2017. december 15.

Star Wars: The Last Jedi

Star Wars: Az utolsó Jedik
Rian Johnson (2017)

Hála a jó égnek, végre láthattam egy blockbustert, amit bármilyen fenntartás nélkül tudok imádni. Utoljára a Mad Max: Fury Road volt ilyen, de előtte nagyon messzire kéne menni a keresésben. Ha az újkori Star Wars filmekkel vetem össze, még kotrasztosabb a különbség. Mert itt nincs ugrabugrálás a térben, bántó logikai bukfencek (milyen kézzel fogható a menekülés és a sarokbaszorítottság a Force Awakens bolgyóról bolygóra való váltogatásaihoz képest), kibogozhatatlan motivációjú karakterek, giccses szentimentalizmus vagy sehova se tartó, üres cliffhanger jellegű kérdőjelek (igen, rád nézek J.J.). Helyette viszont van kudarcra kifutó mellékszál, belső ellentétek, merész poénok, ütős és kiszámíthatatlan (!) fordulatok, válaszok (köszönöm!) és visszatér végre a spiritualitás is. Kylo Ren és Rey izgalmas, vívódó, érző ikonokká érnek, Luke, Leia, Poe, Finn és az újonnan csatlakozók is mind izgalmasak és fontos szerepeket töltenek be. Finally, it all makes sense! Komolyan vehető, de kellően könnyed és ilyen hosszban is rettentő szórakoztató, mert kiválóan használja ki az időt és mellette mégis pörgős, egységes és kiegyensúlyozot. Sokaknál biztos kicsapja a biztosíték példaul Hux parodisztikus szerepe, de tegye fel a kezét, aki szerint nem állja meg a helyét bármely törtető elnyomó kifigurázására.


Elmondhatatlanul örülök, hogy mertek végre egy gigaprojektben más hangnemet megütni. Szinte egyedülálló, hogy nem a középszer felé fordul egy ilyen sokadik rész egy franchise-ban. Nem azt mondom, hogy formabontó lenne bármilyen téren, de ha azt nézzük, hogy pl. a Marvelnél mennyire egy kaptafára készül az összes film, ahhoz képest ez kvázi egy szerzői film. Érezni, hogy most valahogy egyensúlyra lelt a produceri oldal és az írás/rendezés. Bár nem sokat fizettem volna érte, de Rian Johnson tényleg beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Megtalálta az egyensúlyt. Úgy rakta össze a kirakóst, hogy ugyanazokból az elemekből építkezik, mint bárki ebben a franchise-ban, de az összképet tekintve mégis egy teljesen újszerű színezetet tudott elérni vele.


Viszont ebből sajnos egyből következik, hogy most nem nagyon lennék J.J Abrams helyében. Már előre félek a folytatástól, mert egyáltalán nem látom benne a lehetőséget, hogy ehhez egy picit is fel tudjon érni. Rápillantva az Episode IX imdb lapjára, már attól összeszorul a gyomrom, hogy külön ablakot kell nyitni, hogy megtudjam kik írják. De nem kesergek. Egy film erejéig végre rossz szájíz nélkül váltam lelkes kisgyerekké, és ezt nagyon köszönöm! This time, the force is really with us!   9/10


+ Szerény véleményem szerint Kylo Ren a legjobb karakter eddig az egész univerzumban.
± A kivitelezés lényegében hibátlan. Pár jelenetben szúrja a szemet a cgi, de alapvetően ezzel sincs baj.

2017. december 13.

American Made

Barry Seal: A beszállító
Doug Liman (2017)

Kiváló történet, rettentő középszerű megvalósításban. Egy halvány szikra eredeti ötlet sincs benne, minden képkockája és minden momentuma egy érzelemmentesen előadott hollywoodi rutinmozzanat. Itt kérem szépen el van mesélve a történet, aztán jólvan. Nézhetjük viszont a pozitív oldalát is, mert az is van. Nincs elrontva benne semmi. Jellegtelen, de mellette kb. hibátlan is. Tom Cruise ismét jó formában van, a történet maga nagyon meredek, szóval simán megér egy megtekintést. Azért ezt a brutál színezettséget én hanyagolnám.   6/10



2017. december 12.

mother!

Anyám!
Darren Aronofsky (2017)

Nem annyira ástam bele magam a kritikákba és véleményekbe, de amit le tudtam szűrni, az három pontban összefoglalható:
1. Kikészíti és/vagy kiakasztja az embereket, mert provokatív.
2. Felének épp ezért tetszik.
3. A másik felének még épp ezért nem.


Szerintem meg Aronofsky mindenki előtt jár, mert épp ez volt a célja. Nem kell ebbe belelátni se az istenes hasonlatot, se a patriarchális-feminista nézőpontok ütköztetését, de ha úgy tetszik, mindegyiket rá lehet húzni. Rajtad áll. Azért zseniális film, mert - sokakkal ellentétben én úgy gondolom, hogy - csak kérdéseket vet fel és gondolatot szándékozik ébreszteni. Nem erőltet a nézőre semmit, csak egy durván intenzív élményt. Filmtechnikailag mesterien átgondolt és precízen megtervezett. Úgy vezeti a nézőt a hatásosan eszkalálódó káoszával, hogy azt szinte arrogánsnak és túlzottan hatásvadásznak lehetne nevezni, ha nem működne ilyen kiválóan. Eszméletlen mély élményt nyújt, egy pont után szinte levegőt venni sem hagy időt és teljesen elvág a külvilágtól.

Nem ártana még egyszer látni (biztos vagyok benne, hogy rövidesen még egyszer meg is fogom nézni), de így egy héttel a megtekintése után, ez kb. a nagybetűs mozinak tűnik. Végig a néző előtt jár (kicsit merészebben fogalmazva úgy irányítja, ahogy nem szégyenli), audiovizuálisan izgalmas és modern, újszerűen szerkesztett, kvázi kategorizálhatatlan és olyan szertágazó módon gondolatébresztő, ahogy csak nagyon kevés film az egész filmtörténelemben. Újfent le a kalappal Aronofsky előtt!   9/10


+ A film nyitánya, a domborulatokat előnyösen kiemelő hálóingben közlekedő J.Law közszemlére tétele bemutatása pofátlan, viszont... /dupla kacsintás/

2017. december 8.

The Room

Tommy Wiseau (2003)

Mondom meg kellene nézni végre, hogy mi is ez a Wiseau jelenség, amiről mindenki beszél. Nem szoktam ilyet tenni, mert elsősorban a jó filmek érdekelnek és tudatosan igyekszem elkerülni a vackokat, de - gondolom elsősorban a Disaster Artist miatt - most mindenhonnan ez a 2003-as film ömlik és filmkedvelőként mégsem maradhatok úgy, hogy fingom nincs róla. Hát tessék.


Minimálisan szórakoztató a bénaság és a teljes hozzá nem értés, de éppen csak annyira, hogy nagy szenvedés árán végig tudtam nézni. Ez a film ennél több szót egyszerűen nem érdemel. Wiseau viszont valószínűleg tényleg érdekes jelenség lehet, úgyhogy az említett James Franco filmet a kedvező kritikai fogadtatás okán, kifejezetten várom.   2/10

2017. december 7.

Flirting with Disaster

Gyagyás család
David O. Russell (1996)

Érdekes ezt a filmet ilyen későn látni. Főleg annak ismeretében, hogy a #meetoo kampány hevében elég nagy visszhangja van David O. Russell tevékenységének, mint erőszakos, abuzív személynek. Én, a teljesen kívülálló személy, teljes mértékben elítélem az ilyen embereket, de az alkotásaikkal kapcsolatban teljesen azt az álláspontot képviselem, hogy teljesen külön kell tudni választani. Eredetileg kevesebb teljesen volt az előző mondatban, de észrevettem a lehetőséget, hogy beleszorítsak még párat és nem tudtam ellenállni.


Mindenesetre áldom az eszemet, amiért mindig ott motoszkál bennem a gondolat, hogy a lehető legszerteágazóbban válogassak megnézendő filmet, és ilyen módon beleessenek például jól ismert rendezők korai alkotásai is. Mert igazi csodákat lehet találni. De még milyeneket, te jó ég! Végigfutva a Dévidó filmográfián, a Gyagyás család kérdés nélkül kerül az élre, pedig a filmjei javát eléggé kedvelem. Látva ezt fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy mi az a - hol csak épp hajszál vastagságú (American Hustle), hol jéghegyni méretű (I Heart Huckabees) - akadály, ami zavarni szokott az általa közvetített élményekben. Az ész és a szív küzdelme. Például a Three Kings alatt zavartan kapkodtam a fejem és nehezen, csak ésszel tudtam megérteni és felfogni, hogy mit csinálnak a szereplők. Itt viszont magától értetődően egyszerűek és érthetőek a karakterek, mert mind szívből cselekednek és természetesek. Gyagyásak, de nem túlzóak vagy elmebetegek, hanem a gyengeségeikre ráfókuszálva és egyben kiforgatva ezeket, egyszerűen nevetségesek. A rövid játékidőbe rengeteg, fajsúlyos esemény, fordulat és egy vagonnyi szereplő van belezsúfolva, aminek köszönhetően egy burjánzó flow élményként csapódik le. A későbbi Russell filmek csiricsáré megjelenésének még nyoma sincs. Sőt, kifejezetten hétköznapi a megvalósítás mellett a díszlet és a helyszínek is. A legfontosabb viszont az, hogy akármilyen vad dolgokat is látunk, rettentő életszerű párkapcsolati és családi problémákat állít célkeresztbe. Röviden annyival tudnám összefoglalni, hogy eszméletlen nagy élmény! Egy lineárisan fokozódó családi őrület, ami garantáltan elsodor magával. Kikapcsol, megnevettet és elgondolkodtat.   9/10



2017. december 4.

My Girl

My Girl - Az első szerelem
Howard Zieff (1991)

Mennyit számít, hogy milyen élményt vár az ember! Nekiálltam, hogy éppen serdülni kezdő gyerekek cuki, bénácska szerelmi történetén tudjak somolyogni és olvadozni, erre kaptam egy hollywoodi mázzal leöntött, ám roppant megható családi drámát, egy rémesen keserű fordulattal. Mintha csak azért született volna ez a film, hogy megcsapolja a könnycsatornáimat. Amilyen váratlanul ért ez az élmény, olyan intenzitással éltem meg Makaluki sorsát és az utána fennmaradó űr feldolgozásának lehetetlenségét. Utólag egy csomót gondolkodtam rajta, hogy milyen kíméletlen a nézővel ez a film, illetve azon, hogy nem túl olcsó e ez a húzás? De akárhogy is nézem, mivel elég sokat foglalkozik a tragédia utóéletével és voltaképpen a film java egyébként is a kislány anyuka nélkül való felnövéséről szól, teljes egészében át tudom adni magam neki. Helyén van a szíve, kíméletlenül csöpögős, de egyáltalán nem hamiskás. Igaz pillanatok ezek, melyek nagyon manipulatívan vannak tálalva, de nem vették fél vállról semmilyen téren, egyben van a sztori. James Newton Howard zenéje rengeteget tesz hozzá a klasszikus hollywoodi érzéshez. Egy újabb film került a kedvencek listára, egy olyan megjegyzéssel, hogy "Ha sírni akarsz, ezt tedd be!".   8/10



2017. december 1.

Good Time

Jólét
Benny Safdie, Josh Safdie (2017)

Több szempontból is kiemelkedő film. Az első és legfontosabb érdeme, hogy a gyors belerázódás után, rekord idő alatt éri el, hogy utáljam nézni. Szó szerint fáj a lelkem ezekért a szerencsétlen, kisiklott életű, nyomorult emberekért. Nem kis fegyvertény, hogy kellemetlenségben megközelíti a Dardennék féle Gyermeket, de azt mondjuk ki is kellett kapcsolnom elsőre, annyira nem bírtam nézni. Ezt viszont valahogy sikerült egyben átvészelnem. A film első felére jellemző mindez, egy megterhelő, lelombozó, realista szociokatasztrófa. Robert Pattinson csodálatosan hozza a valaha talán jó szándék vezérelte, de a film indulására már teljesen eltorzult személyiségű szerencsétlent. Hibát hibára halmoz, csak tör előre, rombol, zúz, nyomorba dönt és úgy bánik az emberekkel, mint valami rongyokkal. Foszlányokként felsejlik pár momentum erejéig, hogy egy-egy cselekedete mit is jelenthet neki, illetve milyen cél vezérelhette a kigondolására, de aztán gyakorlatilag minden félben marad, megszakad, illetve az se utolsó szempont, hogy minden energiáját kizárólag arra fecsérli el, hogy a vesztébe rohanjon. Gyanítom, hogy ez így egészen rettenetesen hangzik és ténylegesen az is, viszont mivel a cselekmény egy pillanatra se zökken ki, tehát végig igaznak és valósnak érezhető, egészen lenyűgöző élmény.


Aztán a film második felére, mikorra már annyira kilátástalan és elkeseredett helyzetbe kerül a "főhős", hogy folyamatosan menekülnie és cselekednie kell, addigra átveszi a vezető szerepet az izgalom és a humor. Izgalmassá és az újdonsült bűntársa fergeteges, vizuálisan is prezentált monológja után, kvázi viccessé is válik, mert amit művelnek, az egyszerűen annyira abszurd, hogy más reakció talán nem is létezik rá, mint humorral felfogni. Viszont, hangsúlyoznám, még így is végig igaznak érezhető.

A másik szempont ami szerint kiemelkedő, az az Oneohtrix Point Never zenéje. Nyughatatlan, bőven használt, erősen hangulatkeltő, experimentális, szintetizátor uralta, helyenként erősen ambientes zene. Nem egy félvállról vett rutinmunka, hanem egy figyelemfelkeltő, szokatlan, frissnek ható érdekesség. Az OPN mögött álló Daniel Lopatin gyorsan dolgozik és hullámzó színvonallal. Mármint ami a zenei albumait illeti. Itt viszont egy veszettül egységes, de szabadjára engedett munkát tett le az asztalra, és én ezért nagyon hálás vagyok. Nagyon nagy öröm látni, hogy egy ilyen kiváló filmbe beengednek egy olyan előadót, aki bizonyos kultúrkörökben komolyan elismert, de a pórnép mainstream közönség számára aligha kerül látótérbe és bár nehezen befogadhatónak mondható, közben izgalmasnak és érdekesnek is.


Az érdekes egyébként is nagyon találó szó erre a filmre. Sajnos ez is, mármint a szó, kapott egy lesajnáló értelmezést. Akkor szokták valamire mondani, ha nem igazán tetszett az alkotás, de valami azért volt benne. Én a klasszikus értelmében használva mondom, hogy a film minden rétegében van valami érdekes. Egy hiperrealista szociodráma, mozgalmas cselekménnyel, részleteiben kitalált, fantasztikus audiovizuális tálalásban. Szépeket hallottam róla, de az élmény maga még jobban lenyűgözött.   8/10

2017. november 29.

The Beguiled

Csábítás
Sofia Coppola (2017)

Sokat nem olvastam erről a filmről, mert épp nemrég láttam az eredeti példányt, és mivel azt eléggé szerettem, Sofia Coppola iránti tiszteletem mellett sem igazán értettem, hogy mi szükség van egy remake-re. Azt azért sikerült leszűrnöm, hogy Coppola a korábbival ellentétben egy inkább női szemszöget fog megpróbálni bemutatni. Egyébként az eredetire se lehet rámondani, hogy nagyon a katona oldaláról közelítené meg ezt az eleve meglehetősen fucked up szituációt, de (és itt jön a surprise!) én erre se tudnám rásütni, hogy nagyon a nők pártját fogná, illetve az ő motivációjukat részletezné. Én kb. ugyanazt éreztem ki ebből is. A nők kiéhezettek, merészek és sarokba szorítottak, a katona pedig megpróbál valami előnyt kifaragni a helyzetből amibe csöppent. Mindkét részről lettek hibák elkövetve, nem lehet egyértelműen bűnöst kikiáltani. Szóval nagyjából ez ugyanaz a film.


Nézzük, mi az ami más! Profibb a kivitelezés. Nyilván rengeteget fejlődött azóta filmipar, dícséretes, hogy ilyen korhű minden, de a vizuális koncepciót kicsit meg kell feddnem. 90%-ban olyan kurva sötét a kép, hogy tisztára kigúvadt a szemem a végére. Coppoláék a világosságot jóindulatúan arra lőtték be, hogy az emberek zöme nagy vásznon, vacak kontraszttal, illetve otthon, lcd tv-n, még rosszabb kontraszttal fogja megnézni. Erre itt vagyok én egy kalibrált plazmával, ami egész jól képes a sötétet megjeleníteni, tehát az egész film rohadt sötét, valami árnyakkal. A színészek persze csodálatosak, Elle Fanning mint fiatal kacér, Kirsten Dunst mint megkeseredett vénlány, Nicole Kidman mint erős, középkorú nő és Colin Farrel mint szívtipró. Semmilyen téren nem tudnék érdemi hibát találni benne, de ahogy korábbi Sofia Coppola filmekkel kapcsolatban is megfogalmazódott bennem, nem érzem át teljes egészében, hogy mitől gondolja ezt fontosnak számunkra, nem tiszta teljesen, hogy mi volt a szándéka vele, vagy mit akart mondani vele. Miért ezt a történetet, miért most, miért így. Lehet, hogy épp ez a cél, de sajnos én ettől most nem lettem több.    6/10

± A zene hiánya.