2017. szeptember 21.

Comet

A szerelem üstököse
Sam Esmail (2014)

Hát nem ez lesz a titkos kedvenc, amiről alig hallott valaki, de mégis remek. Pedig első ránézésre nagyon adta magát a lehetőség. Pár perc után azonban nyilvánvalóvá válik, hogy egy árva őszinte pillanata sincs. Minden egyes beszélgetés mesterkélt, más meg nincs a filmben. Egyetlen jelenet sem képzelhető el a való életben. Mindkét főszereplő az ihlet legcsekélyebb fuvallatától távol, faarccal próbálja előadni ezt a modernnek szánt, kifelé beszélő, álfilozofikus süketelést. Emberek nem beszélnek így. Egy kapcsolatot nem lehet így körülírni. Nincs egy értelmezhető dramaturgiai ív sem. A koncepció csak egy összedobált ötlethalmaz, amit nem fog össze semmi. Én hülye, mikor alig van időm, épp egy ilyen szarnak állok neki.   3/10


– Emmy Rossum, hát rég láttam ilyen szar színészi munkát.

2017. szeptember 19.

It

Az
Andy Muschietti (2017)

• Tény, hogy volt egy vacak TV film, amit anno megnéztem és elvette a kedvemet a témától.
• Tény, hogy a könyveket nem olvastam.
• Tény, hogy a bohócokat visszataszítónak, értelmetlennek és szórakoztatásra alkalmatlannak találom.

Szóval megvolt rá az okom; mikor híre kelt a film készültének, eleve úgy álltam neki, hogy ezt meg minek. Felesleges. Úgyis tucattermék lesz. Becsületesen megnéztem a trailereket és teljes értetlenséggel álltam az izgatottság visszhangja előtt. Tény, hogy most alig van időm filmet nézni, és ilyenkor az új élmények mindig felnagyítódnak, erősebben hatnak. De akkor is! Ez így több, mint kellemes meglepetés!


Nem csapott arcul, mert a horror nálam így elvonatkoztatva kevésbé működik, mint egy realistább irányban. Inkább azzal nyert meg, hogy eszméletlen jó hangulata van és hogy végig fent tudja tartani. Egységes tud lenni, mert a forgatókönyv alapos munka, szépen lett megírva. Végigviszi amit akar, nem vált irányt, teljesíti, amit felvállal. Minden jelenet ésszel, az alapoktól lett felépítve. Nem csak egy ötlethalmazt látunk, mint oly sok mai horror esetében, hanem minden jelenet jelentőséggel bír, van eleje meg vége és a történetbe illesztve is megállja a helyét.

Pedig szerkezetileg lehetne elhibázottnak is tekinteni, hiszen a tetemes játékidő derekán egy valag ijesztésre szánt jelenet sorakozik egymás után, látszólag semerre se tartva. Mégsem lelombozóak ezek, mert a nagyobb egészt szolgálják. A készítők egy kevésbé direkt, de határozottan jelen lévő, mélyebbre ható nyomasztást érnek el vele. Azt a célt szolgálja, ami végül a film fő tanulsága is lesz. Hogy nem menekülhetnek, hogy muszáj tenniük valamit és csak együtt sikerülhet nekik.

Ezek a jelenetek látszólag az olcsóbb horror klisékre épülnek, de mégsem bántanak a jump scare-ek és társaik, mert a leggázabb közhelyeket szerencsésen elkerülik és van mögöttes tartalmuk, van mit szolgálniuk. Beverly zseniális fürdőszobás jelenete például többszörösen összetett momentum, hiszen ott van a nővé érés, az apa elnyomása és a fiúkkal való kapcsolata is. Sokszor kapunk kitartott képeket, zenével támogatott alapozó montázsokat. A kamera általában nyugodt és ezen csak akkor változtatnak, mikor tényleg indokolt. A jelenetek hangulata tehát egységes, szépen lettek összefűzve, van különállóan és összefüggésében is értelmük és nagyon fontos az is, hogy nincs semmi zavaró túlzás vagy ostobaság, ami kizökkentene, kiugrasztana ebből. A néző a hatása alá kerül és jó eséllyel ott is marad.


+ A Beverly-t játszö Sophia Lillis csodálatos. Ritkaság számba menően erős jelenléte és kisugárzása van. Nem mellesleg jól is játszik.
+ Bill Skarsgård kiválóan freaky. Nem béna, nem klisés, hanem furcsán zavarbaejtő és ijesztő. Persze hozzá kell tenni, hogy nem volt sok szerepe, elég sok a cgi Pennywise. Ez sokaknak szúrta a szemét, de szerintem nagyon ügyesen játszottak vele és eszméletlen szép a kidolgozottsága.
± A film vizuálisan kiváló. Nem csodálatos, mert nem egyedien művészi, de nincs semmi kivetni valóm ellene. Talán kicsit sok a döntött kamera.
± A szerzett zene néha elég sablonos, de tulajdonképpen működik.
+ Kiváló döntés volt a 80-as évekre átültetni a történetet. Ezzel közelebb hozták a most fiatal korosztályokhoz. Igaz, elég komoly filmes múltja van a 80-as évek megidézésének, de amikor ilyen átgondoltan és hatásosan csinálják, mégis milyen kivetni valónk lehetne ellene?
+ Van pár előre tolt arc, akik bővebb hátteret kapnak és van a banda többi tagja, akik csak simán kapnak pár percnyi játékidőt. Mind jogosan és arányosan lett elosztva.
+ Eszméletlen jók a dumák!


Kell még valamit írnom, hogy megindokoljam mennyire tetszett? Elvarázsolóan beszél a szemet párásítóan nosztalgikus tinikorról, a felnövés nehézségeiről, a barátságról és a szerelemről. A maga valójában és az egyszerű, de magával ragadó szimbolikájával is kiválóan működik. Vicces, kalandos, izgalmas, ijesztő, borzongató. Kurva jó élmény!   8/10

– A folytatás minősége Fukunaga kiesésével aggasztóan kérdéses.

2017. szeptember 18.

The Big Sick

Michael Showalter (2017)

Simán beilleszthető a mai filmes trendek szolgai követőinek sorába. A rendezése kórosan jellegtelen, de technikailag természetesen maximálisan kifogástalan. Mondjuk dramedynél egyszerűbben kivitelezhető stílus nemigen van, de ez még nem vitatja el az érdemeit.


Viszont! A forgatókönyvet saját életük alapján Kumail Nanjiani és kedvese, olyan természetességgel, iróniával, cinizmussal, önreflexióval írták meg, hogy csak úgy süt róla az őszinteség, a szeretet, az odaadás és hogy mindezt meg szeretnék osztani velünk. Az, hogy Kumail Nanjiani egy standupos, elég sokat segít, mivel az emberek közötti kapcsolatokat is a standupos előadásformára üteti át, és ez elég jól megy neki, jól működik a filmen. Érthető és átélhető az összes szereplő, a humor is nagyon a helyén van, Zoe Kazan pedig imádnivaló, mint mindig.

A film végére nekem sikerült eljutni addig a pontig, hogy legszívesebben agyonölelgettem volna mindenkit a stábban. Visszafogott, de párját ritkítóan kiegyensúlyozott produkció. Látszik rajta, hogy benne van a szívük és hogy sokáig csiszolgatták a céljuk elérése érdekében. Egy jó rendezőt megérdemelt volna a produkció, de azér' még így is repül a kedvencek közé, mert bármikor újra nekiállnék.   7/10

2017. szeptember 14.

The Church

Démonok temploma (La Chiesa)
Michele Soavi (1989)

Azért láttam, látni véltem a lehetőséget Soaviban a temetőember után, úgyhogy egy hirtelen ötletnél fogva, beleugrottam egy korábbi műve megtekintésébe. Argento művek, az olasz csoda, minő fantazmagóriák, sötét víziók, gonoszság, misztérium, miegymás. Vagyis mindezek ígérete.

Biztos vagyok benne, hogy valahol ott lebeg egy párhuzamos dimenzióban a tökéletesre vágott verziója ennek a filmnek, amit én is imádnék. De sajnos nekünk a bénán, esetlenül vágott, egyszerű és érdektelen vonalvezetésű verzió jutott, úgyhogy le kell húznom.
± A trükkök néha éppen elmennek, de érezni rajtuk az olcsóságot, néha meg egész pofásakat is össze tudtak hozni.
– Rettenetes a szinkron.
– Elég furcsa ez a Philip Glass szám a témához. Imádom az egész lemezt amiről van és rengetegszer hallgattam. Szerintem teljesen más hangulata van, mint amit el szerettek volna érni vele. Veri rong csojsz.
– A végén egy látomásban a templom építésze a kínzása közben elmeséli az egész történetet, hátha valakinek kimaradt valami. WTF?!


Ha érdekelne, még egy csomó ilyen nonszenszt és hülyeséget össze tudnék szedni, de ugye tudjuk, hogy nem ettől lesz rossz egy film. Jelen esetben inkább azon bukik el, mert pl. nincs főszereplője. Se a könyvtáros, se a néger muki, se a kiscsaj nem tölti be a szerepet. Nincs egy rendes vezérfonál amire fel lenne fűzve. Nem váltja be a sötét, gonosz vízió és a mögöttes világ ígéretét, elügyetlenkedi a lehetőségeit. Nem vacak, de több gondolatot és időt már nem ér meg nekem.   5/10

2017. szeptember 11.

Az ötödik pecsét

Fábri Zoltán (1976)

A korához és az akkori magyar filmes berögzültségek bosszantó trendjeihez képest, egészen kiemelkedő produkció. Teátrális és elragadtatott a színészi játék, ezt sose kedveltem, de mégis kiválóan működik. A szemben álló felek, az álláspontjaik, a részletesen elbeszélt hátterük, az általuk lejátszott vita vezetésének íve és annak sarokpontjai, mind egy kikezdhetetlen történethez kapcsolódnak. A történelembe illesztve is kiválóan megállja a helyét, illetve időtlennek is mondható, mert végeredményben az emberi természetről beszél és olyan társadalmi problémákról, melyek valamilyen szinten mindig jelen lesznek és sosem vesztik el aktuálitásukat. Az első kocsmai beszélgetés sziporkázóan üde, utána némileg furcsán hat az erősen szerkesztett montázs, de végül ez is ügyesen épül be a nagyobb képbe, amit a grandiózus lezárás jogosan indikál. Egyértelműen felér a híréhez, instant kedvenc, örökérvényű klasszikus, stb. Csodálatos!   8/10



2017. szeptember 6.

Demon

Démon
Marcin Wrona (2015)

+ Tök profi a kivitelezés, szépek a beállítások, jók a hangok, szóval minden szakmai feltétel adott egy kiváló film létrejöttéhez.
– De sajnos egyből le is olcsósítják ízléstelenül használt színszűrőzéssel és a remek, mocskos zenék ellövésének lehetősége helyett egy kaptafára készültekkel.
+ A lengyel figurák érdekességéért, a folklór miatt és a környezeti sajátosságokért mindenképpen érdemleges néznivaló.
– Sajnos ha nem csak arra figyel az ember, amire a készítők szeretnék, akkor kiszúr olyasmit, ami egy maximalista hozzáállás mellett már nem ment volna el. Pl. a lélektelen csőcseléknek beállított násznép azért elég erős túlzás. Rendben van, hogy atom részegek, de így csupán háttérkellékek tudnak lenni, pedig az előtérbe tolt kisjelenetek épp a film erőssége, kár hogy a háttérre nem figyeltek jobban.
– A történet viszont nem fut ki sehova, nem áll össze a végére, nem oldja fel az általa kialakított feszültséget és valahogy nem is jókor lesz vége. Ambíció az van, de mintha nem sikerült volna eldönteni, hogy igazából merre is menjenek el vele. Azér' nem bántam meg.   5/10



2017. augusztus 31.

It Comes at Night

Trey Edward Shults (2017)

Eszméletlen stílusos film. Egy kicsit a rabja is ennek, de először inkább adjuk meg neki a megérdemelt tiszteletet. Körültekintően, lényegre törően ábrázol minden mozzanatot, méghozzá azzal a céllal teszi ezt, hogy semmi se lógjon ki és semmi se tudjon kizökkenteni a realizmusra alapozó, de intenzíven felborzoló, megbabonázó audiovizuális élményből. Erős képeket, tökéletesen illeszkedő glitch zenét, hullámokban támadó nyomasztást és hiba nélkül ábrázolt paranoiás túlélődrámát kapunk. Eszméletlen ritka, hogy ilyen egységesen és kikezdhetetlenül sikerül felfesteni egy világot.


A bökkenő sajnos abban rejlik, hogy bár rettentő magával ragadó, de a végére kicsit üresnek tűnik. Az átélés szempontjából maximálisan működik, hiszen ők se és mi se tudjuk, hogy mi a franc történik. Van valami a sötétben, vagy nincsen? Végül nem derül ki semmi és így kicsit leeresztett lufi érzést kelt. Mintha a saját koncepciója rabjává válna. Azzal, hogy végig eteti a nézőt a horror lehetőségével, majd otthagyja egy poszt-apokaliptikus túlélődrámával és egy kérdőjellel, kinyírja az ígéretet. Ha nem hazudott volna a képünkbe, hibátlan élménnyé válhatott volna. Kár érte, de azért így is igen intenzív és jó élményként marad meg. Ami azt illeti, a nézés közbeni élmény 8-9 környékén ugrabugrált, csak a csalódást keltő lezárás húzza le az összképet.   7/10

2017. augusztus 30.

Wonder Woman

Patty Jenkins (2017)

A DC filmstúdió hosszas vergődés után, végre valahára ki tudott préselni magából egy vállalható alkotást. Mondjuk ugyanúgy ezer sebből vérzik mint a többi, de ezen nincs miért meglepődni, hiszen a rendezőnő kivételével ugyanazok készítették:
– Snyder öröksége, hogy nem lehet anélkül lezárni egy szuperhősfilmet, hogy ne ütnék vágnák egymást az aktuális szembenállók minimum negyed óráig. Innen üzenem, hogy még mindig ugyanúgy halál unalmas és érdektelen.
– A hosszasan építgetett csapatnak végül semmilyen érdemi szerep nem jut, de így legalább sikerül elérni a tekintélyes 141 perces játékidőt. De miért is? Mivel megy el az idő? Tegnap este néztem a filmet, de esküszöm nem emlékszem a javára. Ez minősíthetne engem is, de nem, sajnos nem igazán érdekes vagy izgalmas a történet. A szokásos elemeket puffogtatják és a szokásos szögről akasztott karakterek szereplenek, a szokásosnál kicsit jobb arányérzékkel adagolva.
– Az alapanyag kötött, sokat nem tudnak kezdeni vele, de ez a meseszerű görög mitológia hablaty, nagyon gyerekes. Célszerű lett volna ebből minél többet elhallgatni.
– CGI everywhere. Ott is, ahol nem kéne. Néhol elég gagyi is, például az elején amikor fentről mutatják, ahogy edzenek az amazonok.
+ Gal Gadot egy istennő. Chris Pine-nal jók együtt.
+ Diána ismerkedése a világgal, bár ugyanúgy klisés és agyonhasznált elemekre épül, vicces tud lenni és szórakoztató.


Viszont a film utóélete kifejezetten érdekes. Például, hogy milyen reakciókat váltott ki James Cameron megjegyzése. A film körül kialakult kép azt sugallja, hogy Cameron hozzászólását élből el kellene utasítanom, mert ezzel a rossz oldalt szolgálom. De nem megy. Sajnos inkább az ő mondandójával tudok azonosulni. Hosszú, bonyolult téma, lehet, hogy nem kellene belemenni, de van azért, amit muszáj kiírnom magamból.

Könnyű csapdába esni, amikor egy méretes kampány élére olyan fiatal, végtelenül szimpatikus és emberi gyönyörűséget találnak, mint Gal Gadot. Nézzük csak meg ezt a videót. Ki merne ennyi szentimentalizmus után, igazat adni egy ilyen gonosz rosszakarónak, mint Cameron?! Erős női karakter? Fontos üzenet? Erős női rendező? Ne legyünk álszentek! Maximum korrektnek mondanám mindegyiket. Patty Jenkins optimizmusát egyszerűen nem tudom átérezni. Ő most persze lubickol, könnyen élteti a gyermekét, hiszen a jó oldalon áll, a jó ügyért "harcol", és nem mellesleg /hopp!/ a világ legjobban fizetett női rendezővé vált. Érzésem szerint, nem tesz hozzá érdemben semmit a témához. És nem is fog semmit megváltoztatni. És nem is egy valós, a világra reflektáló, szemet felnyitó példaképet láthatunk benne, akivel tényleg együtt lehet érezni. Fennköltnek és magasztosnak szánták, de valójában inkább giccses, pátoszos és közhelyes.

Persze egy elég hosszú filmről beszélünk, aminek nyilvánvaló, hogy sok vetülete van és nem is könnyű szétválasztani a rétegeit. De itt van például egy kiragadott jelenet: Sokan hozták fel példának, amikor Dia egyedül elindul a lövészárokból. Megérkezik egy hónapok óta stagnáló frontvonalra, gondol egyet, előrefut és az összes, a tehetetlenségbe már rég beleszürkült ember, akinek fogalma sincs róla, hogy kicsoda ő, fél percen belül követni kezdi és pár perc alatt legyőzik az ellent. Dramaturgiailag ez egy katasztrófa. Ha távolabbról nézem, akkor meg épp csak annyit kapok, hogy egy kívülről érkező egyén, meglátja a lehetőséget ott, ahol a többi már nem. Van szerepe ebben annak, hogy nő? Egyáltalán nincs. Akkor minek van szerepe? Annak, hogy emberfeletti képességekkel rendelkezik. Ez az egyik legikonikusabb pillanata a filmnek és szerintem nagyjából le is festi a film szerepét a filmvilágban. Egy fontos ügy érdekében, megkérdőjelezhető módon, de eredményt ér el, aminek aztán észrevétlenül nyoma vész.   5/10


– Tök jó, hogy sok kis részletből állnak össze a jelenetek. Egy csomószor fordul elő, hogy Dius éppen feláll, megfordul, akármi és egyből látszik, hogy máskor vették fel, máshogy áll a haja, más a bevilágítás. Viszont! Minden egyes esetben elmenne smink, sampon vagy hajfesték reklámba.