2018. április 23.

Pauline à la plage

Pauline a strandon
Éric Rohmer (1983)

Roppant érdekes hangvételű film. Pár perc belerázódás után, kvázi döntéskényszer hatására, a két lehetséges opció közül egyértelmű, hogy mit választok. Nyomban fejest ugrok az eszméletlenül banális, szentimentálisan érzelmes, ám mégis energiától duzzadó, vibráló beszélgetésekbe. (A másik opció a háttértárolóról való azonnali likvidálás lett volna, low level format kíséretében.) Így megy ez. Néha dönteni kell, hogy tetszik e az embernek amit lát.


Ha már eldöntöttem, hogy én ezt szeretni fogom, utólag azzal tudom igazolni magam, hogy egy kiválóan megírt sztorit támogattam ezzel. Visszaadja a nyaralás különleges, felpörgetett, hedonizmusra ösztönző élményét. Ez nagyon ritka dolog filmen és sokkal komplexebb kérdés, mint elsőre tűnik. Visszaadja még az élet azon fontos ledöbbenését, hogy a felnőttek milyen kiábrándítóak, és ezzel kapcsolatban az elveszettség érzését is remekül prezentálja, amint a fiatalok a kényszerű szexuális érés problematikájával küzdenek (...és válnak pont ugyanolyan felnőtté maguk is). Ha úgy tetszik, irtó bénának tűnik mindenki és minden ábrázolt kapcsolat leegyszerűsíthető sztereotípiák találkozásának robbanása által keltett vicces/kínos/cuki/jópofa szituációk tömegének. De mégis van benne valami inspiráló, és az egyszerűségében meg lehet találni a fontos levonandó konzekvenciákat. Egyedi művészet ez, amiről végkövetkeztetésként annyit tudok csak mondani, hogy értékes, szép tükröt állít elénk, mint halandó, esendő, romantikus, elveszett, szeretetre vágyó emberek elé.   8/10

2018. április 17.

Phantom Thread

Fantomszál
Paul Thomas Anderson (2017)

Ezt a fenomenálisan felemelő, véget nem érő zongorafolyamot bármeddig el tudnám hallgatni PTA istentelnül csodálatos képei mellett. Annyira arányosan ízléses és semmilyen irányban sem túlzó ez a stíluskavalkád, hogy az párját ritkítja. Ódákat lehetne, mi több, kellene zengni róla, de hát ugye minek. Ezt át kell élni, felesleges a sok duma róla. Kellő filmes ismeretekkel az ember háta mögött, képtelenség nem észrevenni, hogy itt csoda történik. PTA egy olyan szintjén áll ennek a filmművészetnek nevezett, zenei aláfestéssel megtámogatott mozgókép prezentációnak, mint szakmának, amit eleve csak nagyon kevesen értek el az idők folyamán.


A stílustanulmány mellé, stílusosan egy sehova sem tartó történetet kapunk, egy különc, érdekes figuráról. Nem is annyira történet ez, inkább egy bemutató jellegű jelenetgyűjtemény. Bemutatja azt, ahogy ez a kényelméhez és a megszokott életmódjához megrögzötten ragaszkodó, és emiatt rettenetesen körülményes csóka, mit ad isten, szerelembe esik egy teljesen átlagos nőbe. Ők ketten, akaratuknak megfelelően, kialakítanak egy kapcsolatot. Két énből lesz egy mi. Már a kezdetektől fogva egy párt alkotnak formálisan, de különbözőségük okán - nem meglepő módon - ez komoly kihívások elé állítja mindkét felet. Valamelyest fel kell adniuk önmagukat, két nagyon ellentétes nézőpontnak kell közelednie egymáshoz. Éppen úgy, ahogy minden egyes a földön valaha párkapcsolatot létesített embernél. Nem mond tehát nagy dolgokat, hiszen hány ilyet láttunk már. És mégis mennyire más ez mint bármi.


Semmilyen szinten nem koncentrál a konvencionális filmes kapaszkodókra, csak beveti a tapasztalat, a stílusérzék, a tehetség és a szemérmetlenül alázatos mögötte álló stáb arzenálját, összegyúrja egy egésszé, és mivel ez a filmkészítés legmagasabb szintjéhez elég, végeredményként kipottyan egy remekmű. Nem tesz fel mindent egy lapra, mint mondjuk egy hiperrealista dráma, mert nem kizárólag a történet érdekli. Nem csak az esztétikum miatt érdekes, mert a szereplői és a köztük fennálló és alakuló kapcsolatok roppant izgalmasak és mélyek. És nem válik öncélúvá sem, mert folyamatosan leköti minden érzékszervünket. Egyvalamin nagyon el tudna bukni ez a projekt. A férfi főszereplő kényes alakításán. Ugyanis ez a férfiember elég extrém módon különc. De azért is a feltételes eset, mert történetesen Daniel Fucking Day Lewis alakítja, úgyhogy eleve felesleges feltenni ilyen ostoba kérdést. Hiteles. Az igazi meglepetés a párja, Vicky Krieps, aki simán fel tud nőni hozzá.

Jajj, de mindegy is. Tökéletes film, minek tépem a számat. Sürgősen újra kéne nézni. Sokszor, mert ilyet nem gyakran lát az ember.   9/10

2018. április 13.

Only the Brave

Joseph Kosinski (2017)

A tűzoltók oltják a tüzet, ám néha megégetik magukat című/típusú film. Nem érzem túlzásnak, ha azt mondom, hogy elpuskázott lehetőség, mert dramaturgiailag nem valami hatásos, pedig érdekes a történet. Sajnos csak azért, mert a valóságon alapul, nem pedig azért, amit filmként elébünk prezentálnak. A csapatot szépen építgeti, kicsit túl manipulatívan és kiszámíthatóan, de azért nem fájdalmasan. Vállalhatóan. Túlontúl hosszú, a színészek nem valami ihletettek, vizuálisan ok, zeneileg... fogalmam sincs, nem emlékszem. Azér'  nem bántam meg.   6/10


– Talán elég lett volna az elején simán Miles Tellerre bízni, hogy a züllöttséget eljátssza, mert van olyan jó színész, hogy megbírkózzék vele. Nem lett volna muszáj egyből végstádiumban levő drogosnak sminkelni.

2018. április 10.

You Were Never Really Here

Lynne Ramsay (2017)

Nézem-nézem, elvagyok vele. Élvezem Jonny Greenwood fantasztikus zenéjét és a szép képeket. Közben belefeledkezem a gondolatba, hogy Joaquin Phoenix eltorzult teste vajon mitől vált ilyenné, illetve mennyit kellett csak a szerep miatt alakítani rajta. És egyáltalán hogyan? Elmélázok a Taxi Driverrel vonható párhuzamon és végül megállapítom, hogy ez egy jó (okés) film volt. Halkan, suttogva mondom, hogy nekem még jobban is tetszik, mint az a bizonyos, amit sosem értettem miért istenítenek annyira. Aztán kíváncsiságból elkezdek olvasni egy imdb értelmezést (a legelsőt, amit feldob), és hirtelen teljesen összeáll a kép. Suddenly, it totally makes sense. Már nem is tudom milyen kép élt bennem előtte. Csak az a baj, hogy ez engem egyáltalán nem érint meg. Ezt a fajta szimbolikát nem nekem találták ki, nem tetszik hogy miért így. Érzelmi síkon semmit nem tudok kezdeni vele. Ez amúgy éppen beleillik a Lynne Ramsay-vel ápolt kapcsolatom tendenciájába. A Morven Callar még valamennyire megérintett, a Kevin már kevésbé, ez meg szárazon kijelenthető, hogy nem. Megnézni viszont "bárkinek" érdemes lehet, mert el tudom képzelni, hogy van olyan lelki állapot, amikor erőset tud ütni. Illetve nem zárom ki a létezését olyan embereknek, akik folyamatában is képesek értelmezni egy ilyen filmet, és úgy talán még jelenthet valamit élmény szinten is. Nekem csak a szemem és a fülem fogta fel mi történik, az agyam nem. Tudom, gyenge vagyok, de nem hibáztathat senki egy ilyen választás után.   6/10



2018. április 9.

Mean Creek

A harag sodrása
Jacob Estes (2004)

Kiváló példa arra, hogy nem a körítés a legfontosabb egy filmben, illetve, hogy attól függetlenül is lehet marandó élményt produkálni. Mert erről a filmről bizony messziről süt a középszerűség. A fényképezés minősége, a zene, a színészek karizmája és játéka, a történet sablonossága és fordulatai mind-mind teljesen átlagosak vagy gyengécskék. Viszont helyette morálisan teljesen kiegyensúlyozott, minden szereplő hiteles, érthető és átélhető, a cselekmény mentes a túlzásoktól, nem zavar be semmi a képbe, helyén van a szíve, érdekes kérdéseket vet fel, jól fogja meg mondanivaló lényegét és nem enged a tényleg olcsó húzások csábításának. Komplexek és kikezdhetetlenek a szerepők közti kapcsolatok, és ez mindennél fontosabb. Harapni lehet a fojtogató hangulatot, ami a tragédia után telepszik rájuk. Brrr, most is beleborzongok. De az addig okosan felépített, lassan érlelődő feszültség, a vívódásuk és a ritka nagy súllyal megérkező indulat, ami a mesteri megalapozója ennek. Nagyon jó írás alapján készülhetett, mert végig erős kézben volt tartva minden fontos tényező. Vitaindítónak és tanulmányi anyagnak is szuper lehetne. Nem könnyű darab, de nagyon élet-szagú és hatásos.   8/10



2018. április 6.

Krisha

Trey Edward Shults (2015)

Le vagyok sújtva. Kénytelen vagyok a kedvencek közé dobni, és áradozni erről a filmről, pedig rettenetesen megviselt és nem akarom többet látni. Mintha nem majdnem ugyanezt írtam volna pár napja az I, Daniel Blake-ről. Ha már itt tartunk: Az egy lecsupaszított realista film, ez meg kb. az ellentéte, egy filmes eszközökkel erősen megtámogatott, rád telepedő, eszkalálódó pszicho-dráma.


Az igazság és az őszinteség nagyon tud fájni. És bizony van, hogy egy ember fejében lakozó elme tébolyultságát a leghatékonyabban ilyen zavaró hatást keltő zenével, hosszan kitartott zavaros tekintetekkel, izgő-mozgó, soha megnyugodni nem akaró kameramozgással lehet bemutatni. Mindeközben megközelítőleg a legszemélyesebb film - egy ember összeomlásáról -, amit valaha láttam. Utánaolvasva a készültének, egyáltalán nem csoda. Trey Edward Shults audiovizuális prezentációja katalizátorként hat a már magában is igen hatásos történetre. Ott van például a nagymutter ép gondolatainak összevetése Krisha elferdült értékítéletével. Kiválóan prezentálja a szemben álló felek közti alapvető nézetbeli ellentéteket. A belefáradt, szkeptikus próbálkozást a család részéről és a hiábavalónak érzett, esetlen küzdelmet a jóvá válásért. Külön zseniális a Krisha fejében lejátszódó szituáció összehasonlítása a valóságban történt beszélgetéssel. A film roppant szűkszavú az információkkal, inkább képekkel, hangulatokkal operál, és ez nagyon az előnyére válik. Szuperek hozzá a hangulatfestő zenék, amik ráadásul mindig más stílusban érkeznek (művészet!) és a változó képarányt is ügyesen használja. Alaposan átgondolt és kitalált koncepcióról beszélünk, nem hétköznapi szintű kivitelezéssel. Negatívum egyáltalán nem jut eszembe.

Az ugyan nem derül ki, hogy Krisha hogyan jutott el erre a szintre, de nem is lényeges. A film szemléletesen mutatja be, hogy kitartó munkával mennyire el képes torzítani egy ember a saját személyiségét. Az ő esetében visszafordíthatatlanul. Anti drog és alkohol kampányfilmnek és pszichológiai tanulmánynak is simán elmenne. Mesteri!   8/10

2018. április 5.

Molly's Game

Elit játszma
Aaron Sorkin (2017)

Bevallom őszintén, Jessica Chastain miatt érkeztem. Nincs értelme szó nélkül hagyni, elképesztően gyönyörű. Talán egyre inkább, és ezt azért mondom, mert már-már közkincsnek tekinthetően, ikonikusnak mondhatóan tökéletes. Kb. Audrey Hepburn szint, hiszen a hétköznapi viselkedése, a színészi tehetsége, a kiváló szerepválasztásai miatt lesz ennyire szimpatikus és karizmatikus. Csak ma már nem lehet úgy kitűnni, más időket élünk. De szerencsére elég jó kis körítést rittyentett Aaron Sorkin a hibátlan megjelenéséhez és a dekoltázsaihoz. A forgatókönyv kicsit túl lett írva, még csak véletlenül sem nyugszik egy árva pillanatra sem, és ehhez azért kicsit hosszú a játékidő. Jól pörög, érdekes a sztori, nem romlik a színvonal, csak túl sok így egyszerre. Vágni kellett volna belőle, illetve valamilyen erősebb művészi hajlammal megáldott rendező kezében nagyobbat üthetett volna, mondjuk ha visz bele valamilyen ívet. Az itt nemigen van. De amúgy menni fog ez a rendezés dolog is Sorkinnak. Nem kell félteni, élvezetes amit összehozott. Egészen kivételes eset, hogy a narrációt semlegesnek tudom ítélni. Tehát se nem ront, se nem javít az összképen. Szerintem ilyennel még nem találkoztam. Pozitívum, hogy nem ferdít sokat a valóságon, ugyanakkor hatalmas kihagyott lehetőség, hogy nem a kölyökképű Tobey Maguire játssza saját magát. Keretes szerkezettel, visszatérnék Jessica Chastainhez, mert az a szomorú helyzet, hogy hiába érdekes és jó film, sajnos csak ő fog megmaradni belőle.   7/10



2018. április 4.

I, Daniel Blake

Én, Daniel Blake
Ken Loach (2016)

Borzasztó szikár és lényegretörő film. Komoly mondanivalója van egy rosszul működő rendszerről és úgy adja elő ezt egy kompakt történetbe burkolva, hogy még egy szemellenzős hülye is megértse. Mit megértse! Még annak is ripityára töri a szívét, akinek agyonvasazott betonból van. Akár szeretnéd, akár nem, rohadtul kileszel a végére, mert mindig borzalmasan rossz, ha egy jó szándék által vezérelt, egyenes gerincű embert érnek igazságtalanságok. Minden pillanata azonnal átültethető a való világba, egyetlen pillanat sincs, ami kilógna vagy félremenne. Giccs? Az mit jelent? Fontos filmnek mondják az ilyet, és én csak egyetérteni tudok. Küldetése van. Ez a nagybetűsen hasznos film, ami kevés pénzből készül, nagy port kavar, olyan üzenete van, amit javára tud fordítani a társadalom és garantáltan bent marad a fejekben. Hjajj, csak ne kelljen még egyszer megnéznem az ételosztásos részt, mert az nem bírnám ki élve. Mindemellett megközelítőleg kikezdhetetlen filmtechnikai szempontból is. Nehéz menet, de nagyon megéri.    8/10