbi folytatásoknak köszönhetően ez maradt meg, de ahogy a VHS Paradise cikkből is kiderül, ez a film közel se az a film, amit a 80-as évek méltán híres és egyben hírhedt, egyesek által lesajnált, mások által pedig agyonajnározott akciófilm-jelenség, úgymond jelképének tekinthetünk. Úgy is fel lehet fogni, mint az előképét ezeknek a nyers, céltalan, agyatlan golyózáporoknak, és mint ilyen, azt is újra megállapíthatjuk, hogy minden túlburjánzó, a belterjesség érzetét keltő művészeti stílusirányzatnak, van valahol egy bölcsője, aminek tényleg jelentősége, súlya és célja van.


Szóval ez egy - a kifejezés legpozitívabb értelmében - ízig-vérig hollywoodi dramaturgiára épülő, after-vietnam akció-dráma, méghozzá a lehető legjobb fajtából. A guilty pleasure érzetet alulról súroló akciójelenetek mellett komoly háborúellenes mondanivalója van és legnagyobb örömömre ezt nem klisés dramaturgiával, illetve túlgondolt biztonsági játékkal oldják meg, ahogy a tengerentúlon leginkább szokás, hanem egy lazán, de határozottan felvázolt személyes drámával, ami maximálisan átélhető és tálcán kínált szimbolikája által mindenki számára könnyen levetíthető a vietnami háború értelmetlenségére és társadalmi következményeire. Mindezt komor, egész ridegnek mondható hangulattal tálalják, visszafogott mennyiségű klasszikus akcióhumorral és az akkori kornak megfelelően, referencia szintű fényképezéssel. Stallone végső, gyerekként fröcsögő kifakadása, kis túlzással az egyetlen igazán komolyan vehető színészi alakítása a pályája során, de komolyra fordítva a szót, ebben a filmben maximálisan helyt áll végig, le a kalappal előtte.

Az én szám íze minimálisan keserű csak az újbóli megnézése után, mivel számomra kicsivel több az akció mint kellene. De hangsúlyozottan jelzem, annak tudatában írom eme sorokat, hogy újranézésem előtt, maximum pár képre emlékeztem belőle, annyira kiesett az egész kiskoromból. Mindenesetre azt semmiképpen nem lehet elvitatni, hogy még ma is teljesen vállalható, sőt, a kora miatt szinte alig szenved valami csorbát. A mondanivalója pedig ugyan konkrét korhoz kötött, mégis örök. Soha jobb meglepetést egy Hollywoodot gyűlölve imádó filmkedvelő számára.   8/10

Ink

Jamin Winans (2009)

A magasságos ég látja lelkem, nem a megvalósítás minden szintjén ostorcsapásként ható gagyiság és bénaság által keltett ellenérzések beszélnek belőlem. A sztori egy agyonbonyolított zagyvaság, ami nagy nehezen ugyan kilyukad valahova, de addigra maximum a legelszántabbak, a gyereklelkű, és a legnaivabbak rétege képes még figyelni rá valamicskét. Rettenetesek a színészek, nagyon sok van belőlük (részük funkciótlanul) és például az a kevés humor, amit bele próbálnak vinni is balul sül el. Nameg! Kis konga dobot ütve váltanak dimenziót vagy mi a fityfirittyet! Hogy képes ezt a filmet valaki ajánlani?   3/10



2015. október 28.

Breathe In

Kísértés
Drake Doremus (2013)

Ha arra vágyik az ember, hogy magával rántsa a szerelem illúziója és megszédítse másfél órára, akkor ez egy megfelelő film lehet. Beware, mert tele van rettenően hamis pillanatokkal, amik csak és kizárólag a filmeken léteznek. Like, hangverseny közben az éppen játszó férfi sokat mondó pillantásai a nézőtéren legalább 30 méterre ülő lány felé. Persze elképesztő kapcsolat alakul ki közöttük ott, elvégre nem egy komolyzenei mű tökéletes eljátszására kell törekednie és nem gát a távolság se, hiszen ilyen messziről már azt is nehéz megállapítani, hogy a másik fél épp merre néz. És a drámai zene, a lassítás is lejátszódik a fejekben, tudom én, hogy így megy ez.


Szóval ennek tudatában kell nekiállni, ám hangsúlyozottan mondom, megérheti. Még annak ellenére is, hogy a manipulatív dramaturgia mellett ráadásként kiszámítható is. Mellette szól még, hogy veszett jó a soundtrack, remek színészek által, jól játszott és ha engedi magát elragadtatni az ember, akkor kikapcsoló érzés nézni. Viszonyítási alapként itt van Doremus előző filmje, a Like Crazy, ami megközelítőleg ugyanezt nyomatta, csak visszafogottabban és kevésbé erőltetetten. Vagy a nálam etalonnak számító Mademoiselle Chambon, ami történetében nagyon hasonló, csak ott a realizmus a megközelítés eszköze és ennek ellenére, vagy éppen ezért, sokkal átélhetőbb. A Breathe In nem olyan hatásos, mint ezek, de azért közel sem elfecsérelt idő végignézni.   6/10

2015. október 27.

Lovely & Amazing

Nicole Holofcener (2001)

Nehéz meghatározni, hogy mi az amitől kicsit szedett-vedettnek hat, de ha valamit mindenképpen okolnom kell, akkor a karakterek hálózatának koherenciáját mondanám. Kár, mert a egységesség hiányának érzete az egyetlen, ami jobban belepiszkít az összképbe. Jó, totál jellegtelen a zene és a fényképezés, de ebben a stílusban ez annyira nem fontos. Pedig egyébként jelenetről jelenetre folyamatosan meglep a szituációk találékonyságával és egyből el is fognak az ismerős érzések. Ritka az olyan filmkészítő aki ennyire el tudja találni a hétköznapok azon pillanatait, amik ilyen jól jellemzik a kapcsolataink milyenségét. Csak valahogy egy nagy sztorivá nem áll össze, hiányzik belőle a konklúzió, az erő, a megoldás, a feloldozás, a nagy tanulság és így tovább. Mindazonáltal a remek jelenteknek és a rendkívül szimpatikus színészgárdának köszönhetően az időpocsékolástól elég messze van.   6/10



2015. október 26.

Undertow

Áramlat
David Gordon Green (2004)

A társadalom peremére a feje által önhatalmúlag száműzött, kizárólag férfi nemű tagokból álló, csonka család végső vesszőfutása, avagy mindig varrd el az összes szálat, különben előbb vagy utóbb utolér a korábbi életed és többé soha nem enged el.

Bár utólag kicsit olyan érzésem van, hogy erőltetetten próbál meg feltűnősködni a naturalista képek mellett időnként megjelenő érdekes kimerevítésekkel, jobban belegondolva egyáltalán nem öncélú ez, csak talán jobban is ki lehetett volna használni az ebben rejlő lehetőségeket. Az elején egész sokat, aztán egyre kevesebbet kerül használatra, kicsit ötletszerűnek tűnik, nem pedig átgondolt koncepciónak. Philip Glass zenéje is egész visszafogott, nem valami sűrűn használt. Ám amikor szól, akkor zseniális. Ez tőle mondjuk nem újdonság.

A történet viszont szépen felépített és a hétköznapiságtól merően távol álló, ritka egyedeket tanulmányoz. Így jóval többet mond el egy pl. nálunk játszódó családi viszálynál, már amennyire egy halálesetet is magába foglaló nézeteltérést átlagosnak lehet mondani. Az emberi érzéseken kívül szinte minden körülmény figyelemre méltóan érdekes és más megvilágításba helyezi a főleg a gyerekek szemével vizsgált eseményeket. A rendező úr szereti a zárt világban élő lelkeket boncolgatni, hogy merre torzulnak és ütközésük a társadalom egyéb rétegeivel milyen amplitúdójú rezgéseket kelt. Egyfajta amerikai álom antitézis, egyszerű emberek furcsán alakuló életét mutatja be, kellően szokatlan megközelítésben. Egész egyedinek mondható élmény, pedig ezt már nem gyakran mondom egy filmre. Határozottan figyelemre méltó alkotás, ugyanitt méltatlanul elfeledett is sajnos.  7/10


Furcsa belegondolni, hogy ugyanaz az ember csinálta a nézőket szó szerint halálra fárasztó Király!-t és ezt a filmet. Azért szerencsére D.G.G. munkásságából inkább az előbbi lóg ki, ráadásul elég messze a többi filmjéhez képest. Lefele és a minőségét tekintve értem.

2015. október 22.

Matchstick Men

Trükkös fiúk
Ridley Scott (2003)

A filmmel semmilyen probléma nincs, vagyis az az egy nagy bökkenő, hogy nem érzem, hogy most sokkal jobb nekem azáltal, hogy bepótoltam eddigi hiányosságomat a megnézésével. Valamelyest kiszámítható, ez mondjuk csalódás, Cage viszont meglepően vicces és jól nyomja. Egyébként más nem is nagyon fog megmaradni belőle, úgyhogy azzal a gondolattal, hogy "nem kell minden túlgondolni", le is zárom rövid értékelőmet.   5/10



2015. október 20.

Beasts of No Nation

Cary Joji Fukunaga (2015)

Fukunaga túl nehéz feladatra vállalkozott. Komoly, nagyívű, mély akart lenni, ám helyette unalmas, hosszú és közhelyes lett. Az elején csak rossz előjelnek tekintettem, amikor megszólalt a gyűlöletes narrátor, de nem is ez az, ami annyira lerontaná az élményt. Közbevetve megjegyzem, hogy a megvalósítás minden szinten profi, a zene kb. annyira, hogy szinte észre se lehet venni...


Szóval ez az a típusú film, amit megnézünk, elszörnyülködünk, együtt érzünk velük, aztán csendben megállapítjuk, hogy nekünk mennyivel jobb a viszonylagos nyugalomban és megyünk tovább. Belőlem konkrétan a nézése közben sem váltott ki szinte semmilyen érzelmet (én, mint az érzéketlenség megtestesítője), csupán intellektuálisan tudom elismerni. Semmit nem vállal fel, hogy közelebb hozza ezeket a távolinak tűnő embereket, ezt a világot, ami ilyen messziről teljesen súlytalanná válik. Rengeteg borzalom van a világban, most ezt a szegletét is kicsit jobban megismertük, de ezáltal sajnos se nekünk, se nekik nem lesz jobb. Egy cseppet sem. Hát nem gondoltam, hogy ezt a filmet ennyivel el lehet majd intézni. Csalódás, de persze ez viszonylagos, mert azt szerencsére azért nem lehet mondani, hogy rossz lenne.   6/10

2015. október 19.

Dope

Rick Famuyiwa (2015)

Súlyos arcok, geeky shit, jó nők, pergő duma, váratlan fordulatok és az eszeveszett iram ide vagy oda, a film betartja a játékszabályokat és megmarad egy faji megkülönböztetés ellen kampányoló és a mindenek feletti egyenlőségét propagáló tömegterméknek. Mint ilyen produktum, a jó cél érdekében nyilván megengedőbb az ember, de igazából nem nagyon van szüksége arra, hogy a védelmére keljenek. Akármennyire is átlátszó, ahogy kicsit kényszeredetten próbálják elterelni a sablonosságról a figyelmet, jó érzés belemenni a játszmába amit kínál. A poénok színvonala sajnos hullámzó, de azért elég sok emlékezetesen beteg és agyament szituáció kiakasztja az agyat és elég jó százalékkal betalál. Profin kidolgozott minden téren, és a legfontosabb hibája is ebből származik, ugyanis a céljával ellentétesen nem sikerül személyessé varázsolni, pedig érezni, hogy nagyon dolgoztak rajta. Az őszinteség hiányzik belőle, ami pl. a Superbadet olyan önfeledté és mindenki számára másodpercek alatt érthetővé tette. Ebben a kacifántos, kicicomázott történetben is sok lehetőség lett volna, csak egyszerűbbé kellett volna varázsolni; nem kell mindent így túlgondolni. Mindenesetre az utóbbi időkben kevés ehhez foghatóan vicces, intelligens és közben mégis kellően meredek vígjáték készült, pedig igény az ugye volna. Filmbuziknak az aktualitása miatt amolyan kötelező jellegű darab.   7/10



2015. október 16.

Turbo Kid

François Simard, Anouk Whissell, Yoann-Karl Whissell (2015)

Üres pózok összelopkodva, fantáziátlanul összeillesztve, fárasztó humorral teletömve, sablonos történetre ráhúzva. Nem fér a fejembe, hogy ezt a filmet hogyan ajánlhatják oly sokan internet szerte. Ilyen alantas, gyenge színvonalú poénokon (ráadásul nem átallanak folyamatosan ismételni őket), szerintem utoljára alsós koromban tudtam nevetni, de őszintén talán soha. A vég nélkül ömlő vér mély, többletjelentéses mivoltát, az én csekély értelmi felfogóképességemmel sajnos nem tudom értelmezni. Na jó, nem beszélek magas lóról, szerintem ez a fajta egyéniség nélküli, ötletszerűen összedobált újrahasznosítás sehogyan nem eredményezhetne jó filmet, ez már sokszor bebizonyosodott. Ám ezzel a gyerekes, túlzásba vitten primitív, mi több saját primitívségével hivalkodó poénkodással, még sokkal, de sokkal többet rontanak az egyébként is katasztrofális helyzeten. Gondolom van azért valami érdeme is, bár ez számomra nem derült ki teljes bizonyossággal. Azért egye fene, nem a legrosszabbat kapja.   2/10



2015. október 15.

Z for Zacharia

Z, mint Zakariás
Craig Zobel (2015)

Azt nem lehet mondani, hogy ne lenne kihasználva a körítés, mármint a poszt-apokaliptikus környezet, de ennél azért jóval többet is ki lehetett volna hozni belőle. Lényegében ezáltal csak egy gellert kapott a szerelmi háromszögben való vívódás nyálmentes dokumentációja. Merhát' ez akármennyire is néz ki másnak, végül csak egy sima half-romantik, párkapcsolati light drama. Nem rontanak el benne semmit, de nem is nyújt többet, mint ami az alapvető elvárás egy ilyen témájú filmnél. Margot Robbie és Chiwetel Ejiofor kettőse nagyon jól működik, mert mindkettejük ragyogóan hozza a tipródó karaktert. Robbie cuki és megható a sohasevolt, mesebeli naiva szerepében, Ejiofor pedig a bölcs, de esendő figurát hozza szépen és szerencsére nem annyira sablonosan. Chris Pine karaktere nem különösebben érdekes és a játéka sincs pariban az előbbi kettőével, szóval miscasting, mert alapvető szükség lett volna egy megfejthetetlen köpönyegforgatóra harmadikként. Én beraktam volna mondjuk Ethan Hawke-ot a helyére, na az érdekes lett volna. A sejtelmes lezárás azért elég szépen feldobja a közepétől elég kiszámítható cselekményt, és igazából még simán néztem volna, hogy mi történik velük. Összességében a film azért inkább egy elpuskázott lehetőség, mert egy csomó minden jól működik benne, mégsem válik egyedivé vagy legalább egységessé.   6/10



2015. október 14.

Après mai

Május után
Olivier Assayas (2012)

Lehetett volna ez egy nagyon jó film is akár. A kort, az atmoszférát Assayas szépen építi fel, érdekesek a szereplők... Nade álljunk már meg. Miért ilyen búvalbélelt mindenki? Miért az ideológia tölti ki a mindennapjukat? Hogy lehet az, hogy mindnyájuk életét az eszmék határozzák meg? Miért kutatja mindegyikőjük ilyen látványosan és nyilvánvalóan az ismeretlent? És még egyszer: Hogy lehet mindenki ilyen komor és rideg? Tudom, hogy nem sok alja van az ilyesminek, de azért hasonlítsuk csak össze a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan szereplőivel az ittenieket. Hát lehet ekkora különbség negyveniksz év elmúltával és ezerötszáz kilométer távolságából? Tudom azt is, hogy nagyon más világ volt az, de azt azért nem hinném, hogy - kis túlzással élve - érzelemmentes robotok lettek volna az akkori fiatalok. Ilyetén módon, hiába a komoly hangvétel, a mély merítés, a remek, ráadásul ügyesen használt soundtrack, Lola Créton szépsége és még sorolhatnám az egyébként fantasztikusan részletgazdag kidolgozás többi fontos tényezőjét. A szereplők egyszerűen annyira nem valósak, hogy az egészből nem sül ki semmi. Bemutatja a közeget és kész. A történet olyan minimális, hogy se eleje, se vége nincs (ez egyébként nem lenne gond), minden apró rezdülés a hangulatkeltésre és a korhűség megteremtésére koncentrál. Ez a kombináció szerintem így ebben a formában sajnos nem elég.   5/10



2015. október 7.

Another Day in Paradise

Még egy nap a paradicsomban
Larry Clark (1998)

A kizárólag gyerekekkel készült filmjeihez képest, Larry Clark itt kevésbé törekedett az autentikus környezet kialakítására. Illetve ebben az esetben nincs is egy konkrét közeg, ami beszippantotta és késztette volna arra, hogy mindenáron filmet készítsen róla. Ez egy hagyományosabb, hollywoodhoz közelebb álló narratívájú, karakterközpontú, drogos tolvajokról szóló, roadmovie-ba ágyazott, coming of age film, hathatós zenei kísérettel. A zene azért fontos és megemlítendő, mert anélkül átcsapna kemény drámába, de a remek ízléssel válogatott rhytm & blues meg ehhez hasonló oldies soundtrack ügyesen elhelyezett darabjai, könnyítenek annyit a súlyosan eltévelyedett junkiek történetén, hogy végig csak egy kalandként élje át a néző ezt az ámokfutást. Stílusában nagyon hasonló a többi művéhez, de egyértelműen jobban visszafogja magát, nincs meg az a túlzó perverzitás-érzet, ami miatt annyian kiakadnak rá egyéb művei miatt.


Az öreg imádja hangsúlyozni, hogy mindent kihoz a színészeiből. Csupán ezt a filmet nézve, azt kell mondanom, van benne valami, hiszen Melanie Griffith-ből nem sok rendező tudott igazi színésznőt faragni, de itt elég meggyőző volt. James Woods hivatalnok-feje meg kicsit furcsa választás egy ilyen elborult ürgére, ám rá se lehet igazán panasz. Na meg senkire se. És összességében a filmre se. Ennyi idő távlatából látni, és egy valag drogos filmmel a hátam mögött, sajnos nem tudom azt mondani, hogy sok újat mutatott volna, de az mindenképpen megállapítást nyerhet, hogy kiegyensúlyozottan rendezett, mozgalmas és kerek a történet, nincsenek üresjáratok, jók a színészek, szóval elég pöpec kis film. Bírtam, ajánlom, meg minden.   7/10

2015. október 6.

Jurassic World

Colin Trevorrow (2015)

Bár egyszer már azt mondtam, hogy nem fogom megnézni, de kíváncsi lettem a paradoxonra, miszerint mindenki akinek valamicskét adok a véleményére, azt mondta, hogy vacak, ellenben a többségi konszenzus valamiért mégis inkább a jó felé hajlik. Nem szerencsés ha túl kíváncsi az ember.


Amikor az első pár perc után kiderül, hogy épp egy agyonfikázható, a végletekig kiszámítható filmet nézek, el szoktam kezdeni néha megjegyezni vagy feljegyezni, hogy mi miatt nem jó. A kibővített változata ennek így néz ki:
– Az eredetiben is volt, így ebbe is kellenek gyerekek. Nincs nagyon funkciójuk a történetben, de azért kellenek bele. Teljesen érdektelenek maradnak egészen a végéig, sőt, elég mulatságos, hogy közben próbáltak nekik egy kis egymásra-találást, drámát kialakítani, ami teljesen a levegőben lóg.
– Vincent D'Onofrio és a főszereplő Bryce Dallas Howard karaktere maga a dögunalom. Előre lehet tudni, mikor mit fognak tenni. Kettejük közül BDH még rossz színész is, ráadásul úgy van kisminkelve, mintha direkt el akarnák csúfítani.
– Helyenként egész gagyi a CGI, de ez még hagyján ahhoz képest, hogy a megálmodott díszlet tökéletesen fantáziátlan és jellegtelen. Művészeket végre a CGI huszárok közé!
– Izmos férfi bütyköli a motort és közben tüntető jelleggel kólát iszik...
– Ha egy épp nem működő autót pillantunk meg, az szikrákat szór, nehogy eltévesszük észrevenni.
– Imádom a kék-sárga képet, mondtam már? Ez talán eddig a legbrutálisabban színszűrőzött megaprodukció. Remélem nem ennek köszönhető a rekordbevétel, mert akkor a Star Wars-nál kénytelenek lesznek kiiktatni minden más színt, ha biztosra akarnak menni. Egy kibaszott kék és sárga maszlag lesz a végén minden amerikai film.
– Az okos raptorok csodálatra méltó érzékelésüknek köszönhetően, kilométerekről odafutnak legyilkolni a dögöt, de mihelyst meglátják, elkezdenek beszélgetni vele. Az emberek látván pálfordulásukat, simán bemennek közéjük a sötét dzsungelbe. Igen.
– Az egész elszabadulás olyan nevetségesen erőltetetten jön össze, hogy egy biztonságtechnikai szakembernek se javaslom a film megtekintését, mert garantált a szívinfarktus.
– A cselekmény annyira szedett-vedett, látvány-orientált és egy irányba haladó, hogy belefájdul a fejem.
– Miért kell minden állatos filmben megszemélyesíteni az állatokat? Teljesen összerombolja még azt a kevés valóságérzetet is, ami addig megvolt.


Aztán meguntam. De ebből azért már látszik, hogy majd minden percre jut egy blődség. És ezt nem csak a kényes filmsznob mondatja velem, ezek alapvető karakter és cselekményvezérlési problémák. Az okosok kikutatták a számokat, hogy miből mennyinek kell lennie benne a kasszarobbantáshoz, a készítők pedig megalázkodva végrehajtották a feladatot. Sajnos sikerült nekik, úgyhogy mindenki fogvacogtatva várhatja a Star Wars 9. részét. Bár lehet, hogy addigra már JJ, meg Rian Johnson is elveszik a kedvet tőle... Ha belegondolok, hogy ezzel csak még inkább megerősödött a hollywoodi döntéshozók jelenlegi filozófiája, elkedvtelenedek. Kellenek látványos, egyszerű filmek, de legalább egy történetet képesek lennének összehozni alá! Kártékony termék, nagyon kevés érdemi szórakoztatást tud nyújtani. Lehet, hogy még ennyit se érdemelne.   3/10

Le graine et le mulet

A kuszkusz titka
Abdellatif Kechiche (2007)

Az alapszituáció szerfelett érdekes. Egy multinacionális, soktagú, franciául karattyoló család kusza kapcsolatait laza két és fél órán keresztül vizslatni, tartogat meglepetéseket. Az emberismeretet persze sose lehet kellő mértékben kitanulni, de egy ilyen realista felfogású, javarészt párbeszédekkel operáló film elég sokat tud dobni az eddig felhalmozott tudáson.


Úgy megközelítőleg a játékidő feléig nincs semmilyen probléma, hiszen addig csak felvázolódik a helyzet, megismerjük a szereplőket és elindul a történet. Ami egyébként elég röviden leírható lenne, mivel pár kulcsmomentum kivételével csak a pofázás, a kiabálás és az intrikák variációt szemlélhetjük nagy változatosságban. Ez hangsúlyozottan nem gond. A hosszasan elnyújtott végjáték, a vacsora és annak mellékszálai, viszont öngyilkos merénylő módjára végzi ki a filmélményt. Már rég tudni lehet milyen kellemetlen fordulat fog bekövetkezni, de Kechiche a végtelenségig húzza annak eljövetelét. Teljesen felborul az időérzet, egy helyben topog a cselekmény és még utána is rájátszik a többszörös önismétléssel (háborgó vendégek, fut a motor után). A végére már alig bírok odanézni, alig bírok megülni a helyemen a kellemetlenségtől és nem is derül ki, hogy miért került sor erre az idegtépésre. Mintha csak nem tudta volna eldönteni, hogy mi következzen vagy egy megcélzott időt szeretett volna kitölteni, amire egyébként nem hiszem hogy lett volna oka a rendező úrnak. A nagy sikerű, jóval későbbi Adèle élete óta tudom, hogy Kechiche egy önfejű rendező, de ott összességében elég jól megtartotta az arányokat és kerek volt a történet. Ez inkább csak egy érdekes, félrecsúszott próbálkozás, amiből így sajnos nem sül ki semmi. Maximum egy kis kuszkusz, de az íze végül annak se derül ki.   5/10

2015. október 5.

The Martian

A Mar... Mentőexpedíció
Ridley Scott (2015)

Ridley Scott az arányérzékét újra megtalálva állt neki sci-fit rendezni + végre egy nagy költségvetésű filmben valaki be merte vállalni a sci előtérbe helyezését a fi-vel szemben.


Meglepően vicces és könnyeden szórakoztató, mindemellett kellőképpen izgalmas. Nem megy bele komolyabban a tudomány részleteibe, a felszínt éppen az érdekesség szintjéig karcolgatja, így nem lesz belőle túl sok. Ahogy ebben, úgy minden másban is, a mértékletesség és az arányosság miatt élvezetes néznivaló. Mindenből az ideális mennyiség lett beledobva: politika, poénok, kütyük, kaland, dráma és így tovább. Ennek megfelelően, jó szokásomhoz híven hiányolom belőle a pluszt, amitől naggyá tudna lenni. Ez már csak így megy, nem vagyok képes mellőzni azt a tényt, hogy milyen irdatlan munkaóra lett beleölve, mire ezt a gépies, előirányzott aranymetszést létre tudták hozni. Szó se róla, veszettül élvezetes mozi, vérprofi hollywoodi munka, ráadásul unlike Interstellar, az elejétől a végéig nagyszerű. Csak mivel a szereplők nem valóságosak (pl. mellőzve van az egyedüllét teljes pszichológiai oldala), a történet túl nagy léptékű és túl sok benne a ha, ezért nem tud mélyen belém ivódni, nem tudom teljesen átélni ahhoz, hogy igazán megszeressem.   7/10

2015. szeptember 29.

Me and Earl and the Dying Girl

Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni
Alfonso Gomez-Rejon (2015)

Azon gondolkodtam, hogy az életben milyen könnyen elúsznak a pillanatok. Hogy milyen könnyen más irányba fordul az ember. Egy apró kis döntés és már nem is találkozol azzal, akivel átélhettél volna valami érdekeset vagy fontosat. Persze mindezt maximum utólag tudhatod vagy sejtheted meg. Ehhez képest, egy ilyen filmben olyan magától értetődően sorsfordító momentummá lesz egy-egy szituáció, hogy még csak megkérdőjelezni sem lehet. Persze ez rohadtul nem valóságos, sőt, ami azt illeti, rettentő manipulatív. Soha az életben nem fog a fontos pillanatok közben Brian Eno szólni a fejedben. Az sem biztos, hogy egyáltalán fel fog tűnni, hogy egy fontos pillanat részese voltál. Tovább menve, szerintem nincs is nagyon értelme pillanatokhoz, fordulópontokhoz kötni az élet egyes szakaszait, hiszen folyamatában nézve sok idő telik el és neked végig át kell élned ahhoz, hogy tovább tudj lépni.


Szóval ez arról jutott eszembe, amikor a végén a kórházban szól minden idők egyik legnagyszerűbb száma és a főszereplő az élete egyik legmeghatározóbb pillanatát éli át. Vajon a mellette fekvő is ugyanezt éli át? Hiszen akkor már jó ideje nem látták egymást és ilyen módon mindkettejük más irányba haladt, tehát valamelyikőjük jobban eltávolodhatott érzelmileg. Később ezt a kérdést a levéllel szerencsésen feloldják, igazolják, hogy az a pár perc tényleg fontos volt mindkettejük számára. Én azonban a saját életemből jelentősen több olyan szituációra emlékszem, amelyben vagy én, vagy a másik fél már továbblépett, amikor egy ilyen későbbi találkozás során az egyik oldalon egy hatalmas érzelmi kitörésben manifesztálódik a külön töltött idő súlya, meglepve ezzel a túloldalt. Na ebben a filmben nem ilyen helyzetekről van szó.


A film mindenek előtt szellemes, helyenként kifejezetten vicces, cuki és tele van popkulturális utalásokkal, ezért nagyon élvezetes néznivaló. Érezni, hogy rengeteg időt töltöttek a részletek kidolgozásával, de emellett dramaturgiailag is rendben van és gördülékeny a történetvezetés is. Talán a főszereplő önzővé fordulása kicsit túl lett lőve, de ilyen esetben sose feledjük el, hogy kamaszokról van szó, tehát ez is simán belefér. Naggyá ugyan nem válik, mert talán kicsit túl precízen kimért és az elején jól beadagolt érdekes karakterek és azok sajátos tulajdonságai nem válnak mélyebben részeivé a filmnek. A fő szál azonban működik, aktuális és nagyon szerethető.   7/10

2015. szeptember 28.

Tomorrowland

Holnapolisz
Brad Bird (2015)

Lehet, hogy csak az éppen alacsonyan, a vizuális kielégülést és az alantas szórakozást kereső igények találkoztak a produktum által kínált egyszerű, kalandos jópofáskodással, de úgy néz ki most én vagyok a kivétel, mert jobban tetszik mint az átlagnak. Hosszabb a kelleténél, viszont a feleslegesen túlnyújtott végjátékban bicskanyitogató Lindelofosodástól azért szerencsére nem kell szenvedni. Az egész koncepció célja és mondanivalója helyeslendő. Elég direkt, de mivel gyerekeknek készült ez abszolút megbocsátható. Az idő nagy részében engem is gyerekké tudott varázsolni, vicces, nem volt túl sok zavaró, kizökkentő tényező. Legnagyobb hibája a hosszúságán túl a főszereplő Britt Robertson gyenge teljesítménye és a bővebb háttértörténet elsunnyogása. Gyereklelkűeknek, gyerekeknek, látványos, könnyed kikapcsolódásra vágyóknak mindenképpen ajánlott.   7/10


Raffey Cassidy cukiságát pedig öröm nézni, remélem sok filmben látjuk még.

2015. szeptember 24.

Spartan

A spártai
David Mamet (2004)

Az eleinte egész izgalmas kívülállósdi-szuperszoldzser attitűd és az induló nyomozás húzó ereje után, csalódást keltően belesüpped a fordulatok tömegébe és a szokásos, mocskos politikai hercehurcába. Val Kilmer játéka a fapofa minden szögben való megtekintésének kimaxolásából áll, de ez végeredményben nem olyan rossz, mint ahogy így hangzik, egész hihető a karaktere. Nem úgy, mint a Kristen Bell által alakított megmentendő leánynak. A készítők célja az volt hogy kontrasztba állítsa a testüket és lelküket egyaránt kockára tevő katonák rideg világát a munkájuk céljával, azaz a kis luvnya életének megmentésével. Hát ezért dolgoztak ilyen keményen? Ezért a lányért haltak meg annyian?


Nekem viszont ennél sokkalta kontrasztosabban világosodott meg az elmém, méghozzá azt illetően, hogy mennyire nincsen közük a valósághoz egy ilyen film készítőinek. Mert hogy lépten-nyomon kialakuló akciókba csöppennek, hogy minden ember egy gépezetnek tűnik, hogy valószínűtlenül áll össze a kép az ügyben, hogy bizonyos emberekről már az első megjelenésükkor tudni lehet, hogy meg fog halni, ezek még mind-mind elmennek, mert egész jó ritmusban tálalják és hát valljuk be, ezeket a filmeket sose a realitásábrázolásuk miatt szerettük. De hogy ilyen nem létező típusú nővel szúrják ki az ember szemét, hogy mindenki humor és az emberiesség legapróbb jele nélkül létezik (akár jó, akár rossz - ezek a sztereotipizált karakterek is megérnének egy kis esszét), hogy minden egyes fucking szereplő egy ordas klisé, egy zéró elő és utóélettel rendelkező, két lábon járó celluloiddarab, na az azért már kicsit sok. Nem, egyáltalán nem rossz film, de a helyén kell tudni kezelni. Kiforrott hollywoodi zsánerfilm, annak minden előnyével és hátrányával.   5/10

2015. szeptember 23.

Fehér isten

Mundruczó Kornél (2014)

Csak amolyan kényszeredetten álltam neki, mert nagyon nem fűlött hozzá a fogam. Mundruczó filmjei szerintem összecsapottak és kiforratlanok. Olybá tűnik, a rendező úr nagynak akar látszani, mert komoly dolgokat fog meg, de mivel a használt filmes eszköztár a minimálishoz közelít, ezért csak a lazán felvázolt történeteknek kellene elvinnie a hátán a filmeket. Ez néha jobban sikerül (pl. Delta), néha viszont csak megrögzött lilaszemüvegeseknek jön be.


Szóval idáig ez volt, de Mundruczó a Fehér istennel egy lépést tett a populárisabb vonal felé. A technika, a dramaturgia viszont sajnos maradt. Ennek ellenére, magam lepődtem meg rajta legjobban, hogy a kutyák meg a banális sztori ellenére, mégsem vészesen rossz. Sőt, igazából konkrétan rossznak se mondanám. A bökkenő abban van, hogy a legkisebb mértékben sem lehet átélni. Az egészet csak a távolból vizslatva lehet értelmezni, mert se korra, se helyi sajátosságra, se társadalmi jelentőségre nem reflektál. Csak úgy megtörténik a lánnyal meg a kutyával ami megtörténik, ráadásul a két szál összekapcsolása is erőltetettre sikerült. Mindkettejük története szépen halad egymás mellett, egyre jobban eltávolodnak egymástól, majd hirtelen mégis összekapcsolódik a két szál, bármiféle előkészítés nélkül.


Plusz zavaró tényezők:
– A fényképezés: Tűéles a kép, de olyan mintha direkt rángatnák a kamerát. Rohadtul nem passzol a kettő.
– Mindenki furcsán beszél, ezt már mondjuk megszokhattuk, de néha még hülyeségeket is:
A hentes miután levágja a húst, aszongya: "Becsomagolom jó?" Nem, csak így elviszem kézbe bammeg...
Vagy a fater vén szakmabeliként megvizsgálva a hús minőségét aszongya: "Élelmiszer fogyasztásra alkalmas." Miva'?
– A filmidegen színészi játékon túl, még néha a káromkodások is erőltetettnek tűnnek. Pedig ez elég nagy szó magyar filmnél.
– Szinte észrevehetetlenül gyenge a zene.

Azt azért meg kell hagyni, a film vége egy szép gesztus, szép képekkel. Összességében viszont csak helyenként lehet azt mondani rá, hogy jó. Egyértelműen gyenge kézzel irányított, mert kapkodó, stílustalan és zavaros. Nem bántom tovább.   4/10

2015. szeptember 22.

Digging for Fire

Joe Swanberg (2015)

Párkapcsolattal foglalkozó, enyhén romantikus majdnem-dráma, vígjáték-szerű előadásban

Abból a szempontból majdhogynem egyedülálló film, hogy nincs igazi konfliktus benne. Lévén szó egy működő párkapcsolat válságocskájáról, nem történik semmi rendkívüli, durva vagy a klasszikus értelemben vett drámai. Eljutottak egy olyan pontra, ahol mindkettejüknek kell valami felpezsdítő, de szó sincs arról, hogy ne szeretnék egymást és ezáltal válogatott borzalmakká eszkalálódna a külön töltött hétvége intenzív elszabadulásként való megélése. Történnek bizonyos - egyébként kifejezetten vicces - élményszámba menő, flörtöléssel megspékelt haveros őrültködések, ezek továbblendítik őket a nehezén, onnantól meg megy minden magától. Még csak nem is beszélnek a problémáról. Se egymással, se mással. Ilyen a legjobb helyen is előfordul, hiszen mint tudjuk, problémák nélkül nincs párkapcsolat, és kell lennie mély pontoknak ahhoz, hogy értékelni tudja az enber a jót.


Kérdezhetnénk, hogy akkor mi végre készült el a film? Sokan vallják, tanítják, hogy ilyen formában nincs is létjogosultsága egy produktum elkészültének. Egy megmagyarázható ok talán az, hogy ilyen még nem (nagyon) készült. De miért ne lehetne bemutatni azt a néma tömeget, akiknek valamilyen megmagyarázhatatlan módon sikerül egy egészséges párkapcsolatban tengődniük, neadjisten boldogoknak lenniük? Mert itt igazából erről van szó, egy példa bemutatásáról, arról, hogy a szerencsések valahogy így élnek.

Nem csak kísérletként jó film, hiszem az előadás formája közel se kísérleti. Simán beilleszkedik az olyan modern, intelligens, párkapcsolatokkal foglalkozó, amerikai függetlenfilmesek korábbi darabjai közé mint Jason Reitman, Lynn Shelton, Gina Prince-bythewood, Duplass tesók, Nicole Holofcener és nem tudom kit hagytam ki. Csak a történet maga olyan, szinte érdektelenségekről szóló és könnyű, hogy kitűnik még a rengeteg hasonló alapszituációjú drámácska közül is. Annak ellenére, hogy tudatában van az ember, hogy így is működhet egy kapcsolat, jó nézni, hiszen filmen ilyesmi eddig nemigen létezett. És jó látni azt is, hogy sikerül egy elejétől a végig szórakoztató filmet csinálni róla, pedig lényegében alig szól valamiről.   7/10