Ich seh, ich seh
(Goodnight Mommy)
Severin Fiala, Veronika Franz (2014)
A plakát vagy a trailer alapján senki nem mondja meg, hogy nem egy tucathorrorról van szó. Totál félretájolt a marketingstratégia, persze nyilván tudatosan ilyen. A film valós célközönsége, vagyis az érdemi filmélményre ácsingózók szűk rétege, jelentősen kisebb, mint a horrorfanatikusok tábora. Ez van. Gondolom a készítők azzal a tudattal mentek bele ebbe a lealacsonyító játékba, hogy ha tényleg jó a filmjük, akkor úgyis utat talál az értő közönség felé.
Jelentem, sikerült. Annyiból azért rendben valónak érzem a hatásvadász trailert, hogy tényleg bele van szőve a filmbe a horrorfilmekben használatos feszültségkeltés. Csak ez általában az üres eszközhasználat szintjére süllyed, mivel nincs mögöttes tartalma. Itt viszont pont arra célra használják, amire eredetileg is kitaláltatott. A hétköznapi élet, borzalmakba való eszkalálódásának kifordított reflektálódására. Nem lehet nem úgy gondolni rá, mint a jóléti, nyugati világ elszigetelt életvitelének veszélyeire való felhívás. Ennek prezentálására szerencsére a kényelmes életnek a leghűbb képviselői vállalkoztak, az osztrákok, akik korábban számos filmben bizonyították már Ulrich Seidltől a Revansig, hogyha rideg, letisztult előadásmódról, beteg elmék szétcincálásáról van szó, akkor rájuk számítani lehet.
Eleinte csak annyi fogalmazódott meg bennem, hogy "nem tehet róla az ember, ha hülyék a szülei". Aztán ahogy elértem a végére, jöttem rá, mennyivel többről van itt szó. Nem más ez, mint egy felhívás a társadalmi interakció és az emberi közösségek népszerűsítésére, de elsősorban a kommunikáció fontosságára. Nyugtalanító nézni. Méghozzá azért, mert szinte mértani pontossággal, lineárisan nő a feszültség és frusztráció egészen a végéig. És ezzel párhuzamosan döbben rá az ember, hogy mennyire hibátlanul van felépítve. Ami ebben az esetben ugyebár azt jelenti, hogy amit látunk, simán elképzelhető az életben is. Félnék megnézni másodjára, pedig lehet, hogy rányomnék még egyel nívósabb plecsnit. Letaglózó élmény, rideg, kíméletlen részletességgel megszerkesztett őrület, ami sajnos sokkal jobban hasonlít a valóságra, mint szeretnénk. 8/10
Severin Fiala, Veronika Franz (2014)
A plakát vagy a trailer alapján senki nem mondja meg, hogy nem egy tucathorrorról van szó. Totál félretájolt a marketingstratégia, persze nyilván tudatosan ilyen. A film valós célközönsége, vagyis az érdemi filmélményre ácsingózók szűk rétege, jelentősen kisebb, mint a horrorfanatikusok tábora. Ez van. Gondolom a készítők azzal a tudattal mentek bele ebbe a lealacsonyító játékba, hogy ha tényleg jó a filmjük, akkor úgyis utat talál az értő közönség felé.
Jelentem, sikerült. Annyiból azért rendben valónak érzem a hatásvadász trailert, hogy tényleg bele van szőve a filmbe a horrorfilmekben használatos feszültségkeltés. Csak ez általában az üres eszközhasználat szintjére süllyed, mivel nincs mögöttes tartalma. Itt viszont pont arra célra használják, amire eredetileg is kitaláltatott. A hétköznapi élet, borzalmakba való eszkalálódásának kifordított reflektálódására. Nem lehet nem úgy gondolni rá, mint a jóléti, nyugati világ elszigetelt életvitelének veszélyeire való felhívás. Ennek prezentálására szerencsére a kényelmes életnek a leghűbb képviselői vállalkoztak, az osztrákok, akik korábban számos filmben bizonyították már Ulrich Seidltől a Revansig, hogyha rideg, letisztult előadásmódról, beteg elmék szétcincálásáról van szó, akkor rájuk számítani lehet.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése