Metropolitan

Azok a New York-i báléjszakák
Whit Stillman (1990)


90-es évek eleje, Manhattan, arisztokrata huszonévesek. Pénzük, idejük dögivel és persze fingjuk sincs mit kezdjenek magukkal. És mégis, akkor mit csinálnak? Hát beszélnek és beszélnek. Egyfolytában! Senki nem tud olyan párbeszédeket írni, mint Whit Stillman. Kultúra, filozófia, szerelem és ármány töménytelen mennyiségben. Úgy, hogy végig hitelesen hangzik a szájukból. Az évődés, a szájtépés, a jazz, a sok szereplő és a cinikus hozzáállás talán mind Woody Allenhez vezethető vissza, az imádnivalóan béna, esetlen fiatalok pedig John Hughes karaktereit juttatják eszembe. Belterjes kis baráti társaságuk ismerős lehet, hiszen mindenki átesik a zárt közösség élményén saját barátaival. Elég egy új tag és máris borul a beton stabilnak tűnő viszonyrendszer. Viccesek és szánalmasak, ugyanakkor nagyon szerethetőek, mert látjuk, hogy ugyanolyan emberek, mint mi. Még ha a közeg meglehetősen távoli is a hazai viszonyokhoz képest. A rendező zsenialitása, a fokozatosan elgyengülő távolságtartás. Bemutatja őket, a generációjuk és közegük problémáit. Egy korrajz, ami semmiféle ítéletet nem mond felettük. De nincs is rá szükség, mert a végére már a zsebében néző. Lebilincsel, odaszegez, megvesz kilóra.   8/10

Megjegyzések