2017. november 23.

Sneakers

Komputerkémek
Phil Alden Robinson (1992)

Kompjúterkémek. A magyar cím alapján egy B kategóriás borzalomra lehet számítani. Ééés igazából nincs is nagyon messze tőle, hiszen olyan témába ártja bele magát gyerekes naivitással, amit mai szemmel nézve mulatságos visszanézni. A számítógépek valami misztikus eszközökként működnek. A szakmai szál gyakorlatilag sületlenség, de ha a film technikai oldalát és cselekmény dramaturgiai egyszerűséget nézzük, hát az is elég nevetséges. Értem ez alatt, hogy ha kell minden összejön nekik, olyan dolgokra jönnek rá, amikre a józan ész számítása szerint semmi esélyük nincs. (Stb.) Persze ez anno egy jól kitalált, fullra járatott séma volt, rengeteg film készült erre a kaptafára.


A meglepő az, hogy a könnyedségnek és annak köszönhetően, hogy nem veszi komolyan magát, kifejezetten élvezetes néznivaló. Pedig Redford elég enervált, de ő még így is van olyan karizmatikus, hogy jó legyen nézni. Viszont jó a csapat! Noha nem mély, valósnak tűnő személyeket alakítanak, de eklektikusak, nincsen túltolva az egysíkúságuk, csak éppen megvannak a saját, muris kattanásaik. És ez egy ilyen hamisítatlan 90-es évek filmben éppen elég. Máskor kiabálnék ellene és húznám lefele az osztályatot, de itt kérem szépen egyensúly van. Pont annyira izgalmas, pont annyira vicces, pont annyira lendületes, pont annyira minden, amennyi ahhoz kell, hogy az ember kellemesen el tudjon tölteni vele két órát. Nincs üresjárat, az irdatlan blődségeket elkerüli, úgyhogy én örülök, hogy láttam. Illetve sajnálom, hogy csak most, mert korábban nagyobbat ütött volna.   6/10

2017. november 21.

Girls Trip

Malcolm D. Lee (2017)

Attól, hogy feketék és nők, ez még ugyanúgy szánalmasan közönséges. Hangosak, amorálisak, idegesítőek és ostobák. A poénok ~10%-a üt be, a többi szinte kizárólag arra játszik, hogy hűdedurva. Mi végre? Kérdem én. Ha valami komolyabb revelációra futnának ki (vagy a történet), talán azt mondanám, hogy rendben van. De nem, mert négy különböző karaktert ugyan sikerült összekalapálniuk, és valamelyest sikerül értelmes kapcsolatrendszert is felállítani közöttük, ezen felül viszont sajnos csak ordító közhelyeket képesek puffogtatni. És persze, hogy egy baszott nagy konferencián éri a főszereplőt a megvilágosodás, és így mindenki előtt kell kötelező jelleggel kitárulkoznia! Érdekes módon, ahogy a korábbi kétezer filmben, amiben már ellőtték ugyanezt, itt is teljesen összeszedetten és átgondoltan beszél, miután átvált őszintébe. Whatever. De most tényleg! Azon kéne nevetni, hogy két nő lehugyozza az alatta álló tömeget? Vagy azon, hogy rendkívül intenzíven, hosszasan és megválogatottan tud valaki elküldeni egy nemkívánatos embert a búsba? Az erények eltörpülnek a szégyenérzet miatt, amit helyettük érzek, miközben nézem.   4/10



Vice Versa

Egymás bőrében
Brian Gilbert (1988)

Nehéz lenne megfogalmazni a viszonyrendszert, amiben létezek ezzel a filmmel. Kényszerűen ki kell tágítani az összes gyerekkoromban látott amerikai vígjátékkal (szigorúan ezzel a kifejezéssel), melyekkel együtt hatnak most rám rémes, közben mégis valamelyest szívet melengető, nosztalgikus érzéssel. Túljátszott, esetlen, bénácska, egy mai közepes hollywoodi film megközelítőleg végtelenszer profibb szakmailag ennél. Ám mint tudjuk, ez az élvezeti értékkel sosem egyenesen arányos. A nagyobb gond, hogy teljesen felejthető, mivel nincsenek karizmatikus szereplők vagy emlékezetes momentumok a történetben. Gegekből áll, átfogóbb gondolatot nem tud, de láthatólag nem is akar megfogalmazni. Volt egy ötlet, amihez kitaláltak poénokat, aztán legyártották. Utólag könnyen vagyok okos, de ha már eddig nem néztem meg, maradhatott is volna így.   5/10



Opera

Dario Argento (1987)

Belecsapok a közepébe. Milyen pozitívumot lehet felemlíteni erről a filmről egyáltalán? Van pár jól mutató pásztázó kamerabeállítás, szexista énem örül, mikor néha átsejlik Cristina Marsillach mellének formája a felsőjén, a metálos zene szokatlan, viszont épp ezért meglepően jól működik. Azt hiszem ennyi.


És akkor jöjjenek a negatívumok, melyekből kiviláglik, hogy mennyire képtelen vagyok megbarátkozni ezzel a realitást nélkülöző, elrugaszkodottnak mégsem mondható előadásmóddal:
– Rettenetesek a színészek. Gyalázatosan rossz, életszerűtlen párbeszédeket adnak elő nem létező élethelyzetekben, mű pózokban és a természetesség érzetének teljes hiányában. Emberek nem beszélnek így egymással, nem mondanak ilyen mondatokat egymásnak. Mintha a gyilkosság tényét nem is igazán vennék figyelembe. Nem beszélnek róla, tesznek-vesznek, végzik a dolgukat, továbblépnek, mintha mondjuk gyakran előfordulna velük ilyesmi. Közben meg néha rettenetesen ki vannak borulva! A realitásérzet nemhogy csorbul, szinte nem is jelentkezik. Van olyan szereplő, akinek a bőrébe bele tudja képzelni magát a néző? Van olyan karakter, akinek a cselekedetei átérezhetőek?
– A másik szokásos olasz probléma, hogy olaszok beszélnek angolul, rettenetes akcentussal. Olyan hangsúlyokat használnak, hogy képtelenség nem megmosolyogni. Használtam már a rettenetes szót? Az olasz utószinkron meg egyenesen minősíthetetlen színvonalú.

Az általános problémák után pár gyakorlati példa, amik legalább annyira bosszantanak:
– Persze tudom, minek nézek giallot ha nem bírom, de mi ez a beteges vér-imádat? Megszúrnak valakit, kicsit fröcsög a vér, és akkor nézzük pár másodpercig. Igen, véres lett a ruha. So, what? Miért jó ezt nézni? Teljesen el vagyok tévedve ennek a kérdésnek a feloldását illetően. Céltalannak találom.
– A lakás, amelynek szellőzőjében szinte sétálni lehet. Micsoda légtömegek mozgatására lehetett szükség anno ezekben a lakásokban!
– A jelenet a szemcseppentős akció után, mikor feljön a barátnője és együtt rettegnek, kizökkentve a film világából, mintegy objektíven vizsgálva, eszméletlen mulatságos. Bezárkóznak a konyhába, egymással szemben állnak enyhén görnyedt készenléti pózban és markolásszák egymás vállát, miközben hablatyolnak valami oda illőnek gondolt mondatokat. Ez egy durván általánosított elképzelés arról, hogy milyenek az emberek ha izgulnak és félnek. A valóság közel sem ilyen.
– A látványosnak szánt varjas jelenet után végre kiderül, hogy ki a gyilkos! (Aki hagyja, hogy egy madár kivájja az egyik szemét.) Ezek után az opera rendezője és a főszereplő nő, valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, bemennek egy szobába beszélgetni. (Teljesen logikusnak tűnik!) A nő leül, a férfi vele szemben. A gyilkos valahogy bekerül a szobába (isteni beavatkozás?! láthatatlan köpeny?) és a nő mögül, tehát a rendező szemszögéből nézve szinte szemből támad. Kérem, valaki mondja meg, hogy a rendező hogyan nem látta közelíteni!
– Megy a tv-ben a hír arról, hogy mégsem halt meg a gyilkos. Hát mikor csap le, ha nem ekkor? Micsoda időzítés! Rendben van, támadásba lendül, ezt el kell tudni fogadni. Meghalni látszik a rendező, a főszereplő nő barátja, talán akkorra már a szeretője is. Erre ő, kapja a lélekjelentét és épp miközben a gyilkos gyilkol, megböködi a hátát, hogy helló, lehet, hogy eddig nem úgy nézett ki, de mégiscsak olyan vagyok mint az anyám, ergo melléd állok, higgyél nekem! OK, a csel bejött (hiszen milyen szépen fel lett építve), gyorsan lecsapnak a zsaruk, akik az alpesi kieső házikóhoz rekord idő alatt érnek ki és egyből tizen, mert épp ennyien bent is voltak az örsön (ilyen szolgáltatást mindenhova!). Ezen felbuzdulván, megörülvén, fellélegezvén, a problémától megszabadulván, főhősnőnk, egyből hömpölyögve hempereg a virágos réten, mosolyra fakadva. Hát nem hatották meg az események.


Esküszöm, megpróbáltam túllépni ezeken a dolgokon, mert hát valamit mégiscsak lát bele egy valag ember, hiszen elég nagy rajongótábora van. De nem megy. Alapjaiban van ez másra tervezve mint én. Kegyelemosztályzatot kap. Az élmény alapján simán adhatnék neki rosszabbat, de lássátok újfent a példát, áldott jó szívem van.   3/10

2017. november 20.

Columbus

Kogonada (2017)

Kogonada. Milyen kiválóan hangzó művésznév. Illik egy ilyen érett bemutatkozáshoz. Lassú folyású, coming of age dráma. Mondanám azt is, hogy romantikus, de ez a jelző talán csak akkor illene rá, ha beteljesülne vagy tényleg szerelemről beszélhetnénk. Ám igazából egyáltalán nem a hagyományos értelemben használt szerelemről, hanem inkább egy bensőséges kapcsolatról beszélhetünk.


Két, az életének nehéz szakaszában járó ember találkozik, és tovább lendítik egymást a nehezén. Mindez egy végtelenül ráérős, meditatív jellegű előadásban. Lassan építi a karaktereket, nem is ismerünk meg sokat belőlük, a hangsúly inkább a hitelességükön van. Bőven kapunk időt gondolkodni a látottakon, mert Kogonada hosszasan hagyja a szemünket legeltetni. Nyugalmat, ráérősséget sugároz ezzel, de nem lennénk meglepve, ha sokan egyenesen kimértnek mondanák, a szó rossz értelmében. Azzal, hogy ilyen keveset mond, de azt nagyon határozottan teszi, megkérdőjelezhetetlenné teszi a cselekmény alakulását. Érdekes, hogy dramaturgiáról szinte nem is igen lehet szót ejteni. Rávezeti a nézőt a tanulságra és mély együttérzést kelt a szereplők iránt, de csúcspontokról, változó ívről szó sincs. Talán egy lineárissal le lehetne írni, és ezzel azt hiszem el is találtam a gyenge pontját, hogy miért is fekszi meg a gyomrát sokaknak. Azt hiszem az lesz a legjobb ebben a filmben, hogy mikor újra fogom nézni (úgy gondolom, hogy többször is lesz ilyen), mindig mást fog jelenteni nekem. Óvatos osztályzat egy igazi különlegességnek, de hogy repül e a kedvencek közé, az egyáltalán nem kérdés.   7/10


+ Parker Posey elemi erővel hozza a mentor/nevelő/anya szerepbe kerülő érett, komoly egzisztenciával rendelkező, középkorú nőt, akibe pár pillanat alatt bele lehet habarodni.

2017. november 16.

Thor: Ragnarok

Thor: Ragnarök
Taika Waititi (2017)

Megszületett az új aranytojást tojó tyúk. A legújabb, agresszív módszerekkel kitenyésztett, kényes egyensúlyban működő szervezetű tyúk. Tudjuk mi a baj azzal, ha az ember erőszakosan beavatkozik a természet dolgába. Sajnos egy beteg, csak erősen kontrollált körülmények között életképes, ám akkor borzasztó termelékeny tyúkról beszélhetünk. Rettenetes nézni ahogy csetlik-botlik, de akinek a tulajdonában van, nem érdekli, hiszen ott a tojás, aminek a csillogása teljesen megbabonázza. És valahol ez nagyon szomorú.


Félretéve ezt a rettenetes hasonlatot, az új Thor film, kapva a Galaxis Őrzői két részének sikerén, a James Gunn által kijárt utat tapossa tovább. És borzasztóan ambivalens élmény. Amikor néztem, tulajdonképpen élveztem és csak a háttérben húzódott meg a gondolatszál, hogy mennyire ismerős, amit látok. Aztán ahogy kijöttem a moziból és már nem mosolyogtam az utolsó, egyébként zseniális poénon (Miek halála), egyből azon kezdett el járni az agyam, hogy milyen unalmas és fantáziátlan ez az egész.

Ha a filmtörténelemben akarjuk elhelyezni, valami futottak még vagy sokadik lehúzott bőr bejegyzésben fog csak szerepelni. A Marvel stúdió a három írójával az élen, erősen azon dolgozott, hogy minden szerintük fontosnak tartott (értsd: minden egyes filmből kihagyhatatlan) momentumot bele sikerüljön tuszakolni. Gondolom összejött nekik, mert ahogy a történetet nézem, egy megveszekedett értelmes gondolat nem jut eszembe róla. A főgonosz Hela, azon felül, hogy istentelenül jól néz ki, az ég adta világon semmilyen érzelmet nem vált ki és teljesen értelmetlennek tűnik a létezése. (Mi vezérli?) Jut eszembe! Az hogyan lehetséges, hogy Thor és a bratyója a valkűrök történelmével teljesen képben vannak, de a testvérükről nem tudtak?! Kínos kérdés, de amúgy ilyen eszkábált forgatókönyvre utaló pillanatot még bőven lehetne találni. Pl. megérkeznek az űrhajóval Asgardba és megközelítőleg 2 másodperc alatt észrveszik a hegy belsejében meghúzódó tömeget. Tömeget! Erről meg az jut eszembe, hogy Asgard lakossága a Hela által megölt katonákat levonva, cirka 150 fő. 9 birodalmon uralkodnak. Szerintem simán ment volna nekik az egész univerzum is, teljesen reálisan gondolkodott Hela.

És muszáj rátérni Taika Waititi mennybemenetelére is. A kis kultfigura, mint ember, tényleg nagyon érdekes, és ezt a marketinggépezet nagyon szépen fel is karolta. Érezni a poénokon, hogy jó részük improvizált, jól működnek, sok van belőlük, jó hangulatot adnak. Viszont ezek mind csak gegek. Nagyon egyszerű módja ez a szórakoztatásnak és csak rövid ideig hatásos. Ennyi teret engedtek Waititinek. És ő, ha úgy tetszik, becsicskult. A nevét adta egy rettenetesen középszerű projekthez. Az ő kézjegye teszi elviselhetővé. De egyébként én nem gondolom, hogy sokkal jobb lehetett volna, ha teljesen szabadjára engedik, mert én a korábbi filmjeivel sem lettem teljesen meggyőzve. Ez egy gyümölcsöző vállalkozás. A Marvel és Waititi is azt dobta bele amiben erős, a végeredmény pedig épp azt hozza, ami a cél is volt. Dől a lé, csörög a zsé, virulnak az arcok.


Összességében amúgy tényleg jónak lehet ítélni. Laza, könnyed, poénos, mellette profi, gördülékeny (még jó, hogy tizedszerre ugyanazt sikerül probléma nélkül előadni), a látvány szépen kidolgozott, a zene jónak mondható (nem nagy szám amúgy). Röpül vele az idő, én is sokat nevettem, tetszett, meg minden. Csak könyörgöm, ne istenítsük ezt a langyos, kínosan kicentizett, közhelyes, klisés, súlytalan, érdektelen terméket.   6/10

2017. november 14.

Nasty Baby

Sebastián Silva (2015)

Egy meleg férfi pár gyereket szeretne egy közös barátjuk segítségével. Kiderül, hogy az egyikükkel, aki a hajlandóságot mutatja, nem jön össze. A másik hezitál, családi összeröffenés érdekes beszélgetésekkel, idióta művészeti projekt részletei, testvérek ügyei, egy zavart öregemberrel való állandó küzdelem, talán mégis összejön a gyerek, stb. Magyarul egy középkorú pár ügyes-bajos dolgai, családi helyzetének alakulása. Semmi extra. Aztán becsap a villám. Baaaang!

Te mit tennél, ha egy zavaros szituációban halálosan megsebeznél egy öregembert? Feladnád a végre összeállni látszó életed, vagy élnél a lehetőséggel, hogy végleg kinyírod és megpróbálnád eltakarítani a nyomokat? Ha az utóbbit választod, vajon sikerül a hozzád közel álló szemtanúkat és tettestársakat is meggyőzni erről? Roppant izgalmas, messzemenő vitákat kirobbantó kérdés.


Továbbra is tartom magam ahhoz az állításhoz, hogy Sebastián Silva az egyik legizgalmasabb kortárs rendező-író. Úgy fogja meg a karaktereit és a kis családias közegüket, mint érdekes, modern, városi embereket és kvázi eljátszadozik velük teljesen hétköznapi szituációkban, szinte céltalanul. Megbújó, jópofa humor mellett tényleg semmi egyéb nem jelentkezik, csak a realista, lassú karakterépítgetés. És tényleg esély sincs kitalálni, hogy mire fog kilyukadni. Ahogy a Magic Magic-ben, Silva itt is mesterien vezeti a nézőt. Ahhoz képest mondjuk ez egy amatőrnek tűnő, feltűnően leszarom hozzáállással fényképezett film, de ez igazából nem nagyon számít. Főleg a bevilágítás hiánya teszi ilyen hétvégi projekt érzetűvé, de a magas fényérzékenység miatti túl világos és zajos kép is hozzátesz. A beállítások is az egyszerűségre törekednek, semmilyen víziót, erős koncepciót nem találni benne. Még az egy szem "akciójelenetet" is alig lehet látni, mert olyan mintha az operatőr a kis helyen nem tudná követni az eseményeket. Erre én azt mondom, hogy whatever. Az ügyesen megválasztott és hatásosan használt zene elárulja, illetve a Magic Magic profisága kvázi tanubizonyságot tesz, hogy mindez a rendezői koncepció része és nem bénaság. Kiválóan működik. A tengés-lengés és a fejbevágás együtt teszik felvillanyozó élménnyé. Egyszerűen nem tudok nem azon agyalni, hogy én mit tettem volna!   7/10



2017. november 13.

Valerian and the City of a Thousand Planets

Valerian és az ezer bolygó városa
Luc Besson (2017)

Lám, lám, lám! Luc Besson még mindig tud (valamit). A kritikai és a nézői visszhang ugyan nem igazolja, de ez ugye kit érdekel, mikor úgyis nekem van igazam?! Az ég adta világon semmi olyat nem láthatunk benne, amit ne láttunk volna már ezerszer, viszont a látvány pazar és a film java gördülékenyen halad, valamint kellő mennyiségű és minőségű humorral van megspékelve ahhoz, hogy jólesően, könnyedén lehessen elveszni benne. A legnagyobb pozitívum számomra egyértelműen a két főszereplő, különösen annak tudatában, hogy majd mindenki őket hozta fel a legnagyobb negatívumnak. Egyszerűen nem értem. Nem szokványosak (Mr. Táskás Szem és Miss Végtelen Láb), vibrálnak együtt, ügyesen, jópofán játszanak a mimikájukkal és egész korrektül meg lett írva a szerepük is. Nem lóg ki semmi, egységes képet alkotnak a célszemélyekről. Egy ilyen filmbe mi kell ennél több? Bennük és a történetben is nagy fantázia van, csak sajnos a záró szakasz rémesen el lett nyújtva, ezért túlságosan leül és súlyát veszti. Akár egy bíztató, nem teljesen kiérdemelt 7/10-el is jutalmazhatnám, de ahogy végiggondoltam, nem tudnám tiszta lelkiismerettel megtenni. Mindenesetre én ajánlhatónak minősítem, mert Luc Bessonnak még mindig van mersze a saját útját járni. Kész csoda, hogy össze tudta kaparni rá a pénzt. Pedig akár utálhatnám is, mert ugye minek még egy ötödik elem utánérzés.   6/10