2018. február 19.

Call Me by Your Name

Szólíts a neveden
Luca Guadagnino (2017)

Adná magát, hogy lazán elintézzem az osztályzatával és azzal az erővel vissza is mehetnék a barlangomba a gondolataimmal. Mert rohadt nehéz összeszedni bármi értelmeset egy ilyen filmről. Mármint úgy értelmeset, hogy az nem hat nevetségesen a tökéletes alkotás mellett. Úgy vagyok vele, mint ahogy a nagyok szokták mondani mindig (Lynch pl.). Minek beszélni róla? Az alkotás maga elmond mindent.


Szóval a helyzet az, hogy ez egy hibátlan film. Imádtam minden pillanatát, legszívesebben beleköltöznék, annyira megfogott a hangulata. Ahogy Guadagnino ábrázolja a tájat, a kort, a miliőt, a kultúrát és a nemzetközi, értelmiségi szereplőket benne, az egyszerűen mesteri, tanítani való stb. (Minden elcsépelt kifejezés alkalmazható tetszés szerint.) Én tényleg igyekszem a lehető legszélesebb körben megismerni a filmeket, műfaji kötöttségek nélkül habzsolom őket (amennyire az élet engedi), de amikor egy ilyen elegánsan stílusos, ám közben maximálisan realista alkotással találkozok, nem tudok mást tenni, kénytelen vagyok átadni neki magam és elolvadni.

Bravúrosnak mondanám, vagy hogy tágabb képbe helyezzem, kivételesen ritka adottság az, ha valaki a 80-as éveket nosztalgia nélkül, a maga valójában képes ábrázolni. Ahogy nézem, annyira magával visz az élmény, hogy a film szerkezete és a külvilág megszűnik létezni, csak ez a történet létezik. Gördülékenyen, magától értetődően, természetesen jutunk el a-ból b-be, apró utalások, meta-információk, elejtett szavak, vagy éppen egy elsőre indokolatlannak tűnő kameramozdulat segítségével válik gyémánt szilárdságú egésszé az élmény. Érezni lehet a régi cementlap szagát, a nyitott épület hűvös huzatát, a koszos padlástér poros levegőjét, de összetettebben is ugyanígy működik: a vacak szabadtéri diszkót egy csapásra legitimmé varázsolja egy italo-disco sláger nagyszerűsége, a kirándulás extázisa pedig nem ébreszt fel kérdéseket, mert a táj gyönyörűsége és az éppen tapasztalt körülmények csodálatosan kiegészítik a felszabadultságukat. A felnövés momentumai mind a helyén vannak, nem látunk egyetlen árva klisét sem, és láss csodát, mégis maximálisan be sikerült lőni minden fontos tényezőt ahhoz, hogy átélhető legyen.


Szoktam néha ilyen kis feljegyzéseket csinálni, hátha később jut csak idő megírni a naplóbejegyzést, és hogy ne felejtsek el valami fontosat. Most ennyit írtam le: minden. (Bár nem mintha lett volna esély ezt elfelejteni.) Mert tényleg minden a helyén van. Kitérni a technikai dolgokra (hogy milyen kiváló döntés volt filmre forgatni pl.), a színészi munkára vagy a film bármilyen egyéb specifikus oldalára, teljesen értelmetlen. Amire - gondolom - mindenki kényszerűen kitér az az apa monológja. Hát igen. Nem mintha enélkül nem lenne csodálatos amit láttunk, de ez a jelenet adja meg a film igazi súlyát. Jajj, bárcsak mindenkinek megadatna a lehetőség arra, hogy ilyen megértésre találjon.   10/10

2018. február 16.

Three Billboards Outside Ebbing, Missouri

Három óriásplakát Ebbing határában
Martin McDonagh (2017)

Kezdjük a jóval:
+ A humor nagyon a helyén van. Egy ilyen társadalmi rétegről való értekezést nem lehet nem cinikusan és/vagy irónia nélkül megközelíteni.
+ A sztori szép ívvel és remek fordulatokkal fut ki helyes irányba. A rendőrörs felgyújtása utáni pillanatok pl. zseniálisak. Pont a két leghatározottabban különböző ember kerül egymás mellé és érti meg egymást.


Viszont:
– A karakterek nem valami életszerűek. I mean:
– Mildred miért van kezeslábas munkaruhában, mikor egy ajándékboltban dolgozik? Az érthetetlen módon túl kedves, önhibáján kívül a börtönbe vonuló és emiatt egyáltalán nem neheztelő barátnő miért nem szól neki legalább a ruháért, ha már más hülyeségéért nem?
– Woody Harrelson karaktere egyszerűen túl jó ebbe a közegbe. Valószínűtlen. Ő a bölcs királyfi a meséből.
± A beszélgetések alapvetően érdekesek és ízesek, de McDonagh pár helyen erősen átlendül öncélú prédikálásba. A papos beszélgetés például emlékezetesnek lett szánva. Nekem meg annyi maradt meg belőle, hogy mikor Mildred válaszra készül, felnéz, kis szünetet tart (ordas klisé) és messziről indítva kezd el egy mesét. Unlikely situation. Vagy ott van a gagyi cgi őznek előadott monológ. Valahogy olyan életidegen az egész, hogy rendesen figyelni sem tudtam a mondandójára.
– Rendben van, hogy autentikus akar lenni a zene, de közben valamilyen egységes hangulatot vagy legalább egy átívelő témát felvállalhatna, mert így elég semmilyen.

A hype miatt nekem elég nagy csalódás lett, de egyébként is többet vártam volna McDonagh-tól. Imdb top 11X? Na ne vicceljünk.   6/10

2018. február 13.

The Ritual

David Bruckner (2017)

Szegény film. Hosszabban: Szegény, saját magát kelepcébe záró, a műfajiság könnyedségét szorosan a keblére ölelve, szélesen vigyorogva, egyszersmind fejét vesztve a zsákutcába rohanó zsánerfilm. Merthogy toposzokból építkezik ugyan, de részletesen kidolgozott és kiválóan előadott képi- és hangzásvilággal rendelkezik, szinte fájóan profi a megvalósítás minden területén, hovatovább - a műfaji társainak 99%-val ellentétben - a pszichológiai oldal is abszolút átélhető és valóságszerű. Csakhogy, mivel a természetfelettinek a történetben semmilyen jelentést nem adnak, és csupán önmagában és önmagáért létezik, elkerülhetetlenül súlyát kényszerül veszteni. Ám addig, amíg el nem szabadul aminek a készítők szerint el kell szabadulnia és ki nem derül aminek igazából sose lett volna szabad kiderülnie, addig bőven átlagon felüli élményt nyújt. Kifejezetten ajánlom minden horror kedvelőnek, mert ritka az ilyen kiválóan működő expozíció. A film rövid, másfél órás. Ebből kb. az első óra ami magával tudott vinni. Azért nagyon megérte.   7/10



2018. február 12.

Justice League

Az Igazság Ligája
Zack Snyder (2017)

Ha muszáj lenne, bármikor a porba lehetne tiporni ezt a produktumot, mert rengeteg sebből vérzik a forgatókönyvtől kezdve a színészeken át a cgi gyalázatig. Valahogy mégsincs szívem megtenni. Pedig ahogy indul a lehető legbénábban leradírozott bajszú Henry Cavillel és a vérgagyi, gyerekes akciókkal, nagyon úgy nézett ki, hogy egy új szintet hoz létre az eddig is borzalmas Zekksznájder filmográfiában. Ezen a bajszon amúgy tényleg nehezen kerekedtem felül. Egy ilyen gigantikus költségvetésű filmben hogyan engedhettek meg ilyet; hát komolyan mondom, én képkockánként jobbat fotosoppoltam volna. De ha már a költségvetésnél tartunk. Eszem nincs hozzá, hogy mire mehetett itt el a sok pénz, mert olyan minősíthetetlenül vacak a képi világ és a cgi munka, hogy váááá. Sok a helyszín, és a nagy tér, gondolom ennek lehet köze hozzá. Na meg az utóforgatások. Utóbbi fontos lehetett, mert az első gázos szakasz lezártával, meglepő módon, kezd kialakulni egy saját íz, egy elfogadható forma és stílus, ami szerencsére végigkíséri a történetet és megmenti a filmet a csődtől.


Sok hülyeség zavart amúgy, ami megmutatja, hogy mennyire nincs átgondolva a DC-nél ez a filmkészítés dolog. Olyan jelentekre és szituációkra gondolok, mint amikor pl. Bruce Wayne csavarkulccsal dolgozik az új gépén. Ő tervezte, ő építette és ő is szervízeli talán? Vagy pl. amikor beszállnak az ultramodern mercibe, külön kiemelve megmutatják a váltófület, de egy rendes hangot vagy egy szép képet már nem kapunk a kocsiról. A Gal Gadot extra shotok is nagyon a képünkbe vannak tolva. Tényleg kiakasztóan gyönyörű és ellenállhatatlanul kacér a mosolya, de a kelleténél azért kicsit többet kapunk az ilyen öncélú képekből. Steppenwolf meg - jó szokáshoz híven - béna főellenség, bár itt azért már legalább van alapozás és a film elejétől fogva jelen van, nem úgy mint az összes korábbi DC-s film gonosza. Szerencsére a romboláspornó is vissza lett fogva és nem untatja halálra az embert a végén. A játékidő is rendben van, a poénok java részt egész jól ülnek, úgyhogy azt mindenképpen el lehet mondani, hogy összességében - a Superman filmekhez képest pl.- jelentős az előrelépés. Csak hát ez annyira elég, hogy ne legyen gáz. Ennek azért nem kell annyira örülni.   5/10 

2018. február 8.

The Party

A vendégek
Sally Potter (2017)

A baj az, hogy a teátrálissága miatt egyáltalán nem tudom komolyan venni. Viccesen eljátszogatnak egymás előtt kiváló színészek (javarészt), de túl elrugaszkodott a cselekmény, túl ignoránsak és nagyvonalúak a karakterek ahhoz, hogy élőek lehessenek. Persze azért kíváncsivá teszi az embert, hogy hová fut ki a történet és van élvezeti értéke, hogy nézhetjük mondjuk Patricia Clarksont ♥ színházasdit játszani, de összességében számomra egy hatalmas nagy 0 az esélye annak, hogy kiváló élményt tudjon nyújtani egy ilyen pikírtságra rájátszó sztori.   6/10


– Miért fekete-fehér? What is the point?

2018. február 7.

The Woman

Lucky McKee (2011)

Tetszik, hogy ilyen nyíltan kiforgatja a családi és a nemi szerepeket. Az én ízlésemnek kicsit azért sok a szétbomló, cafatos, véres testrész, de nem fintorgásból mondom, mert inkább vicces, mint felháborító. Egészen elképesztő szófordulatokat hallhatunk és ébresztőként hatóan abszurd szituációkat láthatunk. Pl. miután leharapja egy ujjpercét a fogvatartott nő, a pali még azért szükségét érzi odabökni neki, hogy "Ez nem volt valami civilizált." Tulajdonképpen minden családtag sztereotíp kiindulási alapja felsejlik. Valós frusztrációk hatványozása, kifigurázása, túltolása történik, de a mélyebb mondanivalót nem igazán érzem ki belőle. Valószínűleg inkább egy könnyed, provokatív szórakozásnak szánták. Vagy hát a fejükben lehetett több is, de a képességükből csupán ennyire telt. (Nem vagyok képben a rendező és az író korábbi munkáival.)


Filmtechnikailag nem sok kifogást lehet találni. A képi világ kicsit olcsó hatást kelt, de a rendelkezésre álló eszközöket nagyon profin kihasználják. Érdekes még a nem kifejezetten hétköznapi módon használt, rockos betétdalok intenzív használata. Egyedisége miatt kicsit feljebb húzom, de igazából én elég gyorsan el fogom felejteni.   7/10

2018. február 6.

Coco

Lee Unkrich, Adrian Molina (2017)

Bármennyire is tetszik az aktuális rész, valahogy mindig az az érzésem, hogy valahol minden egyes Pixar film ugyanaz. Veszett sok munkával alkotnak egy egységes képi világot, ami már-már túl részletesen van kidologzva, de mégis mindig az ismerősség érzetét sugározza. (Mondhatnánk, hogy az animék is ezt teszik, de ez egyszerűen nem igaz. Ghiblinél pl. minden háttér egyedi, részletes és egy markáns stílust képvisel. Mégis hogyan lehetne megunni azokat a gyönyörű, kézzel rajzolt vonásokat? Tudom, elfogult vagyok.) Másrészt meg, persze jó szívű, helyes, aranyos történetek ezek, szép tanulságokkal, de kicsit mélyebben átgondolva úgy is nézhetjük, hogy rohadt manipulatívan az arcunkba mászva puffogtatnak közhelyeket. Na? Sírsz már? Nem? Akkor nesze még egy momentum a gyámoltalan nagyival, aki éppen akkor, éppen arra a dallamra, éppen az egész család előtt... Hát hol van ebben az őszinteség? Lehet ez egy személyes élmény átirata? Lehet ebben valami valóságos érzelem? Élhet meg ilyen momentumokat egy ember az élete során? Na, de nem ragadtatom el magam ennyire, elvégre ez csak egy mese, nem árt senkinek. Még akkor sem, ha ennyire túlontúl rárepül minden lehetséges érzelmi túlkapásra. Az, hogy kíméletlen a könnycsatornákkal szemben, jó is meg rossz is. Jó, mert kiengedheti az ember a felgyülemlett szorongását. Viszont rossz, mert egy szigorúan betartott, gépies film-mechanizmust működését prezentálja. Sokadszorra, ugyanúgy. Kiviláglanak a fogaskerekek. Persze ettől még egy gyereknek kiváló szórakozás és bármikor elé is raknám a sajátjaimat. Én viszont már 34 vagyok, és nem abban látom a filmtörténetben való jártasságom előretörését, hogy helyeslendőnek tartok egy újabb kaptafa-dramaturgiára épített szokásost. Lelkesedni egyáltalán nem tudok érte.


– Meglepő módon elég kevés előadott dal szerepel, pedig hát elvileg a zene szeretetén keresztül mutatja be az ortodox család intézményének helyes működését, ehhez képest mindenképpen csalódás. Főleg, hogy elég gyengék a dalok. Don't fuck @ me.
– Spanyol szavakat tuszkolnak bele az angol szövegbe. Jópofának szánt, de túltolt gyakorlat, ami többször is eszembe juttatja, hogy akkor már miért nem spanyolul beszélnek. Hitelesebb lenne.

Egységessége miatt jónak tudom titulálni és kár lenne tagadni, szanaszét könnyeztem magam a végén. Ugyanakkor pár másodpercre rá, már utáltam is érte, mert megközelítőleg mindenkivel ellentétben, én ebben a formában ezt nem tudom őszintének érezni.   6/10

2018. február 1.

Ju-on

A harag
Takashi Shimizu (2002)

Csűrhetném, csavarhatnám, szépítgethetném, de az igazság az, hogy két lehetőség áll fenn:
1. Rohadtul nem fogtam fel, hogy mit akar ez a film = Nem nekem készült.
2. A nyilvánvalón kívül nem akar mást ez a film = Kaki.


A nyilvánvaló az, hogy a frászt akarja hozni rád. És ez sikerül is neki. Pillanatokra tényleg meghűlt bennem a vér. Ám ezek tényleg csak pillanatok. A történet magyarázatának hiánya az érthetőség rovására megy és ezért érdektelenné válik. Nehézkesen jutottam dűlőre avval, hogy ki kicsoda és mit, mikor, meg hogyan. Biztos az én hibám is, mert hogy fáradtan néztem. Viszont a lúdbőröztető ébresztések után, mindig visszatáncol a cselekmény egy általam egyfajta ürességnek titulált, lassan kúszó állapotba és ennek következtében egyszerűen képtelenségnek tűnt, hogy lekösse a figyelmemet. Sokat törtem a fejem, de akárhonnan próbálom nézni, szerintem egyszerűen nincs értelme. Annak meg főleg, hogy ennél többet foglalkozzak vele. Illetve értelme persze van, a maga kis világában, csak hát ez így ebben az előadásmódban és formában elég sovánka.   5/10