Clouds of Sils Maria
Sils Maria felhői
Olivier Assayas (2014)
Az alap szituáció szerint, a Juliette Binoche által játszott Maria egy darabra készül asszisztensével (Kristen Stewart), amiben egy idősebb nőt elcsábít és uralmába hajt fiatalabb asszisztense, míg nem öngyilkos lesz. A dolog pikantériája, hogy Binoche karaktere fiatalabb korában az asszisztenst játszotta (most az idősebbre készül) és ez hozta meg neki a világhírt és az elismerést. Egy roppant érdekes párhuzam alakul ki a darab és a Juliette Binoche - Kristen Stewart páros között. Már csak ezért is rendkívül izgalmas, mivel ilyen mélyen elemző, karakterre készülő színészről szóló film, talán még nem is készült. A legnagyobb szerep Binoche mellett nyilván Kristen Stewartra hárul és őt mindenki árgus szemekkel figyeli az Alkonyat filmek óta. Tehetségéhez mérten - részemről meglepetés nélkül - teljesen pariban van idősebb kollégájával. Kettejük játéka és a folyamatos összevetés a készülő darabbéli karakterekkel fantasztikusan élvezetes.
De a legérdekesebb benne az, hogy Assayas a hollywoodi dramaturgia mintegy ellentettjeként, már a film legelején elengedi a néző kezét. Hagyja szárnyalni az elmét, hagyja, hogy azt szűrjük le belőle, amit - hát, legtalálóbban mondva - sikerül. Nemhogy finomra csiszolt forgatókönyv nincs, néhány jelenetnek semmi szerepe a történet alakulását illetően. Assayas szokásához híven öntörvényűen alkot, ám ezt felettébb érdekfeszítően csinálja. Például az, ahogy bevezeti a Chloë Grace Moretz és párja szálát egy hosszas beszélgetéssel, tulajdonképpen nem bír jelentőséggel, csak jelzi, hogy ő ilyennek képzelte el ezeket a szereplőket és kész. Ez lehetne bosszantó is, de maga a téma, a sztárvilág belső jellemzése, a remekül felépített jelenetek és az egyből magával ragadó karakterek nézetik magukat. Csak utólag elemezve jutott eszembe, hogy mennyire szabados, az íratlan szabályokat mellőző stílus ez.
Egy a filmkészítés mechanizmusát a levegővel magába szívó rendezőnek muszáj elszórakoztatni magát, mondjuk enyhén formabontó szerkezetű filmekkel. Annak mi meg csak örülhetünk, hogy ebben nézőként részt vehetünk. 7/10
A tájak és Händel zenéje hatalmas +
Olivier Assayas (2014)
Az alap szituáció szerint, a Juliette Binoche által játszott Maria egy darabra készül asszisztensével (Kristen Stewart), amiben egy idősebb nőt elcsábít és uralmába hajt fiatalabb asszisztense, míg nem öngyilkos lesz. A dolog pikantériája, hogy Binoche karaktere fiatalabb korában az asszisztenst játszotta (most az idősebbre készül) és ez hozta meg neki a világhírt és az elismerést. Egy roppant érdekes párhuzam alakul ki a darab és a Juliette Binoche - Kristen Stewart páros között. Már csak ezért is rendkívül izgalmas, mivel ilyen mélyen elemző, karakterre készülő színészről szóló film, talán még nem is készült. A legnagyobb szerep Binoche mellett nyilván Kristen Stewartra hárul és őt mindenki árgus szemekkel figyeli az Alkonyat filmek óta. Tehetségéhez mérten - részemről meglepetés nélkül - teljesen pariban van idősebb kollégájával. Kettejük játéka és a folyamatos összevetés a készülő darabbéli karakterekkel fantasztikusan élvezetes.
De a legérdekesebb benne az, hogy Assayas a hollywoodi dramaturgia mintegy ellentettjeként, már a film legelején elengedi a néző kezét. Hagyja szárnyalni az elmét, hagyja, hogy azt szűrjük le belőle, amit - hát, legtalálóbban mondva - sikerül. Nemhogy finomra csiszolt forgatókönyv nincs, néhány jelenetnek semmi szerepe a történet alakulását illetően. Assayas szokásához híven öntörvényűen alkot, ám ezt felettébb érdekfeszítően csinálja. Például az, ahogy bevezeti a Chloë Grace Moretz és párja szálát egy hosszas beszélgetéssel, tulajdonképpen nem bír jelentőséggel, csak jelzi, hogy ő ilyennek képzelte el ezeket a szereplőket és kész. Ez lehetne bosszantó is, de maga a téma, a sztárvilág belső jellemzése, a remekül felépített jelenetek és az egyből magával ragadó karakterek nézetik magukat. Csak utólag elemezve jutott eszembe, hogy mennyire szabados, az íratlan szabályokat mellőző stílus ez.
Egy a filmkészítés mechanizmusát a levegővel magába szívó rendezőnek muszáj elszórakoztatni magát, mondjuk enyhén formabontó szerkezetű filmekkel. Annak mi meg csak örülhetünk, hogy ebben nézőként részt vehetünk. 7/10
A tájak és Händel zenéje hatalmas +
Megjegyzések
Megjegyzés küldése