2016. április 29.

Brat

A fivér
Aleksey Balabanov (1997)

Korához képest is üdének hat, mert nem megszokott a környezet és furcsa a hangnem. Modern felépítésű, lényegében a hollywoodi iskolát követi és a megvalósítás - ugyan látszik, hogy kevés pénzből készült - minden tekintetben vállalható. Okos, önirónikus humorával reflektál az orosz nép viszontagságos életére, de közben nem engedi, hogy túl lesújtó legyen, pozitívan életszemléletű marad és helyenként tényleg kifejezetten vicces. A szereplőket legtalálóbban érdekes figurákra gyűjteményének lehetne elnevezni, kb. olyan furcsa és vegyes a társaság, mint egy jól sikerült Guy Richie filmben. Nem lesz a szívem csücske, de mindenképpen ajánlom mindenkinek, mert könnyen fogyasztható és az hétszentség, hogy semmihez sem hasonlítható. Egy élvezetes, különleges érdekesség.   7/10



Deadpool

Tim Miller (2016)

A termék összetevői:
± Profi, kidolgozott, de túl kimért, steril rendezés, forgatókönyv és megvalósítás.
– Rettenetesen sok, a valósághűségre nem igazán törekvő CGI. (Ez ízlés kérdése.)
– Zsúfoltan támadó, ócska, dedós szintű poénok. (Egyszer nevettem fel.)
– Szájbarágós narrátor.
– Felületes, sablonos dráma.
– Átlagos történet.
– Ryan Reynolds.
+ Morena Baccarin

Nem érdekel annyira, hogy jobban kivesézzem. Azért néztem, hogy kikapcsolja az agyam. Ezt teljesítette, de semmi több. Osztályzat: 5/10



2016. április 26.

Pretty in Pink

Álmodj rózsaszínt
Howard Deutch (1986)

A nagy cukiságáradatban hajlamos az ember elfelejteni, hogy John Hughes sem tévedhetetlen. Közel sem. Főleg ha nem saját rendezésről van szó. Félreértés ne essék, amit ebben a filmben látunk, az messze sokkal jobb korrajz a tinifilmek javánál. Ebből a szempontból egyszerűen képtelen hibázni. Az awkward szituációk, a hülye arcot vágó színészek még így is simán elviszik a hátán a filmet, pedig az arányok eléggé elcsúsztak benne. Rengeteg idő megy el Duckie rettenetesen idegesítő hülyeségeire és sajnos egy megvilágosodáson kívül több nincs is ebben a karakterben, szóval elég felesleges. Probléma az is, hogy a zenék ugyan szokásosan jók, de sajnos nincsenek eléggé kihasználva. Viszont a legeslegnagyobb gond, hogy ütemtelen, ritmustalan a rendezés. Benne van nagyjából minden, amitől csodálatos lehetne, de amire több idő kellene az szűkre szabott, a gegek meg céltalanul zabálják a játékidőt. Szóval a baj az, hogy vígjátéknak álcázták, mivel a története alapján inkább könnyed drámának mondanám. Jobb lett volna, ha Howard Deutch-ot is értesítik erről, mert valószínűleg ő az, aki félreértelmezte Hughes írását.   6/10



2016. április 22.

The Invitation

A meghívás
Karyn Kusama (2015)

Minden évben újra felfedezi valaki az egy helyre zárt emberek konfliktusaiban rejlő végtelen lehetőség egyik sarokpontját. A legnagyobb örömömre, teszem hozzá nem mellékesen. És nem csak az enyémre, hiszen gyors egymásutánban borult le előtte gyakorlatilag az egész hazai, filmes blogger-közösség zöme. Megérdemelten.


Egyetlen nagy bökkenő van vele, sajnos érdemben csak egyszer fogyasztható. Valamelyest kiszámítható is, de ez a kárára nem igazán válik. A beszélgetések kimértek, maximálisan mellőzik a spontaneitást, ezáltal lesz egy nagyon erős filmet nézek érzése a nézőnek; képtelenség ilyen szituációkat az életben elképzelni. Konkrét probléma még, hogy a kelleténél többször lövik el a Will nézelődik és mereng a társaságtól külön ütőkártyát. Két alkalommal simán ki lehetne hagyni belőle, nem szégyen az, ha másfél óra alá megy a játékidő. Mindezek ellenére roppant élvezetes és kielégítő néznivaló. Jók a karakterek, nincsenek túlírva a beszélgetések, az akció szépen kivitelezett és a képi zenei oldal is több mint korrekt. Amolyan kötelező látni típus. Kár, hogy pár év múlva nem nagyon fogunk emlékezni rá.   7/10

Nehéz elhinni, hogy Logan Marshall-Green nincs rokoni kapcsolatban Tom Hardyval. Szakállal egy az egyben kisöcsi.

2016. április 20.

The VVitch: A New-England Folktale

(The Witch)
Robert Eggers (2015)

Majdnem másfél éve, a Sundance-i első megjelenés óta vártam ezt a filmet. Már pár kép alapján is olyan meggyőzőnek tűnt, hogy nehéz lett volna elképzelni a bukását. A stílus, a sötét, komor hangulat és az autentikusan ábrázolt középkor megfogott. Ezek mind olyan elemek, melyek nagyon ritkán fordulnak elő filmen (igen, a komorság is, hiszen a tucathorrorok gyenge atmoszférája ilyesmit nem tesz lehetővé). Szerelem első látásra, talán mondhatjuk. Ehhez már csak adalék volt, hogy veszett jól alakult a lassan megfogalmazódó kritikai konszenzus is.


A stílus, a hihetetlen részletességgel kidolgozott, minden tekintetben korhűségre törekvő nagybetűs hangulat a nulladik másodperctől beszippant. Ehhez elsősorban a már említett brutálisan nyomasztó képi világ járul hozzá. Ralph Ineson tekintélyt parancsoló, mély, rekedt hangja a frászt hozza az emberre ahogy megszólal. A beszélt nyelv, az istenfélés, az elszigeteltség, a család magára utaltsága kontextusba helyezi mindezt. A csörömpölő, kolompoló hangorkán meg szüntelen nem hagy nyugodni, így szép lassan eljutunk arra a pattanásig feszült pontra, hogy... Ja nem! Várjál. Ez nem az a film. Amit írtam, az mind igaz, viszont már a történet elején kinyilvánításra kerül, hogy ez nem egy természetfelettinek álcázott fosatós horror, nem egy ócska, valóban természetfeletti energiák leleplezésre utazó fosatós horror, hanem - ahogy az alcíme is utal rá - egy népmese, a kor hiedelmeivel. Egy komoly, sötét, felnőtteknek szóló formában megelevenített mese. Ez nem egy elhanyagolható megállapítás, mivel akárhogy is nézzük, ezzel egy teljesen egyedülálló próbálkozás.

És akkor most rá is térnék ennek a problematikájára. Nem véletlen, hogy a fosatós horrorokhoz hasonlítottam, ugyanis részben ezeknek a filmeknek az eszközkészletével gazdálkodik. Szerencsére nem viszi túlzásba az olcsó húzásnak ható ijesztéseket, de azzal, hogy integrálja a formavilágába, felvállalja, hogy valamelyest megtéveszti ezzel a nézőt. (Itt feltételezem, hogy a néző egy olyan filmkedvelő, aki legalább annyira jártas a filmek világában, hogy ismerje a főbb stílusok működési elvét.) Egy bizonyos szintig ennek válik áldozatává a film, mivel - azt ugyan, hogy hatásvadász lenne, nem lehet egyértelműen rásütni - ez a pár beáldozott, a néző számára biztos fogózkodónak szánt pillanat, a film alapvető hatásmechanizmusához mérten, sajnos idegenül hat. Tehát valamelyest a választott forma áldozatának tekinthető. Eggers nem mert mindent bevállalni, hogy egy teljesen egyedülálló, semmihez sem köthető filmet alkosson. Azzal, hogy engedett a nyomásnak és belerakott ilyen ismerős hatáselemeket - vélhetően azzal a szándékkal, hogy a nézők beilleszkedését segítse - sajnos pont az ellenkező hatást érte el.


Ezzel szemben, a film veleje, a lelki dráma, abszolút jól működik. Bemutatja, hogy akkoriban az emberek milyen nevetséges sötétségben éltek és hogy ezáltal milyen könnyen manipulálhatóak voltak, illetve milyen könnyen manipulálták saját magukat az által, hogy keveset tudtak a körülöttük levő világról. Az apa gyengesége, az asszony alacsonyrendűségéből fakadó tehetetlensége, a gyerekek kizárólag valláson alapuló nevelésének egyoldalúsága, a felnövés frusztrációja az idősebb lány esetében stb. mind remekül kidolgozott részei egy egységesen, hatásosan bemutatott családi drámának. Az már egy teljesen más kérdés, hogy mi az eredeti kiváltó oka a problémáknak, illetve meddig megy el a film a későbbiekben, mivel ebből a szempontból nem lóg ki semmi a koncepcióból. Akár le is lehetne választani a történetről a természetfeletti jelenlétének valóságosságát, ami megmaradna, az istenfélő bigott vallásosság is simán végezne a családdal ezen körülmények között. Tulajdonképpen ez a film igazi nagy dobása és ezért lehet igazán komolyan venni.

Végeredményben arra jutottam, hogy csavarhatom akármeddig, further investigation is needed. Ha másért nem, az audio-vizuális kényeztetés kedvéért feltétlen. De nagyban elképzelhetőnek tartom, hogy ahogyan az új Star Wars esetében is jártam, elsőre, a nagy várakozások miatt egyszerűen nem tudom kellően objektíven megítélni, majd másodszorra, elvárások nélkül, sokkal könnyebben át tudom adni magam a műélvezetnek. Meglátjuk. Ami viszont biztos, hogy rendkívül ambiciózus és izgalmas projekt, ami ha végül teljes egységbe nem is kovácsolódik, rétegenként lebontva és elemezgetve, egyre inkább érdekesnek és kidolgozottnak tűnik. Óvatosan osztályzok, de ha megjelenik a blu-ray, egy újrázással könnyen feljebb kúszhat még ez.   7/10

Szerk. 2017.01.01.: Ennek a filmnek nincs hibája. Ahogy megjósoltam, másodszorra érett be igazán. Bár külön bejegyzést érdemelne, de idő híján csak álljon itt a beszédes 9/10.


Sok emlékezetes jelenet van a filmben, de Harvey Scrimshaw (Caleb) lázálom jelenetétől még az ütő is megáll az emberben. Ajánlanám az Ördögűző fanatikusok figyelmébe.

2016. április 18.

Mandariinid

Mandarinok
Zaza Urushadze (2013)

Háborús filmet pátosz nélkül, kellően mélyre és emberi módon, tehát nem behízelegve, nem okoskodva, nem zavaróan didaktikusra csinálni, az egyik legnehezebb vállalkozás. Ugyanakkor, nem lehetetlen. A Mandarinoknak annak ellenére sikerül a legtöbb buktatón túllendülnie, illetve elkerülnie őket, hogy tulajdonképpen teljesen szokványos megközelítése a témának. Annyiban azért különbözik a nagyon bőven kitárgyalt háborús történetektől, hogy egy olyan háborúról beszél, amiről a világ nagy része megközelítőleg semmit nem tud. Mivel magáról a kacskaringós történelmi múlttal rendelkező ex-szovjet tagállamok szinte teljesen kiesnek a nyugati társadalom érdeklődési köréből, az ott élő emberekről se tudunk túl sokat.


Ha másért nem, már csak azért is érdemes megnézni, mert grúz, észt, csecsen emberekről szól. Tegyük félre az előítéleteinket, mert a tanulsága a filmnek éppen az, hogy nyilvánvalóvá tegyék, egyéni távlatoknál szélesebb körben gondolkodni, kizárólag előítéletekkel lehet. Egymásnak feszülnek a három különböző helyről érkező, három különböző okból a társadalom három különböző szegletébe kirekesztett nézetek és megmutatják, hogy akárhogy is csavarjuk, közelről nézve semmi értelme a háborúskodásnak. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy van e értelme egyáltalán nem közelről vizsgálni, mikor az ember az életben csupán emberi kapcsolatokban létezik, ezek alakítják az életét. A háború, a különböző világnézetek, az önző érdekek lerombolnak mindent, az elfogadás pedig mindig a nehezebb út.


Oscar jelölés ide vagy oda, elég gyér visszhangja volt a filmnek. Ebben biztosan közrejátszik az általánosan oroszellenes nyugati közhangulat, de maga az előadás is tehet róla. Egyszerű, de szép és lényegre törő a fényképezés, ami nosztalgikussá teszi. A tempó is kicsit papás, nyugdíjas, a radikalitás bárminemű megjelenése igen távol áll a filmtől. Ugyanakkor, attól, hogy nem vállal nagyot és formailag is konvencionális, a mondanivalója teljes mértékben helyeslendő. Kellemesen keserédes hangulatú, egyetemesen jószívű és jó szándékú történet az univerzális emberi értékekről. Nézzétek!   6/10

2016. április 14.

Simon Killer

Az igazi Simon
Antonio Campos (2012)

Egy újabb film a szürke zónából. Többszörösen hátrányos helyzetű, mivel független (promóció nulla), nem mainstream (kit érdekel?) és nagyon kevés helyen mutatták be. Rétegfilm, méghozzá annyira, hogy a széles nemzetközi mezőnyben is nehéz párt találni neki, amivel valami párhuzamot lehet vonni. Kapásból csak egy példány, a jobb sorsra érdemes, egészen egyedi módon intenzív élményt nyújtó Dans ma peau jut eszembe. Talán még az Angst.


Ezekhez hasonlóan, itt is egy magába zárkózó, beteg elmét láthatunk, ahogy eleinte még valamilyen formában társadalom-kompatibilisnek tűnik, aztán később az elszigetelődés, a kontrollt jelentő biztos környezet távolabb kerülésével felborul, ami felborulhat. Remek, kijózanítóan őszinte momentumokkal ábrázolva teszik hitelessé a jellemrajzot. Az az érzés fogott el közben, hogy sajnos tényleg nem állhat messze a valóságtól amit látunk, hogy sokan lehetnek ilyen gyengék közülünk, csak sok esetben megmenti őket a stabil, támogató környezet.


Egységes és találékony a képi világ, főleg kitartott állóképekkel és kúszó kamerával operál. Néhol egész zavarba ejtően lényegre törő és kitárulkozó. Ami a szexualitás tartalmat illeti, sokat segít a frusztráció megismerésében és a karakterépítésben, egyáltalán nem öncélú az explicit tartalom. A zenével legalább ugyanilyen jól bánnak. A szívem csücskei, ezek a bombasztikusan szóló elektronikus zenék. Ráadásul ügyesen játszanak a vágásukkal, illetve a visszatérésükkel is. Érdekesség, hogy a két főszereplő mint író szerepel. Érezni is, hogy mennyire magukévá tették a karaktereket. Brady Corbet rettenetesen ellenszenves, Mati Diop pedig ügyesen hozza a befolyásolható, kiutat kereső fiatal prostit.

Nehéz felfogni, hogy eddig ez a film miért került el. Egészen biztos vagyok benne, hogy másodjára jobbá érne a szememben, de így is vaskosan aláhúzva kerül be a kedvencek közé. Nagyon nagy kár lett volna kihagyni, valóságos aranybánya ez egy magamfajta filmkedvelőnek.   8/10

2016. április 13.

Una pura formalità

Puszta formalitás
Giuseppe Tornatore (1994)

Remek történet, egyben előfutára a nagy leleplezésre játszó filmeknek, megelőzve ezzel a korát egy picivel. A bökkenő csupán az, hogy filmként közel se makulátlan. Lötyög a játékidőben a cselekmény, és bár ezzel a két nagy névvel adták el anno, se Polansky, se Depardieu játéka nem tudja igazán belendíteni. Persze ez nem csak az ő hibájuk, a forgatókönyv és a rendezés számlájára írható, hogy többször újraindítja nulláról a beszélgetést, és ezzel mindig visszalöki a nézőt a kezdetekhez, tulajdonképpen bármilyen fontos, magyarázható ok nélkül. A feszültség mindig elvész, az unalom egyre nő, és így a végére a katarzis is elmarad. Egyetlen hosszú párbeszédben végigvezetve működött volna igazán, akár jó fél órával rövidebben. Mindenesetre kétség kívül érdekes látnivaló és jó tudni, hogy már az overrated Usual Suspects előtt ellőtte valaki a puskaport. Ráadásul hatásvadászat nélkül.   6/10


Egyébként az anyag alkalmas lenne újravágásra, ugyanitt lelkes amatőrt keresnék, aki megcsinálja.

2016. április 8.

Trick 'r Treat

Adsz vagy kapsz
Michael Dougherty (2007)

Részemről totális tévedés ez a film. Annyiban kimerül a trükkje, hogy egy csomószor direkt kétségek között hagyja az embert és ilyenkor rendre a legkiszámíthatatlanabb utat választja. Minden egyéb szempontból tucattermék. Pár ügyes húzás a sztori egészét tekintve nem oszt nem szoroz, attól még ugyanúgy klisékből lett összedobálva, szóval inkább hagyjuk.   4/10



2016. április 4.

Room

A szoba
Lenny Abrahamson (2015)

+ Modern felépítésű.
+ Mélyre ható.
+ Elgondolkodtató.
+ Átgondolt, részletesen kidolgozott.
+ Találó és önmagában is beszédes momentumokat ragad meg.
+ Az élet számos területére reflektál (külön érdekes a média).
+ Megragadja a figyelmet, körbeöleli és vezeti a nézőt.
+ Nincsenek: zavaró tényezők, gyenge pontjai szkriptnek, szerzői túlzások.
+ Kerüli a kliséket és a cheesy momenteket.
+ Ügyesen játszott.
+ Egységes és ízléses audiovizuális koncepciót valósít meg.
– Részemről hiányzik a plusz, amitől a magaménak tudom érezni.   7/10



2016. április 1.

Educazione siberiana

Szibériai nevelés
Gabriele Salvatores (2013)

Olasz rendező, oroszokról, angolul. A stílus szedett-vedett és totál idegen az orosz világtól, az erőltetetten akcentusos beszéd még ront az érzésen pár lépcsőfokot, de a legnagyobb baj, hogy maga a történet is középszerű. Megismerhetjük a putriban élők nagy bölcsességeit, ám hogy ezzel mi jót akarnak mondani nekünk, egyáltalán nem derül ki. Totál félretájolt az egész projekt, olyan mintha egy félig-meddig dilettánsnak kellett volna olyan területről értekeznie, amiről fogalma sincs. Eleinte még láttam benne lehetőséget, de előre haladva kiderül, hogy fogalmuk nem volt a készítőknek, hogy mit csinálnak.   3/10