2013. január 31.

The Perks of Being a Wallflower

Stephen Chbosky (2012)

Ha egy film tele van olyan kultikus előadók zenéivel, mint a Pavement, a Sonic Youth vagy a Cocteau Twins, én már félig zsebre vagyok téve. Ha közben még beszélnek is róluk, illetve folyamatosan úgy beszélnek róluk, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne ilyen kiváló ízlésű emberekkel való találkozás, akkor nekem már nem sok esélyem marad a lehúzásra. Mivel ezt itt még megspékelték egy kora 90-es évek érzéssel (a fényképezésről a Twin Peaks jut eszembe) és egy személyes tapasztalatokon alapuló, remek coming of age dráma cselekményével, nekem végleg annyi.


Az elején egy picit még zavart a főszereplő Logan Lerman játéka, de egyrészt később beigazolódott, hogy nincs igazam vele kapcsolatban, másrészt meg egyébként is olyan távolinak és valószerűtlennek tűnik a szereplők viselkedése, hogy meg se fordult a fejemben az életszerűségét vizsgálni. A történet mégis magával ragad, mert egyszerre nosztalgikus, vicces, menő (!) és drámai. Egy amolyan szentimentális visszaemlékezés a felnövés legszebb és egyben legnehezebb szakaszára. Ízléses humor, ismerős szituációk, szeretni való karakterek emlékezetes alakításokkal (Emma Watson és Ezra Miller is nagyon jó) és a lényeg, a dráma is a helyén. Szerencsére a személyes projektek még nem vesztek ki teljesen az amerikai filmből sem. Végre valami!   8/10

2013. január 30.

Deus Ex Musica #7

Sixtoo - Storm Clouds & Silver Linings

Sixtoo a sötétben megbújó tehetség. Nem valami ismert, pedig ha másért nem, legalább ezért az egy szürreális utazásért mindenképpen érdemes megemlíteni. Debütálásától számított tíz év alatt jutott el az átlagos utcai hip-hoptól idáig. Ez 2004, és egy semmihez sem hasonlítható groteszk agymenés. Az egyébként iszonyú erős Chewing on Glass & Other Miracle Cures instrumentális absztrakt hip-hop kavalkádjának zárásaként, összeállt a Canes Damo Suzukival, és amit műveltek arra egyszerűen nincs szó.
Egy sötét fantáziavilág nyomorék szörnyszülöttjének elborult, agytekervényei közt cikázó, világuralomról szóló, gonosz képzelgéseinek zenében való megformálása. Más nem lehet.   (katt a képre)



Un heureux événement

A legszebb dolog
Rémi Bezançon (2012)

A szerelembe esés első pillanatait felelevenítő életképekkel nyitni hatásvadásznak tűnhet, ám - mindig mondom - óvakodj a korai ítélkezéstől; érhetnek még meglepetések. Ahogy most is. Felettébb jó ütemben szerkesztett dráma... Ja hogy ez Mr. Hátralévő életed első napja új filmje! Erről miért nem tudtam korábban?


Könnyedén indít, amikor kell akkor vicces. Szerencsére nem veszi túl komolyan magát. Szépen lassan bontja ki a problémát, amit csupán egy előforduló lehetőségként vázol föl. A lényeget felnagyítja, kiemeli a mondanivalót, de hatásvadásznak nem nevezném. Mégis szíven üt. A téma egyébként is ritkán kerül elő, hát még filmen. Máshol öt perc boldog zenei aláfestéssel elrendezik, itt a bevezetés után akkor indul be igazán, amikor a legtöbb mozi véget ér.
Szembetűnő a történet tagolása, de ritkán tapasztalt egyensúlyban van, még a szülés utáni elütő epizódos bemutatás sem zavaró. Fontos része a hatáskeltésnek a szexualitás, az intim pillanatokat természetesen ábrázolja, nem fedi el, de nem is tolja az arcunkba. A két főszereplő és a többi színész mind nagyon jó, de igazából csak Louise Bourgoinon múlt, hogy működik e. Az ő odaadó, újszerű és kliséket kerülő játéka több, mint jó, az év egyik legfontosabb filmjéhez tett hozzá egy Oscar adagnyit. Hírverést, publikációkat érdemelt volna.   8/10

2013. január 29.

L'enfant d'en haut

Nővér
Ursula Meier (2012)

Egy friss példány a Dardenne iskolából. Ha nem tudnám, hogy nem a tesók rendezték, biztos rájuk tippelek. Még az olyan furcsaságok, mint a szántóföldi verekedés vagy a cselekménybe lopva bekerülő izgalom is rájuk utalnak. Meg hogy nem lehet belekötni. Csak egy helyen szisszentem fel és az pont a vége. Hirtelen lecsapva, ahogy kell. Meglepődtem, de egy másodperc gondolkodás után már tudtam, hogy ennél nem lehetne jobban befejezni. Csak annyira néztem volna még! Viszont ez semmiképpen nem számít negatívumnak, úgyhogy a rendezés tényleg tökéletesnek nyilvánítható.


A műfaj elvárásai szerint, a színészek természetesek (mindenki jó, Gillian Anderson!), a fényképezés tárgyilagos (remek), a zene minimális. A PJ Harvey közeli John Parish témái mondjuk kimerülnek pár másodperc gitárpengetésben, de ez pont elég az átvezetésekhez... Ilyen esetben az, hogy mégsem tetszett jobban, csupán a környezeten, a karaktereken, a feldolgozott témán múlik. Ezért nálam most 7/10-et ér, ami sajnos nem tükrözi, hogy micsoda mestermunka is ez.

2013. január 28.

Las acacias

Pablo Giorgelli (2011)

Ez az a típusú film, amitől a nagyszájú, magukat geeknek nevező neo-filmbuzik, mind sírva menekülnének (ha valamilyen furcsa módon tudomást szereznének a létezéséről). Hipnotizálóan lassú, a lehető legtöbb - biztonságérzetet adó - filmes kelléket teljesen mellőzi a történet. Illetve csak történet kezdemény, mert az egész annyiból áll, hogy mindenféle magyarázat nélkül bekapcsolódik egy teherautó-sofőr unalmas életébe, és vele tölt pár napot. Ami itt majd másfél órában történik, az egy aktuális közönségfilmben már az első öt percben lezajlott volna. Zene és magyarázat híján a néző csak magában keresheti a kapaszkodókat, és ez az amitől 10-ből 9 kapásból rávágná, hogy unalmas, altefnégy majd siftefnyolc. Pedig ennél hatásosabb módszer nem létezik egy ilyen törékeny apróság (konkrétan egy bátortalan randevúra hívás) kifejezésére. A finoman árnyalt, nehezen megszülető elhatározáshoz kénytelenek vagyunk átélni a kifundáló életének egy szakaszát, hogy el lehessen töprengni rajta, majd a végén fülig érő szájjal tudjuk konstatálni, hogy sikerült felülkerekedni magán. Egyáltalán nem egyértelmű, nem vezet az orrunknál fogva könnyen kiszámíthatóan, inkább bevon a történetbe, finoman adagolja a hangyányi információkat, amiből a végére kialakul egy kép egy emberről és a helyzetéről.


Vagyis ideális esetben tényleg így lenne. Egy picit mégis soványnak érzem a középső szakaszt, mert még a kelleténél is kevesebb a történés. Nem bántóan, csak épp annyira, hogy a nem kellőképpen felcsigázott néző elkalandozhasson. A végére azonban helyreáll a rend, jöhet a megnyugvás és a széles mosoly.   6/10


2013. január 24.

The Dictator

A diktátor
Larry Charles (2012)

Sacha Baron Cohen ahelyett, hogy finomodna valamelyest, csak egyre fárasztóbb lesz. Sokkal fárasztóbb. Vagy lehet, hogy csak az X. átváltozása kezd már kevésbé érdekessé válni. Mindenesetre a csöcsös harc eléggé kiborított. Meg még pár dolog előtte meg utána, vagyis majdnem az egész film. Hogy honnan tudnak ennyi hülyeséget összehordani, nem tudom. És azt sem tudom, vajon miért nem fektet nagyobb hangsúlyt az iróniára, a mélyebb, kevésbé explicit poénokra. Hiszen a tehetsége ehhez is megvan, a film végi szónoklat szinte az egész korábbi szenvedésnél többet ér... Azért jól szórakoztam rajta, még mindig ő napjaink egyik legeredetibb komikusa, viszont lassan neki is újítania kell.   5/10



2013. január 23.

Star Wars

Csillagok háborúja
Harmy's Despecialized Edition v2.0
George Lucas (1977)

Tiszta vizet a pohárba. Máig nem tudom felfogni, hogy mit akart a rengeteg változtatással Lucas. A látvány felesleges csiszolgatásával nem ér többet a film. Ez úgy jó ahogy van, a hibáival együtt. Mert van bőven, kezdve bamba Luke-kal, bamba Obi-wannal és a béna akciójelenetekkel. Bosszantó lenne, ha nem siklanék el ezek felett (nosztalgia faktor), mert hogy csúcstechnikával egymástól 10 m-re nem bírják eltalálni a másikat percekig, vagy hogy egy lövéstől egy csapat megijed és elrohan, az elég messze van az izgalmastól.


De ha valakit, akkor George Lucas-t nem a rendezői képességeiért szeretjük. A mítosz, a világ amit teremtett, noha bántóan sokat merít az Alapítvány történetekből, összetett és nagyon szerethető. Akkoriban az újdonság erejével, a víziójához foggal, körömmel ragaszkodva, erőből nyerte meg nézők millióit. Mai szemmel nézve más a helyzet, mert egyrészt az újdonság már nem újdonság. Másrészt pedig annyit fejlődött azóta a filmes technika és maga a filmgyártás, hogy ami akkoriban profinak számított, az azóta már messze nem felelne meg a nézők és az ipar belülről gerjesztett elvárásainak. Mégis működik (működne, ha végre nem vadászni kellene az ilyen megszállottak által, emberfeletti munkával elállított eredetihez leginkább hasonlító verziókat), és ez az olyan zseniális megoldásoknak és jeleneteknek köszönhető, mint a film lassú indítása, ahogy a robotokat követve eljutunk az ifjú Skywalkerig, vagy amikor Han Solo próbálja valahogy elhallgattatni a távbeszélőn gyanakvóan érdeklődő birodalmi figurát, majd megelégelve a bullshit beszélgetést megsemmisíti az eszközt... (Ezen speciel percekig képes vagyok visítani.) Néha esetlen és furcsa, ahogy az érthetetlen módon néma zárójelenet, de ahogy sok egyéb, ez is megbocsátható. Ennek a filmnek igen.   8/10



2013. január 22.

The Five-Year Engagement

Ötéves jegyesség
Nicholas Stoller (2012)

Csak éppen egy picit sok, de mindenből. Az otromba poénokból, Emiliy Blunt angoloskodásából, a valószínűtlen eseményekből (ujj-amputálás), a trendiskedésből és így tovább. Meglepetésre most Blunt helyett Alison Brie hozza a színvonalat, az ő poénjai most is ütnek (igaz neki csak ez az egy dimenzió volt a szerepében). Pár nap után már nehezen idézek fel belőle lényeges momentumokat, ezzel pedig már le is írtam a lényeget. Kikapcs.   5/10



2013. január 21.

The Bourne Legacy

A Bourne-hagyaték
Tony Gilroy (2012)

Végkövetkeztetésként az jutott eszembe, hogy mehetne akár a végtelenségig. Megvan a bevált recept, keresnek hozzá egy éppen aktuális, közepesen karizmatikus színészt és hadd szóljon. Jó kis akciórendezők csinálják a feszültséget, titkolóznak, mintha valami nagy összeesküvésre derülhetne fény bármelyik pillanatban (persze sose történik semmi) és ennyi elég is. A híresztelésekkel ellentétben nem rossz ez, egy élvezhető akciómozi.   5/10



The Words

Lopott szavak
Brian Klugman, Lee Sternthal (2012)

Ez csak valami adminisztrációs hiba okán mehetett a mozikban, ugyanis ez egy egyszerű TV film. Szájba rágva, stílusmentesen elmeséli a történetet és ennyi. Még arra se bírtak odafigyelni, hogy úristen milyen rossz Olivia Wilde haja. Dennis Quaid egyébként tetszett, egyéb említésre méltó jellemző nincs.   4/10



2013. január 18.

Magic Mike

Steven Soderbergh (2012)

Furcsállnám, ha Soderbergh évi két film készítése mellett valami maradandót tudna alkotni. Talán a korai visszavonulása után, egy más hozzáállással visszatér és nekilát valami nagynak. Vagy nem. Viszont hibázni, a fene egye meg, most se tud. Pedig nagyon ellenszenves téma, nehezen is vettem rá magam, hogy megnézzem. Volt még egy másik visszatartó erő, a Channing Tatum jelenség. Nem tehetek róla, de ebből a paliból én semmit nem nézek ki. Színészi játékot főleg nem.


Számomra az egész amit művelnek és ahogy művelik, a mai világ romlottságát szimbolizálja. Valahogy a film közben mégis félre tudtam tenni az előítéleteimet. Olyan profi az egész produkció, a kivitelezés minden szintjén, hogy tényleg nem találok rajta semmi fogást. Kicsit még Tatum (milyen név ez már?) irányában is megenyhültem a nővérrel való beszélgetés zsenialitása miatt. Pozitívum még az übermensch génekkel rendelkező Matthew McConaughey (44 évesen így kinézni... jut eszembe itt a női megelelője), aki végre tehetségéhez mérten normális filmekben vállal szerepet, valamint a jó ízléssel összeválogatott zene. De érdekes módon ahogy rosszat, úgy különösebben jót se nagyon tudnék kiemelni (persze Olivia Munn jelenlétén kívül). Romlott szar az egész, a férfi nem meggyalázása és én mégis behódoltam neki. Borzalmasat csalódtam magamban.   6/10

2013. január 17.

Dredd

Pete Travis (2012)

Na lássuk csak mit tud felmutatni egy mai, vállaltan B kategóriás koncepciójú akciófilm:

– Először is, a zene olyannyira jellegtelen, mondhatni ócska, mintha csak muszájból lenne beillesztve, mondván ilyen is kell bele.
– Nyilván korlátozott a főszereplő színészi játéka ha csak a szája látszik, de még ezt az erőltetetten legörbített szájtartást is sikerült mesterkélten csinálnia. A hangjáról nem is beszélve. Semmi karizma.
– Olivia Thirblyről én soha nem gondoltam volna, hogy akciófilmben fog szerepelni, de szerintem ő maga sem. Látom magam előtt ahogy az ügynökével próbálják egymást meggyőzni, hogy ez lesz az a sikeres, kötelezően bevállalandó mozi, ami majd megnyitja a kapukat a komolyabb drámák irányába, látva, hogy milyen sokoldalú és közönségvonzó. Nope! Nagyon gyenge amit hoz, teljesen jellegtelen.


– A steril, FPS játékokat idéző tűéles kép nyerő, az effektek kifejezetten jók és a nyers, véres brutalitás is visszaadja a kegyetlen világot. Ebből a szempontból határozottan pozitív.
– A sztori meg... Ja az nincs. Pedig tényleg írni akartam valamit róla, de annyira nem számít, illetve annyira semmilyen, hogy kénytelen az ember minden másra figyelni.
– Viszont! Ami egy kicsit mégiscsak megmenti az egészet, az nem más, mint a sokkal jobb sorsra érdemes Lena Headey. Olyan természetességgel hozza a nemtörődöm, pszichopata bandavezért, hogy öröm nézni. Van benne valami nyugtalanító és közben egyszerre árad belőle a szexualitás és a mocsok. Na ezt utánozza valaki!

Végül is nem mondom, hogy megbántam, hogy megnéztem, de ez csakis a szép képeknek és Lena Headeynek köszönhető. Simán kihagyható, de ha úgy tartja a kedv, élvezhető kis zúzda.   5/10

2013. január 16.

35 rhums

35 pohár rum
Claire Denis (2008)

Claire Denis-szel anno egy végletekig megosztó filmje a Trouble every day kapcsán ismerkedtem meg. Többször megnéztem, az ifjonti hév vitt magával, teljesen a hatása alá kerültem. Ugyan ma már látom a hibáit, de még mindig elég jónak tartom... A 35 pohár rum a második amit látok tőle és egy valamit bizton kijelenthetek: a hangulatkeltéshez nagyon ért. Sajnos dramaturgiailag kicsit sovány és a cselekmény is elég nehézkesen indul be, ellenben a képi-világ nagyon erős, továbbá kapunk egy rakat szép lassan folyó, hangulatos jelenetet. Ami történetesen elég is ahhoz, hogy elvigye a hátán, mert olyan karizmatikus, remekül játszó szereplőket vadászott össze, hogy muszáj szurkolni a vergődésük végének eljöveteléért. Ugyanakkor én kicsit mégis csalódott vagyok az elszalasztott lehetőség miatt. Több lett volna benne, ha sikerül elhatározni, hogy ki a főszereplő és kevesebb fele koncentrálva, egyvalaki köré rendezi az egyebeket. Így viszont csak megfigyelő szerep marad a nézőnek, de ha végül enged a csábításnak, kötve hiszen, hogy szitkozódna a kanapéból felállva.   6/10



2013. január 15.

Beast of the Southern Wild

A messzi dél vadjai
Benh Zeitlin (2012)

Nagy meglepetés, Sundance siker, pozitív visszhang, cuki kislány, most meg négy oscar jelölés. Ennek jónak kell lennie. Kellene, viszont én most jól megmondom, hogy szerintem miért nem az. Mármint kétségtelen, hogy érdemleges mozifilm, csak a rengeteg túlzást, amit a médiagépezet generál, na azt nem érdemli meg.


– Először is a kislány, Quvenzhané Wallis. Direkt figyeltem a játékát, és komolyan mondom, vigyen el a kormos kiscica, ha ezt 10-ből legalább 1 gyerek nem tudja eljátszani. A narrátori tevékenysége jóval többet tesz hozzá az érzelmi hatáshoz, szerintem ezt keverik bele sokan. Aki nem hiszi nézze meg még egyszer jobban odafigyelve, nincs itt szó semmiféle őstehetségről. Az egy jelenet a végén tényleg szép teljesítmény, de ezzel engem még nem győzött meg. Később meglátjuk, hogy teljesít.
– Akárhogy is nézzük, ostoba, nemtörődöm, alkoholista emberekről szól. Szerencsére nem ítélkezik fölöttük, viszont már magában elég visszataszítóak, ahhoz, hogy ne tudjak lelkesedni értük.
– Jönnek a vadak... De miért is? Tényleg kellenek valamiért/valamire? Ez az egész koncepció zavaros, rontja a képet, nélküle több lehetett volna.
– Az emberek nagy részének még biztos elfogadható, nekem ez a zene már giccses.
– Lelóg a környezetvédők lába a vászonról.

A felsorolt zavaró tényezők ellenére is azt mondom rá, hogy tulajdonképpen tetszett. Részben megérdemelt a promóció is, mert jó a rendezés és szokatlan a történet meg a környezet... Na de ki fog erre emlékezni három év múlva?   6/10

2013. január 14.

Amour

Szerelem
Michael Haneke (2012)

Ismét behódoltam, Haneke jelenleg mindenki felett áll. Napjaink talán legjobb rendezője. Mély, komoly, tárgyilagos és mégis romantikus, gyengéd. Maradandó élmény, ami megmarad és sokáig foglalkoztat. Tökéletes szereposztás, kifogástalan játék, minimalista, jó érzékkel kiválasztott zene és célravezető fényképezés. Egy történet amire úgy gondolod fel lehet készülni, de nem is tévedhetnél nagyobbat. 2012 legjobb filmje.   9/10



La solitudine dei numeri primi

A prímszámok magánya
Saverio Costanzo (2010)

Főleg a szülőkkel való kapcsolat, a válogatott haveri kínzások amik tényleg ismerősen hatnak, bárkinek eszébe juthat róla saját életének egy-egy rögös szakasza. A két főhős cselekedeteinek indítéka már más kérdés. Nekem kicsit idegenül hat, de ki tudja milyen irányba torzulhat a sérülékeny lélek efajta traumák hatására. A lényeg a helyén, a fényképezés és a bulizene telitalálat, mindegyik korban jók a színészpalánták, csak egy kicsit úgy érzem túlságosan rájátszanak a nagy pillanatokra, a nagy nézésekre. Természetesen ez inkább a rendező/történetírók hibája. Én kicsit más arányokat favorizálnék, de megértem ha másnak ez üt be. Volt már sok jobb film problémás fiatalokról, szimplán ez okból viszont nem biztos, hogy érdemes kihagyni.   6/10



2013. január 13.

Deus Ex Musica #6

Telefon Tel Aviv - Fahrenheit fair enough


Az internet délelőttjén, a nagy robbanások idején - amikor nálam még csak épphogy hajnalodott -, teljes sötétségbe burkolózva próbáltam olyan oldalakat keresni, amin új, jó zenéket ismerhetek meg. Egyszer csak valaki ajánlott egy igen neves oldalt (aminek nem jut eszembe a neve és egyébként már rég megszűnt az akkori jogdíjas viták miatt), nekem meg sikerült elvesznem benne. Ami elsősorban ennek a számnak köszönhető, mert ez volt a legeslegelső, amit megláttam a főoldalon és ezt is hallgattam meg legelőször. Akkoriban még túlnyomórészt elektronikus zenét hallgattam és ez nagyon beleillett a képbe. Extravagánsnak tűnt a sok finoman elrendezett zörejszerű effekt miatt (ó ha tudtam volna miket fogok még hallgatni), ugyanakkor érzékeny és romantikus, egy olyan párosítás, amit előtte még nem ismertem. Nem mellesleg egy kivételesen jó album nyitószáma. Mint ilyen, jobbat nem is tudnék elképzelni.



2013. január 11.

The Entity

Lélekvesztő
Sidney J. Furie (1982)

A paranormális jelenségek kényes téma. Bár egyáltalán nincs konszenzus ezzel kapcsolatban, de próbálja meg valaki nem röhögve/visítva/szundítva végignézni pl. a Harmadik típusú találkozásokat. És ez még egy állítólagos pozitív példa... A Lélekvesztő, noha közel sincs a realista ábrázolásmódhoz, pár ócska trükktől és az akkori tipikusan béna filmes sajátosságoktól eltekintve simán élvezhető darab. A jól használt képi világ és a szokatlanul nyugtalanító zene túllendíti a középszeren. Hangos, repetitív, nyugtalanító zaj kíséri az "eseményeket", szóval mondhatjuk, hogy a zene a szó szoros értelmében üt. Mozikörülmények között hidegrázós élmény, tényleg nagyon hatásos. A mára eléggé ijesztő fizimiskát öltő Barbara Hershey, nemcsak, hogy jól játszik, de felkerült a nem gondoltam volna, hogy ilyen jól nézett ki listára. A történetben a közepe fele kicsit több az ismétlés, mint kéne, de megjárja. Ajánlott.   6/10



2013. január 10.

American Psycho

Amerikai pszichó
Mary Harron (2000)

Ki a tököm az a Mary Harron? Talán nem véletlen, hogy szinte csak sorozatokat rendez, mert egy ereje teljében levő, szárnyait bontogató Bale alá jóval többet kellett volna rakni. Gondolom Ellis könyve se volt ilyen érdektelen... Néhány poénon kívül (névjegykártya a legjobb) nem igen tartja semmi a lelket a következő vérengzésig. Nem mondom, jót nevettem a pucér láncfűrészes üldözésen meg ledöbbentem a szekrényben lógó hullákon, de ennél sajnos nincs benne több. Egymás után pakolt üres jelenetek, béna narrátor, fantáziátlan helyszínek és unalom. Pedig.   4/10



2013. január 9.

Killing them softly

Ölni kíméletesen
Andrew Dominik (2012)

Ahogy a rettenetesen túlnyújtott, mégis érdemleges Jesse James meggyilkolása..., ez is egy kifejezetten férfias film. Itt nőnek helye nincs, és érdekes módon a szereplők között tényleg nincs is. Az egy szem kurva kivételével. Milyen cinikus.


Hogy az elején gyorsan letudjam ami nem tetszik, a politikai töltetet kicsit túlzásnak tartom. A végén nagyot üt Pitt szövege, de a filmet átszövő bejátszott duma sok. Kevesebbel is el lehetett volna érni ugyanazt. Viszont így is jutott hely egy csomó jó zenének, és ez még mind semmi! Andrew Dominik úgy látszik megfogadta az égbe kiáltott tanácsomat (mikor két órán túl szenvedtem az előző filmjén) és jó barátságot kötött a vágószobával. Mert a hosszú beszélgetések megmaradtak, de közte bizony nem lagymatag mélázás, hanem cselekmény van. Méghozzá egy egész klasszikusnak mondható maffia-film cselekmény. Ezek a diskurzusok amellett, hogy feszültek, tesztoszterontól duzzadnak, felettébb életszerűek és szórakoztatóak. Főleg James Gandolfini és Brad Pitt beszélgetései, de egyenként fel lehetne sorolni az összeset (drogos ledöbbenés!), mert mind egy különálló, tökéletesen komponált darab. Ebből adódik, hogy létfontosságúak a jó alakítások, amikben szerencsére nincs is hiány. Csak hihető, jó karakterek vannak a filmben, kiemelni viszont nehezen tudok, hiszen érdekes módon főszerep nincs. A cselekmény a történet bemutatására összpontosít, a rendező mindent ennek rendelt alá. A főbb szerepekből érdekes módon Pitt nem különösebben izgalmas, belekötni viszont nem tudnék és nem is érdemes. Scott McNairynek érzékeny alakítása alapján nagy jövőt jósolok, ha van eszük a szereposztóknak, adnak neki esélyt bőven. Ben Mendelsohn drogosa megdöbbentően hiteles, Gandolfininek sikerül új dimenzióba emelnie a szokásos szerepét, Richard Jenkins jó (mint mindig), Ray Liotta pedig magához képest pozitív csalódás. Még az egy hálátlan, prostituált-szerepben Linara Washington is képes újat és izgalmasat hozni.


Várjuk a messiást Tarantinotól, Ridley Scottól meg még mittudomén kitől, de szerintem nyilvánvaló, hogy "friss" filmestől jönnek majd az új mesterművek. Akkora visszhang persze nem lesz már, mint annak idején a Ponyvaregénynél; a kommunikáció rengeteget változott azóta. Ez már majdnem ott tart, az utolsó mondatnál a levegőt öklözöm (képzeletben), nagyon lehet érte lelkesedni. Mindenképpen újranézős, van mit megfigyelni másodszorra is. Na de hol volt ez a 2012-es listákról?   8/10

Fanny och Alexander

Fanny és Alexander
Ingmar Bergman (1982)

Újabb nagy nevet pipálok ki az egyetemes kötelező ismerni ezt a rendezőt listán. Annyit hallottam róla, annyit kerülgettem, hogy most már kénytelen voltam engedni a mindenkori kritikusok sznobságtól sem mentes, megfoghatatlanul hatalmaskodó nyomásának. Kb három éve szereztem be, azóta egyszer megszabadultam tőle és mégis újra előkerült a kis akaratos. Belenéztem vagy százszor (egyáltalán nem lenne szabad) és mégse láttam egy szikrányi momentumot ami miatt kedvem lett volna nekiállni. Aztán ahogy ilyenkor lenni szokott, hirtelen beraktam, lesz ami lesz, hadd menjen. Hisz' alig több mint három óra, mi bajom lehet?


Jó fél óra elteltével lopva feltettem a kérdést magamnak: vajon mit nézek, miért nézem én ezt? Annyira életszerű, mintha valós időben zajlanának az események. Lassan kialakul a kép erről a századfordulóbeli svéd világról és konstatálom, hogy rendben, tulajdonképpen élvezem. Kb másfél óra elteltével, mikorra a külvilágot már teljesen kizártam és belesüppedtem a műélvezetbe, jön a nagy fordulat, az izgalom. Hogy milyen zseniálisan szerkesztett darab, az is mutatja, hogy a misztikum és a fantázia, a film első, tárgyilagos, bemutató jellegű stílusától merőben idegen ugyan, de késői bekapcsolódása (a film 2/3-a) egy szemernyit sem tűnik nem helyénvalónak, teljesen beleolvad, mintegy természetesen hat. A gyér ám annál hipnotikusabb zene mélyíti és közben a frászt hozza rám. Nem kissé meglepő módon, egy hihetetlenül hatásos, borzongató thriller szerű misztikumba csap át, amire én - megmondom őszintén - egyáltalán nem voltam felkészülve. Mire elérkeztem a végkifejlethez, igazi dermesztő hangulat lett úrrá rajtam és végső csapásként kegyetlenül ott hagyott a padlón, mert nemhogy megnyugtató, semmilyen megoldást nem kínál!

"Nem menekülhetsz előlem."

Azért is a furcsa élménybeszámoló, mert ezt még többször látnom kell, mielőtt bármit írni találnék róla meggondolatlanul. Ahogy például a Premiert és az Áldozathozatalt, ezt is körbelengi valami megfoghatatlan, amitől többnek, fontosnak érzem. Majd jó pár év múlva, nagy nyugalomban, érettebben, újra leülök megnézni. Így utólag, könnyen lehet, hogy bevállalnám az öt órás változatot is, mert ilyen tripben még sosem volt részem. Egyben viszont biztos vagyok: ez egy nagyon céltudatos, erős kézben tartott, gyönyörű ívvel megszerkesztett film, csattanóval, fordulattal, remek színészekkel és magával ragadó hangulattal.    9/10

2013. január 8.

Hellboy II: The Golden Army

Pokolfajzat 2: Az aranyhadsereg
Guillermo del Toro (2008)

A sokat taglalt perverzióm most is hajtott: szenvedni akarok valami vacak filmen! Aztán szerencsére G.d.T. összekapta magát (értsd: nagyobb szabadságot kapott) és egy teljesen vállalható, szórakoztató filmet hozott össze második résznek. Minden tekintetben jobb elődjénél, de nem annyira, hogy érdemes lenne bármiféle szócséplésre. Ez az aminek látszik és annyit is ér.   5/10



2013. január 5.

Berberian Sound Studio

Peter Strickland (2012)

A '12-es év nagy reménysége, amit némelyek várakozáson felül magasztaltak. Ez persze alapból megnehezítette a dolgát, így tényleg nagyon jónak kellett volna lennie. Hogy mi az amiért szerintem inkább csak egy Lynch wannabe, mint székhez szegező mestermű? Mert én bizony találóbbnak érzem Lynchez hasonlítani, mint a a sokat emlegetett olasz horrorokhoz.


Ahogy kezdődik és a rendes főcím helyett a filmben készülő film főcíme megy, a módfelett találó zene és az ügyesen használt képi világ hatására, kezdtem érezni, hogy meglehet az a fíling. Aztán csak vártam, hogy izguljak az egyébként remek Toby Jones-ért és nem ment. Ekkor jutott eszembe, hogy mennyire törékeny egy film szerethetősége. Mert hiába a csodás fényképezés, vágás, az alaphelyzetben érdekfeszítő történet, a szokatlan téma és a szimpatikus főszereplő, egyszerűen nem tudom megszeretni. A helyszínek nem tetszenek, a producer és a rendező témája nincs kibontva és misztikusnak misztikus ugyan, de hát elkalandoztam közben. Lynch ebben volt a nagy profi. Folyamatosan adagolta a nézőnek amit kellett és annyira odaszögezte, hogy az csak szegény azon bírt gondolkodni mi alakulhat ki a masszából. Szégyen, nem szégyen (talán ebben az esetben nem), nekem nem esett le mit kéne átlátnom, miért vált át a hang, mi van a levéllel, mi a film és mi a filmbéli film... De ott eszi a fene, nem is lett volna muszáj érthetőbbnek lennie, maga az út a fontos ugye. Szerintem kár érte, de ezzel vizuális típusoknak és horrorkedvelőknek is érdemes lehet megpróbálkozni, mert bárkinek beüthet.   5/10

2013. január 4.

Insidious

James Wan (2010)

Keresem a kifogásokat, most épp a betegségem számlájára írva néztem meg egy újabb ijesztgetőst. Gyenge voltam, tudom. Sajnos - ahogy előre sejtettem - sok szót nem érdemel. Egy az ezerből, semmi eredeti ötlet. Pár megjegyzés azért:
- Mik ezek a hülye színek? Miért gondolják, hogy ez a természetellenesen kék-sárga kép megfelelő hangulatot kölcsönöz? Egy szürkített, fakított, egy konkrét szín fele eltolt vagy kontraszt-módosított, de még egy túlszínezett kép is tud adni valamit az élményhez, nade ez a kék-sárga.
- A démon eléggé vásári bohóc kinézetű, így nehezen ijeszt meg.
- Ez a fajta színjátszás, amit ez a stílus igényel... Amióta futószalagról jönnek ezek a filmek, azóta ugyanazt tolja mindenki. Én hülye meg nézem, nézem és értem ugyan, hogy mi történik, de ha egy icipicit belegondolok, hogy mit csinálnak ténylegesen, esetleg a való világban ez hogy lenne... Sorvad az agyam.
Láttam, bosszankodok, jöhet a következő. (Hope not.)   4/10



2013. január 3.

Trouble with the curve

Robert Lorenz (2012)

2012 Moneyballja, avagy az aktuális, kötelező baseballmovie. Az összes sport közül ez képezi a legjobb alapot, mert van annyira egyedi, hogy témát adjon évi egy filmnek. Lehet, hogy fingom nincs a játékszabályokról (kicsi azért van), de el nem szalasztanék egyet sem.
Eastwoodtól mondjuk nem voltam elájulva. A kötelezőt hozta, de kicsit talán túlzás az ő állapota a filmbéli karakterhez... Timberlake is OK, Amy Adams viszont még mindig a piedesztálon. Mára tényleg a kedvencem lett, egyszerűen nem tud melléfogni, szerepválasztásban és alakításban sem. Egyébként nincs benne semmi extra, jól van összerakva, gördülékenyen halad. A tipikus apa-lánya, férfi-nő problémák és a végére valószínűtlenül összeálló kánaán ellenére akár többször is nézhető.   6/10



2013. január 2.

Pitch Perfect

Jason Moore (2012)

Az a fajta borzalom, ami akár jó is lehetne. A direkt cikit vegyítik az erőltetetten menőnek és nagyon aktuálisnak látszással, közben épphogy nem csúsznak át az ultragáz kategóriába, de mégis van benne ami értékelhető. Figyelembe véve, hogy egy meghatározott korosztálynak készült, egy teljesen korrekt amerikai iskolai filmről van szó. Nem árt senkinek, mai zenék szólnak benne, énekelnek és táncolnak, van tanulság, hányás (ami valamiért minden mai vígjátékba kell) és rengeteg apró kis poén. A legnagyobb erénye, hogy nagyon részletesen ki van dolgozva, borzasztó profi munka. Arról nem is tehetnek, hogy már ezerszer leforgatták előtte ezt a történetet, arról viszont igen, hogy a végén a csúcspont erőtlenre sikerült. Illetve engem még roppant módon zavar az egész mashup dolog, de efölött azért túl tudtam lépni. Egyébként meg Elisabeth Banks for president, jó kis karakterszínész lett belőle, itt is adott egy kis színt a stilizált összképhez.   5/10


Azért megjegyezném, hogy mindenki jobban jár, ha a Breakfast clubot nézi meg, amit ezen a képen is néznek a filmben a főszereplők. Az pontszámban épp a duplája.