2017. október 11.

Berlin Syndrome

Cate Shortland (2017)

Nagyon nagy kérdés, hogy ennek a filmnek miért nem ment híre (Sundance-es volt), miért nem volt rendes kampánya és miért tűnt el azonnal a süllyesztőben. Cate Shortland előző filmje, a Lore, egy sokak által méltatott, elég nagy sikernek örvendő, valóban kiváló alkotás. Ha ahhoz nem is tud felérni, de egyértelműen pozitívnak tekinthető a Berlin Syndrome, szóval elég furcsa ez a kirekesztettség.


Egy kemény témáról, a fogva tartásról beszél összeszedetten és átgondoltan. Kicsit sótlan, semmilyen érzést hagy maga után, de filmtechnikai, dramaturgiai és rendezési szempontokba nem igazán lehet vagy érdemes belekötni. Hiányzik belőle a plusz, ennyi a hibája. Azt nem mondanám, hogy Teresa Palmer rosszul játszik, de talán kicsit rajta is múlt ez a félresiklás. Nincs benne az átütő erő és az elején kicsit furcsa arcai vannak a bátortalan utazó szerepéhez. Mindenesetre az élmény elég letaglózó és elgondolkodtató, szóval én nem tántorítanék el senkit a megnézésétől. Sőt!   7/10

2017. október 9.

Blade Runner 2049

Szárnyas fejvadász 2049
Denis Villeneuve (2017)

Gondolom sokan akadnak, akik szembeszállnának a véleményemmel (főleg itt fanyalgásország berkein belül), de számomra Denis Villeneuve egyértelműen bebizonyította, hogy lehetséges hosszú idő után is olyan folytatást készíteni klasszikus műhöz, ami nem kelti a feleslegesség érzetét. Már ezért megérte. A folytatások folytatásának korában, ezzel jó ideje adós volt a filmvilág.

Hovatovább, teszi ezt úgy, hogy lényegében alig enged magának tágítani valamit az első rész által lefektetett alapokon. Az univerzum szabályai élnek, minden vizsgálható területen szolgaian követi elődjét. A bravúr, hogy ennek ellenére sem lesz gázos, de még bántó, csak egy pillanatra sem. Elárulom miért: mert folytatja a történetet. Nem másolja, nem kiegészíti, nem továbbgondolja, hanem természetesnek hatóan tovább írja úgy, hogy ne merüljön fel kérdés azt illetően, hogy másképpen is alakulhatott volna.


Ehhez kell az, hogy a gigantius játékidő ellenére, kifejezetten sovány legyen a történet. Minden karakter félig a ködben marad, csak épp annyit látunk belőlük, hogy a motivációik érthetőek legyenek. A képek (Deakins igéző) és a hangok (Zimmer lehengerlő) uralják az élményt. Csak egy példa, hogy sokáig legeltethetjük szemünket Ana de Armas kifogástalan bájain. Amilyen egyszerűnek és szinte inokolatlannak tűnik elsőre a szerepe, annyira mélyen ivódik bele a történetbe. Létezése szimbolizálja K kirekesztettségében az egyetlen apró fogódzkodót, hogy legalább imitálhassa az emberi oldalát. Később derül ki, hogy ez a kívülről teljesen üres és szinte nevetséges kapcsolat, mennyire sokat jelentett neki, és hogy ez az egész replikánsokkal egyengetett világ milyen törékeny egyensúlyban működik. Nade, nem kenyerem nekem az ilyen értelmezgetés. A lényeg, hogy ebben a filmben minden karakter egy egymásssal erős feszültségben álló oldalt reprezentál és jelentősége van a szerepének, hiszen alakítja a film történetét.

Más folytatásokkal összehasonlítva, a 2049 legfontosabb ütőkártyája az, hogy nincs mibe belekötni. A színészi munka mesteri. Szárnyal az idő az audiovizuális kényeztetésnek hála. A lassan csordogáló jeleneteket hirtelen törik meg dinamikus események, amiknek mindig helyén van a hangsúlya. Rengeteg finomság van elrejtve a képen vagy a szövegekben, szépen építve ezzel az univerzumot. Nem fog bele túl nagy témákba, hanem megmarad személyes szinten. K kvázi Deckard leszármazottjának tekinthető. Ő már avval a tudattal "nőtt fel", hogy replikáns, de kezdeni ő sem tud vele semmit. Érzi, hogy az élete megerőszakolt és üres, de a kérdéseire a válaszok nem léteznek. Itt jön a képbe Deckard, akivel közösen össze tudják rakni a képet, ami felfedi a replikánsok létezésének egyetlen feloldozási lehetőségét. Na mi a fene! Már megint értelmezgetek...


Az első Szárnyas fejvadász, nem elég, hogy hányattatott sorsú (hatalamas bukás) és hét különböző verzióban létezik, de elég megosztó mű is. Sok cikket olvasok, sok embert követek és úgy tűnik, hogy akik mostanában ismerkedtek meg vele, legfeljebb egy gyenge elfogadást tudtak kipréselni magukból, a varázslatot már nem tudták átélni. De nem is baj, mert inkább az lenne a furcsa, ha egy ilyen lassú, gyér cselekménnyel rendelkező filmet a nagy közönség istenítene. Nem rugaszkodnék el a valóságtól amúgy azzal a kijelentéssel, ha azt mondanám, hogy ahogy a 2001: Űrodüsszeiát, a Szárnyas fejvadászt is egy hamis, mesterségesen felerősített mítosz övezi. Azok, akik tényleg istenítik, valószínűleg elég kevesen vannak.

Valamelyest furcsa nekem az is, hogy a 2049-nek ennyire pozitív a nemzetközi visszhangja. A csalódást keltő bevételek azonban egyből helyre teszik a dolgot. Még ha el is ismeri a többség a látottakat (hiszen elég intenzíven és kifogástalanul bombázza a látó és hallószerveinket), igazából mélyebb kapcsolatot nem fog tudni kialakítan ezzel a majdnem három órás eposszal.

A leghangsúlyosabb negatív véleményekből valami olyasmi szűrödött le bennem (amellett, hogy nem volt elég idejük megemészteni a deadline miatt), hogy a várakozás, az előd nagysága agyonnyomta az élményt. Persze nem akarok én más nevében beszélni, de a Szárnyas fejvadász nekem még másodszorra se volt a szememben az, amit mostanra látok bele. Sokszor kellett hozzá megnézni. Huszár András azzal zárta a 2049 kritikáját, hogy "...újabb klasszikus sem született." Én azt mondom, hogy várjunk még ezzel a kijelentéssel. Érnie kell még a fejekben.   8/10


+ Imádom, hogy még itt is képesek belekötni Jared Leto-ba. Mindegy mit csinál ez az ember, sose lesz elég jó. Persze mondhatnám, hogy magának köszönheti, de nem mondom. A helyzet az, hogy akármilyen eltévelyedett is egy színész a való életben, a filmbéli alakítását teljesen külön kell tudni választani ettől. Én semmi kivetnivalót nem láttam a karakterével kapcsolatban. Sőt!
+ Sylvia Hoeks, Mackenzie Davis, Dave Bautista, stb. Remek, emlékezetes mellékszereplők.

2017. október 3.

The Shallows

A zátony
Jaume Collet-Serra (2016)

Érdekes eset ez a film. Egész egyedülálló módon, de rettenetesen gagyi, és én mégsem bánom, hogy megnéztem. Meg is modnom, hogy miért!

Hát mert ilyet még nem láttam! Hogy a film készítői ennyire csúcsra tudják járatni a hollywoodi zsánerfilm professzionalizmusát, hogy érzelmi és értelmi szempontból vizslatva is, a legelső pillanattól kezdve teljesen érdektelenné váljon. Ez a tökéletes mintatermék, amin az összes produceri, stúdiói érdeket és célt sikerült átverni. Minden egyes pillanat egy közhely, egy máshonnan kiragadott momentum, amiről messziről látszik, hogy mit jelent. A nyilvánvalónál is nyilvánvalóbb képekben képesek csak gondolkozni, történetet, értelmezhető karaktereket pedig csak nyomokban lehet felfedezni. Egyetlen igaz, őszinte pillanata sincs.


Blake Lively persze gyönyörű. Szinte minden shotban van egy domborulata, amin megakadhat az ember szeme. Még akkor is ha közben ömlik a cgi vér, vagy egyéb borzalmak történnek. Ha már Lively kisasszonynál tartunk, nagyon sokan kiemelték a strong performanszát. Én nem tudom, hogy ezek a emberek mit néztek, de én csak egy robotot láttam, kínosan kicentizett, kiszámítható pózokkal és arcokkal.

Szóval teljes értetlenséggel állok a film pozitív visszhangja előtt. Nyilván nem vár az ember sokat, de hogy egy ilyen műanyag, színtelen, szagtalan bénaságot a hozzáértők többsége pozitívnak nyilvánítson, az egész egyszerűen döbbenet!   3/10

2017. szeptember 27.

Spider-Man: Homecoming

Pókember: Hazatérés
Jon Watts (2017)

Mivelhogy ez egy tovább finomított arányokkal rendelkező, szimpatikus témát feldolgozó, de kizárólag a bevált sémákat alkalmazó tucattermék, képtelenség lelkesedni érte. Hány, de hány rohadt eredettörténetet tolnak még le a torkunkon? Hányszor kell még rebootolni szegény pókembert? Hányszor fogják még fantázia nélkül meglovagolni szegény John Hughes örökségét? Ellentmondásos, hogy a történetét illetően próbál emberi és kis léptékű maradni, de a részletekben meg rettenetesen elrugaszkodott és valószerűtlen. Pl. mik ezek a deus ex kütyük? Ja, hogy ennyi pénzből csak egy rohadt lyukas sztorit tudnak összekalapálni, amit ezekkel foltoznak ki? Vagy miért nincsenek a alkalmazva a fizika alaptörvényei? Esetleg azt gondolják, hogy ezek az erőltetett, kizárólag a kamerának tetszelgő, a film valóságában azonban teljesen irreleváns poénkodások nem lógnak majd ki?


Lehetne sorolni, de nem érdemli meg a figyelmet. Nem bánt senkit, el lehet kuncogni rajta, viszont a végső küzdelem idején én már majdnem elaludtam. Nem ezt vártam. De tudom, én vagyok a hülye, mert törvényszerű, hogy ilyennek kell lennie. Biznisz iz biznisz.   5/10

± Szintén visszás érzést kelt bennem, hogy végre láthattam egy kicsit a mindig csodálatos Marisa Tomei-t, de hát tényleg csak nagyon kicsit.

2017. szeptember 22.

A Ghost Story

David Lowery (2017)

Na itt az új csoda, amitől el kell ájulni! Ja, nem. Sajnos a tényfeltáró, tárgyilagos énem, nem enged közel ehhez a számomra túl magas magasművészethez.


Elvitathatatlan, hogy nagyrészt csodálatosan fényképezett. Leginkább akkor, amikor direkt ezt tolják előtérbe. Amikor esemény van, másnéven zajlik az úgynevezett cselekmény, akkor nem annyira figyeltek erre és nem is annyira lenyűgöző. A képarány és a lekerekítés viszont remek ötlet és végül is elég jól ki is van használva. Nagyjából ez a helyzet a zenével is. Néhány pillanatban egész magával ragadó, a stílus kifejezetten tetszik, de összességében mégsem mondanám emlékezetesnek. Az, ahogy beúszik a klasszikus a nagy monológ alatt az szép, de amikor Rooney Mara üres tekintetét nézem a közepesen érdekes idm szám közben, az egyáltalán nem. Érdekes, hogy amikor vált a kamera Casey Affleck arcára, egyből én is elmosolyodok, mert az ő arca mindig mond valamit. Rooney Maráé meg sose mond semmit. Az összebújós jelenetük 10/10-es és hatalmas pozitívum, de sajnos elég magányosan ténfereg a cselekmény jellegtelen folyamában. Ha már itt tartunk, egy rakás jelenet felesleges vagy céltalan. Mintha humort probáltak volna belecsempészni velük. Sok kitartott kép, ami nem mond semmit, de jól lehet elmélkedni rajta. Nem érzem az őserőt, amit a nagyok tudnak, az ebből hiányzik. Nem nyűgöz le, számomra nem fogja össze semmi.

Egyszerűen nem tudok jó filmként tekinteni rá, mert nem látom a célját vagy hogy célzottan akart ilyen lenni. Vagy egyáltalán valamilyen lenni a stílusán és a lassúságán kívül. Megtörténnek dolgok, értelme nincs sok, csak gondolkodásra késztet. Súlya semminek nincs, mert semmilyen törvényszerűség nem alkalmazható rá. Ja és utólag jövök rá, hogy Lowery az, aki az Ain't Them Bodies Saints c. agysorvasztó förtelmet is csinálta. Na ahhoz képest azért jelentősen jobban szórakoztam, ez igaz.   5/10

2017. szeptember 21.

Comet

A szerelem üstököse
Sam Esmail (2014)

Hát nem ez lesz a titkos kedvenc, amiről alig hallott valaki, de mégis remek. Pedig első ránézésre nagyon adta magát a lehetőség. Pár perc után azonban nyilvánvalóvá válik, hogy egy árva őszinte pillanata sincs. Minden egyes beszélgetés mesterkélt, más meg nincs a filmben. Egyetlen jelenet sem képzelhető el a való életben. Mindkét főszereplő az ihlet legcsekélyebb fuvallatától távol, faarccal próbálja előadni ezt a modernnek szánt, kifelé beszélő, álfilozofikus süketelést. Emberek nem beszélnek így. Egy kapcsolatot nem lehet így körülírni. Nincs egy értelmezhető dramaturgiai ív sem. A koncepció csak egy összedobált ötlethalmaz, amit nem fog össze semmi. Én hülye, mikor alig van időm, épp egy ilyen szarnak állok neki.   3/10


– Emmy Rossum, hát rég láttam ilyen szar színészi munkát.

2017. szeptember 19.

It

Az
Andy Muschietti (2017)

• Tény, hogy volt egy vacak TV film, amit anno megnéztem és elvette a kedvemet a témától.
• Tény, hogy a könyveket nem olvastam.
• Tény, hogy a bohócokat visszataszítónak, értelmetlennek és szórakoztatásra alkalmatlannak találom.

Szóval megvolt rá az okom; mikor híre kelt a film készültének, eleve úgy álltam neki, hogy ezt meg minek. Felesleges. Úgyis tucattermék lesz. Becsületesen megnéztem a trailereket és teljes értetlenséggel álltam az izgatottság visszhangja előtt. Tény, hogy most alig van időm filmet nézni, és ilyenkor az új élmények mindig felnagyítódnak, erősebben hatnak. De akkor is! Ez így több, mint kellemes meglepetés!


Nem csapott arcul, mert a horror nálam így elvonatkoztatva kevésbé működik, mint egy realistább irányban. Inkább azzal nyert meg, hogy eszméletlen jó hangulata van és hogy végig fent tudja tartani. Egységes tud lenni, mert a forgatókönyv alapos munka, szépen lett megírva. Végigviszi amit akar, nem vált irányt, teljesíti, amit felvállal. Minden jelenet ésszel, az alapoktól lett felépítve. Nem csak egy ötlethalmazt látunk, mint oly sok mai horror esetében, hanem minden jelenet jelentőséggel bír, van eleje meg vége és a történetbe illesztve is megállja a helyét.

Pedig szerkezetileg lehetne elhibázottnak is tekinteni, hiszen a tetemes játékidő derekán egy valag ijesztésre szánt jelenet sorakozik egymás után, látszólag semerre se tartva. Mégsem lelombozóak ezek, mert a nagyobb egészt szolgálják. A készítők egy kevésbé direkt, de határozottan jelen lévő, mélyebbre ható nyomasztást érnek el vele. Azt a célt szolgálja, ami végül a film fő tanulsága is lesz. Hogy nem menekülhetnek, hogy muszáj tenniük valamit és csak együtt sikerülhet nekik.

Ezek a jelenetek látszólag az olcsóbb horror klisékre épülnek, de mégsem bántanak a jump scare-ek és társaik, mert a leggázabb közhelyeket szerencsésen elkerülik és van mögöttes tartalmuk, van mit szolgálniuk. Beverly zseniális fürdőszobás jelenete például többszörösen összetett momentum, hiszen ott van a nővé érés, az apa elnyomása és a fiúkkal való kapcsolata is. Sokszor kapunk kitartott képeket, zenével támogatott alapozó montázsokat. A kamera általában nyugodt és ezen csak akkor változtatnak, mikor tényleg indokolt. A jelenetek hangulata tehát egységes, szépen lettek összefűzve, van különállóan és összefüggésében is értelmük és nagyon fontos az is, hogy nincs semmi zavaró túlzás vagy ostobaság, ami kizökkentene, kiugrasztana ebből. A néző a hatása alá kerül és jó eséllyel ott is marad.


+ A Beverly-t játszö Sophia Lillis csodálatos. Ritkaság számba menően erős jelenléte és kisugárzása van. Nem mellesleg jól is játszik.
+ Bill Skarsgård kiválóan freaky. Nem béna, nem klisés, hanem furcsán zavarbaejtő és ijesztő. Persze hozzá kell tenni, hogy nem volt sok szerepe, elég sok a cgi Pennywise. Ez sokaknak szúrta a szemét, de szerintem nagyon ügyesen játszottak vele és eszméletlen szép a kidolgozottsága.
± A film vizuálisan kiváló. Nem csodálatos, mert nem egyedien művészi, de nincs semmi kivetni valóm ellene. Talán kicsit sok a döntött kamera.
± A szerzett zene néha elég sablonos, de tulajdonképpen működik.
+ Kiváló döntés volt a 80-as évekre átültetni a történetet. Ezzel közelebb hozták a most fiatal korosztályokhoz. Igaz, elég komoly filmes múltja van a 80-as évek megidézésének, de amikor ilyen átgondoltan és hatásosan csinálják, mégis milyen kivetni valónk lehetne ellene?
+ Van pár előre tolt arc, akik bővebb hátteret kapnak és van a banda többi tagja, akik csak simán kapnak pár percnyi játékidőt. Mind jogosan és arányosan lett elosztva.
+ Eszméletlen jók a dumák!


Kell még valamit írnom, hogy megindokoljam mennyire tetszett? Elvarázsolóan beszél a szemet párásítóan nosztalgikus tinikorról, a felnövés nehézségeiről, a barátságról és a szerelemről. A maga valójában és az egyszerű, de magával ragadó szimbolikájával is kiválóan működik. Vicces, kalandos, izgalmas, ijesztő, borzongató. Kurva jó élmény!   8/10

– A folytatás minősége Fukunaga kiesésével aggasztóan kérdéses.

2017. szeptember 18.

The Big Sick

Michael Showalter (2017)

Simán beilleszthető a mai filmes trendek szolgai követőinek sorába. A rendezése kórosan jellegtelen, de technikailag természetesen maximálisan kifogástalan. Mondjuk dramedynél egyszerűbben kivitelezhető stílus nemigen van, de ez még nem vitatja el az érdemeit.


Viszont! A forgatókönyvet saját életük alapján Kumail Nanjiani és kedvese, olyan természetességgel, iróniával, cinizmussal, önreflexióval írták meg, hogy csak úgy süt róla az őszinteség, a szeretet, az odaadás és hogy mindezt meg szeretnék osztani velünk. Az, hogy Kumail Nanjiani egy standupos, elég sokat segít, mivel az emberek közötti kapcsolatokat is a standupos előadásformára üteti át, és ez elég jól megy neki, jól működik a filmen. Érthető és átélhető az összes szereplő, a humor is nagyon a helyén van, Zoe Kazan pedig imádnivaló, mint mindig.

A film végére nekem sikerült eljutni addig a pontig, hogy legszívesebben agyonölelgettem volna mindenkit a stábban. Visszafogott, de párját ritkítóan kiegyensúlyozott produkció. Látszik rajta, hogy benne van a szívük és hogy sokáig csiszolgatták a céljuk elérése érdekében. Egy jó rendezőt megérdemelt volna a produkció, de azér' még így is repül a kedvencek közé, mert bármikor újra nekiállnék.   7/10