2015. február 27.

Southern Comfort

A lápvidék harcosai
Walter Hill (1981)

Röviden összefoglalva: egy csapat gyakorlatozó katonának sikerül magára haragítani pár "bennszülöttet" az arizonai mocsárvidéken, majd mindent megtesznek annak érdekében, hogy magukat nevetségessé téve, bármiféle értelmet nélkülözve elhalálozzanak. Nemhogy hivatásos katonának nem, nemhogy valamikor életükben kiképzést kapó férfiaknak, épelméjű embereknek sem néznek ki. Már a film legelején a támaszponton kb. akkor rend van, mint egy tesztoszterontól bűzlő fociöltözőben. Hihető? Komolyan mondom, ennyi hülyét egy helyen keresve se lehetne találni. Hogy ezek közül a két legtovább életben maradó ürgén kívül senki nem fért volna be a katonaságba, az hétszentség. Akarat-gyenge gyogyósok gyülekezete. Nem elég, hogy egyébként is fogyatékosok módjára zajonganak és csobognak a lehető leghangosabban a mocsárban, a film hangmérnöke volt olyan kedves és minden alapzajt, háttérhangot annyira fölerősített, hogy az embert konkrétan zavarja a rettentő sűrű hangorkán. Jó párszor előfordul, hogy a nagy kavarodásban elfelejtik, hogy mellettük éppen rájuk vadásznak és inkább jól összevesznek csapaton belül. Még szerencse, hogy az üldözőik többször is voltak kedvesek inkább hagyni őket kakasharcolni. Ry Cooder nyugodt, hangulatos pengetése az elején sejtetni engedett egy melankolikus, 80-as évekbeli, alternatív akciómozit, aztán nagyon nem az lett. A lábvidék balfaszai. Már elnézést.   4/10



2015. február 26.

A Few Good Men

Egy becsületbeli ügy
Rob Reiner (1992)

Egy visszautasíthatatlan felkérésnek eleget téve, újranéztem Hollywood fénykorának egyik nagy klasszikusát. Előrebocsátom, hogy se nekem, se a korosztályomnak nem szabad soha elfelejteni, hogy mennyit jelentettek ezek a filmek fiatal énünknek. Gondolva itt arra, hogy ha esetleg idővel kopna az élmény, kevésbé lenne releváns a mondanivaló vagy csak simán kiábrándító hatású lenne az egész. Utóbbi sem lenne annyira meglepő, elvégre a 90-es évek elejéről beszélünk, mikor is egészen elképesztő trendek és stílusirányzatok nyertek egyre nagyobb teret maguknak.


De szerencsére ilyen jellegű problémák nem igen merülnek fel ezzel a filmmel kapcsolatban. Attól eltekintve, hogy mára mennyire színpadiasnak tűnik ez a fullba nyomott, hollywoodi retorika az ultra-magabiztos, kizökkenthetetlen szereplőkkel és a valósághoz minimális hasonlóságot mutató dramaturgiával, nem nagyon lehet felróni hibákat neki. Aaron Sorkin ezzel a filmmel robbant be a köztudatba. A saját darabja alapján írt forgatókönyv egyébként is nagyon hasonlít egy színdarabhoz, hiszen ritmusosan, tempósan jönnek egymás után a kimért, átgondolt jelenetek és ahogy játszanak egymással a színészek inkább hasonlít egy előadáshoz, mint egy átélhető valóság-imitációhoz. A folyamatos szájmenések közben apró kis poénok, gegek jelennek meg, ami nem csak elsőre szórakoztató. Én már legalább negyedszerre látom, de most is vettem észre olyasmit, amit idáig nem láttam. Szóval egyszerre több mindenre is lehet figyelni, és ez Rob Reiner rendezésének egyik legfontosabb eleme. A nagy pörgést, a zsúfoltságot és a konstans érzést, hogy valamiről lemaradhatunk, szembeállítja a hosszú csendekkel, a meaningful Tom Cruise nézésekkel és pl. egy olyan erős alakítással, mint amilyet Jack Nicholsontól láthatunk. Ő talán az egyetlen, aki egy ilyen visszataszító figurát kizárólag ripacskodást alkalmazva el tud játszani úgy, hogy végig élvezet legyen nézni.
A jócskán két óra feletti játékidő gyorsan elszalad. A történet ellep és visz magával, még egy ilyen szőrösszívű önjelölt megmondónak, mint én, se lehet kivetni valója. Esetleg egy kérésem, az azért lehet, hogy lenne. Egyszer jussunk el odáig, hogy ultra-realista európai rendezők versenyt csinálnak klasszikus amerikai filmek átgondolásából, mert érzem, hogy ezekből valami új és érdekes születhetne. Kezdhetnék épp ezzel, a rendező meg legyen mondjuk Corneliu Porumboiu.   8/10


Kb. felfoghatatlan, hogy egy ilyen klasszikushoz nem lehet normális magyar feliratot találni. Le kellett töltenem egy angolt...

2015. február 25.

Obvious Child

Gillian Robespierre (2014)

Csakúgy, mint a nemrég látott Appropriate Behaviorban, itt is a New Yorki értelmiségi fiatalok útkereséséről van szó. Hálás téma ez, mivel az olvasztótégelyben a rengeteg nemzetiség fiai és lányai millióképpen próbálnak fennmaradni a rideg városi létben. A Jenny Slate által remekül eljátszott szabadszájú, önirónikusan vicces, de teljes mértékben életképtelen lány életét követjük végig, egy egyéjszakás kalandtól az abortuszig. A furcsa személyiség megismerésének érdekességén túl, a történet és a dramaturgia is teljesen átlagosnak mondható. Ennek megfelelően végig egy célhoz vezet, méghozzá ahhoz, hogy hogyan sikerül meggondolnia magát és megtartani a gyereket. Itt jön a "szenzációs" csavar, ugyanis minden erre utaló jel ellenére, nem gondolja meg magát. Vitaindításnak remek, de az abortusz egy borzalmasan nehéz téma. Olyan, amiben nincs egyértelműen elfogadható álláspont se mellette, se ellene. Én magam azt mondom, hogy minden egyes eset más és más. Mindenkit ezernyi körülmény befolyásol és a morális megítélés is eszerint történik. Az oldalamon a hat hónapos terhes asszonnyal viszont nagyon nehéz (értsd: lehetetlen) átérezni ezt a nem túl szükségszerű pro-abortusz hozzáállást.   5/10



2015. február 24.

Ta'm e guilass

A cseresznye íze
Abbas Kiarostami (1997)

Lehet a lassú, realista filmeket érdekesen is csinálni, csak nem úgy, ahogy Kiarostami tette ebben az esetben. A románok - igaz jelentősen később - bemutatták nekünk jó párszor. Meg persze nem csak ők, de most nem ez az érdekes. A történet egyáltalán nem rossz, hiszen nem gyakran láthatja az ember egy öngyilkosságra elszánt férfi utolsó napját. Vagyis inkább úgy mondom, hogy lehetett volna jó, ha legalább egy keveset megtudtunk volna az okokról. Az a kevés információ amit a párbeszédekből le lehet szűrni, mind arany értékkel bír. Nem kellett volna spórolni ezekkel. A leghatásosabb közülük a vége fele, a Großvaterrel folytatott, mert roppant őszinte és bölcs. A rengeteg, poros úton történő autós kanyargásnak viszont sajnos nincs túl sok értelme. Ilyen filmnél beszédes jelenetekre van szükség, ahol a szegényes cselekmény ellenére is többletjelentést kap minden apró mozdulat. Itt ilyenről szó sincs, csak kapunk a végére egy nem túl hatásosan tálalt átértelmezést. Egy hatalmas zárójelet, amivel azt a keveset, amit mondani sikerült, alapjában véve kérdőjelezi meg. Egy erős, tanulságos történet esetén működhetne és gondolkodóba ejthetne, így viszont csak egy olcsó trükk, szemfényvesztés, amivel megpróbálja elfedni a hiányosságokat. A kult-státusz nem megérdemelt, maximum az újító szándék érdemel elismerést.   5/10



2015. február 20.

Beyond the Lights

Gina Prince-Bythewood (2014)

Gina Prince-Bythewood (hogy lehet valakinek ilyen neve?) filmjeiben az a legjobb, hogy saját történetei alapján, bő lére eresztve, szépen építkezve, egyenletes tempóval rendez és lazán el lehet veszni bennük. A hagyományos hollywoodi dramaturgiát követi, de nem szalad bele idegesítő túlzásokba. Lehet, hogy nem mély, nem emberközeli a karakterábrázolás (klisésnek azért nem mondanám), de teljesen vállalható érzelmi oldalról. A gyakorlati oldalról megközelítve viszont van naivitás és egyszerűsítés bőven, mivel a zeneipari üzletelés egészen biztos, hogy nem így működik, a politikai vonatkozás meg elnagyolt és egyfajta banális, gyermeki látásmódot vélek értelmezni benne. (Ha nem ez volt a szándék, akkor az elég gáz). De végül is ez inkább egy tiniknek szóló film, és mint ilyen, teljesen elfogadható, gyakorlatilag minden téren. Megéri megnézni na.   7/10


+ Gugu Mbatha-Raw-ból (szintén remek név!) még lehet valaki. Szépen váltogatja az arcát, nem csak testi adottságai vannak.

2015. február 19.

Megáll az idő

Gothár Péter (1982)

Ahogy indul az 56-os felvételek után, az kiábrándító. Mintha egy másik film lenne, az utóját látva. Egyébként nem marad konzekvens a mű egészét tekintve sem, néhol ügyes, néhol gagyi a fényképezés (bocs Lajos!) és a rendezésben is van néhány kurfli, de szerencsére a megvalósítás ilyen apró problémái nem tudják elfedni a remek történetet és annak komoly jelentését. A problémákon túllépve, elmélyülve, visszajön a fiatalság elfeledett érzése. Amikor az ember még az ismeretlenben tapogatózik, ahogy az idősebbekre felnéz, ahogy minden újdonságnak tűnik és az egész élet egy kurva nagy, céltalan kóválygás. A csajozás nevetségességével, a zenék gagyiságának bájával együtt egy fantasztikusan élő korképet ad.


Eredendően a fiatalokról szól, az ő tiszta lelkükről, a természetes szabadságszeretetükről, ahogy képtelenek beilleszkedni a nevetségesen nonszensz működésű rendszerbe. És a velük kapcsolatban álló felnőttekről, akik javarészt megélték a második világháborút, majd 56-ot is. Azok, akiknek közülük még maradt egy csöppnyi eszük, látják, hogy ők az egyetlen remény, hogy ők azok, akik még tudják, hogy élhetnének másképp. Ők az utolsók, akik még meg tudnák mutatni nekik, hogy merre induljanak, hogy higgyenek magukban, hogy amit ösztönösen éreznek helytelennek, az tényleg az. Tudják, hogy utánuk már sokkal nehezebb lesz ebből az isten átka szocializmusból kikeveredni, mert egyre többen felejtik el, hogy milyen az, amikor egy normális világ élnek. Aztán törvényszerűen az egyéni problémák, a megélhetés, az érzelmek felülírnak mindent.
Nekünk, 2015-ben élő, félig-meddig fiataloknak, de úgy egyáltalán mindenkinek, kötelezővé kéne tenni, hiszen - elcsépelt kifejezést használva - többet mond minden szónál; arról, hogy miért nyögjük még mindig annak a negyven évnek a mocskát. Pár szemet talán felnyithatna és ne adj' isten egy csekély százaléknak a fejében felötölhetne az a gondolat is, hogy a napi politikát illetve, vajon miért haladunk egyre gyorsuló ütemben visszafele az időben. Csak rajtunk múlik minden.   8/10

2015. február 18.

Wake in Fright

Félelemben élni
Ted Kotcheff (1971)

Ausztrália, a 70-es évek, az Outback kietlensége. Forróság és por mindenütt. Dolgos férfiak unatkoznak a bányászvárosban. Nők sehol, bármerre nézni, csak a pia, a részegek és még több alkohol. Ijesztő, ahogy egymást bátorítva, kedvesen, a bajtársiasságot maxra tekerve hajszolják magukat kilátástalanul a züllés útján egyre mélyebbre. Az eseményeket a maguk egyszerűségében, kegyetlenül tálalják elénk. Szabályosan érezni lehet a másnaposság hasogató fejfájását, az egyetlen mentséget jelentő hideg sör ízét, a férfiak soknapos szagát, poros lakások kényelmetlenségét. A filmtörténetben kirívóan exkluzív módon láthatunk egy a valóságban megtörtént kengurumészárlást is, de ahogy magával a filmmel is nehéz megbirkózni, ennek se érezni elsőre a súlyát. Talán azért, mert annyira élő és annyira brutális, hogy inkább hihetetlen, mint hogy felháborítson. De órákkal, napokkal később visszajönnek a képek és mondhatom, nagyon nyugtalanítóak. Egyszerű, lényegre törő, de jobban belegondolva veszettül jól megírt, egységes film, fontos, több rétegű mondanivalóval. Egyszerre reflektál az ország borzalmas társadalmi problémájára, a hippi világ viszontagságosságára és egy személyes drámára. Ritkán tapasztalt mélységű, felkavaró filmélmény, remek stílusérzékkel, fanyar humorral tálalva.   9/10

"Jock, you damn near saved my life just now, how about completing the job by giving me a cigarette, huh?"

Meglepő módon, remek magyar wiki oldala van a filmnek.

2015. február 17.

Salvation

A Megváltás
Kristian Levring (2014)

A stílus lagymatag felhozatalát illetően, valószínűleg nem jelent semmit, hogy ez a film elkészült. Csupán egy egységnyi vér az ezer sebből ömölve vérző betegnek, mondva, hogy mi mindent megtettünk. Mondjuk soha rosszabbat ennél egy zsánerfilmnek. Mads (ó, a  jó öreg Mads), Mikael Persbrandt, Jeffrey Dean Morgan, Cantona és persze Eva Green is mind kellően karakteresek, hogy élvezet legyen nézni őket. A dráma és az akciók észrevehetően egy newcomer (illetve több - Anders Thomas Jensen, mint társíró) keze nyomát viselik a szcéna klisés unalma után. Lényegében jól működnek a jelenetek, köszönhető az érzelmes helyes ábrázolásának, még annak ellenére is, hogy távolabbról nézve elég szegényes a körítés. Az olaj, mint háttérelem, nincs kidolgozva, hogy nyomot hagyjon vagy egyáltalán értelmet nyerjen. Megpróbáltak kihozni belőle valamit, de ötlet híján félbehagyták, teremtve ezzel egy jókora űrt. Ki kellett volna simán hagyni. Mindent összevetve abszolút worth watch, de erősen kétlem, hogy másodszorra is nekilátnék.   6/10


Vizuálisan izgalmasnak mondanám, mert noha a nappali égetett vöröses kép kissé túlzás így az utófeldolgozás szintjén, de az éjszakai jelenetek veszett jól mutatnak, akárhogy is csinálták őket.

2015. február 16.

Birdman

Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje)
Alejandro González Iñárritu (2014)

Érdekes, hogy szinte mindenki beszopta. (Ezt nem tudom szebben kifejezni.) Az overrated filmek legújabb mintapéldája, ahol a virtuóz megvalósítás és a fröcsögve ripacskodó színészi játék olyan megtévesztően takarja el a jelentéktelen mondanivalóval megáldott, rém egyszerű történetet, hogy zéró másodperc alatt térdre borult előtte az egész világ. Nem akarom elvitatni Lubezki legújabb, zseniális mesterművét és az egyébként rendkívül szimpatikus színészi gárda se tehet semmiről. Keaton mindig jó színész volt, a komikus énje az egyik erőssége (Közös többszörös!), mellette Emma Stone érdekes még, a többiek csak a tőlük kötelezően elvártat hozzák.
Jómagam nagy tisztelője és kedvelője vagyok a sokrétegű, a valóságra többféleképpen is reflektáló filmeknek (Az ember gyermeke pl.), de ez a forgatókönyv és ez a rendezés - eltekintve a fényképezés megvalósításától - teljesen méltatlan a dicsőítésre. Remélem legalább idővel alábbhagy a lelkesedés és többen ráébrednek, hogy milyen mesteri megtévesztésnek lettek áldozatául. Üresség kong belül.   5/10



2015. február 13.

Marathon Man

Maraton életre-halálra
John Schlesinger (1976)

Létezik olyan, hogy egy film minden előjel és a nézése közbeni pozitív tapasztalatok ellenére is teljesen hidegen hagyja az embert? Mert én most ezt tapasztaltam. A korának megfelelően, bájosan játszott, korrektül rendezett, az átlagos krimiknél izgalmasabb a történet és valahogy mégis elvesztettem az érdeklődésemet közben. Nem igen találok más okot, mint a minden téren a megfelelni vágyásra való kényszer szülte középszerűség.   5/10



2015. február 12.

Clouds of Sils Maria

Sils Maria felhői
Olivier Assayas (2014)

Az alap szituáció szerint, a Juliette Binoche által játszott Maria egy darabra készül asszisztensével (Kristen Stewart), amiben egy idősebb nőt elcsábít és uralmába hajt fiatalabb asszisztense, míg nem öngyilkos lesz. A dolog pikantériája, hogy Binoche karaktere fiatalabb korában az asszisztenst játszotta (most az idősebbre készül) és ez hozta meg neki a világhírt és az elismerést. Egy roppant érdekes párhuzam alakul ki a darab és a Juliette Binoche - Kristen Stewart páros között. Már csak ezért is rendkívül izgalmas, mivel ilyen mélyen elemző, karakterre készülő színészről szóló film, talán még nem is készült. A legnagyobb szerep Binoche mellett nyilván Kristen Stewartra hárul és őt mindenki árgus szemekkel figyeli az Alkonyat filmek óta. Tehetségéhez mérten - részemről meglepetés nélkül - teljesen pariban van idősebb kollégájával. Kettejük játéka és a folyamatos összevetés a készülő darabbéli karakterekkel fantasztikusan élvezetes.


De a legérdekesebb benne az, hogy Assayas a hollywoodi dramaturgia mintegy ellentettjeként, már a film legelején elengedi a néző kezét. Hagyja szárnyalni az elmét, hagyja, hogy azt szűrjük le belőle, amit - hát, legtalálóbban mondva - sikerül. Nemhogy finomra csiszolt forgatókönyv nincs, néhány jelenetnek semmi szerepe a történet alakulását illetően. Assayas szokásához híven öntörvényűen alkot, ám ezt felettébb érdekfeszítően csinálja. Például az, ahogy bevezeti a Chloë Grace Moretz és párja szálát egy hosszas beszélgetéssel, tulajdonképpen nem bír jelentőséggel, csak jelzi, hogy ő ilyennek képzelte el ezeket a szereplőket és kész. Ez lehetne bosszantó is, de maga a téma, a sztárvilág belső jellemzése, a remekül felépített jelenetek és az egyből magával ragadó karakterek nézetik magukat. Csak utólag elemezve jutott eszembe, hogy mennyire szabados, az íratlan szabályokat mellőző stílus ez.
Egy a filmkészítés mechanizmusát a levegővel magába szívó rendezőnek muszáj elszórakoztatni magát, mondjuk enyhén formabontó szerkezetű filmekkel. Annak mi meg csak örülhetünk, hogy ebben nézőként részt vehetünk.   7/10


A tájak és Händel zenéje hatalmas +

2015. február 11.

The One I Love

Charlie McDowell (2014)

Az utóbbi idők egyik leginkább vitaindító párkapcsolati témájú darabja. Mint ilyen, ez az egyik legnagyszerűbb elismerés amit kaphat, hiszen megdolgoztatja az agyat és elkerülhetetlen, hogy a néző a saját életére is kivetítse valamilyen szinten a látottakat. Gerjeszti az objektív látásmódra való törekvést, magyarul okos, értelmes, jótékony hatással van az egyénfejlődésre és az általa megfogalmazódó kérdések hasznára válnak az embernek. Amúgy nincs ezen nagyon mit csodálni, a filmek jelentős százalékáról mondható el ugyanez. Én is csak azért jegyzem meg, mert alapjában véve ez inkább egy sci-fi gyökerű, romantikus film, erős vígjáték beütéssel, amitől valahogy nem számít az ember ilyen kidolgozottságra és mély gondolatokra.


A film készítői roppant izgalmas elképzelést vittek színre, ami bizonyára mindenkiben kérdések záporát ébreszti fel. Kétszereplős történet lévén (vagy négy?), erősen a színészi munkára hagyatkozik. Mark Duplass és Elisabeth Moss nagyszerű alakításában minden rezdülés jelentéssel bír és szerepe van az aprólékosan megmunkált forgatókönyvben. A törés nélküli, gyorsan lejátszódó folyamat részeseiként csak sodródni lehet magatehetetlenül a szereplők érzelmeivel, még feldolgozni sincs idő mindent. Én megátalkodott módon kénytelen voltam többször megállítani, visszapörgetni és átgondolni, hogy akkor most éppen mi is történik. Kiadós mindfuck, hiszen nyilvánvalóan nonszensz ami történik, de mégis annyira elgondolkodtató a szituáció, annyira érdekesek a karakterek reakciói és annyiféleképpen értelmezhető, hogy elsőre csak ámulni lehet.
Hála a jó égnek, hogy a Duplass testvérek egyre több térhez jutnak a filmezésben. Nem ez az első olyan felkarolt filmes projektjük, amiért érdemes hálálkodni, de mind ez idáig talán a legérdekesebb. Az ilyesfajta meglepetések mindig különösen jól esnek.   8/10

2015. február 10.

Prince of Darkness

A sötétség fejedelme
John Carpenter (1987)

Megállíthatatlanul haladok Carpenter feltérképezésében. Tudja fene, hogy mi hajt ebben az őrültségben előre, de valahogy mindig kedvem támad egy újabbat megnézni tőle. Egyfajta bűnös élvezet ez, mikor végre újra gyerekké válhatok kicsit és elfeledkezhetek minden napi gondról, anélkül, hogy bárminemű lelki terhelést szenvedjek el. Persze ez ugyanúgy igaz lehet egy csomó más műfajú film fogyasztására is, de Carpenter műveiben szinte mindig megvan az ismeretlen felfedezésének nagyszerűsége. A világai, még ha annyi bosszantó hibával dúsítva is, de érdekesek és főleg fantáziadúsak. Egy igazi látnok, akinek a műveiben érdemes olykor-olykor elveszni. (Hogy aztán annyira kiakasszanak, mint ez a kettő itt meg itt ni.)
És ahogy előre vetítettem, gyakorlatilag a legelejétől, folyamatosan zúdulnak az emberre a blődségek (állnak az utcán a "zombik", senkit nem érdekel a városból), a kiábrándító megvalósítási problémák (gyors, szinte kifejtett erőfeszítés nélküli nyaktörés), a vágási hibák (nem láttad? de, a folyosón. hű, eltűnt. [mióta különös, ha valaki eltűnik egy folyosóról?]) és a forgatókönyv következetlenségei (messziről, a konkrét eseményt nem látva megszakértik, hogy telekinézis vót meg mi és hogyan). Szóval egyébként el lehet szórakozni rajta, mert az atmoszféra még ezek ellenére is csodálatra méltó, csak hát tanítani kellene, hogy miként lehet ennyire elrontani egy ilyen jó kis történetet. Teljes mértékben komolyan vehetetlen.   5/10


Kivételesen tetszik az egyszerű, mégis hatásos Carpenter zene.

2015. február 9.

Stalingrad

Sztálingrád
Joseph Vilsmaier (1993)

Nagyszabású háborús filmet kifejezetten furcsa nem amerikai verzióban nézni, hiszen költséges műfaj és ennek köszönhetően ritkán próbálkoznak vele ezen a kontinensen. Amivel már alapból több, mint a tengerentúli próbálkozások, hogy sokkal közelebb hozza a háború nyomorúságát. Szinte érezni lehet a hideget, a nyirkos falakat, a háború zajai és a szagok félelmetesen elevenek. A cselekmény is sokkal inkább közel áll valósághoz. A nyomon követett, szedett-vedett társaság története esetleges, szinte véletlenszerű káoszként halad az elkerülhetetlen vég felé. Megjelenik a már kilátástalan náci vezetés is, és ezzel nyilvánvalóvá válik, hogy a kétségbeesett közkatonák vergődése mind a hideggel, mind a felettesükkel, mind az oroszokkal teljesen hiábavaló. Sajnos a színjátszás nem éppen realista és a szokásos sztereotip embertípusok ugyanúgy megjelennek, mint ahogy az ilyen történelmi filmekben szoktak.
Mindazonáltal a vállalt feladatot teljesíti és kellően lerohasztja az ember életkedvét egy jó időre. Távol marad az állásfoglalástól, úgy mondja el a véleményét, hogy maximálisan emberséges és semleges marad. Ugyanúgy ott lenne a helye legjobb háborús filmek listáján a Ryan közlegények és az Acéllövedékek mellett.   7/10



2015. február 6.

The Judge

A bíró
David Dobkin (2014)

Ahogy sejtettem is, tipikus hollywoodi szemléletű, könnycsatorna-tisztító, apa-fia dráma. Ezt szebben már sose fogják filmre vinni, mint Tim Burton anno a Big Fish-sel, de próbálkozni azért lehet. Ugyanazt érzem, mint általában a többi sematikus drámával kapcsolatban, hogy fordítva készült. Megvan a klasszikus recept, hogy mikor, hol, minek kell történnie, kicsit tologatják az arányokat, foltozgatják a szájuk íze szerint, feltöltik plusz tartalmakkal, hogy kitöltse a megcélzott időt és kész. Ilyetén módon nem embereket, hanem eszméket és adott érzéseket látunk, mert nincsenek kidolgozott, élő karakterek. Jó példa erre Robert Downey Jr. játéka. Ő egyébiránt tényleg remek színész, de itt legtöbbször csak egy távolba révedést kapunk tőle, aminek semmi jelentéstartalma nincs. Illetve persze a poénjait ugyanúgy tolja, mint minden filmben, ezzel nincs különösebben baj, de azért már elég sokszor ismételte önmagát ahhoz, hogy ne legyen érdekes.


Amíg dől a lé, addig odafent sajnos sose fogják figyelembe venni, hogy nem lehet dekára kimérni az érzelmeket. (Bár, ahogy nézem, nem ebből fognak meggazdagodni.) A legutolsó pillanatra hagyott leleplezések, csúcspontok már csak a kiszámíthatóság miatt sem fognak beválni. A szó tengerentúli értelmében well acted, minden korszerű igénynek megfelelő dráma (kék-sárga kép, lila haj, micsoda öröm!), ami senkinek nem fog ártani, de én mondjuk meglettem volna nélküle is. Így jobban belegondolva a franc se tudja, hogy miért, de első gondolatra megkapta az erősebb osztályzatot, pedig ízekre lehet szedni se perc alatt.   6/10

2015. február 5.

Appropriate Behavior

Desiree Akhavan (2014)

Desiree Akhavan egy különleges egyéniség. Kicsit agresszív, labilis, neurotikus és idegesítő, vagy éppen veszedelmesen határozott (csak ezektől a nőktől mentsen az ég!), mégis jólelkű, aranyos, izgalmas személyiség, de mindenekelőtt észveszejtően vicces. Jól eső, meleg érzéssel tölti el kihűlésnek indult, liberális lelkemet, hogy ha azt látom, hogy egy New Yorkban élő, iráni bevándorlók gyermeke (aki nem mellesleg biszexuális), kellő mennyiségű eltökéltség összelapátolása árán eljuthat odáig, hogy megír és megrendez egy abszolút saját magáról szóló filmet. Meglehet sok neki egy kétszereplős sorozat után a feladat, mert hullámzó a színvonal és kicsit nehezen talál célba. Az is lehet, hogy nem ő a 21. század új, női Woody Allenje, de az hétszentség, hogy ilyen stílussal, ilyen humorral még senki nem találkozott előtte. Érdemes megismerkedni vele.   6/10



2015. február 4.

Foxcatcher

Bennett Miller (2014)

Nehezen fogalmazódott meg, hogy mi a bajom a filmmel, de valahogy úgy tudnám talán leírni, hogy John du Pont egyszerűen nem érdemli meg ezt a kitüntetett figyelmet. Érdekes meglátás, ahogy Steve Carell is mondta egy interjúban, az egész történet roppant nevetséges lenne - mert abszurd és csodálni való, hogy ilyen ostobaságok megtörténhettek -, ha nem történt volna gyilkosság a végén. Ennek megfelelően Bennett Miller száműzte a humort a filmjéből és du Pont nyomorúságos őrültségét örökítette meg, amint kihasználja az általa összegyűjtött népeket. A film tanulsága talán az lehet, hogy ne engedjük elharapózni a sebeket, ne hagyjuk, hogy a pénz irányítson minket, merjünk idejében lépni. De a fene vinné el, én rohadtul sajnálom, hogy egy ilyen visszataszító ürgét nézve kell ezt megtapasztalnom és hogy ez egy ilyen fantasztikus ember életét követelte, mint amilyen a Mark Ruffalo által játszott Dave Schultz. Nem mellesleg, csak hogy a megvalósításról is szó essen, roppant célravezetően nyomasztó, és ez remekül világít rá, hogy miként harapózhatott el ennyire a helyzet. Ezzel együtt remekül játszott és a rendezés is méltó Miller eddigi fantasztikus munkáihoz. Szóval le a kalappal az egész stáb előtt, de kapja be az összes beteg arisztokrata, aki mindent megtehet a pénzének köszönhetően.   7/10



2015. február 3.

Anguish

Szorongás
Bigas Luna (1987)

Hogy erről a filmről eddig, hogy nem sikerült hallanom, az teljességgel érthetetlen. Ez egyszerre lehet összeesküvés ellenem, figyelmetlenség a részemről és/vagy egyszerűen ez egy méltatlanul elfeledett alkotás. Felettébb méltatlanul. Ilyenkor szoktam mondani, hogy ritka az, hogy ennyi filmmel a hátam mögött olyasmi élményt tapasztaljak, amit eddig még sosem, de lám, már megint előfordult.


A 80-as évek sajátos - részemről megunhatatlannak titulált - naiv horror hangulatát ötvözi a film a filmben hatással, hipnózissal és meditatív elemekkel. Mindez mélyen épül a történetbe és mivel sokáig altat, hosszasan enged elmélyülni, a fordulat erős what the fuck érzést vált ki. A hipnotizálás és a kántálás elnyújtásával együtt folyamatossá válik az álomszerű érzés és természetessé válik a kiszámíthatatlanság. Az hogy közben elképesztő izgalmak következnek (a WC-s jelenetet tanítani kéne) csak még inkább elvarázsolja az embert. Ha belegondolok, hogy ilyen szépen felépített, magától értetődően gördülékeny, intenzív, folyamatosan megújuló élményt akartak eltitkolni előlem a nem létező rosszakarók, ráadásul 1987-ből (!), hát mindjárt morcos leszek. Egészen egyedi alkotás, amiből meglepő módon nem lóg ki semmi, ami a kortársairól talán egyről se mondható el. Zseniális élmény!   9/10


+ A színjátszás szokott a leggyengébb pont lenni a régebbi filmek átélése szempontjából, de itt ilyenről szó sincs.
+ A régiességre talán még rá is játszó, fakó, hibával tűzdelt kép külön érdekesség és sokat dob az egyediségen.

2015. február 2.

Draft Day

Újoncok napja
Ivan Reitman (2014)

Különleges film. Na nem azért, mert nagyszerű volna, erről szó sincs. Csak egy hangyányit nehezebben kategorizálható. Távolabb mer menni a megszokott sportfilmes dramaturgiától, de csak épp annyival, hogy kizárólag a stratégiára koncentrál a kötelező párkapcsolati szál, a vicces mellékszereplő és a szokásos egyéb, első ránézésre megállapítható, hogy mi lesz a szerepe típusú kellékemberek hülyeségei mellett. Kevin Costner gyakorlatilag színészi játék nélkül, fapofával csinálja végig az összes jelenetet. Bárkire le lehetett volna cserélni. Kapcsolata az asszisztensével felesleges és durván leegyszerűsített időtöltés. Eszem nincs hozzá, hogy miért érzik azt, hogy muszáj beletenni a filmbe, ha ennyire kilóg belőle. Mindazonáltal ez az első alkalom, hogy Jennifer Garner egy kicsit is szimpatikus volt egy szerepben. Ő az egyedüli akinek a színészi munkája túlmutat a sablonosságon. Csak kár, hogy így értelmetlenek szegénykém erőfeszítései.


Dramaturgiailag egyébként egyáltalán nem helyes, csak maga a sport-történések miatt lehet érdekes. Igazából teljesen mindegy milyen hibái vannak, a lényeg, hogy a végén emelkedett hangnemben lehessen együtt örülni a népekkel és ezt meg is adja. Nyilván mindenki azonnal átlátja a bonyolult tranzakciókat és hihetetlen jóstehetséggel meg tudja állapítani, hogy milyen csodálatos dolgok történtek/történnek/fognak történni. Egyszóval hamiskás, indokolatlanul a lezáró ujjongás. Rossznak nem rossz, de a jótól is messze van.   5/10

The Humbling

Barry Levinson (2014)

Becsületesen végigszenvedtem, megadtam az esélyt. Sajnos nem érte meg, mert a jópofának tűnni akaró poénossága átlátszó, egyszerű és harmat gyenge. Pacino legalább néha vicces, de leginkább csak akkor, amikor öregembert játszik. Olyankor végre nem csak önmaga árnyéka. Egy szóval leírva irritáló a film stílusa, pedig maga a történet ennél a tenyérbemászó, a saját erőltetett különcségén nevetni próbáló fellengzőségnél sokkal többre lehetett volna hivatott.   4/10