2014. december 30.

Fury

Harag
David Ayer (2014)

Nagyon jól indul. Ebből a kijelentésből sejteni lehet, hogy valahol elromlik. És tényleg. A háború borzalmait kegyetlenül és hatásosan tolja a képünkbe, csak néha rondít bele egy-egy hollywoodi jópofáskodás vagy az élet nagy tanulsága monológ. A harcok izgalmasak, a fényképezés bosszantóan összevissza, a zene átlagos vagy talán inkább az alatti. Amíg a karakterek építésére figyelnek, ameddig a történet tart valamerre, addig viszont összességében tényleg jól működik. Aztán jön a képtelen, valószínűtlen utolsó harc, ami bődületes nagy túlzás. Hogy kinek áll érdekében így lesilányítani egy szépen felvezetett filmet, hát nem tudom, de nagy kár érte. A végén kegyelmet tanúsító náci jelenete elnagyolt, a távolodó "úristenmitörténtitt" kameraállás felesleges és túl középszerű. Inkább valami beszélgetést vagy mittudomén, bármit tehettek volna a helyére. Persze ez már mit sem számít azután, hogy az emberi és megható felvezetést sikerült pátoszra meg túlzásokra cserélniük a végére. Nyeeeh.   6/10



2014. december 29.

Lucy

Luc Besson (2014)

Érdekes, hogy jobbára negatívumokat hallani róla. Persze tudom, a károgók mindig hangosabbak, mint a méltatók. Azt viszont nem tudom, hogy az emberek úgy általában mit várnak Luc Bessontól. Én pont azt kaptam amire számítottam. Sose kellett komolyan venni, de ahogy haladunk az időben, egyre nyilvánvalóbb, hogy ő könnyed szórakoztatásnál már nem vállal fikarcnyival sem többet. Jobban belegondolva, nem kellene messzemenő vitákba bonyolódni ahhoz, hogy a történetet sima többrendbeli lopásnak nyilvánítsuk ki. Igaz, hasonlóakból amúgy is temérdek van, szóval nehéz lenne megállapítani, hogy akkor most ki kitől meg hogyan. A lényeg, hogy sok dolog ismerős lehet, de pont ilyen hangvétel még szerencsére nem volt. Vicces és komolytalan, épp annyira, hogy ne lehessen haragudni rá. Ugyanakkor éppen ezért teljesen súlytalan is. Eszméletlen pörgős, fantasztikus a fényképezés és szokás szerint rengeteget sikerül kihozni az egyszerű karakterekből. ScarJo remek választás, mert színt tud vinni a körvonalakban felvázolt szerepébe. Semmilyen szempontból nem kiemelkedő, két nap múlva már csak halvány foszlányokra fogok emlékezni, mégsem bántam meg a vele eltöltött időt. Azért ez is elég nagy szó az öreg Bessontól. Sokan ennek felére se képesek kitömött zsebbel és agyontámogatva. Neki ez a kisujjában van.   6/10



2014. december 28.

Zero Effect

A magány-nyomozó
Jake Kasdan (1998)

Nem lehet nem azzal nyitni, hogy mennyire kilencvenes évek. Biztos közrejátszik, hogy gyerekkorom emlékezetes része gyakorlatilag pont lefedi ezt a jellegzetessége miatt egyszerre utált és imádott korszakot. De ennek a hangulatnak a kiváló megörökítésén kívül temérdek érdeme van. Jake Kasdan saját történetét rendezte meg, apja nyomdokain járva, rém jól összerakott művet tett le elénk. Nem igen lehet mihez hasonlítani. Humora finoman eszelős, a sztori izgatóan kibontani való és nem fél csavarni rajta, ha úgy kívánja az ív. De végeredményben az a legnagyobb érdeme, hogy túlzó és vicces karakterei teljesen hihetőek és összetettek. Bill Pullman jobb pillanataiban tényleg túltesz mindenkin, nagyon sajnálatos, hogy ennyire félrement a karrierje. A kultkedvenc státusz abszolút kiérdemelt. Egy kis csoda ez a film.   7/10



2014. december 22.

The Hobbit: The Battle of the Five Armies

A hobbit: Az öt sereg csatája
Peter Jackson (2014)

Ami a Hobbit trilógia elején még csak lappangó betegség volt, az a végére egy elhatalmasodó, gennyes, fertőző kórság lett. Az első rész talán tényleg a kedvencemmé vált a két trilógiából a könnyedségével és remek egyensúlyával. A második rész elsőre még egész meggyőző volt, aztán másodjára már elég könnyen vált a jól bejáratott szövegek és akciók unalmának - viszonylagos - áldozatává. Erről meg legszívesebben nem is nyilatkoznék, annyira lelombozó. Helyenként már a King Kong borzalmas, végeláthatatlan akciótengerét idézi. A Tauriel szál, amit anno még pozitívumnak hoztam fel sokakkal szemben, egyáltalán nincs kibontva és így tényleg egy levegőben lógó, felesleges toldalékká válik. Pedig nem hinném, hogy nehéz lett volna pár értelmes sort a szájukba adni, hogy legyen valami alapja a sok könnynek és pátoszos tekingetésnek. A cselekmény a harcoktól kezdve gyakorlatilag mellőzi a logikát és csak úgy futkározik mindenki mindenfele, hogy közben sokat lehessen váltogatni a képernyőt és sokszor öljenek meg védekezés nélkül a kardjukba rohanó orkokat. Helyenként erőlködnöm kellett, hogy élvezni tudjam, de az idő előrehaladtával egyre nehezebben ment. A törpök elnyújtott, érthetetlen szenvedése ezen nagyon sokat segített. A kétrészes felvezetés után Smaug is teljesen jelentéktelen szerepet kapott. Kicsit átverve is érzem magam emiatt. Mintha befizettem volna egy degusztációs menüre, ám helyette valami menzakaját kaptam volna, kis adagokban szervírozva. Vagy tetszőleges teleki (esetleg Teleki) bort az érett merlot helyett.   5/10



2014. december 21.

Cold in July

Jim Mickle (2014)

Nagyon szimpatikus, komplett, egyedi hangvételű sztori. Van benne a mulatságos 80-as évekből, a klasszikus krimitörténetekből, de ugyanúgy film-noirból, vagy inkább neo-noirból is. Érett, kidolgozott forgatókönyv, mentes minden zavaró klisétől, csak a legszükségesebbek maradtak benne. Hatalmas piros pont a tematikus, szintetizátor alapú zene, ami rengeteget dob az egyediségén. Leheletfinom poénok könnyítik a hangvételt. Bár nincs ínyemre ez a ide-oda ugráló sötétségű fényképezés, koncepció szerint csinálják, úgyhogy értékelendő.
Az ilyen filmekre szokták mondani, hogy ha ez lenne a minimum szint amivel találkozunk, akkor nem lenne sírás. Még hozzátenném, hogy nagyjából ez az amiről mindig beszélek. Ha van egy határozott elképzelés és nem engedik, hogy unásig ismert hülyeségekkel szurkálják tele a filmet, akkor a végére mindig mosolyra áll az ember szája széle.   7/10


Vinessa Shaw abszolút nincs kihasználva, mint nő. Ordít, hogy mennyit tehetett volna hozzá egy esetleges poénra, érzékire vagy bármilyenre vett erős asszony karakter. Nem rossz amit csinál, de nincs megírva a szerepe, csak úgy ott van.

2014. december 17.

Predestination

Időhurok
Michael Spierig, Peter Spierig (2014)

Mondhatnak bármit, erről a filmről csak egyfajta végkövetkeztetést lehet levonni: kurvára nincs értelme. Izgalmas és jól csavarja a csavarnivalót, mert a forgatókönyv jó. És persze Ethan Hawke is jó (ő mindig jó). Meg az érzés, hogy nem tudod merre vihet tovább a sztori. De ott van Sarah Snook, akiről a paradicsomokat vizsgálva kiderül, jobbára ódákat zengnek. Szerintem meg zavarba ejtően furcsa, viszont ez nem egyértelműen az ő hibája. Férfit, nőt, körmönfontságot és Ethan Hawke-ot játszani egyszerre (!), nem épp egy könnyű feladat.


A poént félretéve, túl erős vállalás ez így. Kezdve ott, hogy a jól bevált rejtve maradó karakterek (hátulról váll felett elnézés) elég könnyen leleplezhetőek és csak addig marad izgalmas, ameddig nyilvánvalóvá nem válik a rekurzív őőő családi őőő kapcsolat. Nem tudok komolyan nyilatkozni, nints mentség... Mégis jónak ítélem, mert felidézi a sűrűbe vígan (magát nem komolyan véve) bevezető, végső leleplezésre játszó klasszikusokat. Szimpatikus az egyedi képi világ, mégha elég nyomatékosan is árad belőle az olcsóság érzete. Viszont kurvára nincs értelme és efelett nem lehet elnézőnek lenni.   6/10

2014. december 16.

I Origins

Mike Cahill (2014)

Közepes mértékben szentimentális sci-fi-thriller-kaland-dráma, avagy a nagy számok törvénye alapján is össze kell jönnie néhanapján a rengeteg jelentkező próbálkozásaiból egynek-egynek. A sci-fi maga az alapszituáció és a közeli jövő környezete. A kaland a jól megírt forgatókönyv változatosságát és viszonylag nehéz kiszámíthatóságát jelenti. A thriller az ismeretlen felfedezése és a lappangó feszültségérzet miatt van jelen. A dráma meg... Hát azt mindenki lesse meg maga.


Mike Cahill sokat fejlődött az Another Earth óta. Sokkal jobban lop. Minden stílusból, minden ismerős szituációból csak épp annyit kapunk, hogy ne feküdje meg a gyomrunkat. Gyorsan vált, gyorsan halad a történet, a szereplők pedig vannak olyan érdekesek, hogy kellő erővel át tudjon lendülni egyik "világból" a másikba. Brit Marling egyre jobb, Michael Pitt elmegy, Astrid Bergès-Frisbey meg színésznek gyenge, de ennek ellenére (vagy épp ezért), annyira rejtélyes, amennyire a szerepéhez kell. A film legnagyobb előnye, hogy komoly hibát nem igazán lehet felróni neki. Kicsit túl van magyarázva és túl nyilvánvalóvá akar tenni mindent (pl.: bejátszás india vezető szerepe a retinaazonosításban), de ennyi még bőven megbocsátható.
Könnyen lehet, hogy másodjára már csalódás lesz, mert most is érzem szentimentális banalitását. Az is nagyon valószínű, hogy erősen hangulatfüggő, kinek mennyire üt be. Ha épp jó napja van az embernek, vagy vágyik egy kis lelki simogatásra, ha szeretne hinni valamiben (hiszen így a legkönnyebb kikapcsolódni), akkor ez a film garantáltan elringatja. Utoljára ilyen hatást nálam a Szitakötő ért el. Bár régen láttam, úgy gondolom az kiállta az idő próbáját. Ennél már nem vagyok annyira biztos benne, na de nem kell mindent olyan komolyan venni. Kifejezett élvezetes kikapcsolódás.   8/10


Brit Marlingot puszilom a kitartásáért és az ízléséért.

2014. december 15.

Starred Up

David Mackenzie (2013)

Az új környezet, a jól megcsavart családi alapszituáció, a valóságszerűen ábrázolt nyers brutalitás és a fókuszált színészi játék együtt tud annyi újdonságot nyújtani, hogy értelmet nyerjen egy újabb börtöntörténet. Jack O'Connell nevét jó lesz megjegyeznünk, Ben Mendelsohnét meg már rég illett volna, ha másért nem, legalább a Killing them Softlyban nyújtott lenyűgöző alakításáért. A tesztoszteron bűzlő túltengése, a félsz, hogy talán a valóságban is bármikor összefuthat az ember egy ilyen vadállattal, kellő nyomást gyakorol a nézőre. Zene gyakorlatilag nincs, a feszültség ezzel fordított arányosan a plafont nyaldossa. Annak ellenére, hogy szinte minden klisét felvonultat, maximálisan élvezhető, az utóbbi jó pár év legjobb zsánerdarabja.   7/10



2014. december 11.

Three Day of the Condor

A keselyű három napja
Sydney Pollack (1975)

Eldobom az agyam ettől a klasszikus, vérprofin kivitelezett, fakó fényképezéstől. Nagyszerű, hogy a modern technológiáknak köszönhetően meg lehet ilyen minőségben őrizni az örökkévalóságnak. Egyben ez is a legnagyobb pozitívum a filmmel kapcsolatban, ami azért elég nagy csalódás, a hírét tekintve. Redford haja mágnesként vonzza a tekintetet, pedig ehelyett jobban örültem volna, ha Faye Dunaway cáfol rá eddigi rossz véleményemre a színészi teljesítményét vagy kicsit ijesztő fizimiskáját tekintve. Sajnos nem tette. Utóbbival kapcsolatban persze elég korlátozottak voltak az esélyei. Amit az egyébként is irtó gagyin összevágott szexjelenetben művel, az például ténylegesen hangos nevetésre késztet. Mentségére legyen mondva, hogy egy kifejezetten jól sikerült jelenete azért van. Nevén nevezve az, amikor a bajszos hogyishívják-kisCIAfőnököt csalja ki a kávézóból. Őszinte élvezet nézni nőies ügyetlenkedését.


A film gerincét képező nyomozás/menekülés lényegében hatásos és átélhető, bár szent meggyőződésem, hogy ha valami irtózatos véletlen folytán valóban eljut élve idáig a főhős (amit erősen kétlek), akkor maximum a cselekmény után fél órával már a hullájának eltüntetését vizslathatnánk. Tetszik még a Redford által megformált figura esetlensége, antihőssége, mert nem szokványos. Szomorú viszont, hogy elég gyorsan el fogom felejteni.   6/10

30y - Tisztázó

"A látszat ellenére miért kurvajó együttes."

Ezt írtam le piszkozatba valamikor. Máig nem teljesen tiszta, hogy mit jelent, de azért sejtem. (Az alkoholos befolyásoltság kizárt.) Tippre olyan másfél éve kezdhettem el írni ezt az összeállítást. Ebből is látszik, hogy nem olyan sűrű vendég nálam a 30y. De mégis. Annyiszor került már elő bormámoros éjszakákon, hogy komolyan gondolkodóba ejtett. Vajon bennem van a hiba? Miért élvezem ezt az egyébként végtelenül szentimentális zenét? Miért foglalkoztat még majd 30 31 évesen is ez a nem titkoltan kamasz lelkületű zenekar? Elromlott a csalhatatlan zenei érzékem és egy jól működő manipulációnak estem áldozatául? Mi az amit jobban tudnak - ha egyáltalán jobban tudnak -, mint a többi magyar zenekar? Miért nézhető el az elsőre nem túl szimpatikusnak tűnő Beck Zoltán modorossága és a gyerekes szövegvilága? Mégis miért ilyen jó ez a francos zene?


Én ugyanis szökőévente kedvelek meg magyar zenekarokat és ezt rendjén valónak is tartom. Képtelenség zeneileg korrekt (igényes!), hangulatával magával ragadó, mondandóban helyeslendő, koncepciójában a tákoltnál egy fokkal összetettebb és végső sorban a külföldi trendeket nem éves késéssel másoló, ne adj Isten ténylegesen újító szándékú, mondhatni úttörő zenekart találni. Hát olyan nagy kérés ez? Nyilván az lenne, de ennél sokkal kevesebbre se képes a zenekarok 95%-a.
Most, hogy ennyi - megválaszolhatatlan - kérdést feltettem, átlépek inkább a tettek mezejére. Ideböffentem a kedvenc számaimat tőlük, közben röviden írok is valamit róluk. Még annyit, mielőtt belekezdenék, hogy mindenki (aki idetéved) jobban teszi, ha félreteszi az előítéleteit, mert egyrészt nem szép dolog, másrészt meg ezek a srácok tényleg megérdemlik a figyelmet. Na nem mindig, de van amikor nagyon is. Azért emelem ezt ki külön, mert például a legutóbbi nem túl régi produkciójukért, a Szentimentálom című borzalomért, elég szép summát kéne fizetniük, hogy még egyszer meghallgassam. Érett, popzenében jártas hozzáállással, az a minimum, hogy az embernek ambivalens érzései vannak velük kapcsolatban. Na, de legyen elég. Hallgassuk csak meg, legalább egyszer, mert érdemes lehet.


A kérdés mi legyen
Szójáték zenében, de úgy hogy nem fárasztó, hanem érdekes. Ezek szerint létezik. A jó ritmusváltások, a remek gitár, a lendületes és átszellemült ének így együtt elég ritkán szerepel zenében.

Ablakból néz
Ez az a tipikus albumtöltelék szám, amit senkinek sincs kedve elnyomni. Ez a legjobb helyen is így megy. A különbség csupán annyi, hogy ez működik, pedig erre itthon nemigen van példa.

Dajkák meséje
Van olyan találó, mint a VAN valami... című film bármely tetszőleges jelenete. Idővel úgy beivódik az emberbe, hogy talán sose lehet kiszeretni belőle. Tessék megnézni, tessék hallgatni. A kiabálós vokálok viszik a refrént.

Felhő
Hát létezik ennél ideálisabb rádiósláger? Tudjafenemirőlszól, fülbemászó, egyszerű, de változatos, sodró lendületű, szóval a kérdést megválaszolva: nem, nem létezik.

Hajóra szállt
Játékos zongora és zúzós gitár jó barátságban. A refrén után szépen beúszó vagy a jobbra-balra cikázó ének, a hirtelen csendet váltó zongora, vagy a kontrasztos gitárzúzás mind olyasmi, ami teljesen idegen a magyar zenében. Mármint jó helyen használva idegen. Mert ismerni mindenki ismeri ezeket a technikákat, de használni nem tudják.

Jó január herceg
Bravúr, hogy nem lóg ki a verses szöveg. Jótékony melankólia, sztahanovista ritmusszekció. Egy nem létező pop-rock versfeldolgozó stílus remek mintapéldánya.

Karambol
Szerintem sokan kiegyeznének, ha annyi energiával kelnének minden nap, mint amivel ez turbózza fel az embert. A 30y erőssége a sok apró kis ötlet jó helyen történő elhelyezése. Mint itt a fütyörészés és a felelgetős vokálok. Egyszerre tempósan zúzós, közösen éneklős, jópofa és játékosan eklektikus.

Néz
A Kispál féle kétértelmű szöveg fullra járatása. Megtámogatva némi zúzdával, jó gitárszólóval (!) és megfelelő arányérzékkel. Ez utóbbi a leggyengébb pontja az egész magyar popbirodalomnak. Kivéve ezt.

Puhatalpú lányok
Ilyen felvezetést, ami az utolsó zúzás előtt van, én magyar zenében még nem hallottam. De ilyen semmiből előtűnő zongorát a kiállásnál se. Ötletesen torzított énekhang, kíméletlen, tempós basszus, ügyes szólógitár, fokozás és egy igazi eldobom az agyam pillanat. Aki nem hiszi, hallgassa meg élőben.

Rubikernő
Ez az örök kedvenc. Az elkeserítő magyar valóság hétköznapi emberének gondolatlecsapódás-sűrítménye a 2000-es évek közepéből. Ha mindenki az országban ismerné, értené és átérezné azt amit itt közvetíteni próbálnak, egész biztosan egy sokkal jobb helyen élnénk.

Semmi szédítő magasság
Valahogy így kell indítani egy felpörgető slágert. Ezt a tempót tényleg csak tizenévesen lehet bírni. Aki legalább egyszer végigtombolta és üvöltötte ezt koncerten, boldogabban hal meg. A lálálálá vokál a háttérben minden visz.

Ül és vár
Ha van együttes ami rengeteg felesleges energiát fordított szenvelgő pillanatok legitimmé tételévé, hát ez az. Ez a három és fél perc azon ritka pillanatok egyike, ami minden ésszerű érv ellenére mégis működik. Hát ilyen ambivalens az egész kóceráj, az egész együttes, az egész élet.

2014. december 10.

The Skeleton Twins

Craig Johnson (2014)

Kedvenc stílus, kedvenc téma. Ilyen filmeket bármilyen mennyiségben képes lennék fogyasztani, ugyanis ez kapcsol ki a legjobban. (Mivel látom, hogy nálam mennyivel szerencsétlenebbek is léteznek. Hehehe.) Kristen Wiig engem még nem győzött meg arról, hogy érdemes drámai szerepeket rábízni, de különösebben nem is zavart. Ellenben Bill Hadert többször is szívesen látnám on the big screen.
Fontos a közvetített üzenet, miszerint mindenkinek szüksége van kritikus, objektíven ítélkező társakra, családra. Mindezt cinikus hangnemmel, lassan felvezetve tárja elénk, amivel természetesen nincs gond. De közben kicsit átesik a ló túlsó oldalára és célját vesztve túltolja a poénokat. Ezáltal jelentősen veszít a realitásából, viszont nem utolsó szempont az sem, hogy elég sokat lehet nevetni rajta. A lip sync Nothing’s Gonna Stop Us Now az utóbbi idők egyik legviccesebb és egyben legcukibb jelenete. Nem sokon múlt a jobb osztályzat, de súlytalansága és a hullámzó élvezhetősége (többször leül hosszú percekre) miatt marad a jó minősítés.   6/10



2014. december 9.

White Hunter Black Heart

Az elefántvadász
Clint Eastwood (1990)

A manapság divatos, végletekig leegyszerűsített, agyonmagyarázott filmekhez képest igazi felüdülés. Egy méltatlanul mellőzött csoda. Az elkényelmesedett, eltompult aggyal nehezen kihámozható a mondanivalója, mert nem a mára unásig ismert, gépiesen a végkifejlet fele terelő eszközökkel operál, hanem a maga valójában mutatja be egy férfiember formálódását. Így jobban belegondolva degradálónak tűnik egy szokványos film narratívája és utólag gyakran sajnálom is az elfecsérelt időt rájuk. Ha beleegyezik az ember, hogy végig a szokásos, jól ismert úton hagyja magát vezetni, eleve nem érheti akkora élmény. De szerencsére itt van nekünk a rendezői karrierje közepén, ereje teljében dolgozó Clint Eastwood.


Olyan a film, mint maga az élet. Zajlik, közben döntéseket hozunk, elviseljük a következményeket, de előre nem ismerjük azokat. Nincsenek kis kapaszkodók, hogy ez most milyen hatással lesz a későbbiekben. A néző se tudja mire számítson, jobb híján elszórakozik a kalandozásokon és élvezi a kiszámíthatatlanság okozta meglepődéseket. Az egyfajta kései, újgazdag hippi életvitelből következően akad mulatság bőven. A legszebb mégis az, hogy közben hőssé válik ez a nemtörődöm alak, mert a szíve nagyon a helyén van. Mintha azért menekülne a belőle hasznot húzni akaró vérszívók elől, mert sérti az igazságérzetét. Kicsit mindenki ilyen hedonista életművesz szeretne lenni, ha megtehetné. Clint Eastwood és az általa remekül megformált alteregó is megteheti/megtehetné, de közben őket is végig a nemes szív viszi előre. Az élvezetek hajkurászása persze csak kellő önzőséggel vállvetve működik és mindig súlyos következményei vannak. De ez a film - nagyon helyesen - csak eddig jut el a történetben. A következtetéseket mindenkinek magának kell levonnia.   8/10

The Hitcher

Az országút fantomja
Robert Harmon (1986)

Hamisítatlan 80-as évek érzés, annak minden bájával és banalitásával. Szokás szerint, nekem nehezemre esik elvonatkoztatni olyan apróságoktól, amik miatt a valóságérzet csorbul. Például, hogy a fenébe telnek el hosszú-hosszú órák kaszabolással anélkül, hogy bárki rátalálna az ürgére? Hogy a fenébe tud mindenféle eseményről és hogyan kerül mindig a megfelelő helyre? Miért áll ki a csaj mindenét feladva egy ismeretlen mellett? Gyermeki énemet a lelkem legmélyére ásva, ilyesmiken képtelen vagyok túllépni, mivel a film egyértelműen komolyan veszi magát. Mindazonáltal én lepődtem meg a legjobban, hogy ennek ellenére élvezhető, mi több, meglepetéseket is tartogat. A történet messzebb megy, kiszámíthatatlanabb, mint előzőleg gondolnám. Csavarokban nincs hiány, éppen ezért az idő előrehaladtával egyre inkább átélhető. Jó a ritmusa, utólag egy komplett egésznek tűnik, egy rendesen végigvitt rendezői koncepciónak. (Mily meglepő!) Az akkori technikai szinthez képest remek a megvalósítás. Bárcsak fiatalon láttam volna kategória.   6/10


Mérföldekkel jobb a Párbaj c. Spielberg borzalomnál, ha már annyira adja magát az összehasonlítás.


2014. december 8.

Elephant

Alan Clarke (1989)

Emberek róják kellő határozottsággal a teljesen kihalt ír utcákat, hogy előre megfontolt szándékkal gyilkosságot kövessenek el. Tizennyolc alkalommal. Egymás után. Kapcsolat nélkül. Kommentár nélkül. Zene nélkül. Beszéd nélkül. Magyarázat nélkül. Figyelemfelkeltő célú, majdnem-dokumentarista mű. Ennek megvolt a maga helye és ideje, remélem Alan Clarke elérte vele a célját. Messzeföldön, időben jócskán megcsúszva nem sok értelme van megtekintésének.   5/10



A torinói ló

Tarr Béla, Hranitzky Ágnes (2011)

Az ember egyből felismeri, amikor elérkezett az idő. Meg kell nézni egy Tarr Béla filmet. Ez egy hosszú hónapok alatt érlelődő gondolat. Először ritkábban, majd ahogy telik az idő, egyre gyakrabban tör elő villámcsapásként. Meg kell nézni egy Tarr Béla filmet. Mikor már lassan elviselhetetlenül nagy a nyomás, akkor valahogy ki kell kényszeríteni az életvitel káoszából megközelítőleg három órát (a Sátántangó esetén életbe lép egy háromszoros szorzó), amit a teljes nyugalomnak lehet szentelni. Nem kell más, mint egy megfelelő TV készülék, egy kényelmes fotel, egy fejhallgató és a legfontosabb: a háborítatlanság.


Nem mondanám magam nagy Tarr fannak, nem tudom azt mondani, hogy feltételek nélkül elfogadom olyannak amilyen. A filmjeit sem, személyét meg még annyira se. De egy dologban biztos vagyok. Hogy oda kell(ett) figyelni rá. Olyan atmoszférát teremt, mint senki más és olyan dolgokat mutat meg, amik mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Érdekes, hogy pont az utolsó művénél érkezett el a tökéletes megvalósítási formához. Eddig minden filmjében volt valami zavaró apróság, ami kizökkentett. Borzalmas utószinkron, esetlen színészkezelés és még egy csomó minden. Na itt szó sincs ilyesmiről. A fényképezés igéző, a zene meditatív, az a kevés szereplő aki jelen van, azt nyújtja, amit csak lehet ilyen kevés eszköz mellett, szóval minden úgy tökéletes ahogy van. A nyitó jelenet az egyik legszebb amit valaha elkészítettek, de igazából nem mondok nagyot akkor sem, ha azt mondom, hogy az egész mű az egyik legnagyszerűbb dolog amit valaha képre vittek. Igen, súlyos, letaglózó és kegyetlen, de minimalizmusa kikezdhetetlen és mindenek előtt gyönyörű.
Sajnálom, hogy Tarr végül úgy döntött, hogy befejezi az alkotást. Bár igaz, ez után már lényegében nincs miről beszélni.   9/10

2014. december 4.

Footloose

Gumiláb
Herbert Ross (1984)

Igen, a Galaxis őrzői miatt kerültem ide. És nem bántam meg! Borzalmasan naiv, idealizált és távoli, ahogy annak a 80-as évek amerikai filmes törvényei szerint lennie kell. Nehéz elképzelni, hogy hasonló, szigorúan vallásos közösségek "uralhattak" településeket, bár ki tudja. Kevin Bacon csúcs, Lori Singer borzasztó, a zenék jók. Csak elvonatkoztatva lehet fogyasztani, de kortünetnek érdekes, vicces és végeredményben felpörget és kellően el is elszórakoztat.   6/10



2014. december 3.

Mr. Morgan's Last Love

Mr. Morgan utolsó szerelme
Sandra Nettelback (2013)

Ezek a hétköznapi emberek családi ügyei típusú filmek mindig hamiskásak és erősen hangulatfüggőek szoktak lenni. Ebben is van egy kis tanítsuk a népet a törődésre felhang, mégis megható és hiteles. Erőteljes, de nincs túltolva a manipulatív, álszent körítés és a jól válogatott színészek el tudják feledtetni egy ilyen történet direktségének kényelmetlenségét. Ennek megfelelően könnyen kiszámítható, végig ott motoszkálnak az ismerős szituációk szellemei az elődök emlékképeiből. Ezeregyszer filmre vitték már ennek a kényes témának különböző variánsait és ameddig én élek, még legalább ennyiszer fogják is. Volt hogy talán kifogástalanabbul, életszerűbben láttuk mindezt, azt viszont kétlem, hogy ennél elegánsabban. Ugyan nem kiemelkedő élmény, de elgondolkodtató, kiegyensúlyozott és stílusos.   7/10



2014. december 2.

Your Sister's Sister

Édesnégyes
Lynn Shelton (2011)

Még egy ilyen félrevezető, idióta magyar címet nehéz lenne találni (nem). Az idealizált plakáttal együtt, egy nem a legostobábbakból választott, aranyos, romantikus komédiának néz ki. Közben meg egy háromszereplős, full introvertált, családi dráma némi jópofáskodással.
Nehezen kiszámítható, remek kérdéseket vet fel és abszolút átélhető. Nem azt mondom, hogy bárkivel előfordulhat ami itt velük történik (mert ahhoz azért elég extrém), de sikerül elhitetni, hogy mégis. Morális kérdések ezreit teszi fel úgy, hogy bőven hagy időt emészteni és közben nem befolyásol erősen. Végül a válaszok, amiket ad, teljesen természetesnek hatnak és helyén valóak. Minimalizmusa célravezető és nagyon szerethető. Sikerül kicsit új irányba elvinni vele az alacsony költségvetésű, okos párkapcsolati filmek nem létező görbéjét. Mindhárom szereplő maximálisan hiteles és szimpatikus. Akkor vicces amikor kell, szóval tényleg nagyon okosan, átgondoltam összepattintott produktum. Amolyan kötelező jellegű.   8/10



Somos lo que hay

Vagyunk, akik vagyunk
Jorge Michel Grau (2010)

Mocskos, visszataszító közeg, ellenszenves szereplőkkel. Nem tudni mi miért történik (ez pedig pozitívum is lehetne akár), amit meg csinálnak abban nyilvánvalóan bénák, esetlenek, érthetetlenek, úgyhogy átérezni képtelenség. Logikailag megkérdőjelezhető a cselekmény a család és a rendőrök részéről is. Miért viszik el a kurva testét a többi kurvához? Hogy felejtik el hirtelen, hogy két foglyuk van? Megannyi bosszantó hülyeség, de a legnagyobb kérdőjel mégis az, hogy vajon mi végre ez az egész? Kinek érdeke egy ilyen céltalan, kártékonyan elkeserítő hangulatú filmet csinálni? Mit akarnak mondani vele, ha az átélés legkisebb esélyét sem adják meg?   3/10



2014. december 1.

The Hunger Games: Mockingjay - Part 1

Az éhezők viadala: A kiválasztott - 1. rész
Francis Lawrence (2014)

Jó a propaganda, ameddig megy, él a film. Tetszik, hogy sok a szereplő és mindre van idő megismerni. Ebből következik, hogy a történet jól működik, nem kevés az anyag két filmre. Viszont kicsit több a pátosz, mint kéne. Ezen Jennifer Lawrence se tud segíteni, mivel a játék annyiból áll, hogy sír és szomorúan néz. Annyival többet tud ő ennél, annyival jobb szerepeket kaphatna, hogy ennek megfelelően teljesen bele is szürkül a szerepbe. A többi szereplő sokkal érdekesebb nála, ami azért elég nagy negatívum.


Tipikus hetes-hatos. Elmegyek, megnézem a moziban, remek élményt nyújt, tetszik, majd idővel, miután átgondoltam, lefokozom. Mondhatnám úgy is: egyszernézős. Többször csak teljes agykikapcsolás céljából érdemes az ilyesmit fogyasztani. Összességében viszont ezerszer inkább nézem ezt, mint valaminek az ötszázadik részét, szóval nem egy rossz dolog ez azért. Kíváncsian várom a folytatást.   6/10