2018. június 14.

Hereditary

Örökség
Ari Aster (2018)

Tyűűű, hol is kezdjem. Ritka, hogy egy filmről ennyire egyértelműen, egyből a bemutató után ki lehessen jelenteni, de ez bizony egy mérföldkő lesz. Talán ez az első az újkori, értelmiségi horrorok között, ami szélesebb nézőközönségnek is befogadható és közben maradéktalanul betartja a realista ábrázolásmódhoz szükséges összes nélkülözhetetlen szabályt.

Már az expozícióban megvan az erősen hangulatkeltő, a nézőre rátelepedő stílusa. Baljós, aggasztó, félelmet keltő, de emellett végig a realitás talaján marad. Egy családi drámának néz ki. Tudni lehet, hogy borzalmak fognak történni, ám a borzalmak mibenléte, formája a teljes homályba vész. Aztán megkezdődnek az események, de még mindig ott tartunk, hogy ez egy - valamikor a gyerekek születése táján - észrevétlenül kisiklott család végső, szerencsétlenségekkel tarkított haláltusája. Magyarul egy dráma. Aztán megmozdul a pohár.


De nem akasztja ki az embert, én még csak nem is lepődtem meg. Lehet, hogy még egy kis megkönnyebülést is éreztem. A természetfeletti első megnyilvánulása semmiségnek tűnik, nem tulajdonítunk neki nagy jelentőséget, mert teljesen természetesnek (heh) és elkerülhetetlennek tűnik. Valaminek lennie kell a háttérben ennyi furcsaság és borzalom után. A film világa annyira valósághű és megnyerő, hogy képesek vagyunk teljes egészében átélni és odaadni magunkat neki. Minden természetfelettivel foglalkozó film rákfenéje, hogy olcsó húzásokkal operálnak, kapkodóak, elrugaszkodottak stb., ezáltal átélhetetlenek, hamisak és komolytalan hatást keltőek. A Rosemary gyermeke viszont pl. ugyanazzal nyerte meg a rajongóit (köztük engem), mint itt most az Örökség. Lehet, hogy kicsit naiv hangvételű a főszereplő személyisége miatt, de távol marad minden irreálistól és túlzótól.

Az utóbbi években a Babadook és a VVitch ágyazott meg ennek a "sikernek". Lehet, hogy ebből is csak kultkedvenc lesz, mint azokból, mert azért elég durva ahhoz, hogy tényleg széles körben ismert és elismert legyen. De bizonyos értelemben mindegyiken tovább mutat. A Babadook a kikezdhetetlen és csodálatra méltó szimbólumra felépített előadása talán túlságosan a bevett horror-eszköztárat használja a célja eléréséhez, a VVitch pedig a sötét, markáns stílusa, az autententikusan bemutatott (nem romanticizált) középkori környezete miatt tántorítja el (nehezebben befogadható) az áttöréstől a projektet.


Az Örökség viszont a mában játszódik és minden tekintetben a drámai és az érzelmi oldalát fogja meg a történetnek. Jump-scare? Hülye kameramozgás? Felejtsük el. Itt egy komplexen megírt családi kapcsolatrendszer kerül bemutatásra, amire Ari Aster kiválóan tudta felépíteni a visszafogottan látványos, alig elrugaszkodott, keveset markoló, sátánista sztoriját. Ebben a tekintetben közepesen érdekesnek lehet titulálni, hiszen sok hasonlót láthattunk már. Ugyanakkor pszichológiailag, a férfi-női és a családon belüli kapcsolatokat nézve, nagyon is izgalmas és elgondolkodtató. Például elég ha csak azt veszem, hogy a férfiak mennyire átlagosak, passzívak és tehetlenek. Mindent a nők tartanak a kezükben ebben a történetben.

Utoljára az Arrival volt rám ekkora hatással. Komolyan mondom, nehezen aludtam el utána. Nyugtalan álmaim voltak, benne mindenféle gyerekekkel kapcsolatos lelki borzalmakkal. És én hálás vagyok ezért! Mekkora ostobaság! Nehéz megmagyarázni hogyan lehetséges ez. Annyira beszippantott, mint életem során nagyon kevés film. Ezáltal teljesen önfeledt kikapcsolódásnak lehet mondani, még ha borzalmakat is éltem át közben. Filmkedvelőként mi mást várhatna az ember? Másrészről ez a film akár a kirakati példánya is lehetne a filmekkel szemben felállított elvárásaim beteljesülésének. Egy ilyen kikezdhetetlenül megírt, maximálisan a realitásra törekvő ábrázolással, bármit meg lehet etetni velem. Óvatos osztályzat ez a 9/10.


+ Búgó, settenkedő, alattomos hangok, kiválóan használt, nem szokványos zene. Colin Stetson FY!
+ Toni Collette alakítása ihletett. Nyilván élete szerepe.

2018. június 13.

The Driller Killer

A fúrógépes gyilkos
Abel Ferrara (1979)

A mainstream filmekbe belefásult agyam lazán rávágná, hogy dramaturgiailag nulla. És bőven lenne benne igazság! De ez nem is lenne baj, hiszen nem kötelező uniformizálni mindent. Ferrara elérhetné a saját módján is amit szeretne. Na de mi az amit szeretne? Ez a nagy kérdés.


A közösség, a kor, az életvitel szépen átjönnek. Tony Coca-Cola és a bandája kurva jól hozzák a nihilista, hedonista punk vonalat. Nem mellesleg van pár eszméletlen jó grúv is benne, és nem véletlen az a felhívás az elején a fogyasztáshoz előírt hangerőre. Evvel párhuzamosan az antihősünk, a post-hippi, céltalan, szabadelvű festő életképtelensége is átérezhető. Mégsem látom át, hogy miként kéne értelmeznem ezt az ámokfutást, amit művel. Lázálomszerű őrületként nem működik, mert pár bevillanó képen kívül más alapozás nem történik. Egy agyatlan slashernél viszont többet szeretett volna Ferrara, ez egyértelmű. Vannak ilyen sehova se tartó, üres jelenetek, mint a leszbikus szex meg a jammelések java. Érdekesek meg minden, de a történetet nem építik vagy szolgálják. Az elszigeteltség és a szerelmi kiábrándultság azért átjönnek valamelyest.

Carolyn Marz, mint Carol egy roppant elegáns jelenség. (Egyetlen filmszerepe.) Persze rohadtul nem illik a Ferrara által játszott Renohoz.

Az első bekezdésben feltett kérdésemre a válasz tehát valószínűleg az, hogy Abel Ferrara nem igazán tudta (még), hogy mit akar. Persze mindig érdekes, hogy miként alakul ki egy film végleges formája. Mondjuk a Bad Lieutenant trivia-ját olvasva egyáltalán nem meglepetés, hogy egy jóval korábbi filmje nem áll össze, és kusza, mint a jó fene. (Azt Ferrara eredetileg vígjátéknak szánta, a forgatás alatt folyamatosan változott az anyag, drogos volt amíg forgatta...) Nameghát a többi filmje is elég beszédes a fejében lakozó képeket illetően. Vannak megkapó pillanatok, a zsenialitás lehetősége végig ott lebeg, aztán a végére lesz belőle valami furcsaság.   5/10

2018. június 7.

Livide

Halovány
Alexandre Bustillo, Julien Maury (2011)

Az olcsó horrorok rákfenéje, a céltalan - tehát semmiféle a való életre átültethető szimbólummal nem felvértezhető - természetfeletti teljesen kicsinálja. Érdekes dolog ez, mert amikor egy műfajilag kevésbé kötött filmnél ez működik, akkor ujjongunk érte és istenítjük. Na de egy ilyen pszichológiailag enervált, a karakterformálás tekintetében fantáziátlan, a zsáner kötelező kellékeinek való megfelelést illetően pedig szánalmasan megalkuvó produktum esetében, mégis minek kéne örülni? A korrekt képi világ üresen kong, mert a történetnek lényegében semmi értelme. Az expozíció oké, de utána rohamosan romlik a színvonal. Találó a cím.   4/10


– Nem, nem néz ki jobban és ijesztőbben az, hogy ilyen hirtelenül ugrálóra vágják a mozgást. Most sem és máskor sem lesz az.

2018. június 6.

Egy Szerelem Gasztronómiája

Madarász Isti (2017)

Isti köztiszteletnek örvend, mert egy végtelen szimpatikus, jófej fickó. One of us, mondhatni. A filmkedvelő, aki kijárta magának az utat és eljutott oda, hogy filmeket tud tető alá hozni. Régóta követem a napi aktivitású filmes írókat és bloggereket, úgyhogy elég poén látni, ahogy kerülik az igazán komoly negatívumokat, amikor Isti filmjeiről van szó. Természetes dolog, nem zavar, csak érdekesnek tartom. Főleg azért, mert amiket csinál, nem igazán jó filmek.


Ez a TV filmnek álcázott, ám valójában egészestés, romantikus musical például elég fárasztó. Teljesen érdektelen a történet, de érezni, hogy nem is fektettek rá komoly hangsúlyt. A cél csupán az volt, hogy eljátszadozzanak, hogy alkotótársaival együtt bebizonyítsák, ezt is meg tudják csinálni. Az ismert, bevált musicales szituációkat tulajdonképpen működőképesen prezentálja, eredményesen felvonultat egy csomó modern filmes eszközt és a checklisten minden bizonnyal az összes pont ki is lett pipálva, hiszen minden jelen van ami egy jó kis laza szórakozáshoz kellhet. Igazán kínosba szerencsére nem csap át, de azért bőven túl banálisnak mondható. Jó karakterekről, érdemi mondanivalóról, említésre méltó színészi játékról, élvezetes zenékről, valósnak megélhető érzelmekről sajnos nem lehet beszélni. Viszont legalább rossznak se lehet titulálni, ez is valami.   5/10

– Kék és narancssárga. Blöeee.

2018. június 5.

Cargo

Ben Howling, Yolanda Ramke (2017)

Egy új zombifilm, mert az ugye nagyon kell. Most a más környezet (Autsztrália) és a rendesen megírt történet, illetve a szép drámai ív ígérete veszi rá a potenciális nézőt, hogy ezt is mindenképpen meg kell nézni. Ja és persze Martin Freeman zsánerre való átnyergelésének teljesítménye szintén kíváncsiságot ébreszt. Szóval azért csak beteszi az ember, mert tényleg úgy néz ki, hogy tettek bele egy kis agyat.


+ A környezet mondjuk tényleg érdekes.
– Az aboriginalok mambodzsambója elég ellenszenves és felesleges.
+ Martin Freeman rendben van.
– A brutalitásban rejlő lehetőségeket és a látványt nem használják ki.

Így utólag könnyen okos az ember, de sajnos teljesen beilleszthető az aktuális trendek sormintájába. Komoly filmnek akar látszani, érdemi írói munkát tud felmutatni, rendes színészi munkát láthatunk, nincs tele logikai hülyeségekkel és túlzásokkal, de azért összességében elég sematikus, hiányzik belőle az élet szaga és az audiovizuális ábrázolás is elég enervált. Lemegy, konstatálom, hogy rendben van, aztán elfelejtem.

Van a filmek gyártásban ez a vonal, amivel sikerült eljutni arra aszintre, hogy a produktumokat még csak rendesen leszidni se lehet. Hozzáértők csinálják és csupán azért mert már annyira kiforrott technika és dramaturgia áll a rendelkezésükre, tehát olyan profin működik a gyártási folyamat egésze, hogy egyszerűen nem tudják annyira elrontani ezeket, hogy tényleg rosszak legyenek. Ugyanakkor attól, hogy igazán inspiráló vagy legalább emlékezetes, élvezetes valamik legyenek, legalább ugyanolyan messze vannak.   6/10

2018. június 4.

Kojot

Kostyál Márk (2017)

Magyar zsánerfilm, ami jó. Létezhet ez? Úgy néz ki most már igen. Azon keveseknek, akik hallották a hírét és azoknak, akik csak úgy "miért ne" belekezdtek, nem kell elmondani, hogy vigyék hírét, mert egész biztos, hogy maguktól is terjeszteni fogják. Iszonyú erősen indít. Az a brutális 5 perc - akár egy kisfilm is lehetne - nemcsak megalapoz a történetnek, de iszonyú alapos munka is egyben. A csodálatos vágásnak és a kiváló kamera-munkának, valamint a lecsupaszított és lényegretörő forgatókönyvnek köszönhetően, teljesen érthető és erős hatású minden pillanata.


Közismert, befogadható, de nem elcsépelt narratívára épít, ezért nagyon könnyen átélhető. A fűszert a magyar hangulat, a kiválóan eltalált, mindenki számára azonnal megkapó, szomorú valóság jelenti. Fájdalmas, amilyen képet rólunk, vidéki hungariánokról fest, de nagyon jól csinálja. A kocsma dohos füstszaga, a falusi lagzi olcsósága, a vacak szófordulatok és az elmaradott világszemlélet. Minden átjön. A film szembe állítja, ahogy a modern, városi, "normális" életből - saját elhatározásból (!) - lekerülő ficsúr, valahogy mégis ebben a fosóhomokban találja meg önmagát. A konstans nyomasztásként megélt társadalmi megfelelési kényszer miatt, nem mindenkinek fekszik a városi élet. Van aki az egyszerűbb, régiesebb világban találja meg magát. Csak legalább hagynák neki.


A szerelem és az önzés elkerülhetetlen konfliktusa, az önfeláldozás, az életközepi útkeresés felszabadultsága, a családi örökség és az ódivatú életszemlélet fentarthatatlansága, meg még egy valag kérdést megfogalmazhatnék, amihez okosan nyúl. Érzelmileg egyszerűen fantasztikus. Pár beszélgetésben van egy kis fals hang, de a java teljesen valósnak megélhető. A végére sajnos kicsit sok lesz, túl lett gondolva, ezért lendületét veszti. Főleg a hosszan lassított, utolsó, nagy konfliktus nem áll jól ennek a játékidőnek. A zene viszont érthetetlen módon simán csak fos, teljesen idegen és feleslegesen túl is van használva. Innen nézve kész csoda, hogy mennyire jól működik a film java. Merthogy nagyon jól működik. Kötelező jelleggel nézni kell! Én simán nekiállnék másodjára is. Akár azonnal.   7/10

2018. május 30.

Thoroughbreds

Telivérek
Cory Finley (2017)

Most attól kéne hasra esni, hogy filmtechnikailag nincs elbaszva benne semmi? Olyan keveset állít, olyan keveset prezentál, hogy nem lehet belekötni. Nade ez miért lenne érdem? Ez az elszigeteltség számomra hamis. Egyoldalúan, felületesen bemutatott nézőpontokat látunk csak, melyek pszichológiailag lehetnek helyesek is akár, de csak akkor, ha ráveszem magam, hogy elhiggyem. De én nem veszem rá magam, mert ellenszenves a hangulat és a szereplők. Nagyon okosnak és művészinek gondolt valami ez, ám valójában inkább kiábrándítóan béna. A zeneszerűség például próbál üdíteni, zárójelbe helyezni, ám teljesen hatástalan, mert ötlettelen és ritmustalan. A hosszasan időző, unalmas, üres beállítások meg mintha találomra készültek volna (a gyilkossági jelenet kivételével). Igen, van ahol kicsit vicces, de csak helyzetkomikum szintjén. Amiből szatírát akar csinálni, az nincs rendesen kidolgozva, így fogalmam sincs, hogy mit kéne éreznem a megtekintése után. Hát lehet, hogy én vagyok a kevés hozzá, de mivel az expozícióban már eltaszított a stílus, nem volt türelmem pozitívan hozzáállni a továbbiakhoz. 10 nap után végre volt időm filmet nézni. Soha jobbat. Ja, nem. Meh.   4/10



2018. május 25.

Revenge

A bosszú
Coralie Fargeat (2017)

Ha valami, hát az biztos, hogy nem velem kell exploitationt nézetni, mert nem nagyon látom az alját meg a tetejét. De szerintem ez a film akkor is feleslegesen túlzó. Ennek a fát elégető menekülésnek pl. semmi értelme, a vérmennyiséggel nagyságrendbeli probléma van, az öngyógyítás konkrétan nevetséges, a karakterek meg teljesen egydimenziósak. Vagy a főgenyát illetően inkább csak simán két különböző személyiség összepasszintása egy ócska fordulattal. Ez utóbbi többé kevésbé a főhősnőnkre is elmondható. Miért kellene ezt szeretni? Meglehetne ezt csinálni úgy, hogy elkerüljük a kiábrándító irrealitást, a karakterek ne ilyen rajzfilmfigura-szerű karikatúrák legyenek és mégis ugyanúgy megkapjuk az bosszú beteljesülésének édes gyümölcsét? Hát hogy a fenébe ne lehetne! Egyéni probléma, de én ezért nem tudok lelkes lenni.


Azért az ígért elégtételt ímmel-ámmal szolgáltatja, ömlik a vér, szépek a képek, érdekes a környezet és jólesően lehet utálni a "gonoszokat". Egy dolog viszont van, amiben tényleg nagyon hatásosnak lehet mondani ezt az egész élményt. Eléri, hogy kicsit bűnösnek érezd magad, amint a Matilda Anna Ingrid Lutz fájdalmasan tökéletes idomait bámulod.   5/10