2018. január 17.

The Man from Earth: Holocene

Richard Schenkman (2017)

Ha másért nem is, hát annyiból azért érdekes irányt vesz a sztori, hogy ha megtörténne ilyen a valóságban, akkor valószínűleg tényleg ennyire hétköznapi és béna lenne szegény Dzsízösz 14134. évének sorsfordító eseménye. De ez nem menti fel a filmet, mert igazából annyira sótlan és semmilyen amit összekalapáltak, hogy az egyszerűen rémes. Remélem nem 10 évig dolgoztak rajta. Végig az a gondolat motoszkált bennem, hogy akkor mikor indul be az izgalmas beszélgetés végre. De nem indult be. Sajnos az a vallási csetepaté amit a Philip nevű karakterrel vívnak a vége felé, nem valami érdekes. Nem jön ki a pálfordulás és a "gyilkosság" is elég wtf érzetű fordulat, egyáltalán nem érzem következetesnek a beszélgetésből. A "feleség"-től való elválás is teljesen fals a női szemszögből nézve... Jobb a megvalósítás és a színészi játék is, de ezzel csupán annyit mondtam, hogy elér egy közepes, elvárható szintet. A környezetvédelmi propaganda sem hiányzott volna belőle, ha kimarad. Főleg mivel csak érintőlegesen van jelen, semmi fontosat nem mondanak róla. Szóval akárhogy is nézem, az amatőrséget csak részben sikerült levetkőzni. Hát ez így nem valami inspiráló.   5/10



2018. január 16.

The Killing of a Sacred Deer

Egy szent szarvas meggyilkolása
Yorgos Lanthimos (2017)

Lanthimos kikupálja magát. Filmjei egyre közérthetőbbé válnak, és ezt jó iránynak tartom. A Lobster még hagyján, de a Dogtoothal erősen meggyűlt a bajom anno. Ez a mű viszont már egyértelmű nyitásnak könyvelhető el a szélesebb közönség felé. Egy közismert történet interpretációja, illetve átültetése a nyugati, felső középosztály hétköznapjaiba. Aktuális problémákat boncolgat, a szerinte lényegtelennek tartott válaszokat lazán elhallgatja (a megbetegítés mikéntje pl.), egyértelművé téve, hogy őt a lelkünk legmélye izgatja, nem pedig a felszínes szarságok. Ezt így kimondva erősen helyeslendőnek tartom, de a tálalással, a stílussal nem értek egyet. Tartogat sok morbid és furcsán humoros szituációt, illetve a szereplők viselkedése erősen megjátszott most is, és ez nekem nem annyira fekszik. Ebből a sztoriból egy kegyetlenül ütős, realista drámát lehetett volna csinálni, és én attól 100%, hogy jobban kifeküdtem volna... Érdekes, hogy a szereplők közül csupán egy tűnik élőnek. Méghozzá a Barry Keoghan által istentelenül jól játszott kiismerhetetlen, ősi, mélyre gyökerező erővel támadó rosszakaró (gonosz?). A hideg rázott tőle. (Az ég mentsen az ilyen emberektől!) Mindenki más egy kiemelni szándékozott tulajdonság felagyítása köré épített karikatúra. Érdekes szembeállítás. A filmkészítés minden oldaláról vizslatva izgalmas projekt, és fontosnak is tartom, hogy ilyen filmek készüljenek, de őszintén ezt sem tudtam szeretni, mert nagyon idegen.   7/10



2018. január 15.

La loi du marché

Mennyit ér egy ember?
Stéphane Brizé (2015)

Nehéz elképzelni ennél jobb vitaindító filmet. Ha létezne olyan díj, amit azért ajánlanak meg, mert a lehető legkevésbé sem próbál a nézőre hatni a feltárt események befogadását illetően, akkor ez biztos, hogy megkapná. Kb. a Rekviem egy álomért ellentéte. A cselekmény egy hasonló témájú hollywoodi filmnél maximum a vázlat összefoglalása lehetne csak, annyira egyszerű. Helyesebben annak látszik.


Stéphane Brizé a való életet akarja reprodukálni a filmjeivel, nem pedig káprázatot létrehozni. Kiragad olyan momentumokat, melyek az általa közvetíteni kívánt kérdést megfelelően tudják reprezentálni. És igen jól működik, mert roppant találó szituációkkal és párbeszédekkel dolgozik. Sajnos nem olyan intenzív élmény, mint az utóbbi idők legmegérintőbb szerelmesfilmje a Mademoiselle Chambon, ám ez csupán a témából adódik, a realitásérzet itt is legalább annyira él.

A nyugati, jóléti társadalomban sem minden tökéletes. Ott is élnek nehéz sorsú emberek. Nem úgy, mint itt nálunk Mucsaröcsögén, de a folyamatos fejlődés, a társadalmi berendezkedés átalakulása (és még nyilván rengeteg tényező) kiszorít egy csomó embert a jómaga vagy a társadalom által neki szánt útról. Az életük kiszolgáltatottá válik, és ezáltal olyan munkát kell végezniük, olyan szituációk sorozatában töltik a mindennapjaikat, amik felőrlik őket. Amikor egy ilyen ember napjait követjük, meglát(hat)juk, hogy mi a baj azzal amerre a világ tart, és komoly tanulságként szolgálnak nekünk, ha fogékonyak vagyunk rá. A középosztály legaljáról van szó, akiken a modern társadalom hibái, a politikai csatározások, az üzleti világ kíméletlen ügyei a leginkább lecsapódnak. Nagyon fontos, hogy ilyen filmek készüljenek. Személyes történetek értő írók és rendezők kezéből.   7/10

2018. január 12.

Martin

George A. Romero (1978)

Legnagyobb erénye, hogy a mára bebetonozódott trendekhez képest nehéz hova tenni. Nem konvencionális, nem beskatulyázható. Akár a dramaturgiáját, akár a vámpír tematikát nézem, van benne valami nyers és kiszámíthatatlan. Ha úgy tetszik, ezzel meghaladja a korát, de igazából ez csak félig igaz, mert ugye akkor még nem éltek a mára agyonhasznált műfaji klisék, amiknek az egyik legfőbb letéteményese nem mellesleg épp Romero.


Mindemellett az egész élményt tekintve, azért vannak fenntartásaim. A fényképezés virtuóz próbál lenni, de nem annyira érdekes. Az előadás meg egyfajta líraiság érzetét kölcsönzi, csak a teteje hiányzik. Nem is tudom, valahogy érdeklődésemet vesztettem közben és eluntam. Kicsit esetlen a színészi játék, az ottani és akkori társadalmi problémák, amikről végül is szó van, nem látom, hogy mit tudnának mondani nekem itt a kelet-európai mocsárban 40 év távlatában. Pedig elég merész, zabolátlan és izgalmas élmény, csak nekem hiányzik a plusz, nem kapott el. Azért bátran bepróbálható, van esély egy igazán jó élményre.   6/10

2018. január 11.

Thelma

Joachim Trier (2017)

Azt a mindenit neki! Korábbi filmjeihez képest elég érdekes témaválasztás ez Joachim Triertől, ám ezt a kijelentést semmiképpen sem negatív felhanggal mondom. A természetfelettit ilyen átgondoltan és finoman beleintegrálni egy aktuális és mélyen drámai felnövéstörténetbe, azt hiszem példa nélküli. Spielberg meg a többi kutyautő csak álmodhatnak ilyesmiről.


Be kell vallanom, kicsit nehezen barátkoztam meg vele, de ez csak annak tudható be, hogy fogalmam sem volt, hogy mivel van dolgom. Már előre látom, hogy másodjára fog igazán beérni az élmény, mert mióta láttam, rohadtul nem tudom kiverni a fejemből. Nagyon erős képekként villan fel a szemem előtt (gyönyörűen fényképezett), de ahogy a dramaturgiáján és Thelma karakterének alakulásán töprengek, csak még inkább megerősödik bennem a gondolat, hogy egy igazi mesterművel van dolgunk. Érzékeny, intim, a történet erősen megérint. A főbb szerepekben olyan lányok és nők játszanak, akik teljesen természetesen és roppant gazdag érzelmi spektrummal gazdálkodnak. Egy családi tragédia feldolgozását, a bigott vallásos kötelékek alóli felszabadulást, a másságra való ráébredést, mindennek a családi vonatkozását és a szunnyadó természetfeletti képesség térnyerését egy erős kohéziójú történetté sikerült egybegyúrni. Semelyik oldalról sem sikerül szétcincálni, ezen a köteléken nincs gyenge pont. Legnagyobb örömöm, hogy ezt az úgynevezett szuperképességet, aminek Thelma a birtokában van, Joachim Trier a lehető legérettebb módon kezeli. Nincs indokolatlan használat, örömködés és infantilis megközelítés, elkerülve a lealacsonyító, egyszerűsítő húzásokat, helyüket a filmkedvelő legjobb barátjának számító kiszámíthatatlanság és a komoly következmények veszik át. Minden momentumnak súlyos jelentősége van, a cselekmény részei és a karakterek nem lógnak ki a koncepcióból. Az összképet lehet metaforikusan és a maga valójába is értelmezni, úgyhogy már csak annyi maradt, hogy kimondjam: Fuck Yeah!   8/10



2018. január 8.

Ma vie de Courgette

Életem Cukkiniként
Claude Barras (2016)

± Jópofa, őszinte és jószívű, de elég egyszerű történet. Nincs igazi mélysége, apropója vagy aktualitása. Ez bizony a klasszikus árvaházi történet, amit már sokszor láthattunk. Mondjuk nagyobb hibája sincs...
– Az üresség érzetének és az azzal együtt érkező lassúságnak értelmét/hasznát/célját nem látom. Ha egy 66 perces film hosszúnak érződik, akkor ott valami nem stimmel.
– Valljuk be, ez az eredetileg Tim Burton inspirálta, hullának "sminkelt" bábu + szürke világkép mára azért kicsit túl lett használva.
– Igaz, több mint egy hete láttam, de azért az nem túl pozitív, hogy összesen ennyi jut eszembe róla. Nem gyakorolt valami mély benyomást rám. Nem bánt senkit, kb. ajánlható is, de én meglettem volna nélküle. Ez tényleg az a komoly pozitívum nélküli középszer, amit kvázi feleslegesen emel ki a Rotten értékelési rendszere a posványból.   5/10



Borg McEnroe

Janus Metz (2017)

Hát le kell húznom ezt a filmet. Azt ígéri, hogy egy legendás meccset, egy kiváló párharcot élhetünk át újra, biográfiai alapozás mellett. Volt már ilyen egypár, a feladat adott... Meg kéne ismernünk két érdekes embert, és az meccshez vezető útjukat, hogy át tudjuk élni a nagy izgalmat. Egyszerű mint a pofon, legalábbis abban az esetben, ha a klasszikus forgatókönyv-séma szerint akarják előadni. És minden jel arra utal, hogy tényleg ezt szerették volna, mert a szokásos elemekből építkeznek. Ahogy pl. a Rush is tette kellően élvezetesen.


Ám ehhez képest, sajnos amit kapunk, az nagyon kevés. Alig valamicske anyagból dolgozik, tákoltnak, ingatagnak érzem ezt a sok nyomasztó, üres, eredménytelen feszültségkeltést és ötlettelen drámázást. Nincsenek rendesen felépítve a szemben álló karakterek, mert az idő javában csak néznek. Kapcsolatok kellettek volna, nem ilyen sehova sem illeszthető, semmit sem mondó "a kocsiban hagytam a pénzem" vagy "összeesek a fürdőben" jelenetek. Kapunk egy csomó visszatekintést, de nem is egyenlő arányban (Borg jóval többet szerepel) és mintha mindegyik ugyanazt mondaná. Renget az önismétlés, egy helyben topog a vezérszál, így a fokozás egyáltalán nem érvényesül. Hogy micsoda teher volt rajtuk, értem ugyan, de egyáltalán nem érzem.

Gyanítom az volt a cél a hangsúlyok eltolásával, hogy egyrészt ne szúrja a szemet a sematikus felépítés, másrészt meg egy egyedi hangulatot próbáltak neki kölcsönözni. Nos ebből az első egyáltalán nem sikerült, sőt, kvázi lábon lőtték magukat vele, mert még az sem működik, aminek amúgy kellene. A másik viszont tulajdonképpen sikerült, mert ilyen céltalan, egy helyben topogást egy sportfilmnél még nem nagyon láttunk. Az más kérdés, hogy nem is akartunk. Az ismeretterjesztés jelleg azért eléri a célját és van pár szép pillanat is. Pl. a lezárás, a reptéri találkozás és a hang nélküli beszélgetés, a színjátszást tekintve egészen mesteri jelenet. Itt végre a fapofájú, kiismerhetetlen tekintetű szépfiú Sverrir Gudnason is jól játszik, de az a mimika és testbeszéd, amit Shia LaBeouf tol benne, az - sokadszorra mondom róla - igazi őserőről tesz tanubizonyságot. Nem túlzás, hogy legalább ezért megérte.   5/10


– A végén a meccs közben bejátszott kiskori, "wannabe tenisző" képek alatt hangosan felszisszentem. Méltatlanul olcsó húzás.

2018. január 5.

Brigsby Bear

Brigsby mackó
Dave McCary (2017)

Őszintén szólva nem igazán értem a felhajtást. Jópofa, érdekes emberi kapcsolatokat mutat be és egy kicsit tényleg visszaadja az emberiségbe vetett hitet. Viszont! Bennem végig ott motoszkált a gondolat, hogy ez így túl szép. Nem érzem igaznak. Mesének túl élő, komolynak túl felületes. Nem figyel annyira a részletekre, hogy valósnak lehessen megélni. Érzésem szerint pszichológiailag erősen kérdőjeles. Viccesnek meg nincs annyira vicces, hogy érdemben vígjátéknak lehessen tekinteni és ezzel felmentést kapjon bizonyos kötelességek alól. Ha valakit elkap a hangulata, áldásomat adom arra, hogy nagyon tetsszen neki (rendes gyerek vagyok én), de a film készítésének mechanizumsai miatt, az ujjongásnak már inkább megálljt parancsolnék. Pár elkapott pillanat, pár szép kép, dramaturgiai közhelyek, miegymás. Kvázi egy csalodás a híre után.   6/10