2012. október 1.

Babycall

Pål Sletaune (2011)

Pszicho-thrillerhez méltóan, szépen fokozatosan derül ki, hogy merről fúj a szél. Az elején sok misztikummal, nehezen kiszámíthatóan, korrektül, egy szép stílusgyakorlat lehetne belőle - gondoltam közben -, de a film erőssége nem a csattanóban van. (Nyilván, mivel ezt a fajta fordulatot már évente többször ellövik, mint amennyit az ember egész élete alatt képes befogadni belőle.) Egy következő szintre emelték a gyermekét elvesztő anya, felfoghatatlanul keserű szenvedésének ábrázolását. Köszönhető Noomi Rapace elidegenítő alakításának és az újszerű megközelítésnek.  Fantázia ugyan, de sajnos roppant életszerű és lelombozó, úgyhogy a végére nagyon rossz érzés fogott el. Nem kínál semmiféle megoldást, ezért szépen benne is maradtam, hagytak vergődni a készítők és tulajdonképpen jól is tették, mert így serkentően hatott, sokat gondolkoztam rajta. Persze nem jutottam messze, csak az egyértelműen ordító tanulságot szűrtem le, de azt meg már tudtam korábbról is. :P   7/10



Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése