2012. december 30.

Starship Troopers

Csillagközi invázió
Paul Verhoeven (1997)

Verhoeven valami olyat tud, amit nagyon kevesen. Szart el(ő)adni úgy, hogy ínycsiklandó falatnak tűnjön. Mert mi az amit itt kapunk? Faarcú színészeket, Denise Richardsot (nem pozitívumként említem), fröcsögést, agykiszívást, robbanást, csöcsöket, visszaszámlálást (nagyon sokat) meg mindenféle akcióklisét. És mégis működik, mert olyan lendülettel, olyan intenzitással jönnek az impulzusok, hogy nincs idő megunni semmit vagy felróni neki bármiféle banalitást. Nagyon tipikus, nagyon kiszámítható, mégis tökéletes példája a bűnös élvezet típusú B-movienak, mert olyan tempót diktál és olyan jó ritmusban, hogy nem lehet neki ellenállni.   7/10


Ui.: Vajon van olyan ember akinek jobban tetszik a hülyefejű Denise Richards, mint Dina Meyer?

2012. december 29.

Looper

Looper - A jövő gyilkosa
Rian Johnson (2012)

A nyilatkozatokból jól látni, mindenki a messiást várja. A sci-fi nagy rajongóbázisa mintegy felnagyított, felerősített változata a filmkedvelőknek általánosságban. Különösen azért, mert klasszikus értelemben vett sci-fi, igen ritkán készül manapság. Amúgy is mindenből minimum a harmadik bőrt húzzák le éppen, ráadásul ez a stílus, mint pénzcsináló, nincs éppen a marketingesek látóterében. Tudja fene miért, de pár éven belül úgyis megunják a képregényesdit. Remélem.


Szóval éhezi a nép az eredeti ötleteket, az átélhető, kidolgozott, misztikus sci-fit, de a rossz hír az, hogy ebből sem lesz áttörés. Kultstátuszt még érhet el, rajongóbázist azonban nem igen fog kiépíteni. Kicsit középszerű zenével, felesleges és idegesítő narrátorral (hmm hogy is volt az a Szárnyas fejvadász első moziverziójával?) indít, de azért a lassan beinduló pörgéssel sikerül ellensúlyozni. Roppant idegesítő a "brúszosított" Joseph-G-L. arc, az isteni Emily Blunt megjelenése egy igazi felüdülés. Na rá tényleg senkinek egy fél rossz szava se lehet (egyik filmjében sem). Kicsit jutalomjáték-szerűnek éreztem, mert Levittet és Willist is simán lejátszotta; ő már csak ilyen. Ami rossz pontnak említhető még, hogy eléggé sikerült eltávolodni a sci-fi témától és kissé leül a pszichológiai problémákkal a közepe fele (kicsit érdekesebb témára számítottam). Nade mit problémázok, tulajdonképpen jól szórakoztam. Ahogy Plastik Józsi mondaná: nem baszták el. Absolutely worth watching, még ha olyannyira nem is csodálatos, mint lehetett volna.   7/10

2012. december 28.

Bernie

Börni, az eszelős temetős
Richard Linklater (2011)

Sokkal többet vártam tőle. Jack Black hozza a kötelezőjét, McConaughey végre tényleg játszik, de rajtuk nem sok múlott. Ahogy a rengeteg bevágás eluralkodik a filmen, egy teljesen elbaltázott koncepció. Alig halad valahogy, ezer részre irdalva pedig nincs olyan erős a történet, hogy ne unjam el magam. Ha jobban rámentek volna az ironikus poénkodásra, az igaz történet hangsúlyára vagy simán pörgősebbre véve is nagyobbat ütött volna. Néhány bejegyzésnyit nőtt a színészi teljesítmény könyvtáramban a két említett színész plusz Shirley Maclaine mellett sorakozó pozitív strigulák száma, de ez igazából elszomorít. Linklatertől ez nagyon gyenge. Inkább betudom annak, hogy már itt is egész végig a Before midnighton járt az esze és ezzel meg is van bocsájtva.   5/10



2012. december 23.

christmas'12

A karácsonyi lemezeket kifejezetten kerülöm, bár van pár album ami általában ilyenkor kerül elő. Ezek közül egyik se karácsonyi, csak valamiért ahhoz kapcsolom a hangulatát. Ilyen például a Person Pitch, hogy egyből egy nagyágyút mondjak... Régebben elég sok válogatást csináltam, aztán egy jó ideje kettő-három ha összejön egy évben. Esemény, hangulat és sok jó, egymással valamilyen kapcsolatban álló zene kell hozzá, úgyhogy nem mindig jön össze.
Most egy amolyan laza, kötetlen, karácsonyra hangoló, vidám, meghitt (!) és végül, de elsősorban egyszerű, könnyen befogadható menüt tákoltam össze. Javarészt egy délután pattintottam egybe őket, ötletszerűen, ahogy jöttek. A végén azért kicsit morfondíroztam, mégis mi passzolna még bele, de a végeredmény szerintem a nagy kor- és az ordító stílusbeli különbségek ellenére is eléggé egységes. Azért mindenképpen megjegyezném, hogy az összes szám nagy kedvencem, tehát meg se próbáltam egy másoknak megfelelő összeállítást csinálni, abszolút az én szám íze szerint készült. Nekem sok örömöt okozott, remélem másnak is fog legalább egy keveset. Boldog karácsonyt!      Letöltés


1. Fleet Foxes - White Winter Hymnal
2. The Clientele - Bookshop Casanova
3. Beach House - Silver Soul
4. Low - Somethings Turning Over
5. Super Furry Animals - Run-Away
6. My Morning Jacket - Off The Record
7. J. Mascis - Is It Done
8. Jeff Buckley - Last Goodbye
9. Toro Y Moi - New Beat
10. The Clash - Train In Vain
11. Joanna Newsom - On A Good Day
12. Brian Eno - By This River

2012. december 18.

Polisse

Maïwenn (2011)

Nagyon bírom a francia filmeket. Elsősorban a realista látásmódjuk miatt (ezt előszeretettel hangoztatom) és hogy annyira jól rá tudnak érezni a társadalmi problémákra. Ó azok a csodálatos liberális eszmék! Mindig az élen jártak, borzasztó érzékenyek szociálisan és maga a társadalmuk is az egyik követendő példának tekinthető.
Ha valóban olyan csodálatosan élnek, mint ahogy itt is bemutatásra kerül, akkor köszönöm szépen, én ebből nem kérek. Mert mit is lehet itt látni? Az összes szereplő (kivétel nélkül) egy torz vagy csonka család tagja (ha egyáltalán tagja valami családszerűnek) és potenciálisan bármelyik pillanatban robbannak, mitöbb ők maguk a két lábon járó, túlontúl öntudatos együttérzés. 150 fokon égnek, rombolják a környezetüket és saját magukat. Olyan vehemenciával élik meg életük minden momentumát, hogy teljesen elfelejtenek közben gondolkodni. A végére még megfejelik egy totál értelmetlen öngyilkossággal (-1 pont), hogy végleg sikerüljön kiábrándulni, de ez már a hiteltelenségen mit sem változtat. Fals képet ad és ezt csak néhány villanás tudja némileg ellensúlyozni, mint pl. a szülés vagy pár alakítás. Esélyes volt a pálmára, hálisten nem kapta meg.   4/10



Hellboy

Pokolfajzat
Guillermo del Toro (2004)

Guillermo del Toro miatt néztem meg. Legalább egy Pacific Rimet most már meg tudok spórolni. Nekem túl gyerekes és komolytalan, bár az utóbbi akár pozitívum is lehetne. De nem az. Még bűnös élvezetnek se jó, mert olyan baromságok zaklatnak fel, mint a hadonászó náci meg az addideatakarót és már ott is van az orra alatt, mielőtt kimondta volna. Gyenge szereplők mondvacsinált háttérrel (Selma Blair legalább olyan rossz színész, mint amilyen egzotikusan szép), az egész valami olcsó tákolmánynak tűnik. Nem lepődnék meg, ha húsz év múlva kiderülne, hogy a Faun labirintusát valami segédrendező csinálta volna. Na jól van, nem tehetek róla, a jó filmeket szeretem. :D   4/10



2012. december 17.

The Hobbit: An Unexpected Journey

A hobbit: Váratlan utazás
Peter Jackson (2012)

Engem lepett meg a legjobban, mert ha valaki, akkor én biztos gyorsan ráunok az önismétlésre. És bizony az előzetes információk alapján egy csomót kellett volna unatkoznom elnyújtott, eseménytelen félórákon, meg idétlen Jar-Jar szerű figuráknak kellett volna kivinnie a hajamat és még sorolhatnám, hogy mikkel ijesztgettek. Ezzel szemben a szokásosnál nagyobb alkoholmennyiség elfogyasztása majd kevesebb mint négy óra alvás után, este hét órai kezdéssel, egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy fáradt lennék vagy unom magam. Sőt:


- Martin Freeman Bilbója sokkal színesebb és szerethetőbb, mint Frodo volt és...
- ...hatalmas plusz, hogy nincs benne annyi pátosz és a homokos Samu.
- A törpök közel sem idegesítőek, inkább viccesek és kissé tényleg ordenárék néha, de nincsenek túlerőltetve. Legtöbbjük éppen hogy csak szerepel valamit, részletes bemutatásuk teljesen felesleges lett volna és idő se lett volna rá.
- Gollam megjelenése és a hosszú jelenetei érdekesebbek és mélyebbek, mint valaha.
- A könnyedebb hangvétel jót tett a tálalásnak, a Gyűrűk Ura komolykodása mindig zavart egy kicsit.
- A trollos vacsorán szétröhögtem magam, de a többi poén is ült és éppen elegendőnek tűnt, szerencsére nem estek át a ló túlsó oldalára sem.
- A hozzáírt részek, a helykitöltések és változtatások (itt remekül összeszedte Kovács Bálint, egyébként nem olvastam a könyvet) nem lógnak ki, a film zökkenésmentesen halad mind a 169 percében.
- A folytatásokra való utalások felcsigázóak és kíváncsivá tesznek. (Sárkány!)
- Howard Shore zenéje ismét azt hozza amit kell, A Gyűrűk Ura dallamai is kellemesen csengnek ennyi idő után.
- Új-Zéland megunhatatlan.


Szóval az a furcsa helyzet állt elő, hogy a hangvételbeli változások, a misztikus, megfoghatatlan küldetés egyszerűbbre való cserélése és a fentebb sorolt (hiányos) észrevételek mind azt a célt szolgálják, hogy (idáig) a legkedvesebb Tolkien epizódom legyen. A gyengécske Komfortos mennyország és az egyenesen béna King Kong után, most már nincs kétség: Peter Jackson arra született, hogy megcsinálja ezeket a filmeket. Viszont én még olyan elragadtatott kijelentést is teszek, hogy az egyébként nemrég újranézett trilógiára már kissé megkopottan gondolok vissza. Ez jobban tetszik, mert egy tíz perces szünet után simán visszaültem volna nézni a következő részt. Profi munka, az év egyik legnagyobb meglepetése. Egyelőre az újranézésig kap egy óvatos 8/10-et és két mély sóhajt: nehéz lesz kivárni azt a BR megjelenést meg a következő decembert.

szerk. '13.09.03.: Jut eszembe, azóta egyszer újranéztem és stimmel a 8/10.

2012. december 13.

Deus Ex Musica #5

Aphex Twin - Windowlicker

Történt az, hogy minek után sikeresen túlléptem zenei útkeresésem első, legintenzívebb és egyben legvállalhatatlanabb szakaszán, kikötöttem az experimentális elektronikánál és az idm stílusnál. Mint a színtér megkerülhetetlen alakja, rendre Aphex Twin kopogtatott elsőként az ajtómon, amikor egyik éjszaka, lefekvéshez készülődvén, felcsendültek a Ventolin kezdő taktusai (vagyis az eszeveszett sípolás) az MTV2-n úgy 1998 táján. Persze köpni-nyelni se tudtam, de máig él bennem az a döbbenettel párosuló bizsergő érzés, amit kizárólag akkor érez az ember, amikor tudja, hogy valami igazán jelentős élmény éri.
Aztán nagyjából tíz évvel később, történt az, hogy a haverokkal szerveztünk egy szilveszteri bulit úgy kb harminc fővel. Kis kitérőként megjegyzendő, hogy az ismeretségi körömben zeneértő vagy még csak hasonló zenét ismerő emberről sem tudok. Úgyhogy amikor a felhőtlen éjféli pezsgőbontás (részegen fröcskölés, ááá nem ám) után közvetlenül, a milliónyi újévi jókívánság közepette, megszólalt a Windowlicker.


És újra hatalmába kerített az az érzés. Egy szám, amit ha megnyúznak se jut eszembe egy ilyen pillanathoz párosítani, pedig annyira adná magát. Földöntúli, utópisztikus (még most is) és felhőtlen. A maga módján. Egy olyan különlegesség, amit évek óta nem hallgattam és roppant váratlanul ért. A nagy forgatagban próbáltam megtalálni a tettest aki berakta, de esélytelennek tűnt. Tulajdonképpen mindegy is, az élmény ami számít. Egy olyan élmény, amit nagyon ritkán tapasztal az ember és tényleg csak a zene képes rá.

2012. december 12.

X-Men: First Class

X-Men: Az elsők
Matthew Vaughn (2011)

Tudom, hogy nem kéne ilyeneket néznem, de muszáj volt valami egyszerűt beraknom. Épp most megy a katasztrofális képregénylista az aeonfluxon (Ghost in the Shell #20?) és mivel a bénábbakat még nem láttam róla, volt honnan ihletet szerezni.


A legfőbb gondom vele, hogy ez gyerekeknek készült. Egyszerűek a szereplők, mint a bot, a történet ócska, a világ mintha egy tizenéves szemével látnánk, a színészek gyengék, a látvány átlagos, a kikacsintások meg erőltetettek. Mondhatnám, hogy jó, ezek egy gyerek számára úgysem lényegesek, csak dobáljanak plazmagyűrűt meg legyenek piros, teleportáló ördögök. De mégis hová tartunk, ha megelégszünk valami silánnyal?   4/10

2012. december 11.

Klute

Alan J. Pakula (1971)

Néha jól esik pár mondattal elrendezni egy filmet, leplezve, hogy mennyire nem tudtam megfejteni. Rosszkor néztem meg, nincs kétség. Nem állt össze, pedig helyenként igen erős a kontent:


- Donald Sutherland egy szimpatikus figura, egy gyarló antihős, hovatovább egy antisármőr, akit majdnem kiírtak a főszerepből, pedig róla kapta a címét is a film.
- Jane Fonda nem létező melltartója tökéletes reprezentációja a korai hetvenes évek szellemének.
- Apró jelenetek, mint például a modellválogatás, iszonyú erős hangulatot kölcsönöznek egy filmnek. Ráadásul érdekes plusz információt rejthetnek egy-egy szereplőről. Én mindig mondtam, hogy az ilyen kis részletek teszik különlegessé, szerethetővé a produkciót.
- Michael Small zenéje néhány jelenetben a frászt hozza az emberre, mindig öröm amikor ilyen meglepetések érik az embert.
- A befejezést nem tudom nem a Blade Runneréhez hasonlítani. Megmagyarázni nem tudom, de valamilyen módon kapcsolatban állnak. Talán ahogy a szobát elhagyják és fennmarad a kétség. Mindenesetre egy ragyogó befejezés.


Szóval tetszett, de csak fenntartásokkal. Jó lenne még egyszer megnézni, megérdemli. Egy olyan barrikolt borhoz tudnám hasonlítani, melyen tisztán érezni, hogy feleslegesen sok hordót kapott és így nem alakult ki igazi egyénisége. Or something like that.   6/10

2012. december 10.

La stanza del figlio

A fiú szobája
Nanni Moretti (2001)


Azt hiszem két kezemen meg tudnám számolni hány olasz filmet láttam. Van is egy kis fenntartásom velük kapcsolatban, így mondhatni elég szkeptikusan álltam neki. Ez kb tizenöt perc után vált teljesen köddé. Hogy Nanni Moretti már annak idején is arra gondolt, hogy nekem majd ennyi idő kell a belerázódáshoz, igen megtisztelő érzés. Az előkészítés másodpercre annyi, amennyi az érdeklődés felkeltéséhez kell, a furcsa ritmus épp annyira áll távol tőlem, hogy újszerűen hasson, a szereplők pedig pont annyira olaszok, hogy egzotikusak legyenek, ne ripacsok. Szeretni-valóak, emberiek, a kis dolgaik életszerűek, az ideális család víziója maradéktalanul működik. Hogy nem sablonos, vázlatos jellemek, hanem komplex, élő szereplők, azt a film minden percében bizonyítja valami. Zavartan viselkednek és kiszámíthatatlanok, ahogy a történet is az. Ilyen tragédia után nincs két hasonlóan reagáló ember, de itt egyből három verzió is hitelesen tálalásra kerül. Szívszorítóak a képzelgések, ahogy az apa visszajátsza gondolatban a napot, mennyire egyszerű lett volna elkerülni az esetet... Passzentos a játékos zene, a tárgyilagos fényképezés és a kétdimenziós mellékszereplők is. Utóbbit érdemes megfigyelni, hogy milyen jól működik és kontrasztosan elkülönül ahogy a főszereplők építésére szolgálnak.A végére még egy plusz nagy löketet ad minden idők egyik legcsodálatosabb száma, pedig amúgy is csak dicsérni akartam. Megérdemelte a pálmát ez nem kérdés, idővel nálam is érhet még egy pontot, de jelenleg 8/10. Muszáj lesz a közeljövőben még egyszer megnéznem.

szerk '13 eleje: Megnéztem. 9/10

szerk '13 vége: Micsoda ostobaság. 10/10

2012. december 7.

Take the money and run

Fogd a pénzt és fuss
Woody Allen (1969)

Borzalmasan fárasztó és bugyuta humora van. Nyolc évvel az Annie Hall előtt Woody még teljesen más kategória. Nagy csalódás, bár azt meg kell hagyni, hogy később is voltak melléfogásai. Ez viszont nem egyszerű melléfogás, ez egy katasztrófa. A később tökélyre fejlesztett, ám itt még idegesítően ügyetlen poénbevágások tarkítják a már amúgy is inkonzisztens történetvezetést. Nehéz kihámozni merre is akar tartani, a narrátor és a bejátszások mellett amúgy is túl későn lép be a klasszikus, párbeszédeken alapuló cselekmény. Szót érdemel még Janet Margolin nem mindennapi szépsége és a tény, hogy mindenkinek az alapoktól kell kezdeni. Ha belegondolok, hogy ezek után hányszor újult meg és hány stílusban alkotott később maradandót... És még mindig. Azért jó látni, hogy ő is ember.   3/10



2012. december 5.

Leap year

Szökőhév
Anand Tucker (2010)

Amit tudnia kell egy ilyen romantikus vígjátéknak, azt bőven tudja. Természetesen a két főszereplőn és a kettejük kapcsolatán áll vagy bukik a dolog. Jelen esetben áll, ugyanis Amy Adams - ahogy mindig - úgy most is elbűvölő, Matthew Goode pedig továbbra is hozza a szimpatikus szigetországi karaktert, ahogy például a Match Pointban tette. Még a hülye is látja, hogy oda vannak egymásért, egymásnak lettek teremtve és így tovább. Kicsit a végére sok lesz ugyan a monológokból (ezért egy pont levonás jár), de amúgy minden szempontból megfelel a követelményeknek. Egy a sok közül, de szimpatikus, ártatlan alkotás, aki senkinek nem fog megártani, ha egyszer elfogyasztja.   5/10


De azért most már jó lenne egy 5-ösnél jobb filmet látni.


2012. november 30.

End of watch

Az utolsó műszak
David Ayer (2012)


Autósüldözéssel indít és nekem már problémám van vele. David Ayer azt a fajta, feltűnően agyonvágott módszert alkalmazza, ami bizonyos esetekben roppant jól működik, itt viszont kapásból az jutott eszembe, hogy mennyivel jobb lett volna ezt vágás nélkül látni. Kicsit később esik le, de akkor egyértelműen, hogy túl van pörgetve az erőszak és közönségesek a karakterek (mind), mert nem áll meg egy pillanatra se, nincs nyugis időszak, részletes karakterábrázolás vagy átgondolt felvezetés. Az egész látásmód inkább egy filmes által elképzelt helyzetet mutat be, holott a lényeg itt a drogok miatt terjedő bűnözés bemutatása lett volna. (Vagy csak én nem látom értelmét az irrealisztikus ábrázolásnak? Szerintem így hitelét veszti. Tudom, ez a vesszőparipám.) Egyéb probléma még, hogy minden ezzel a két szerencsétlennel történik. Igaz keresik is bajt, de annyira durván, hogy az nekem újfent nem hihető, mert épp mindegyikük az első gyerekét várja a gyönyörű feleségével. Hát ki az a hülye aki így ront ajtóstul az összes házba? A másik oldalon meg arcoskodás, fakk-fakk-fakk, figirifokinfakk. Nem tudom megítélni, de nehezen tudom elképzelni, hogy így beszélnének, bármennyire is primitívek. Elég nehezen érthető mit is akarnak mondani, de majd elnézek a környékre lazítani a srácokkal, aztán kiderül és visszajelzek. De egyébként rossznak egyáltalán nem rossz, csak olyan könnyű hibát találni benne, hogy nem bírtam ellenállni. Szerintem egy nézést mindenkinek megér.   5/10

2012. november 29.

Sous le sable

Homok alatt
François Ozon (2000)


Charlotte Rampling csodálatos. A film készültekor 54 évesen lélegzetelállítóan néz ki. És tudom, hogy jó színésznő, de ezt a szerepet mégsem hiszem el neki. Nem az ő hibája, a történeten múlik. Ahhoz, hogy működjön... De várjunk csak. Ne feledjük, hogy ez François Ozon filmje. Sajátos történeteinek - általam vélt - legnagyobb hibái, hogy kicsit távol esnek a valóságtól. Másnak meg biztos pont ezért tetszenek, pedig hasonlót én is kedveltem már (nagyon), a Dans ma peau (In my skin) pl. odaszögezett a kanapéra. Az ő filmjeit mégsem bírom 5/10 fölé értékelni. A lélek sajátos megközelítése, amit kiemel, amit elhagy, amit ő fontosnak tart, hogy megmutasson nekünk, nincs összhangban azzal, ami által én bele tudom élni magam egy ilyen összetett szerepbe. Másképp pedig nincs értelme.   5/10

2012. november 28.

Sinister

Scott Derrickson (2012)

Hatalmas plusz pont a remek zenéknek. Nélkülük még ilyen osztályzat se jött volna össze, úgyhogy összetehetik a két kezüket az alkotók. Ulver, Boards of Canada, Sunn O))) és még néhány elvetemült horror-taktus, ami igen jó ízlésre vall, akárki is válogatta össze. Ezen kívül a problémáim a szokásosak. Az elején, amíg nem derül fény a titkokra, teljesen átélhető és hatásosan ijesztő, aztán később folyamatosan válik nevetségessé, ahogy egyre nyilvánvalóbb az ötlettelenség. Ethan Hawke nem tudja megmenteni, igazából bárki eljátszotta volna helyette. Akik nem tudnak elszakadni a stílustól biztos örömüket lelik benne, de én már too old vagyok eféle shithez.   5/10


Tényleg nem kellene több ilyet néznem.


2012. november 23.

Ted

Seth MacFarlane (2012)

Messzemenő következtetéseket nem vonok le, de több olyan dolog zavar benne, ami úgy általánosságban a mai vígjátékokban szokott. Most inkább összeszedem listában, hogy itt mi volt a gond:

- Fingós, szaros poén egynél több egy filmben bármilyen esetben sok.
- A fű, mint kötelező kellék, már lassan tényleg gyanúsan sokat szerepel az amerikai filmekben.
- Marky Markot kedvelem, de ebben a filmben teljesen idegennek tűnt az alakítása, nem állt össze a figura.
- Mila Kunisnak nemcsak a szépsége, a színészi képessége is jócskán túlértékelt.
- Mark Wahlberg és Mila Kunis párosa egyáltalán nem illik össze, a kémia kettejük között 0.
- Az agresszív, törtető maci figurája túl erőltetett.
- A Mila Kunis által (már nem először) játszott expresszív női szerep - biztos én vagyok ilyen maradi - a mai fiatalok által is előszeretettel követett példa, a nők egyik legkevésbé vonzó tulajdonságát teszi egyre inkább elfogadottá.
- A történethez maximum lazán kapcsolódnak a poénok, nagy részük csupán egy ötlet amit beleraktak a filmbe és úgy ott van.
- Gyenge a történet, igazi tanulság nincs, ami van az kb gyerekmese szintű, a film tartalma viszont egyértelműen felnőtteknek szánt. A kettőt én nem tartom összeegyeztethetőnek. (Kivéve ha az agy elsorvasztása a cél.)

Nem mondom, hogy nem nevettem rajta, de összességében rossz iránynak tartom ezt a fajta filmezést. Ha tehetem, több ilyet nem nézek.   4/10



2012. november 22.

Scum

Scum - Söpredék
Alan Clarke (1979)

Fiatal korúak börtöne, anglia, a 70-es évek vége. Vagyis a punk korszak egy teljesen más megközelítésből. Suhancok élnek borzasztó elnyomásban. A "kezelésük" módszerei mindennek mondható csak hatékonynak nem. Esetleg akkor, ha a nevelőik célja az, hogy végleg a társadalom legalján maradjanak, beléjük verve a tudatot: ők a legalja, esélyük a normális életre nincsen.


Remek korkép a már akkor is roppant meggyőzően brutális Ray Winstone-nal. Alan Clarke mindent alávet az akkori filmezés szerinti realista ábrázolásnak. Ennek megfelelően kevésbé dokumentarista, mint a mostani filmek, de teljesen hitelesnek tűnik, én megkajáltam. Minimalistának tekinthető minden filmes kellék, a történet így is simán elviszi a hátán. Csöppet kevésbé hatásos, mint a Made in Britain és ez egyértelműen Tim Roth zseniális alakításának köszönhető. Ray Winstone is jó, de nem rajta múlott. Volt egy - érzésre - negyed órás rész, amikor alig szerepelt valamit; ez a történet egyszerűen nem olyan karakter-centrikus. Anglománoknak, punk-őrülteknek, régi filmek kedvelőinek és ezen halmazok tetszőleges metszetének mindenképpen ajánlott.   6/10

2012. november 20.

Crime d'amour

Szerelmi bűnök
Alain Corneau (2010)


Könnyű lenne a földbe tiporni, de annyira azért nem szórakoztam rosszul. Kíváncsi voltam, leginkább a történetre. Ha jobban belegondolok másra nem is nagyon lehettem volna, mert minden ennek van alárendelve, másra egyszerűen nem érdemes figyelni. Kb TV film szinten működik. A dramaturgiához semmilyen szempontból nem passzol a minimalista, idegenül ható zene, stilizált, mesterkélt a környezet és a fényképezés, a mellékszereplők meg gyengék, de ez még mind nem lenne olyan nagy baj. Hanem az, hogy Ludivine Sagnier megbolydult karaktere értelmezhetetlen. Teljesen félreinformál a játéka, pedig Kristin Scott Thomas - szokásához híven - hozza a remek formát, mellette talán könnyebben lehetett volna egy átlagos színvonalat hozni. Csak nem sikerült.   4/10

2012. november 19.

Holy Motors

Leos Carax (2012)

Ez az idei wtf film, amit minden filmkedvelőnek látni kell illik. Nagyon szépen fényképezett, kiszámíthatatlan, szimbolikus, tele jó alakításokkal (pl Eva Mendes-zel, bizony) és sok őrülettel. Méltányolandó az újító jelleg és nagyon tetszik az egész kifordított színészkedés (vagy minek lehet nevezni) elképzelés. Egy olyan ötlet ez, ami végtelenített értelmezési lehetőséget biztosít és kultstátusszal kecsegtet. A kritikusok idei nagy kedvence lett és nem is érdemtelenül. Sokan buknak az ilyesmire. Nekem sincs ellenemre, de valahogy az idő nagy részében mégis hidegen hagyott. Legeltettem a szemem, szörnyülködtem, unatkoztam, nevettem; elég változatos élmények értek, a végére viszont sajnos nem állt össze, nem esett le. Sokszor gondolkodtam már rajta, hogy az ilyen típusú filmeken mennyire számít a befogadás időpontja. Hogy milyen hangulatban, lelki állapotban, az életed milyen szakaszában sikerül megnézned. Az én esetemben, ez most sajnos egy nem túl szerencsés találkozás.   5/10



2012. november 16.

De rouille et d'os

(Rust and bone)
Jacques Audiard (2012)

Köztudott, hogy Audiard nekem csinálja a filmjeit. Ha marketinges lennék és a célcsoportját kéne elemeznem, csak annyit írnék: Én. Elég ha annyit mondok, hogy A számat figyeld! 10/10, a Halálos szívdobbanás 9/10 és A próféta sem megy 8/10 alá. Tűnődtem már, mégis mi fog meg annyira a filmjeiben, és nem is maradtam válasz nélkül. A hétköznapi emberek történetei. Belekeverednek olyan helyzetekbe, amik a filmekben szoktak megtörténni filmszerű karakterekkel. Ők viszont nem filmszerű szereplők, olyanok mint te meg én. És velük történik meg az, ami más esetben hihetetlennek és távolinak tűnik, de ebben a felállásban már sokkal emberközelibb és átérezhetőbb. Persze ehhez hozzá jön még egy csomó minden, kezdve a tökéletes ritmusú rendezéssel, de nem ajnározok, tessék őket megnézni. Megéri. (A fenti sorrendben.)


Ötéves kisfiát hurcolva (nem, Matthias Schoenaerts nem cipel végig a hátán mindenkit, a képek csupán a véletlen játéka) tengődik a volt boxoló. Tőlük nem messze, egy kardszárnyú delfinekkel foglalkozó lány keresi önmagát a harmincas éveiben. Kisiklott életek, amikor találkoznak. Valami ilyesmiről szól. Nem egyértelmű és főleg nem egyszerű az egymásra találás. Két akaratos, önző jellemnek több idő és több áldozat kell az összecsiszolódáshoz. Szerelmi történet vagy helyesebben szeretet történet, mert nem a mindent elsöprő szenvedélyes szerelemről, hanem az idő során kialakuló szoros kapocsról, a szeretetről szól. És ezt egyáltalán nem lealacsonyítva, lesajnálva mondom, mert számukra ez az egyetlen mód, hogy fennmaradjanak. Mindkettejük élete nyílegyenesen a süllyesztő fele tart, együtt viszont...


Audiard egy cseppet sem vesztett a vonzerejéből. Megszerezte korunk egyik (ha nem a) legjobb és legszebb színésznőjét (akit végig borzalmas állapotban láthatunk a filmben), hozzápasszított egy karizmatikus feltörekvő színészt és eljátszatta velük az öntörvényű férfi, törékeny nő felállást. Egy olyan darabot amit az elejétől a végéig maximálisan át lehet érezni. Mondanom sem kell, hogy mennyire fontosak most az ilyen filmek, amikor egyre jobban eltorzulnak a szerepek. A forgatókönyv végletekig csiszolt, nem hagyománykövető, mert nem ugrál egyik szálról a másikra, mindig pont annyit töltünk a szereplőkkel amennyit a végcél megkíván, amíg a kellő hatást el nem érik. És persze sorolhatnám a többit, hogy az ütős indie és pop számok, a jelentekhez maximálisan alkalmazkodó fényképezés, a mellékszereplők alázatossága és így tovább... Szóval kár lenne bárkinek is kihagyni.   8/10


2012. november 14.

Bloody Sunday

Véres vasárnap
Paul Greengrass (2002)


Lehet szeretni meg utálni Greengrass-t amiért behozta a mainstream filmezésbe a rángó kézi-kamera használatát, a létjogosultságát viszont nem lehet megkérdőjelezni. Manapság már minden jöttment használja, leginkább ötlettelenül (vagy ötlet híján) és öncélúan, pedig - ahogy mondani szokták - jobb sorsra érdemes ez a technika.
Egy jó példa rá ez a film, ami stílus ügyében körülbelül az akcióval tarkított dráma szűk határmezsgyéjére pozicionálható. Természetesnek ható dokumentarista módszerekkel tárja elénk a valós eseményeket, a koncepció részeként még a vágásokat is teljesen ügyetlen(nek tűnő)re hagyták. Méghozzá nagyon eredményesen, mert nemhogy elvenne, inkább rengeteget segít az egész átélhetőségén. Jobban mégse nyerte el a tetszésemet, és ez a feldolgozott esemény témájának köszönhető. Mert emberileg megérint és elképeszt, de a közeg, az emberek és a motivációik annyira távol állnak tőlem, hogy képtelen vagyok beleélni magam az eseményekbe. Így aztán degradálónak érzem ezt az osztályzatot, többet érdemelne, de álszent lennék, ha azt mondanám, hogy ennél jobban élveztem.   6/10

2012. november 13.

Total Recall

Az emlékmás
Len Wiseman (2012)

Sejtettem, hogy maximum egy végletekig kidolgozott, látványközpontú remake-et kapok - amiben az akciókon kívül más értékelhető úgysem lesz -, ezért nem is vágyakoztam élmények után botor módon. A végén még oly mértékű csalódás ér, aminek elkerülhetetlen következménye egy indulatos és degradáló konszenzus lett volna. És láss csodát! Igazam lett, mert egészen egy bizonyos pontig majdnem tetszett. Csakhogy a 2/3-a felé, a készítők már annyira nem bírtak magukkal, hogy teljes képtelenségeket és logikai bukfenceket kellett elhelyezniük, mondván, úgyis erre van szüksége népnek. A számokból aztán kiderül, hogy tényleg erre van igény, meg Kate Beckinsale-re, akiből megmagyarázhatatlan módon akciósztár lett, pedig semmiféle ez irányú kisugárzása nincsen. Még Colin Farrel is elszürkül mellette, pedig ő már bizonyított más filmekben. A gyönyörű, de színészileg impotens Jessica Bielről meg inkább ne is beszéljünk. Meg inkább az egészet hagyjuk. A hangulatos, könnyed, szuperül rendezett előd nyomába sem ér.   4/10



2012. november 12.

Killer Joe

Gyilkos Joe
William Friedkin (2011)

És akkor megint egy Friedkin film. Ebben az évben tőle néztem a legtöbbet, pedig nem nagy kedvencem. Viszont rosszat se láttam még tőle, úgyhogy elég volt pár pozitív visszajelzés és már nem is volt kérdés, hogy megnézem e. Laza 40 év telt el a Francia kapcsolat és a Killer Joe között, azért emellett se lehet elmenni főhajtás nélkül.


Ennek megfelelően, teljesen más a kettő. Előbbi egy realista megközelítésű krimi, utóbbi pedig egy alázatosan elkészített neo-noir stílusgyakorlat. Lecsúszott külvárosi/kisvárosi népek, akik még attól se ijednek meg, ha saját anyjukat kell megöletniük egy kis pénzhez jutáshoz. Kimért bérgyilkos, szép, de butuska húg, túlpörgött, eladósodott báty, együgyű apa, szarkeverő mostohaanya, van itt minden ami kell. És ahogy az lenni szokott, semmi se úgy sül el, ahogy azt előzőleg, meggondolatlanul eltervezték...
Belekötni valamibe? Nem nagyon lehet. A gárda teljesen tisztában van vele (vagy lett téve Friedkin által), hogy a műfaj mit követel. Remek kikapcsolódás, én melegen ajánlom mindenkinek. Főleg a Juno Temple rajongóknak, eléggé meglepő milyen lazán kezeli a pucérkodás kérdését... Ja és az év egyik legjóízűbb nevetését is ezen a filmen éltem át (a zakó rakoncátlan ujja).   7/10

2012. november 9.

The French Connection

A francia kapcsolat
William Friedkin (1971)


Régebben sokkal stílusosabb filmeket csináltak. Jó, Friedkin bácsiról beszélünk, akinek ez az egyik védjegye, de egyébként is megállja a helyét a kijelentés. A pénzcsináló-gép közönségigényeket kutató részlegének térnyerésével fordított arányosan csökken a filmek innovációra való hajlandósága (persze nem csak a filmeké), és minden eshetőséget számba véve sincs komoly esély javulásra etéren.
Ez most kiszökött belőlem, de nem teljesen aktuálisan, mert nem vagyok maradéktalanul kibékülve vele. A stílusosság tényleg az egyik fontos erénye, leginkább mégis 1971 - vagyis a kor amiben készült - járul hozzá a különlegességéhez. Egy érdekes egyveleg, mondhatnám. Ott van benne a hippi felszabadultság szelleme, az átalakulóban levő városi élet koszos világa és a korábbi zsarufilmek megszokottsága. Együtt egy ütős kombót alkotnak, illetve alkotnának, mert maga a történet nem egy nagy szám. Gene Hackman és Roy Scheider párosa rendben van, egészen a film közepéig, ahol áttevődik a hangsúly Hackman oldalára, remek akciókat hozva, de megbontva az egyensúlyt és egyben megkérdőjelezve a sok "a kor legjobb cop buddy múvija" kijelentést...
Részeiben tényleg ott van elbújtatva egy nagyon jó film, csak másképp kellett volna összepattintani. Friedkin megmarad nálam egy örök ígéretnek.   6/10

2012. november 8.

Deus Ex Musica #4

...and You will know Us by the Trail of Dead - Relative Ways


Úgy általában értem és osztom mikor azt mondják, hogy zenéről nem érdemes beszélni, de van amire ez hatványozottan igaz... Ez az az érzés, amikor több száz ember egyszerre üvölti ugyanazt irtózatosan hamisan (ahogy az előadó is), de mindenki ugyanazt a felszabadult boldogságot érzi, és mindenki tudja, hogy a többiek is ugyanazt érzik. Egy tökéletes album tökéletes zárása.

...and you will know us by the trail of dead - Relative Ways by beatwad

2012. november 7.

Safety not guaranteed

Kockázatos túra
Colin Trevorrow (2012)

Azt hittem kicsit közelebb lesz az Aubrey Plaza féle réteg-humorhoz, de aztán nem. Ez csak egy ártatlan, jópofa kis film. Nem igazán mondanám még viccesnek se, csak olyan megmosolyogtatóan aranyos. (Ilyennek is kell lennie.) Hiba, hogy a mellékszereplők szálait elfelejtették lezárni. Erőltetettek voltak kicsit, de azért mégis illett volna valamit kezdeni velük. És hiba a nagybetűs Középszerűség. De amúgy nem bánt ez senkit, bárkinek ajánlható.   5/10



Cha-cha-cha

Kovácsi János (1982)

Bármennyire vicces és nosztalgikus az egész, de könyörgöm, ennyi nem visz el a hátán egy filmet, még ha olyan rövid is mint ez. A rendezés egyenértékű a 0-val és olyan bénán van összevágva, hogy a végére halálra untam magam. Egymás után jönnek a jelenetek, ez igaz, de ezt én is meg tudom csinálni. Bővebb és jobb történet pedig nem kellett volna. Ez ennél sokkal többre hivatott, konkrétan egy generációs kultfilmet kellett volna kihozni belőle. Katasztrófa.   3/10



2012. november 5.

Sound of My Voice

Zal Batmanglij (2011)

Kíváncsivá tett és lekötött. Jó ötlet, de az alacsony költségvetéshez ez alap és elengedhetetlen. Ugyanakkor két nagy gond is van vele. Egyrészt nincs teljesen kidolgozva a játékidőre, mert egy órában is elfért volna ami lötyögött másfélben. Másrészt - és ez a nagyobb probléma - a hirtelen lezárás, amit ütősnek szántak, de mégis inkább az összecsapottság hatását kelti. Amolyan minden jó ha vége jó alapon vágták el (az ember hajlamosabb pozitívan nyilatkozni egy utolsó perces csavar élménye után), így megmagyarázhatatlan, csak csámcsogásra jó, mondhatni olcsó trükk... Az Another Earth utáni írásomat visszaolvasva: hát akkor sajnos másodszorra se. Pedig Brit Marling (a történet írója, a szekta vezetője) nem tehetségtelen, csak úgy néz ki jobb lenne, ha inkább a színészetnél maradna. Megvan hozzá a kisugárzása és a jelenléte, a történetein meg még dolgoznia kellene.   5/10




2012. november 4.

Trash Humpers

Harmony Korine (2009)

Hát eljött az idő. Reménykedtem benne, hogy sikerül elkerülni, most mégis átkerült egy olyan film az előszűrőn, ami kicsapta a biztosítékot. Tudtam, hogy Harmony Korine nehéz eset, de szeretem a kihívásokat, gondoltam hadd jöjjön. Ahogy kiderült, ez nem úgy nézőpróbáló, mint egy Tarr Béla vagy egy Tarkovskiy film, teljesen más oka van. Ez értelmetlen és visszataszító. Méghozzá annyira, amennyire csak el lehet képzelni. A történet Kb arról szól, hogy öregmaszkos emberek császkálnak a külvárosban, elmebeteg módjára beszélgetnek, szétvernek dolgokat, de elsősorban kukákat, fákat, postaládát és házfalat kúrnak... Hozzátesz még az élményhez a vhs házivideó-minőség, valamint a filmes eszközök, a rendezési koncepció és a történet teljes hiánya. Az összes létező szempontot figyelembe véve se találok benne semmilyen pozitívumot vagy értelmet. Végkövetkeztetés előtt azért átolvastam az osztályozási rendszer alsóbb szintjeit, de csak a legalján olvastam olyat, amivel megfelelően jellemezni lehet ezt a szemetet: "A film létrejötte józan ésszel felfoghatatlan abberáció."   1/10.


Okulásképpen itt a trailer. Érdemes megnézni, hogy mégis milyen minden idők egyik legrosszabb filmje.

2012. november 1.

Deus Ex Musica #3

The Sugarcubes - Dream TV

A nagy zeneválogatás kellős közepén (na jó igazából csak szeretnék ott tartani, még fájdalmasan messze van a fele is), előkerültek a Björk körüli dolgok. Márpedig az izlandi nagyasszony a Nagy Felvilágosodásom utáni közvetlen időszak legerősebb hatású szereplője volt. Igaz a korábbi munkáit (zenekarokkal) jóval később ismertem meg, de ő minden vitán felül, egy a kevesek közül akinek majd az összes albumán találok legalább egy olyan számot, amit teljes egészében sajátomnak érzek, tehát erre a kivételezett listára is felkerülhet.


Persze itt nem csak róla van szó, hiszen volt mellette még öt másik ember és ez kétség kívül egy igazi zenekari produkció. Egyébként nincs kétségem felőle, hogy ahogy általában az izlandi együtteseknél, náluk is a népük sajátossága tesz hozzá jócskán az egyediségükhöz, de tulajdonképpen lényegtelen, mert a végeredmény egy igazi zenetörténeti jelentőségű produkció. Az első két albumukban egyszerre annyi féle zenei stílus esszenciája csapódott le, hogy még felsorolni is nehéz lenne.
Hogy mégis mivel lehetne körbeírni? Punk, musical és pop. Ez már jól hangzik. Punkos lendülettel kezdenek, ahogy az album amin található (Here Today, Tomorrow Next Week!), maga a szám is in medias res, bele a lecsóba felütésű. Feszes basszusmenet, pörgő dobok, a dallamok meg fülbemászóan poposak és az egésznek mégis van valami furcsa musicales beütése, ahogy Einar végigüvölti az egészet. Maga a felszabadult, őrjöngve tombolás mintapéldánya. Egy energiabomba. A francos TV meg elmehet a fenébe! Dobja ki mindenki az ablakon!


9:42


2012. október 30.

Skyfall

007 - Skyfall
Sam Mendes (2012)

Tény, hogy jobban tetszett, mint az utóbbi James Bond filmek, de én óvatosan bánnék a nagy, dicsérő szavakkal. Semmi meghökkentő vagy reformáló nincs benne, csak végre árnyalatnyit emberibbé varázsolták a szereplőket, aminek már - valljuk be - rég itt volt az ideje. Na meg kapott hozzá egy jó rendezőt, aki magáévá tette a koncepciót és szépen végig is vitte a gigantikus játékidőn. Merthogy jóval hosszabb, mint lennie kéne. Egyszerűen nincs benne annyi történés, hogy hiányérzet nélkül végigüljem, ahhoz pedig túl konvencionális akció-kalandmozi, hogy valamilyen mögöttes értelmet adó, alternatív irányba induljon el. A csajok jók, a színészek jók, a fényképezés jó, a zene jó, a történet jó, a poénok jók, a helyszínek is jók, de egyik se kimagasló. Arra viszont épp elég, hogy ne nagyon lehessen belekötni és ezzel már ki is emelkedik a mai felhozatalból. Ez inkább a többire nézve és a jövőre gondolva tölt el baljós gondolatokkal.   6/10



2012. október 29.

This must be the place

Helyben vagyunk
Paolo Sorrentino (2011)


Ez akkor működött volna, ha... Így akartam kezdeni. De nem, ez akkor se. Hangulatfilm akar lenni, de csak összekuszálja a szálakat és a végén semmi nem áll össze benne. Ahhoz, hogy roadmovie legyen, túl későn kapcsolódik be a holokauszt szál, pont akkor, amikor már kezd érdekessé válni, hogy mi alakul ki az otthoni eseményekből. Arról nem is beszélve, hogy az egész addigi cselekmény megy a levesbe, mert még csak vissza se térünk a kiinduláshoz. Szentségtörés, de bosszantó David Byrne keserédes zenéje is, ami a meseszerűen varázslatosan kék-sárga fényképezéssel párban, túl valószínűtlenné és kommerszé teszi a tálalást. Mindezek után hiába próbálnám értékelni Sean Penn egyébként érdekes, vagy Frances McDormand poénkodós, helyzetidegen alakítását, nincs értelme. Már a forgatókönyvvel elrontották az egészet. Követelem vissza a címadó szám tisztaságát!   3/10

2012. október 26.

Kasi az gorbehaye irani khabar nadareh

Perzsa macskák
Bahman Ghobadi (2009)


Az iráni életbe mindig érdekes bepillantani. Most is az volt, pedig nem annyira jó a film. Valahol a dokumentarista zenei korkép és a fiatalokról szóló bénácska dráma között lebeg. Csak sajnos nem tudták eldönteni melyik fele húzzanak, így végre láthattam egy elhibázott iráni filmet. Egyébként abszolút worth watching, mert ugyan a zenék teljesen középszerűek, de annyira egzotikus az egész a mi szemünkkel nézve, hogy már csak a tájékozódás és a politikai helyzet fiatalok szemével való megismerése miatt megéri ezt az alig több mint másfél órát.   5/10

2012. október 24.

Arbitrage

Nicholas Jarecki (2012)

Amolyan elfogadható iparosmunka. Néha jó ilyen kiszámítható filmet nézni, én nem csalódtam benne. Tele van tök jó színészekkel (Susan Sarandon, Tim Roth, Brit Marling) és Cliff Martinez visszahúzódó zenéje szintén pozitívnak tekinthető, annak tudatában, hogy teljesen történet központú az előadás. Ez a legnagyobb előnye és az égbekiáltó korlátja is egyben. Merthogy semmi kiemelkedő nincs benne. Viszont tetszik Gere aránylag antipatikus szerepe és a zárás, ami hangsúlyossá teszi az író (és egyben rendező) nem túl merész, de azért helyeslendő mondanivalóját. Ennyi.   5/10



2012. október 19.

Metropolitan

Azok a New York-i báléjszakák
Whit Stillman (1990)


90-es évek eleje, Manhattan, arisztokrata huszonévesek. Pénzük, idejük dögivel és persze fingjuk sincs mit kezdjenek magukkal. És mégis, akkor mit csinálnak? Hát beszélnek és beszélnek. Egyfolytában! Senki nem tud olyan párbeszédeket írni, mint Whit Stillman. Kultúra, filozófia, szerelem és ármány töménytelen mennyiségben. Úgy, hogy végig hitelesen hangzik a szájukból. Az évődés, a szájtépés, a jazz, a sok szereplő és a cinikus hozzáállás talán mind Woody Allenhez vezethető vissza, az imádnivalóan béna, esetlen fiatalok pedig John Hughes karaktereit juttatják eszembe. Belterjes kis baráti társaságuk ismerős lehet, hiszen mindenki átesik a zárt közösség élményén saját barátaival. Elég egy új tag és máris borul a beton stabilnak tűnő viszonyrendszer. Viccesek és szánalmasak, ugyanakkor nagyon szerethetőek, mert látjuk, hogy ugyanolyan emberek, mint mi. Még ha a közeg meglehetősen távoli is a hazai viszonyokhoz képest. A rendező zsenialitása, a fokozatosan elgyengülő távolságtartás. Bemutatja őket, a generációjuk és közegük problémáit. Egy korrajz, ami semmiféle ítéletet nem mond felettük. De nincs is rá szükség, mert a végére már a zsebében néző. Lebilincsel, odaszegez, megvesz kilóra.   8/10

2012. október 17.

Oldboy

Chan-wook Park (2003)

A remake miatt került elő a téma fluxuséknál, és mivel ott 10/10, hát kénytelen voltam újranézni. Már az meglepett, hogy mennyire nem ragadtak meg a jelenetek. Azt azért nem mondanám, hogy olyan volt, mintha új filmet néznék, de hasonló. A véleményem viszont csak határozottabb lett és most már egyértelműen az elutasítás felé hajlik.


Olyan nagyszerű megoldások tömkelege javítja az élményt, mint a folyosói verekedés, az idióta koreai poénok, az idősíkok kezelése (ami egyenesen mesteri szintű) és a csavar, ami erős morális nyomás alá helyezi az embert. De. Megint ott a de. Mit ad ez az emberiségnek? Kinek a fejéből pattan ki ilyen beteg történet? Adhat ez valamilyen lelki, erkölcsi pozitívumot vagy csak a mindenkiben ott lappangó perverzió kielégítése miatt jelent élvezetet (egyeseknek)? Egyáltalán elképzelhető az, hogy emberi lények ilyen módon viselkedjenek, mint a film főszereplői? Ha nem, és ez csak egy fikció, akkor mivégre? Milyen céllal ír valaki ilyen indokolatlanul erőszakos történetet? Miért érzem azt, hogy ezzel rombolják a lelki békémet?
Ilyen kérdések vetődnek fel bennem, de tudom, hogy úgyse lesznek megválaszolva. Ez a film nem nekem készült, mert szerintem inkább káros, mint hogy szórakoztató és hasznos lenne. Ami biztos, hogy nem lehet elmenni mellette. Ez olyan, amit egyszer minden filmkedvelőnek látnia kell. Én most már kétszer is láttam, de egyszerűen nem vagyok képes azt mondani rá, hogy jó. A filmes technika, a remek rendezés és az egzotikus stílus azonban van annyira profi, hogy nem rontsam le az osztályzatot 5/10-nél jobban.

2012. október 16.

Rosetta

Jean-Pierre Dardenne, Luc Dardenne (1999)

Az áttörést jelentő Dardenne mű. Sokan esküsznek erre, mint A műre a testvérektől. Nekem az A gyermek marad, de lehet hogy csak azért, mert azt láttam először. Egyébként nem időrendben, hanem összevissza nézem a filmjeiket, és most, hogy ezt is láttam, a korábban már a zenére és a filmre egyaránt kiterjesztett mester-elméletem ismét bizonyosságot nyert. Dióhéjban arról van szó, hogy közel sem mindegy, milyen sorrendben kerülnek befogadásra az adott alkotó művei, de erről majd egyszer máskor...
Meg mégis mit számít ez, amikor az ember csupán szórakozás céljából elindít egy filmet. (A szórakozást itt erősen idézőjelesen alkalmazva.) Nekem nem tetszett annyira, mint a későbbiek, de ez is lebilincselő, meghökkentő és letaglózó. Garantált a fél óra agonizálás, mire visszatér az emberbe a tettvágy és az életkedv. Kell ennél jobb kedvcsináló?   7/10



2012. október 15.

The Expendables 2

The Expendables - A feláldozhatók 2.
Simon West (2012)


Kis agyatlankodásra vágytam, megnéztem végre én is. Sejtettem, hogy nem lesz a szívem csücske, mert az első rész sem tetszett, ez viszont borzasztó gyenge. Persze az elején még nagy az öröm, hogy csúcsokat döntöget az akcióhős/filmkocka arány, de gyorsan lelomboznak a tákolt forgatókönyvvel meg a nulldimenziós, elő- és utóélet nélküli karakterekkel. Ahelyett, hogy piedesztálra emelnék a klasszikus akciófilmeket, egyszerűen kifigurázzák saját magukat.
Először is elég lett volna egy egyszerű régi történetet modernebb köntösbe öltöztetni és ráutazni a zsigeri élvezetekre. Majd meg kellett volna támogatni egy normális rendezővel, aki képes az azóta klisékké alakult stílusjegyeket végigvinni a koncepción, mert ezek az akciók álmosítóak (kicsit belealudtam amíg lőttek, bevallom), Schwarzi és Chuck meg kb annyi színészi teljesítményt nyújt, mintha én álltam volna oda felolvasni a szöveget. (Most különösen érdekes megfigyelni ezt, mert pár napja néztem meg a Terminátor újramaszterelt változatát és ott Schwarzi jelenléte egyszerűen hátborzongató. Igaz, akkor mögötte volt James Cameron.) Pedig itt pont a szereplőknek kéne brillírozni. Bruce Willis és (meglepő módon) Jean-Claude Van Damme jó, de a többiek mind felejthetőek. Az egyetlen női szereplőnek is sikerült megtalálni a legjellegtelenebb ázsiai színésznőt... Ja igen! És ki a tököm az a Randy Couture és miért ilyen béna?
A koncepció pedig tetszik. Az újra-felfedezésnek, ahogy a zenében, a filmekben is van értelme és divatja. Csak jól kell csinálni. Amit Refn a Drive-val, Corbijn Az amerikaival meg tudott csinálni, az itt Stallone-éknak nagyon nem megy. Gyorsan összedobált fércmunka, ami csak a nosztalgiára épít és még csak meg se próbálja aktualizálni a karakterek, az ideálok létjogosultságát. A film létezésének ebben formában semmi értelme. Na de majd a 3. rész!   3/10

2012. október 10.

Oslo, 31. august

Oslo, augusztus
Joachim Trier (2011)


Nagyon bírtam a Szerzőket, mert érdekes egyveleg volt. Vicces, okos, drámai és az egészet körbelengte egy újszerű hangulat. Joachim Trier második filmje azonban hiányérzetet hagyott bennem. Itt is megvan ugyanaz a sajátos hangulat, csak eltűntek a poénok és a könnyedség. Nehezebb a téma ugyan, de nem ez a baj, hanem, hogy nem bírtam beleélni magam a tragikus főszereplő személyébe. Pedig Anders Danielsen Lie mesteri szintén játszik, minden ott csücsül az arcán, mégse látom az indítékát a cselekedeteinek. Egy önsajnáló szerencsétlent látok, aki nem veszi észre, hogy majd mindenki segíteni próbálja. Vagy most akkor mi volt a mondandó? Ne legyél elkényeztetett ficsúr, mert nem éled túl az élet viszontagságait? Vagy csinálhatsz bármit, a heroin úgyis legyűr? Azt az ürességet ami rákényszeríti a borzalomra, valahogy nem sikerült belelátnom. Aztán lehet, hogy csak én kaptam el rossz passzban a filmet...   5/10

2012. október 9.

Snow White and the Huntsman

Hófehér és a vadász
Rupert Sanders (2012)

Nem értem a sok fikázást. Minden szinten teljesen elfogadható. A látvány tetszetősen sötét, grandiózus (kicsit túlságosan is), részletes a kidolgozás és rendben van rendezés is. A történet az már más kérdés, de itt nem ez volt a fő szempont. Hanem a szereplők, akik között megint Charlize Theron viszi a prímet, mint minden filmjében. És igen, Kristen Stewart is teljesen elfogadható. Szegény cséplését egyébként is túlspilázottnak és egyszerű divatnak tartom. Két perc alatt fel tudnék sorolni annyi, nála sokkal rosszabb, ismert, fiatal színésznőt, hogy elfogyjanak az ujjak mindkét kezemről. Még egyszer azért nem nézném meg.   5/10



2012. október 8.

Moonrise Kingdom

Holdfény királyság
Wes Anderson (2012)

Most már ki kell mondanom: Wes Andreson túlértékelt. Iszonyúan bírom az egyedi látásmódját, az aprólékos részletezettséggel kidolgozott koncepcióit és a furcsa humorát... De rendezőnek nemhogy kiemelkedő, még csak azt se jelenteném ki egyértelműen, hogy jó lenne. Nincs meg a fókusz, a legtöbb filmje szétcsúszik útközben és csak a jól megírt történetek végére kerül a helyére minden. Az Édes vízi élet kivételével minden filmjével volt valami bajom. Itt most konkrét hibát nem is nagyon tudnék említeni, csak simán középszerűbb az eddigieknél. Persze azért a karakterek és a tucatnyi remek színész megmenti ezt is és sikerül a végeredményt pozitív irányba lendíteni. Ártatlan kis geekeskedés ez, nem több, de nemsokára a divatja is lecseng és akkor halálra lesz ítélve.   6/10



2012. október 5.

Monsieur Lazhar

Lazhar tanár úr
Philippe Falardeau (2011)

Jó sokan lefeküdtek neki, gondolom az Oscar felhajtásnak meg néhány lelkendező kritikának köszönhetően. Nincs is ezzel baj, mert végül is jó, csak a helyén kell tudni kezelni. Érdekesen szembeállítja a modern, liberális társadalom oktatását egy hétköznapi apuka nevelésével. Persze van szembetűnő különbség meg tanulság belőle, de olyan mélységet, mint Lauren Cantet 2008-as remekművében, ne keressünk. Ennek ellenére értelmes szórakozást keresőknek bármikor fogyasztható. Egyszer.   6/10



2012. október 4.

Once were warriors

Egykoron harcosok voltak
Lee Tamahori (1994)

Felnőtt ruhába öltözött gyerekek. Elsőre ez ugrott be. Durvák, agresszívek és ezer fokon égnek. Elsöpörnek mindenkit, csak saját magukkal törődnek. A film maga egyszerű szerkezetű, hiteles 90-es évek érzés és tulajdonképpen hatásos. Az ég világon semmit nem tudnék kiemelni, a rendezéstől az összes színészig minden közepes, de maga a sztori és a majom (maori) a ketrecben effektus működik annyira, hogy jónak mondható. Persze utólag mindenkinek csak annyi marad meg, hogy nem szeretne ilyen népekkel sötét utcában találkozni. Ha ezt akarták elérni, akkor szép munka, ha valami mást, akkor ez nagyon félrement.   6/10



2012. október 2.

Opening Night

Premier
John Cassavetes (1977)


Ez az a típusú film, amit oldalakon keresztül lehetne elemezni, de bármit is talánék írni róla (vagy bárki más), az csak elvenni tudna az egész jelentőségéből. Be is kéne tiltani, hogy erről földi halandók értekezhessenek. Csak nézni kell és figyelni. Jól figyelni, mert ez A MŰVÉSZET. John Cassavetes a Férjek és az Egy hatás alatt álló nő után, végérvényesen előlépett a top kedvencek közé.   9/10

2012. október 1.

Babycall

Pål Sletaune (2011)

Pszicho-thrillerhez méltóan, szépen fokozatosan derül ki, hogy merről fúj a szél. Az elején sok misztikummal, nehezen kiszámíthatóan, korrektül, egy szép stílusgyakorlat lehetne belőle - gondoltam közben -, de a film erőssége nem a csattanóban van. (Nyilván, mivel ezt a fajta fordulatot már évente többször ellövik, mint amennyit az ember egész élete alatt képes befogadni belőle.) Egy következő szintre emelték a gyermekét elvesztő anya, felfoghatatlanul keserű szenvedésének ábrázolását. Köszönhető Noomi Rapace elidegenítő alakításának és az újszerű megközelítésnek.  Fantázia ugyan, de sajnos roppant életszerű és lelombozó, úgyhogy a végére nagyon rossz érzés fogott el. Nem kínál semmiféle megoldást, ezért szépen benne is maradtam, hagytak vergődni a készítők és tulajdonképpen jól is tették, mert így serkentően hatott, sokat gondolkoztam rajta. Persze nem jutottam messze, csak az egyértelműen ordító tanulságot szűrtem le, de azt meg már tudtam korábbról is. :P   7/10



2012. szeptember 28.

The Iron Giant

Szuper haver
Brad Bird (1999)

It's alright, a kortársaim lelkesedését viszont nem értem. Semmi olyan nincs benne, ami a régebbi Disney meg minden egyéb gyerekeknek szánt filmekben ne lett volna már százszor elmondva. Igen, a rajz tényleg csodás (remekül vegyül a 3D-vel), aranyos a történet, jópofák a szereplők is, de mindegyik egydimenziós, a vasmasina meg még annyi se. Bár félve mondom ki, de szerintem egyáltalán nem jogos a kultstátusz. Nem fogott meg, viszont az igaz, hogy gyerekeknek bátran ajánlanám. Végül csak egy szót mondok: Ghibli.   5/10



2012. szeptember 27.

Kongen av Bastøy

Ördögsziget
Marius Holst (2010)

Minden népnek, így az északiaknak is megvannak a főbb személyiségi sajátosságaik. Különcködők, produktívak, ugyanakkor legtöbbjük introvertált és művészi hajlamú (lásd: rengeteg világhírű és elismert svéd zenész). Aztán ott van a vonzódásuk a sötét, sátáni témákhoz (lásd: rengeteg death, goth, miegyéb metal banda). Na ez egy izgalmas téma, itt álljunk is meg, mert úgyis csak nyitásnak tértem ki erre. Tényleg van valami nyugtalanító a személyiségükben. Persze nem így általánosan mindenkiében, csak valahogy náluk gyakrabban fordul elő olyan eset, ami gonosz jellemű emberekkel hozható összefüggésbe. Tömeggyilkosság, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés, náci szimpatizánsok és a történetek, amik igazolják, hogy ez bizony régen is ugyanígy volt.


Pár éve, igen kellemes meglepetés volt, amikor megismertem a Könyörtelenek című filmet. Egy klasszikus felemelkedéstörténet, hollywoodot megszégyenítő minőségben. (Ha van olyan, aki még nem látta, az most gyorsan írja a lista elejére.) Az Ördögszigetet egyszerűen muszáj párhuzamba állítani vele. Ott a 2. világháború után, itt az 1. világháború közben, de mindegyik esetben ugyanolyan vehemenciával gyötrik az okulásra kényszerített fiatalokat. Hasonlóak a szereplők is, csak a lázadásuk végkimenetele, ami a borzasztó nagy különbség. Amilyen nagyszerű a feloldozás a Könyörtelenekben (a végén könnyekkel a szemünkben konstatáljuk, hogy igen, mégis van igazság, érdemes küzdeni érte), annyira lelombozó és kijózanító a valóság, amit a sokkal életközelibb Ördögsziget tár elénk. Sivár termek, rideg falai közt, teljes kilátástalanságban élnek ezek a jobb sorsra érdemes fiatalok. Amikor végre jön valaki, aki van annyira tettrekész, hogy megpróbáljon változtatni a helyzeten, mindenki beáll mögé és együtt jutnak el arra a pontra, ahonnan nincs visszaút. Hiába, ahogy a történelemtanárom is mondta: "Olyan felkelés még nem volt, amit előbb-utóbb ne vertek volna le." Egyfajta előfutárai ők a Könyörtelenek főszereplőinek, akik jobb körülmények és kilátások mellett küzdöttek meg jó negyven évvel később. De hát így megy ez, valakinek mindig áldozatot kell hoznia a szebb jövő érdekében.   7/10