2020. január 23.

Underwater

Árok
William Eubank (2020)

Van az a típusú film, amelynek az a feladata, hogy egy ereje teljében levő színészt/színésznőt az übermensch kategóriába repítsen és kellő pompával tudjon méltatni, ahhoz, hogy a halhatatlanság közelébe érjen. Mostanra talán már elkopnak a legelvakultabb Kristen Stewart gyűlölők is. Ez a film pont azoknak készült, akik az alkonyat filmek után hosszú évekig nagy hangon rajta nevettek, mint tehetségtelen, béna színésznőn. Mert ez egy egyszerű, könnyen befogadható, széles közönségnek szánt, profin előadott zsánerfilm, annak minden előnyével és hátrányával. Jól néz ki, normálisan meg van írva, de sok vizet nem zavar és könnyen felejthető. Na de nem Kristen Stewart, mert őt ezzel a feltűnő frizurával és ezzel a fájóan tökéletes fizikummal nem sokan fogják elfelejteni. Korunk egyik legsokoldalúbb, legizgalmasabb színésznőjeként ebbe az egyszerű figurába is életet tud lehelni, kizárólag az ő kisugárzásán múlik, hogy a film működik e vagy sem. Nos, amennyire lehet, igen. Cthulhu, ilyen lény, olyan lény, pörgés, meghatódás, keménykedés, félelem, minden van. Csak hát erősen felvizezett formában.   6/10



2020. január 22.

The Sleepwalker

Mona Fastvold (2014)

Mindig mondom, hogy egy film befogadásának eredményét akár egyetlen tényezőre is le lehet redukálni: hogy elhiszed e látottakat. Mert ennél a furcsaságnál mondjuk nagyon nehéz lenne összefoglalni, hogy mit is gondolok a történtekről, mégis kérdés nélkül elhiszem neki. Már a Yo La Tengo által aláfestett partyhangulat jelenetért is megéri megnézni, ezért külön szívecske jár (bármeddig elnézném), mert tök jól reprezentálja az egész film esszenciáját. Tudod, hogy valami nem stimmel, de nem tudod, hogy mi az. Aztán meg történnek durva dolgok, és végül ott vagy hagyva a semmi közepén, hogy töprengj rajta. Szuper érdekes karakterei vannak, akikről alig tudunk meg valamit, de a kapcsolataik annyira magával ragadóan izgalmasak, hogy egy átlag párkapcsolati film csak álmodozhat ilyesmiről. Priceless élmény, elég messze a filmes konvencióktól, de teljesen átélhető élethelyzetekkel... Újra megerősödtem abban a hitemben, hogy minél több köze van Brady Corbet-nek (nak?) egy film elkészültéhez, annál nagyobb esély van arra, hogy tetsszen.   8/10



2020. január 21.

Terminator: Dark Fate

Terminátor: Sötét végzet
Tim Miller (2019)

Tim Miller és csapata tiszta vizet akart önteni a pohárba, megvették James Cameron nevét (a munkáját és az eszét biztos nem), majd azt mondták, hogy reboot lesz, el kell felejteni a félresikerült folytatásokat, mert mi most megmutatjuk. Óvatos optimizmust lehetett táplálni az ötletért, egészen az első trailerig.


De sajnos az a baj, hogy fogalmuk sincs róla, hogy mitől működött az első két rész (az most mellékes, hogy mindegyik mástól), vagy tovább megyek, hogy mitől működik egy akciófilm egyáltalán. Sorolom mik a gondjaim:
– Hosszú a játékidő, feleslegesen sok a fordulat és túl sok kérdés merül fel a fél aggyal kitalált ötletek láttán.
± Az akciók elrugaszkodottak, egyáltalán nem tűnnek valóságosnak, túlságosan a cgi-re támaszkodnak, ami ráadásul nem is túl szépen kidolgozott. Vannak ugyan jó koreográfiák, de a jelenet végére mindig agyon van csavarva.
± Mackenzie Davis jó, de rajta kívül mindenki takaréklángon üzemel.
– A terminátor működése, a gépiesség teljesen hiányzik Arnold játékából. OK, a sztorival magyarázzák, de ez az üresjáratban üzemelő, emberekkel megbarátkozó kivégzőgép meg egyenesen nonszensz. Programozás doesn't work like this.
+ Főgenyának túl sok ez a csápos, kettéváló terminátor. Nehezen megfogható és átlátható a működése, illetve minden szituációban bőven nyernie kellett volna ezzel a sok bénával szemben.
– Tök szomorú látni, hogy pár másodperc alatt elintézik Furlong remek - cgi - figuráját, hogy lecseréljék ezekre az üres senkiháziakra. :(
– Hogy hívták a főszereplőt? Ki játszotta? Mit csinált?

Szóval mostanra tényleg úgy néz ki, hogy jobb lenne elfelejteni ezt a franchise-t, mert itt mindenki pénzt szagol, és úgyse engednek olyan szerzőt a megfelelő székbe, aki képes lenne valami maradandót is alkotni.   5/10

Hwanghae

A Sárga-tenger (The Yellow Sea)
Hong-jin Na (2010)

Film egy olyan világról, amelyben az alvilág szereplői számára a késen kívül minden modern, testi sértésre alkalmas eszköz ismeretlen. / Film egy olyan világról, amelyben a maffiatagok a szervezeten belül betöltött szerepükhöz mérten bírnak egyre több sérülést.

Na jó, a viccet félretéve, ez egy film egy lúzerről, akiről a maffiától való menekülés közben derül ki, hogy egy túlélőbajnok. Szokták mondani, hogy csak egy kis környezetváltozás kell az embernek, na ez a történet pont erről szól. Hát csak nem sikerül komolyan hozzáállnom... De megvan az okom rá! Mert nem kicsit vagyok meglepődve. Vagy azért, mert hogy Hong-jin Na mennyit tudott ezután fejlődni a Goksung elkészítéséig, vagy azon, hogy egyáltalán hogy lehetséges, hogy ugyanaz az ember felel ezért a két filmért. Ezt majd még eldöntöm.


Eleinte egész jó sodrása van, tetszik, úgy legalább a 1/3-ig szépen alakul a feszültség és az izgalom faktor. Ám aztán akkora pörgésbe kezd, meg abszurd időkezelésbe, hogy azt abszolút nem láttam jönni. Tucatszám hullanak a béna, név és arc nélküli maffia verőlegények, de ez szinte egy mellékes pont, mert a végére úgyis gyakorlatilag teljesen kiírtja magát az egész szereplőgárda. Túl sok a fordulat, túl hosszú a játékidő (director's cutot néztem) és túl elrugaszkodottá válik. Az autós üldözés környékére már annyira túlpörgeti a kamerakezelést, hogy alig lehet követni. De ez hagyján! Mert utána már akkor is köröz, meg ráng a kamera, amikor csak egy ember arcát nézzük. Nincs kellő humor benne, életszerűtlen, fókusztalan (a rendőrök minek voltak benne egyáltalán?). Elég nagy csalódás ez így.   5/10

2020. január 20.

The Farewell

A búcsú
Lulu Wang (2019)

Is it only me, or ez tényleg csak egy szépen megírt, de - félve írom le - közhelyes The Oscars 2020™ 92nd Academy Awards-ra célzott dramedy?! Jól tudom, hogy a jelenlegi közhangulat mellett ez egy erős gondolat, és Lulu Wang valóban szimpatikusnak tűnik, ráadásul az is jó pont, hogy a személyes történetét írta és rendezte meg (kiérezhető), de hát mit tudok tenni, ha engem nem talált el? Nem látom benne a pluszt, amiről sokan írnak. Vannak szép pillanatok (közös étkezések elsősorban), amikben sok réteg sűrűsödik és szépen átjön az egyébként tényleg érett és kifinomult humorérzék. Csak az ilyesmire sajnos jut két lassított felvételes, vagy valami hasonlóképpen üres jelenet is. Most úgy érzem, hogy egy szentimentálisabb hangulatban se kapott volna el jobban, mert valahogy az egész túl hollywoodi ahhoz, hogy egységessé és átütővé tudjon válni. I'm sorry for myself.   6/10



Marrowbone

Menedék (The Secret of Marrowbone)
Sergio G. Sánchez (2017)

Elsősorban azért kell elismernem, mert meg tudott vezetni. Eszembe se jutott a gigantikus fordulatról, hogy létezik egyáltalán, de sajnos ez az okosnak hitt húzás, ami egyben az írás valódi céljának felfedése is, egy visszafordíthatatlan kerékkötőjévé válik a filmnek. Mert csalódást kelt, hogy ilyen lealacsonyító, műfaji játékra fut ki, ahelyett, hogy egy érdemi, komolyan vehető drámává válna. Egy elkeserítő, szívet szaggató mesévé vedlik, és ez a film első felében egyáltalán nem volt még csak a levegőben sem... Felmerül bennem az a kérdés is, hogy egyáltalán létezhet e olyan sérült lelki állapot, amilyenbe a főszereplő került (szerintem nem)... Pedig tényleg remekül építi fel a környezetet és a hangulatot, hovatovább rendben vannak a karakterei is. Jobban meg kéne feddnem, de azért a javát eléggé élveztem, úgyhogy nem lenne jogos.   6/10



2020. január 17.

Little Odessa

Kis Odessza
James Gray (1994)

Minekután sikerült újráznom a két remek James Gray művet (The Yards, We Own the Night), gondoltam meg kéne nézni az első egészestését is, hogy beigazolódjon az elméletem, miszerint a nyersebb, fiatalabb (itt csak 24-25 éves) James Gray a jobbik James Gray, nem pedig a művészieskedő, középkorú James Gray. De hoppon maradtam. Mert hogy ez is egy nagyjából annyira jó film, mint az Ad Astra, csak másképpen. Utóbbiban van valami nehezen megfogható, ami vonz, de amúgy a beltartalmát illetően még mindig szkeptikus vagyok, ahogy Lost City of Z-nél is. Annál viszont nem volt semmi vonzó, de ha már itt tartunk, a Immigrant a legrosszabb az összes közül, mert belenézve, majd meglátva Jeremy Renner kihúzott szemét, egyből összeszorul a gyomrom, annyira nem értem.


Lényeg a lényeg, mély sajnálatomat fejezem ki Edward Furlong félresikerült életét illetően, mert ebben a filmben is megvan a kisugárzása, pedig ez nem egy terminátor jellegű film. Hanem egy széteső család átalakulásának, az idők kíméletlen változásának a krónikája. A nagyvárosi lét, a 20. század végének erős lenyomata, kemény drámával és átélhető útkereséssel. Tim Roth figurája és az egész szerencsétlen, a múlt súlya alatt összeroskadó család is kiváló írásról tanúskodik... Valami kevés extra hiányzik ahhoz (egy ledöbbenés, beszédesebb környezet, zene, mittudomén), hogy tényleg meg tudjam szeretni, de ajánlani mindenképpen ajánlom.   7/10

+ A szemfülesek észrevehették, hogy a Two Lovers kimaradt a felsorolásból. Na igen, az egy egészen más szint, egy kivételesen jó film.

2020. január 16.

Speed

Féktelenül
Jan de Bont (1994)

Miért alakult úgy, hogy ezt eddig nem láttam? Fogalmam sincs, pedig anno nagyon kedveltem Sandra Bullockot, Keanu Reevest meg mindig is. Bugyutának tűnt? Nem tetszett a koncepció? Nem hinném, hogy tizenpárévesen ilyesmi zavart volna. Inkább a véletlen számlájára írom.


Keanu Reeves és Jeff Daniels (akciósztár szerepben... nem semmi volt a 90-es évek!) olyan autós ugratással érkezik meg az elején, ami kb. csak akkor játszódhatna le a valóságban, ha az életük múlt volna rajta, illetve ha biztosak akartak volna lenni abban, hogy ezzel az autóval soha többé nem akarnak elhajtani onnan. Kicsit meg is ijedtem, hogy csak ilyen nagyzolás lesz az egész, de szerencsére nincs ennyire elszállva. Ebből, illetve a buszos ugratásból látszik, hogy ezek a jelenetek így sikerültek, úgyhogy cgi és további elkölthető pénz híján ezek maradtak a filmben. Látványosnak látványos, de az egyszerűbb akciók valóságossága mellett kilóg az összképből.


Nagy pörgés van, a sztori és az akciókoreográfiák szépen ki lettek fundálva, végig egyben tud maradni, csak a tipikus tölteléknek szánt karakterek zavartak, meg kicsit túl lett nyújtva, mert az utolsó csavarnál már erősen lankadt a figyelmem. Sok egyben ennyi feszültség és vad akció. Az egymás átverésére, a szituációkból való kijutásra játszó dramaturgia hátránya, hogy célzottan irányítja a néző figyelmét, emiatt a túl aprólékosan kidolgozott részletek és az elnagyoltak nagyon elválnak egymástól, ha tényleg figyel is a néző... Azt gondolom produceri oldalon erőltették, hogy a két főszereplőnek össze kell jönnie, mert amúgy a történet szempontjából teljesen légből kapottnak tűnik... Egészen biztos, hogy ha anno látom, akkor rajongtam volna érte. Hát így most nem.   7/10