2017. március 29.

Dead of Night (Deathdream)

Halálos álom
Bob Clark (1974)

Ő megmondta, hogy visszajön, csak arról nem volt szó, hogy milyen formában.


Az a mosoly tényleg veszettül freaky.
± Hangulatra és stílusra kicsit mellékvágánynak érződik a korabeli, zömében amerikai horrorokhoz képest, de aztán kiderül, hogy az alapok ugyanazok és nincs új a nap alatt. (Könnyen mondom ezt 2017-ben.)
– Másfél óra csupán, de még így is soknak érződik, mert végig tudni, hogy mire megy ki a játék. Tágabb értelemben, tehát a történetet tekintve és a jeleneteket tekintve is. Éppen ezért sokszor haladjunk már tovább érzést kelt a nézése közben.
– Apuka vajon miért lesz öngyilkos? A látottak alapján nem igazán érthető, hogy hogyan jutott idáig.
± A zene egyhangú és agyonhasznált ugyan, de egész hatásos.
– Katasztrofális a fényképezés. Minőségre és magára a technikára értve is.

Érdekességnek elmegy. Lám, a kanadaiak ilyet is tudtak. Nem teljesen megszokott a hangvétel, de annyi tényező zavar be a felhőtlen élvezetbe, hogy nehéz nem távolról, hanem beleélést imitálva tekinteni rá. Valószínűtlenek az emberi szituációk és a reakcióik, sematikus, valamelyest eseménytelen is, a megvalósítás meg gyér, szóval lehet mondani, hogy nem ájultam el.   5/10

2017. március 28.

Amadeus

Milos Forman (1984)

Kövezzetek meg, de engem ez felidegesített. A film rendben van, profi munka a megvalósítás minden terén, a rendezés is jó, szépen állítja szembe az értékeket, valamint a hosszú játékidővel is elég jól gazdálkodik. Viszont. Gyanúsan ismerősek a fordulatok, úgyhogy gondoltam utánajárok nem e hamiskás egy pöttyet. Nem kellett messze mennem ahhoz, hogy találjak olyat, aki összegyűjtötte a fő történelmi torzításokat. Salieri az agglegény vs. 8 gyerekes apa; ki rendelte a Rekviemet; ki segített neki megírni; a sikertelenség valódi oka stb. Szinte minden másképp történt, mint amit itt próbálnak eladni. Ezek nem apró ferdítések, hanem igen komoly átírása a történelemnek.


Nem tudok mást tenni, mint vakargatni a fejem, mert nem értem. Mi értelme van történelmi személyiségek életét egy totálisan elferdített valóságban bemutatni? De ez csak az egyik oldal. Tényleg rossz lesz ettől egy film? Összetett a kérdés. Maga a film szerintem ettől nem lesz rossz, hiszen ettől a problémakörtől elvonatkoztatva, még ha a hatalmas dícséretekkel nem is értek egyet, jónak tudom értékelni. Ha mindenkinek más lett volna a neve, a probléma, hopp, nem is létezik! De így, hogy nekiállok Mozart életét nézni és egy szétbombázott történelmet kapok, nem tudom mit kéne gondolnom. Sokkal többre amúgy se értékelném, de ebben a formában nálam nem lehet jobb, mint 6/10.

Hidden Figures

A számolás joga
Theodore Melfi (2016)

A klasszikus hollywoodi iskola ma ennyit tud. Megragadnak egy fontos kérdést, és mivel mást nem tanítottak nekik, beleillesztik a sémáik közé. Kicsit meg kell közben nyírbálni, kicsit ki kell pofozni, de mindez csupán a közérthetőség és a könnyű befogadás miatt szükséges. Mondják ők. Mivel az élet szülte és jelen esetben annyira nem öntötték agyon giccsel, legalább elrontani nem tudták. Nagyon érdekes történet, de vérzik a szívem, hogy ennyire le lett csupaszítva. Minden szereplőnek egyetlen fontos tulajdonságát ismerjük meg, meg néhány apróságot, hogy színt is kapjanak. Nem mozdulnak ki a komfortzónából sosem, teljesen egyoldalúan lettek bemutatva, de végeredményben kerekké, egésszé válik és hát jó célt is szolgál, szóval nem lehet haragudni rá. Azért bármiféle díjra jelölni, eléggé vicc kategória.   6/10



2017. március 27.

Bokeh

Geoffrey Orthwein, Andrew Sullivan (2017)

Könnyen jött, könnyen megy.

Első ránézésre ez egy izlandon játszódó, csodálatosan fényképezett (nem kicsit ütős kombináció), hangulatos zenével támogatott, keserédesen romantikus, apokaliptikus történetnek tűnik. Tehát rohadt izgalmas projekt, ráadásul a címszerepben Maika Monroe-t találjuk, aki szintén érdeklődésra ad okot, hiszen korábban már két remekműben is bizonyította tehetségét (The Guest, It Follows). És akkor a nyilvánvalót nem is említettem.


Aztán ebből annyi igaz, hogy izladon játszódik. Ennek nagy szerepe van, de nem különösebben érdekes a fényképezés, sokkal több lehetőség lett volna benne. (Tudom, mert voltam ott.) A zene hangulatos, de rettenetesen egyhangú és nem tart semerre, ahogy végeredményben a történet sem. Én valami olyasmit szűrtem le belőle, hogy történjék bármi, élhetsz akárhogy, végül minden ember egyedül marad és egyedül hal meg. És ez roppant mód elszomorítana, hiszen miért akarna valaki ilyen lehangoló mondandóval traktálni. Szóval elszomorítana, de csak akkor, ha azt gondolnám, hogy ezt is akarták a zöldfülű készítők modani nekünk. De nem gondolom, mert ők a koncepciójukban hittek és nem a történetben. Azt gondolták, hogy az arcok, a zene és a képek elviszik a hátán és nem kell egy rendes történetet prezentálniuk. A záróképek tanulság szerint, nagyot akartak mondani. Hát jelentem, hogy nem jött be, ezzel engem nem lehet megetetni. Egynek azé' elmegy.   5/10

2017. március 23.

Explorers

Űrrandevú
Joe Dante (1985)

Aranyos, benne van a felfedezés csodálatos izgalma, a fiatalság energiája és a kiforratlan személyiségek bája. Meg ezen kívül a sztereotipikus karakterek bosszantósága, az elnyagyolt történetelemek sokasága, a sok indokolatlan üresjárat, a helyenként gagyi látványvilág és az elképesztően visszataszító űrlényekkel való fantáziátlan találkozás. Ahogy haladunk előre, egyre kínosabb a film, a végén szinte már üvöteni tudtam volna.   3/10



2017. március 22.

Toată lumea din familia noastră

Mindenki a mennybe megy
Radu Jude (2012)

Idővel azért csak-csak szorítok másfél órát mindennek; pótlom a kötelező román realistákat is. Hihetetlen, hogy mennyi jó film készült náluk ebben az időszakban.


Ezen kíméletlenül őszinte ámokfutás bemutatásában, talán csak egyetlen tényező zavar. Hogy nehezen indul be. Azt semmiképpen nem lehet mondani, hogy ne lenne indokolt bemutatni a "főhősünk" otthonát és életkörülményeit, hiszen ez mind sokat segít a konfliktusok megértésében. Valahogy mégis kicsit lassan kel életre a cselekmény, kezd unalmassá válni, mikorra végre beindul, na de akkor viszont nem sok köszönet van benne. Az a legdurvább, hogy annyira hétköznapi, annyira a mi életünket mutatja be (értsd: kelet-európa) és annyira ismerős szituációkat fordít át hirtelen abszurdan erőszakossá, hogy én speciel köpni-nyelni nem tudtam. Teljesen valóságosan éltem meg és bármennyire is irtóztam az állattá változott apuka cselekedeteitől, magam is kerestem vele a kiutat ebből az útvesztőből. Bárkinél elfogyhat a cérna. Ki tudja, hogy hány ehhez hasonló eset történik meg szétesett családokban, és ki tudja, hogy hány esetben nem lesz se érdemi, se jogi következménye. A végére én is kegyetlenül mocskos lettem. Nemcsak erősen ajánlott, de oktatási céllal, kötelezővé kéne tenni.   7/10

2017. március 21.

The Devils

Ördögök
Ken Russell (1971)

Kultikus, extrém, egyedülálló, betiltott, nehezen beszerezhető meg minden, úgyhogy ismét nagy hiányosságot pótoltam be. In medias res, egészen a végéig próbáltam lelkesnek maradni, de akárhogy is próbálom fejtegetni, nagy hatást se közben, se utólag nem tudott elérni nálam. Ostobán leegyszerűsítve, nem más ez, mint egy korrekt film a középkori politikáról és annak kegyetlenségéről. A történet maga igen durva és tanulságos, de mindemellett azt is el lehet mondani róla, amit egyébként valóban nem sok film mondhat el magáról, hogy minden korban érvényes lesz a mondanivalója. Amíg ember az ember, addig ez így fog menni. A mai politikára is ugyanúgy él és 500 év múlva is élni fog.


Mint film, a híréhez képest szerintem túl kiszámítható. Ha a stílust leszámítjuk, akkor egy fantasztikus díszletek között, korhű jelmezekkel előadott, vallási témájú, történelmi drámát láthatunk. A középkor, amennyire én meg tudom ítélni, korhűen lett ábrázolva, legalábbis azt az érzetet kelti. Azon kívül, hogy valamilyen oknál fogva, majdnem minden szereplő bolond benne, nem sok különlegeset láthatunk. Provokatív és látványosan obszcén, de én azon már rég túl vagyok, hogy ilyesmi le tudjon nyűgözni. Azt a fajta extrémitást, amit Ken Russell ezekkel a realitástól messze elrugaszkodott, csoportos hisztériával felpörgetett jelenetekkel próbált ábrázolni, én így nem tudom átérezni. Kiabálnak, üvöltöznek, ránganak, stb. Ez számomra egy gyermeteg elképzelése az őrület egy magas szintjének. Hovatovább nem látom azt, hogy mitől váltak ilyenné, nem áll össze a karakterek fejében élő kép, hogy hogyan jutottak el idáig. A háttérben húzódó kőkeményen végigvitt politikai akarat viszont ragyogóan lett ábrázolva és ez az oldal dramaturgiailag is kellően hatásos.
Összességében: érdekességnek szerintem elmegy, de valljuk be, hogy a körülötte kialakult hercehurca nélkül, valószínűleg csak egy Flesh+Blood szintű, közepesen elfeledett film lenne.   6/10

2017. március 20.

Silence

Némaság
Martin Scorsese (2016)

Martin Scorsese-t senkinek nem kell bemutatni. Még az ismeri, aki nem tud róla. Aki meg már megismerte a nevét, az szinte kötelező jelleggel szereti és kutatja a munkásságát, de legalábbis elismeri és tiszteli azt. Ez annak köszönhető, hogy az elképesztő munkásságában a popularitás is fontos szerepet kap, de elsősorban azért tartjuk számon a legjobb rendezők között, mert elsőrangúan építi fel a filmes közeget, legyen szó bármilyen témáról. És ő bizony általában nagyon jól választ témát. Mindig oda kell figyelni rá, mert nem nagyon hibázik. Viszont ez nem jelenti azt, hogy 75 évesen, 23 játékfilmmel a háta mögött, egyáltalán ne tenné. Az nem titok, hogy szerintem a Hugo például maga a borzalom, de az már vérbeli coming outnak számít, ha azt mondom, hogy a Raging Bull untatott, a Taxi Drivert pedig jócskán túlértékeltnek tartom. Tovább nem is lépek ezen a vonalon (mielőtt még baj lenne), de azt azért a félreértés elkerülése végett leszögezném, hogy Scorsese-t valóban nagyra tartom, elsősorban a sokszereplős, tágabb időszakot felölelő filmjei miatt. Azokban van a leginkább az elemében.

Tele van a sajtó azzal, hogy Scorsese már 1990 óta ezt a filmet szerette volna összehozni, és most végre sikerült neki. Egy ilyen köztiszteletnek örvendő rendező 26 éve tervezett álomprojektjére azért csak kíváncsi egy filmkedvelő, nemdebár? Na és mekkora aduász ilyenkor egy kritikusnak az, ha lecsaphat arra, hogy szar lett?! Na jó, szarnak azért nem nevezném, de valahogy muszáj hatásosan kifejeznem, hogy mennyire szenvedtem vele.


A tisztán látáshoz hozzá tartozik, hogy ha valami, hát a középkori, bigott vallásosság nem a szívem mélyére hatoló téma, mivel nem tudom nem a saját szememmel nézni, ami történik. Én elsősorban a tudományban hiszek, abban amit meg lehet fejteni, amit fel lehet fogni. Az emberek persze ezer és ezer félék és bár manapság a vallás háttérbe szorult (legalábbis a nyugati, fejlett társadalmakban), még mindig sokaknak jelent fogózkodót az életben való boldoguláshoz.

Az, hogy ezek a borzalmas dolgok megtörténtek a valóságban, már önmagában elképesztő dolog. Ha a saját szemszögemet próbálom kifejteni róla, vagyis a lehető legnaturalistábban és legobjektívebben próbálom vizsgálni a cselekményt, akkor elintézem annyival, hogy emberek sokasága élt át borzalmakat egy megfoghatatlan eszme miatt. Ráadásul egy erőszakos térítés folyamán kialakult helyzetről beszélünk, mert hogy a katolikus vallásnak mennyire van helye japánban, azt talán nem kell nagyon részletezni. Egyébként nagyon fontosnak tartom, hogy minden embernek joga legyen azt gondolni és tenni amit csak akar, ameddig az mást semmiben sem korlátoz. Az itt látott Jézus képére való rálépés és hasonló jelképes cselekedetek körül kialakult kérdés viszont számomra már teljesen felfoghatatlan. Egy elvont és torz emberképet fest azokról, akik ezt a vallást gyakorolják, illetve azokról is, akik ezt üldözik. Ha nagyon radikalizálni és lecsupaszítani akarnám, akkor még azt találnám mondani, hogy lényegében az emberi ostobaságot mutatja be. Amerre pedig végül kilyukad Scorsese Rodrigues atya történetét illetően, abban nem látom a valódi szépséget és mélységet.


– Ha a film megvalósításbeli oldalát vizsgálom akkor nem tudok elmenni a rettenetes, néhol már Malicket idéző, suttogó narráció mellett. Szükségszerű megoldás, hiszen a történet megkívánja a narrációt, az alkamazása azonban irritáló és szinte leválik a filmről. Kiugraszt az élményből, mivel amit mond, ránk erőlteti a vallási felfogást. Esélyünk sincs a saját felfogásunkat érvényesíteni mellette.
– Maga a téma nagy vállalás, ez kétségtelen. A játékidő viszont nem segít a feldolgozásában. A történet sokáig nehezen mozdul, ismétlőnek hat. Szerintem jó fél órát el kellett volna hagyni belőle, mert unalmassá válik, ahelyett, hogy fokozni tudna.

Persze én is érzem, hogy magas lóról beszélek és hogy igazából mindegy, hogy mit vakerászok, mert ettől még ezek a dolgok megtörténtek és nyomot hagytak. Ha valaki ebben meglátja a fontos mondandót, az élettapasztalatot vagy bármit, hát lelke rajta. Lehet, hogy vadul hangzik, de a The VVitch számomra többet mondott a vallás felfogásáról és szerepéről. Bár a Hugo után nem meglepetés, de azért mégis nehéz elhinni, hogy Scorsese ebből a történetből ilyen egyszerű és szentimentális üzenetet tudott csak kihozni.   5/10

2017. március 16.

Fright Night

Frászkarika - Veszélyes éj
Tom Holland (1985)

Mint sok másik 80-as években készült tini-horror-izével, ezzel a filmmel is elég jól elbánt az idő. Nehéz ügy. Részemről rendben van, hogy erős a vígjáték felhang, az viszont rettenetesen zavar, ha alapvetően hülye karaktereket kell néznem. Sosem vicces + nem átélhető = kinyírja az élményt. Gyakorlatilag a film legelejétől kezdve, az expozíció javát kitevően, főhősünk szalad fűhöz-fához, hogy a szomszédjukban vámpír lakozik, és hogy valaki segítsen neki végre. Aztán amikor minden kétséget kizáró bizonyítékot kap arról, hogy tényleg vámpírról van szó, azonnal megpróbálja eltitkolni az anyjától (akit addig a legtöbbet zaklatott emiatt). What the fuck? És erre alapoz a film. A főszereplő William Ragsdale egyébként irtó bénán és túlzóan játsza el a már amúgy is rémesen erőltetett hülyeségeket, amiket Tom Holland képes volt megírni neki.


Ilyen felvezetéssel és a szokásos, nehezen érthető motivációval rendelkező többi szereplővel, plusz a szokásos, csak 80-as évekbeli amerikai filmen elképzelhető, zavaros cselekménnyel, nem sok jóra számíthat az ember. És mégis, alapvetően jó hangulatú film kerekedik belőle. Ebben a legnagyobb segítség a vámpírt alakító Chris Sarandon ihletett játéka. Ő úgy játszik, mint aki tudja és érzi a karakterek közti banális helyzetek nevetségességét és végig ott is csücsül a szája szélén a kis kikacsintó mosolykezdemény. Zseniális. Az Amanda Bearse-szel közös táncjelenetük fantasztikusan mulatságos és közben mégis csodálni való. Egyébként a Rém rendes család Marcy-ja valójában meglepően jó nő és nagyon hatásosan játssza el az elcsábulást, ahogy a szenvedélyt szomjazza az istenként tetszelgő vámpír megbabonázása által.

Összességében tehát, már a gyökerekkel ellehetetleníti a film, hogy egyáltalán komolyan lehessen venni és hogy át lehessen élni, de ezen a javarészt fárasztó poénok és a kiszámítható történet sem segít. Érdekességnek azért elmegy, kortünetnek meg egyenesen példaértékű.   5/10


+ A fináléban, amikor az üveg kitördelésével játszadozva szivatják a vámpírt, van egy "elrejtett" poén, ami szinte kiugrik a filmből. Csodálatos!
:-) Mondom utánanézek Chris Sarandonnak, hogy van e köze Susanhez, erre kiderül, hogy házasok voltak 12 évig, de a név egyezés az véletlen.

2017. március 14.

Fences

Denzel Washington (2016)

Igazából azt hiszem azzal van a bajom, hogy nem nekem szól és nem is igazán értem vagy érzem, hogy kinek kellene hogy szóljon. Egy olyan embert mutat be, akinek az a legfőbb erénye, hogy végigdolgozta az életét. Legalábbis az után, hogy fiatalon elszökött otthonról, jobb híján rablónak állt és egy gyilkosság miatt leülte az idejét. Egy önző ember, aki nagynak akarja feltűntetni magát, mert tudja, hogy sokkal többre lett volna képes. Ezt leplezendő, hablatyol, karattyol mindenféle elvekről, ami ha elsőre még nem, de másodjára már egyértelműen csak magyarázdkodásnak tűnik. Ez a nézőnek kisebb gond, mert csak 139 percet kell vele tölteni. Akik viszont együtt élnek vele, nehezen tudnak egyről a kettőre jutni. Éppen miatta. Ahogy idősebb lesz, egyre lejjebb húzza magát és a családját, de mivel ők továbblépnének egyre inkább egy megtűrt emberré válik. Nehéz kiigazodni azon, hogy végül mit akar a film mondani róla, hogy pontosan mi is vezérli. Viszont ahogy végül lezárásra kerül a film a temetésével, valamelyest pont kerül erre is. Kerekké válik a történet és mindenki le tud szűrni belőle valamit. Nem szokványos, hollywoodi módon, erősen megdolgoztatja a nézőt és szerethetővé filmmé ugyan nem válik, de mindenképpen élményszámba megy. Érdekesnek tapasztalatnak mondanám, ha ez a szó nem kapott volna azóta teljesen más jelentést.   7/10


– Sajnos eléggé kiütközik, hogy színházba készült darab filmre viteléről van szó. Denzel és August Wilson nem sokat foglalkozott azzal, hogy filmes nyelvre alakítsa.
± Bár túl hosszúnak nem mondanám, mert minden jelenetnek van értelme és egyáltalán nem unalmas, azért könnyen meglehet, hogy feszesebbre véve nagyobbat ütött volna.
– Majd minden hosszas, nem egyszer igen hangos vita és veszekedés a kerben történik, a többi ház ablakától pár méterre. Nem tudam szabadulni a gondolattól, hogy hányan csünghetnek ott folyamatosan és mi miért nem látjuk őket.


– Amikor több kamerát használnak és az egyik a közelieket veszi, egyértelműen látszik rajta, hogy rosszabb minőségű, mint a fő kamera. Olyasmi mintha digitálisan zoomolva lenne. Lehet, hogy tényleg. Bár java embernek nem tűnik fel majd úgyse, de azért kicsit gáz.

2017. március 13.

Roadgames

Vágóhíd négy keréken
Richard Franklin (1981)

Filmtechnikailag katasztrófa. Borzalmasak a hangok és rosszul is vannak bevágva. Gagyi érzetű a kamionfülke megoldása is. A vetítés még hagyján, de mintha mindig rossz helyre is nézne a sofőr. Aki egyébként azt a mindig roppant idegesítő, csak a nézőnek szóló monológokat tolja végig, amik egy részét úgy próbálják eladni, mintha a kutyának szólnának, a másik részét meg más szereplőkkel való párbeszédnek. Csakhogy olyan nincs, hogy egy ember így beszéljen egy kutyával, illetve olyan sincs, hogy az ember össze-vissza sétál, forgatja a szemét és választ nem várva beszél valakivel. Dramaturgiailag szintén hatástalan. Erre a legjobb példa az asszonnyal való viaskodás közben a tengerparti szakadékhoz való kiérés váratlansága. Áhh mindegy is. A franc tudja minek néztem végig. Kiszámítható, unalmas és még béna is.   3/10



Shaun the Sheep Movie

Shaun, a bárány - A film
Mark Burton, Richard Starzak (2015)

Egy animációs listáról került elém és teljesen ismeretlenül vágtam bele. Nagy-nagy örömöm lelt abban, hogy nem beszélnek benne a barik, mert a beszélő állatoktól általában kiver a víz. Emellett csupán annyi pozitívumot tudok megemlíteni, hogy gyönyörű a látványvilág. Egyértelmű, hogy profik, sőt, inkább virtuózok készítették. A díszletek és az animáció is mind-mind fantasztikusak. Viszont az írás terén sokkal jobban jártunk volna, ha kiengedik a kezeik közül, mivel ebben a tekintetben, egész egyszerűen harmatgyenge. Van pár működő poén, de alapvetően semmi érdekes vagy emlékezetes nincs benne és kizárólag gegek töltik ki az időt. A végére mér eléggé untam.   5/10



2017. március 9.

Fantastic Beasts and Where to Find Them

Legendás állatok és megfigyelésük
David Yates (2016)

– Unalamasak a látványra építő, fantasztikusnak szánt elemek. Nem érdekesek és erőlködés szagúak. Nem áll jól egy filmnek, ha csak úgy szabadjára vannak engedve a cgi huszárok. Csodálatos dolgokra képesek, de ha nekik kell kitölteni a történet helyett az időt, az nem vezet jóra.
– A narratíva enyhén lukas, mert nehéz volt követni, hogy ki mit akar elérni.
– Eddie Redmayne furcsán eltartott feje. Nem értem mit keres A listás filmekben ez a tehetségtelen ficsúr.
± Jobb sorsra érdemes színészek: Katherine WaterstonDan FoglerAlison Sudol


Ha azt nézzük, hogy élvezeti értékre milyen, akkor egy ötöst megkaphatna, de ha azt nézzük, hogy ebben a formában csak egy újabb bőr lehúzása a frencsájzról, ráadásul tényleges hozzáadott érték nélkül, akkor sajnos nem tudok kegyelmezni neki. Volt 8 film, de nekik nem volt elég. Csináltak még egyet a szokásos formula szerint, csak most már nincsenek itt a régi, érdekes karakter és úgy tűnik, hogy az anyag, amire felhúzták is sokkal gyengébb. Úgy 80 percre lehet hogy elég lett volna, de 131-re elhúzva, unalmas cgi látványelemekkel; én már nem kajálom meg. Dorgáló 4/10.

Le Skylab

Francia hétvége
Julie Delpy (2011)

Very french, very Julie Delpy.

Nagy családi kavalkádot mutat be, egy hétvégi születésnapozás okán, az ország minden szegletéből összegyűlt tagok nagy mulatságát. És természetesen az összezördüléseiket is. Mivel rengeteg szereplő van, viszont rendes főszereplő egy szál se, senkire nincs elég idő. Ám Julie Delpy épp így kamatoztathatja a legjobban tehetségét, ugyanis olyan zseniális, jellemző momentumokat ragad meg minden szereplővel kapcsolatban, hogy zsenialitását igazolva, egyszerre tud brillírozni a fejlett és kifinomult humorérzékével és közben, szinte bravúrosan, képes elegendő információval ellátni a nézőt ahhoz, hogy elhiggye és érezze a karaktereket. Emellett valamelyest formabontó filmnek is lehet nevezni, mivel lényegében nincs a hagyományos értelemben vett története, csupán követünk embereket, megtörténik pár jellemző családi esemény, telik az idő a rutinnal és egyszercsak vége lesz. Eszméletlen vicces és nagyon ügyesen ragadja meg a taglalni kívánt közeget. Drámát is csempész bele, megjelenik a coming of age szerelem, de a legtöbb szerepet színtiszta, szatirikus vígjátékelemek kapnak. Nagyon szépen áll össze.


A kvázi főszereplőnek tekinthető, ducikás kislány felnőtt énjének, napjainkban játszódó jelenete zárja keretbe a filmet. Először furcsának tűnt és nem tudtam hova tenni, de most, hogy átgondoltam, megértettem. Lényegében ezzel a helycserélős zavargolódással, ízig-vérig franciaként, a szabadság, egyenlőség, testvériség általa értelmezett, modern kori alkalmazására akarja felhívni a figyelmet. Ő (ugyanis hiába játszotta az anyját, a néző törvényszerűen belelátja az író-rendezőnőt ebbe a szerepbe), kissé arogáns módon, de kiállt a kényelmét jelentő helycseréért, ami nyilvánvaló módon egyből ellenállásba ütközött minden érintett fél részéről. Kis felindulás, diskurzus, megoldáskeresés, aztán engedve neki, minden "sértett" azonnal ráébredt, hogy milyen felesleges problémát okoztak akadékoskodásukkal. Meg kell nyílni, meg kell beszélni és jobb lesz. Ahogy egy családban is. Hát van mit tanulnunk tőle.   7/10


– Kár, hogy csak gyatra minőségben szerezhető be. :(

2017. március 7.

Logan

Logan - Farkas
James Mangold (2017)

Azért az elég gáz, hogy végre jön egy korrektül megírt, a szereplőit a középpontba állító, az akciókkal dúsított, látvány-orientált cselekményt visszább szorító szuperhősfilm és mindenki elalél a csodálattól. Félreértés ne essék, örömteli, hogy végre egy ilyen is el tudott készülni, de azért a nagy ámulatunkban ne felejtsük el megdörzsölni a szemünket, mert ennek fele csak káprázat. Ha ez a film most trendet indít el és jönnek később is drámába oltott képregényfilmek, akkor mulatságos lesz majd visszanézni, hogy mennyire keblére ölelte a nép és sajtó. Feltéve, hogy ezek között lesz tényleg jó film is. Mert ha nem, akkor borítékolható a kultstátusz.


Szép és jó, hogy egy esendő embert mutatnak be vívódni magával és a fennálló rendszerrel, mert a "lányával" és a mentorával való kapcsolata egész érdekes összképet fest le róla, végre nem kizárólag elemi elvek szerint felvázolt indítékokkal. Ám ezen felül, mivel kizárólag drámát azért mégsem tartalmazhat (hogy képzelem?), egy jó adag elnagyolt, érdektelenül ábrázolt akciót is kapunk. Amiben, valljuk be, nincs sok köszönet. Kaszabolás van, középszerű koreográfiával és súlytalansággal. Mellbevágó dráma után (néhol tényleg az tud lenni), hogyan érezzük át egy döfés hatását, ha két másodpercen belül 15 másik követi? Szuperhősfilmről beszélünk, de a fizika ilyen fajta figyelmen kívül hagyása és a néző kvázi szemen köpése a drámáról hirtelen gagyi akcióra váltással (értem ez alatt, hogy se nem látványos, se nem izgalmas, se igazi súlya nincs), rettentő sokat ront az élményen. Főleg hogy a drámát illetően próbál elég földhöz ragadt maradni. És sajnos azt se igen lehet mondani, hogy nagyon mély gondolatokat fogalmazna meg. Egy lépés a jó irányba, de ha azt szeretnénk, hogy egy fantáziával átitatott képregényfilmet tényleg komolyan lehessen venni, azért még jó pár lépcsőfok hátra van. Amúgy tetszett.   6/10


+ Beltrami zenéje lehetne bátrabb, de egész jó az irány.

2017. március 6.

Jackie

Pablo Larraín (2016)

Igaz, hogy eleve úgy álltam neki, hogy nem különösebben érdekelt Jackie Kennedy története, de sajnos se Pablo Larraín ügyes rendezése, se Noah Oppenheim írása, se Natalie Portman teljes átalakulása nem tudott megfogni és meggyőzni. Bemutató jelleggel, antihalivúdiasítva, távolságtartóan és teljesen ítélkezésmentesen láthatjuk Jackiet, aki, olybá tűnik, egy igen különös teremtés volt. Komolyan vette férje hagyatékát és görcsösen, megrögzötten ragaszkodott a nem éppen szokványosan felfogott elveihez, hogy az ő szemszögéből nézve, méltóan tudjunk emlékezni majd a férjére. Persze kapcsolatuk közel sem volt zökkenőmentes, ez is hangsúlyosan megjelenik, nameg a rá nehezedő nyomás is, ami megközelítőleg ezerfelől érkezett feléje.


A rendezés és az írás erős kézjegy. Légies, de lényegretörő. Natalie alázatos és a stílus is rendben. Mica Levi zenéje üdítően hat, hiszen merően szokatlan, abban viszont nem vagyok biztos, hogy nem zavarja e inkább a befogadást, minthogy segítené. Az egész projektet így egyben, a legtalálóbban érdekesnek tudnám titulálni. Kívülállónak éreztem magam, mivel élvezni, átélni nem tudtam, tisztelni és elismerni viszont minden további nélkül és maximálisan.   6/10

+ A fényképezés stílusa kiváló és külön öröm a digitális korszakban ezt a markáns jegyeket viselő, szemcsés képet látni.

2017. március 3.

Out for Justice

Törvényre törve
John Flynn (1991)

Megnéztem egy Steven Seagal filmet, ezt kapjátok ki! De ez még hagyján! Basszus, nem tudok mást mondani, csak azt, hogy tetszett. Ha magát a filmet nézem, persze egy valag kivetnivalót lehetne találni benne. A közepén mintha ugyanaz játszódna le többször (keressétek meg, rendezzétek le), egy helyben topog a cselekmény. A színészi játék némely embereknél egyenesen csapnivaló (Seagal felesége volt a legrosszabb). Viszont Seagal meglepően hatásos. Játszani nem tud, de amit művel, az éppen elég ahhoz, hogy a karakterét elhiggyem. Az első látogatása a biliárd klubba, elképesztő adrenalinlöket. Egy badass, a saját elvei szerint élő, igazi motherfucker zsaru, minden mindegy alapon tesz rendet. A kor nagy akciófilmes rákfenéje se jellemző, ugyanis nincsenek ordenáré túlzások sem. Van viszont egy következetesen végigvitt stílus, átélhető indítékok és egy szépen felfestett mocskos, erőszakos város közege. Nem mondanék nemet egy újrázásra sem, tényleg örülök, hogy megnéztem.   6/10



2017. március 2.

I Don't Feel at Home in This World Anymore

Macon Blair (2017)

Jópofa film. Humorával direkt a filmőrülteknek kedveskedik. Gondolom ez egy amolyan üres időt kitöltő, felszabadult projekt lehetett Macon Blair részéről. (Amellett, hogy debütáló rendezés.) Tök jó, hogy megtehette, hogy az ismerőseivel összállt egy ilyen laza kis vérengzésre. Tele van muris kikacsintásokkal, az expozíció is jól működik, úgyhogy végeredményben nincs gátja annak, hogy a végére totál elszálljon. De sajnos így súlytalanná válik, felüti a fejét a gondolat, hogy tényleg a világon bármi megtörténhet a film elképzelt világában. A nagyobb gond viszont inkább az, hogy végül az alapfelvetés kifejtéséből nem sül ki semmi érdemleges. Ahogy halad előre, egyre inkább érdektelenné válik. Még Melanie Lynskey ellenállhatatlan cukisága (a törékeny hangja utánozhatatlan), Elijah Wood vadállatsága se tudja megmenteni. Egyébként elég jó kis szórakozás, én sokat nevettem rajta.   6/10



Testről és lélekről

Enyedi Ildikó (2017)

Érdekes film. Ha azt nézzük (és most előveszem a szokásosnál is tárgyilagosabb hozzáállásomat), a moziban végig lekötött, kifejezetten izgalmas stílus-elegynek mondható, magyar filmhez képest igen jól játszott és nagyon szépen felépített mind a történet mind pedig a karakterek, ám utólag átgondolva, nem feltétlen értek egyet minden rendezői döntéssel. Szögezzük le, hogy leírhatatlanul nagy öröm ilyen nehéz témát, ilyen érdekes karaktereket (enyhén autista nő szerelmi útkeresése és ennek a másik oldala) egy ennyire pozitív végkimenetelű, reményteli történetben látni. Enyedi Ildikó lassan bontja ki a két főszereplő személyiségét, de a történet is ráérősen alakul. A majdnem két órás játékidő nem érződik soknak, de szerintem például nem lett volna szükséges egy marhavágás naturalista bemutatásával tovább nyújtani. Én nem láttam igazán célját. A lassú tempónak, a mindig ugyanabban a szituációban megjelenő mellékszereplők és az ismerősségre játszó, erősen nyomasztó, szocialista utánérzetű közegnek köszönhetően egyfajta kényelmetlen otthonosság alakul ki a nézőben. Ez rengeteget segít a kiváló, szarkasztikus, morbid humor megágyazásában, de a zárkózottságból való kitörés nehézségeinek megértésében is. Valamit mégis vagdosni kellett volna belőle, mert az idő a közepén is eltelik, de a történet nehezebben halad, mint kellene.


Viszont amit Endréről, Máriáról és az ő szerelmükről mesél, az felette áll minden testi, lelki fogyatékosságnak, a társadalmi elvárásoknak és önmagában van olyan fontos üzenete, hogy végig izgalmasság tegye a filmet. Az üdítő, ügyesen használt, agyas humor nélkül valószínűleg nem sokat érne, de mivel mélyen átitatva, minden kockájában jelen van valamilyen szinten, nevetséges lenne leválasztva kezelni. Sokadik remek magyar film az utóbbi években, úgyhogy most már tényleg ki lehet jelenteni, hogy van remény.   7/10


+ A "van még egy kis elintéznivalóm" jelenetet soha nem fogom elfelejteni. Borzalmasan fáj, de közben nevetek és sírok. Utóbbi örömömben, az együttérzés, a felemelő szerelmi beteljesülés és a felszabadulás miatt.
+ A pszichológusos mellékszál ügyesen kapcsolódik a történethez és nem mellesleg eszméletlen mulatságos. Hahotáztunk a moziban.